Céltalanság

Most meg az van, hogy válságban vagyok, mert nem tudom, hogy mi az életcélom.
Vagyis persze tudom, én mindig nagymama akartam lenni, pirospozsgás, kicsit dundi, fehér kontyú, vanília illatú, aki körül ott sertepertélnek az unokák, és sütit sütünk együtt. Vagy bóklászunk az erdőben, vagy ilyesmi, közben vicceseket mondunk és nagyokat nevetünk.
Mondjuk ezt az unoka dolgot nem igazán értem, mert én rettegek az ilyen kisebb gyerekektől, mert mindig öngyilkosmerénylőset játszanak, én meg szénné parázom magam, hogy valami bajuk lesz. Amikor meg már nem önveszélyesek, akkor nagyok, és nem akarnak a nagyihoz bújni, mert már nem vanília illatú, hanem öreg szagú. Na de azért van ott a kettő között pár jó év, majd azt használom ki, csak egészség legyen.

De hát addig még van minimum 20, de inkább 25 évem, és most, hogy megvan a házunk, erre az időre nem igazán tudom, hogy mit szeretnék. A lakberendezésnél azért valami izgalmasabbra gondoltam, a világ beutazása meg ezzel párhuzamosan nem fog menni. Meg azt akkor kell, amikor a kölkök már kirepültek, mindent nem csinálhatok meg helyettük, különben mi lesz az életcéljuk? Bár lehet, hogy csak sajnálom a pénzt négyünk repülőtéri illetékére.

Szóval a lényeg az, hogy tengek-lengek, és ez elég érdekes élethelyzet, mert én mindig tudtam, hogy mit akarok, most meg nem. És erre nem ad felmentést az sem, hogy tulajdonképpen most kéne megállítani az időt, így maradni, és egyenesen a Nirvánába kerülni, mert amúgy jól elvagyok én itt a földi létben, a franc akar a Nirvánába menni.  Csak nincs életcélom momentán.
Ha véletlenül tudtok valami jót, mondjatok már ötleteket lécci!

A 61., 62., 63., és 64 mikuláscsomag idén

Az normális, hogy amikor csokit vásárolok mikulásra, oké, négy gyereknek*, de akkor is, szóval hatezres költséggel a csomag alján csoffadozik valami kis szar, ahelyett, hogy egy minőségi édességektől duzzadó mikuláscsomag lenne a kezükben? Most mehetek megint édességet venni, hogy legalább tessék-lássék teli legyen az a zacskó, basszameg. A fogukat meg majd a radai rosseb fogja összetartani cementkoronával.




* ezt úgy kell érteni, hogy a saját, és a keresztgyerekeimnek. A két iskolai osztálynak már összeraktam, ott öccázé jutott teli csomag mindenkinek. Néha úgy érzem, az igényekkel vannak itt gondok, nem kicsi.

A régi, szép időkben

Kalib: - Borcsi, ki mellett is ülsz most az iskolában?
Borcsi: - A Pisti* mellett.
Kalib: - És amúgy jóban vagytok?
Borcsi: - Hmm, végül is igen, habár már nem olyan jóban, mint a régi, szép időkben, amikor még zsenge hatévesek voltunk.

:D :D :D







* nemPisti nevét a személyiségi jogaira való tekintettel Pistire változtattuk.

Az anyja nyomdokain

Mivel a magam részéről gyűlölöm, amikor az okos kis gyerekeim bamba fejjel bámulnak valami képernyőt, eléggé lekorlátoztam az itthoni elektronika használatukat. Jó, tudom, egyenes útjuk lesz így a közmunkába, mert az ő korukban egy gyereknek minimum programoznia kell, és ha hagyom őket, akkor programozni is fognak, ez nagyjából egy olyan skill, mint a beszéd, vagy a járás, minden gyerek megtanulja magától, beléjük van kódolva. De hát ezek az istennek se programoztak eddig sem, hanem videókat néztek helyette. Azt meg inkább ne.

Borcsi közben, egy gyenge pillanatomban megkapta az előző laptopomat, amitől azt hitte, hogy akkor mostantól ő bármikor, és bármire használhatja is, hát muhaha, az kéne még csak! Eleve ilyen idióta tini videoblogokat bámult, amitől idegbajt kaptam. Nagyjából egy darab tényleg vicces van közöttük, a többi az az idegesítő és értelmetlen nyafogás meg vekengés saját magukról (vö. A csodálatos Én), amit ha az én gyerekem csinálna itthon, elzavarnám kapálni abban a pillanatban kikérdezném a matekháziját, hogy elmenjen tőle a kedve egy életre. Más szülők meg hagyják, hogy a gyerekük hülyét csináljon magából ország-világ előtt, hát, az ő dolguk, de hát na.

Na, erre Borcsi, mivel okos gyerek, gyorsan rájött, hogy mi az a tevékenység, amit végezhet a laptopján, anélkül, hogy azonnal kicsavarnám a kezéből.

Mesét ír :D.

Jelenleg nagyjából a 20. oldalnál tart, Word témakörből informatikából csípőből hozta az ötöst, és azóta ismerem a lelke minden rezdülését, mert beleírja a meséjébe, amit oldalról oldalra fel is olvas nekem. Egyébként viccesen és színesen fogalmaz, bár időnként modoros, de majd kinövi.

Két dolog jutott erről az eszembe:
1. Akkora nevelő vagyok, hogy Montessori példát vehetne rólam. Egy zseni.
2. Na most mondja valaki, hogy a mai gyerekeknek nem számít a szülői példa!

Ha középtávon gondolkodsz, ültess fát!

A hétvégén szakrális értelemben végképp körbe pisiltük a territóriumunkat, miszerint ezúttal már nem kivágtunk*, hanem ültettünk is fát. Szilvát.

Volt ugyanis a kert végében egy fehér rózsabokor, csak sajnos már több ága visszavadult, valamint a nyár elején elvirágzott (amit mi pont nem láttunk, mert akkor még nem volt a miénk a ház), utána meg hónapokig kerülgettük a szúrós ágait. Útban volt, na, meg vissza is vadult sok ága, szóval sok értelme nem volt, hogy ott legyen.
Okos kis Kalib erre azt találta ki, hogy verjük (mármint a Pé) ki a rózsabokrot, és ültessünk helyette szilvafát. Az legalább ugyanannyi ideig fehér virágba borulva pompázik, mint a rózsa, viszont utána 1.) nem szúr, 2.) ad gyümölcsöt, befőttet, lekvárt, 3.) és végső soron pálinkát is.
Ez után Ákos szabad idejében kiásta az ültetőgödröt a fának (mármint akkor szabadidejében, amikor elkezdett nyünyögni, hogy unatkozik, meg mit csináljak, nyenyenye, na, akkor elzavartam lyukat ásni a kert végébe, munkaterápiára mintegy. Nekem meg lett ültetőgödröm.

És akkor tegnap végre megvettük a szilvafát, ami ilyen hosszabb botnak néz ki jelenleg, az alján kis pamaccsal, az a gyökere. Valamint szaktanácsot is kaptunk, mondta a faeladó ember, hogy a gödörbe tegyünk érett marhatrágyát is, mert az jó lesz a fának. Ami amúgy mindenképpen csak 4-5 év múlva fordul termőre, szóval jelenleg, ebben az instant világban elég nehéz átérezni, hogy ennek egyszer majd haszna lesz, de mindegy, szóval trágyázni kell, nincs mese.

Na akkor elmentünk a teszkóba, hogy vásároljunk marhatrágyát, de marhára ki voltam akadva, mert hát a trágya az szar, és én szarért elvből nem fizetek. Mondtam a Pének, hogy vegyünk inkább sütőtököt, azt megesszük, és majd abból termelünk mi trágyát, de azt hitte, viccelek. Végül is egy kicsit igaza volt, bár volt egy kis megbicsaklás, amikor majdnem földhöz vágtam a pörge kalapomat mérgemben, ugyanis egyszer csak, tárgyakeresés közben eltűnt az Ákos. Jó, a körmölpálcási teszkóban eltűnni nem ugyanolyan, mintha a Mammutban hagytuk volna el a gyereket, de akkor sem volt meg. Utólag kiderült, hogy kakilnia kellett, úgyhogy elszaladt vécére.
Na most szerintem, ha lenne egy kis üzleti érzékem, beszámíttathattam volna, vittünk is, adtunk is, a különbözetet fizetem. A gyerek utána szerencsésen előkerült.

Végül a fiúk szerencsésen elültették a fát, meg vettem még két málnatövet is, és azokat is. Jó, jó, tudom, akik látnak a facebookon, tudják, hogy van málnám, még két hete is termett. Öt szemet. Mert ez egy ilyen örökkétermő fajta, aminek az előnye az, hogy novemberben is van málna, hátránya viszont, hogy mindig csak öt szem. Szóval a dömping elmarad, de majd most!

Hát, nagyjából ennyike a történet, pápá.

* természetesen értéktelen fák voltak. Tudom, a nagyvárosból nézve nehéz elképzelni létező kategóriaként az "értéktelen fát", de ebben a kertben tényleg marhasok ilyen ecetfa meg bodzafa, meg egyéb ilyen bizbasz van, amellett, hogy van jó néhány értékes, szép fenyő meg nyír, meg ilyesmi is foglalja a helyet. Szóval maradjunk abban, hogy ezekhez még egy feketeöves greenpeace-es se láncolta volna oda magát. Különben is kell a tüzelő télire.

Ha probléma jön, beleállunk, megoldjuk

Pé: - Hol van innen a párna?
Kalib: - Szerintem beépítették a gyerekek a bunkerbe.
Pé: - Nem lehet ezt innen lebontani?
Kalib: - Hát, sok szerencsét hozzá. Nem tudom, látod-e, hogy a pokróc zseníliadróttal van odafogatva a lépcsőkorláthoz nyolc helyen... Mondjuk azt én találtam ki.




(nappali fényben fotót is mellékelek majd)

Reggelek, lazaság

Kalib: - Borcsikám, most már húzzál bele, mert el fogsz késni az iskolából! Mi lesz az első órád?
Borcsi: - Hú, angol. Nem baj, tudom: sorry for beeing late.

:D :D :D

A kvázi hobbimmal kapcsolatban

Most már hivatalos: én olyan futó vagyok, aki minden szezonban pontosan egyszer megy el futni. Tegnap voltam, az éjszakát viszont Ákos végig hányta, és ki volt mellette ügyeletben? Na ki? Hát nem a nörsz, sem a svájci nevelőnő. És különben is esik az eső, úgyhogy ma már nem futok. Holnapra meg alighanem elfogy a lendület.

Egyébként meg szerintem attól még, hogy ritkán jutok el, nyugodtan nevezhetem magam hobbi futónak. Végül is simán benyögi bárki, hogy a búvárkodás a hobbija, aki innen az Alföld közepéről ötévente eljut valami tengerhez, és tetszett neki legutóbb, amit ott látott az ezerforintos, teszkós búvárszemüvegében-pipájában.
Nekem meg még rendes futócipőm is van.

Meg még az éneklés is a hobbim, van hozzá hangom, meg ilyenek.

Mindenféle nagyszerű és csodálatos dolgokról

Jól állunk a kipakolással, ma bekerült a tálalószekrény (úgy is, mint almárium) az étkezőbe, miáltal megszabadultam hat doboz porcelántól és kristálytól. Mármint a dobozoktól szabadultam meg, a tartalmuk a tálalóba került. Komfortérzetem van. Mindazonáltal egészen furcsa és idegen érzés, hogy kidobhatom az eredeti dobozokat, mert saját házba költöztünk, ahonnan én már a következő húsz évben nem viszem sehova az étkészletemet. Asszem. Bár a zuglói lakással is így voltam, hehe.
Valamint találtam egy olyan doboz poharat, amit a zöld házban egyáltalán nem csomagoltunk ki négy év alatt, és hogy megvoltunk már nélküle!

És még az is van, hogy most, hogy befűtöttünk, kiderült, hogy van a lenti vécében radiátor, csak eddig nem vettem észre, mert mindig telepakoltam újságokkal. Most meg jé, ott is meleg van.
A meleggel kapcsolatban egyébként egészen csodálatos fejlemény, hogy mivel elkezdett itthon befagyni a seggem, párhuzamosan elkezdett csökkenni az ódzkodásom a vegyes tüzelésű kazántól, sőt, elkezdtem konkrétan szeretni, ami egy idő után oda fajult, hogy megkértem a Pét, hogy gyújtson bele. Ennek folyományaként idebent csodás meleg van, igaz, időnként rakni kell a tűzre egy kis fát, de az nem baj, mert további csodálatos fejlemény, hogy a fa nekünk csak úgy nő, szóval ingyen van csodálatos meleg idebent, és nem havi 65 ezerért, mint tavaly télen. Hát nem csodálatos?

A mosogatógéppel kapcsolatban

Amúgy pedig kötelességemnek tartom rögzíteni, hogy

1.) a mosogatógépet az Isten adta az asszonynak, mert látta, hogy az jó, és a terhei igazán jelentős részét le tudja venni általa, a neki egyébként oly kedves asszony válláról. (mondjuk ugyanitt felmerül a kérdés, hogy a mosogatást meg minek adta akkor? a kettő közt, mármint a mosogatás és a mosogatógép között mégis ott tátong vagy 6000 évnyi űr)

2.) a világon semmi sem indokolja, hogy az aldis mosogatógép tabletta helyett a kétszer annyiba kerülő Finish nevűt vásároljam. Összehasonlítottam, ez biztos.

3.) csaknem tíz éven át neveltem úgy két gyereket és egy férjet, hogy (egy rövid időszakot leszámítva) nem volt mosogatógépem. Egy Rambo vagyok, egy Rambo.

4.) ha véletlen még nincs mosogatógépetek, de van százezer forintotok (valamint megfelelő méretű hely a konyhában), és azon gondolkoztok, hogy lapostévére vagy utazásra költsétek-e a pénzt, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az egyetlen észszerű választás: a mosogatógép. A tévé eleve szar ötlet, az az utazás meg, ami kijön százezerből, az soha senkit sem tud kárpótolni azért, mert a fél életét mosogatással tölti, a lét értékes percei meg csak peregnek, mint ujjak közt a homok, és múlnak elfele mosogatással, ahelyett, hogy mással telnének. Bármi mással, kivéve a tévézést, ugye.

(emellett meg kell, hogy állapítsam, hogy a blogger helyesírás ellenőrzője még nincs átállítva a szeptember 1. utáni szabályokra.)

Ez is eljött

Valójában mindig tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégis reméltem, hogy talán nem jön el az az idő, amikor a gyerekem feje fölött állva kell rávennem őt feladatról feladatra, hogy csinálja már a leckéjét - szóval akkor én előbb-utóbb ordítani fogok.
És tessék.

(Borcsival minden olyan egyszerű volt, a házi kész volt, mire hazajött, egyébként meg mindig tudta, hogy mi a feladat, és lelkesen csinálta. A ceruzákat nem rágta szálkákra, mint a hód, szorgalmas volt, felelősségtudó és motivált. Mondanom sem kell, Ákos ennek pont az ellenkezője, az ősz hajszálaim meg csak szaporodnak, szaporodnak.)

Kiskertemről itt

Vajon mire gondolhat az, aki azt ajánlja, hogy a gerberát 8-12 fokos télikertben vagy verandán teleltessük?
Merthogy momentán híján vagyunk a verandának, meg a télikertnek is, és szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Na mindegy.

Más szempontból viszont az idei kerti tevékenységem, hát az felemás eredménnyel járt.
Tulajdonképpen elégedett lehetek, (én már csak ilyen kis elégedett fajta vagyok), a padlizsán egy sikertörténet, jövőre többet fogok ültetni belőle, mert egyrészt elképesztően cuki, ahogy nőnek a kis lila csüngők és nagy lila csüngőkké válnak, másrészt finom.

A paprika viszont egy vicc. Na jó, kezdem az elején. Szóval június 10-én költöztünk ide, és június 12-én már a földben voltak a palánták. Augusztus közepén még úgy nézett ki, hogy termeltem 3 szem paprikát, és 50 kiló zöldparadicsomot, mert ezek itt az életben nem fognak beérni, (hiányzik az az egy hónap, amivel később ültettem a szokásosnál), pedig öklömnyi méretű, hatalmas termések lógtak a növényekről. Egyébként idén valami nagyon tekintélyes fajtát sikerült vásárolni palántaként, van, amelyik akkorára nőtt, hogy a vállamig ér, és azért csak addig, mert a karózás és a gondos kötözés ellenére lehúzza az ágakat a sok paradicsom.

Aztán végül belehúztak, és leszüreteltem olyan 15 kiló paradicsomot, amiből lett némi lecsó meg paradicsomlé, és ettünk is belőle bőven. Hát annál romantikusabb dolog nemigen létezik, mint mikor reggeli előtt még kiugrasz a kertbe szedni egy kis napmeleg paradicsomot, ezért éri meg az egész.

A paprikával még ekkora szerencsém se volt, egyet kidöntött a vihar (rádőlt a rózsafa), a többin meg 2-2 szem nőtt, majd szeptemberben beindult az özön (a fajta neve: fehér özön), de hát abból már nem lesz rendes termés.

A sárgadinnye meg csak kuki virágokat hozott, termést egyet sem.

Viszont találtam a teraszkorlát tövében uborkafát, amit szerencsésen fel is futtattam ööö... a teraszkorlátra. Hát annak is van szépsége, amikor onnan szüretelem az uborkát az aktuális étkezéshez. Túl sok nem lett, de júliustól mindig volt otthon uborka.

Ezen kívül van ugye itt egy sárgabarack fa, amit pont a költözésünk előtt kellett volna megpermetezni. A néni nyilván már nem tette meg, és a fia sem (shame, shame), de így is elég jól termett, csak sajnos mielőtt beértek volna a szemek, lepottyantak. Na nem baj, a konyhaajtótól nagyjából 10 méterre történt az eset, vagyis elég jól tudtam menedzselni a dolgot, szóval idén lett baracklekvárunk elég.

És ezen kívül érik a füge is bőven (nászutas desztinációnak ideális, csak mondom), amit vadul osztogatunk szerteszét, mert tavalyról még van fügelekvár, és idén már nincs kedvem foglalkozni vele. Pedig finom, palacsintába főleg.

Ja, a bazsalikomból lett egy üveg pesztó, nagyon finom, mindjárt elfogy.

És van még egy pici mentatövem, ami remélem, jövőre teljesen el fog szaporodni, na, abból lesz a mentaszörp, talán már idén is, ha el nem szúrom.

Hát, elsőre ennyike, komoly kertrendezésre idén nem adtuk a fejünket, volt más dolgunk a házzal elég. A konyhám mindazonáltal már elkészült, persze még mindig van mit simítgatni rajta, de a legtöbb funkció már működik, és elképesztően, de tényleg nagyon-nagyon sok vízszintes felület van benne, esküvői sütimegrendeléseket ugyanitt felveszünk (csak vicceltem). Mindazonáltal a nyár folyamán kiderült, hogy lehet teljesen lepattant konyhában is befőzni, meg akkor is, amikor egyáltalán nincs az embernek konyhája, mert köztes állapot van, csak akkor el kell menni anyucihoz.

Ja, és a dáliagumók csodásat nyaraltak anyukámnál, lett sok virág, meg minden, jövőre pedig átköltöznek ide. És még szamócatelepítésen is gondolkozom, csak az vonzza a meztiket, és ebbe még egyszer nem szeretnék belemenni. Még meggondolom. Valamint kivertünk egy fehér rózsafát (jut is, marad is, és úgyis visszavadult már a fele), helyette pedig ültetünk mindjárt egy szilvafát. Végül is annyi ideig az is tud fehéren virágozni, mint a rózsafa, csak a szilva még gyümölcsöt is hoz ilyentájt. Veszek katlant, veszek üstöt, és lesz üstben főzött szilvalekvárom, meglássátok! Csak pár év még, míg termőre fordul (a még el sem ültetett fám).

És most jut eszembe, hogy még a távoli kertbe is el kell menni szüretelni, szóval további befőzések várhatók, na mindegy, konyhám és üvegem éppenséggel van elég.

Hogyan utáltassuk meg a tízéves gyerekekkel az éneklést

A előző posztban említett tanító szuper receptje alapján:

1. Az óra első felében aktívan és csak fegyelmezzünk, de úgy, hogy amíg a nyikorgó székeket ki nem tudja húzni hang nélkül 31 gyerek, addig ezt gyakoroltatjuk velük.

2. Fenyegessük meg a gyerekeket, hogy a hiányzó tanszerekért egyes jár.

3. Írassunk dolgozatot a második héten a ritmusértékekből.

4. És végül soha, semmilyen körülmények között ne énekeltessük őket, nehogy már örömük legyen!

Bár, ha jobban belegondolok, végül is csak az énekórát utáltatta meg, amit sikerült tökéletesen leválasztania az éneklésről. Ügyes.

(Nem, nem csak panaszkodok és birkamódra tűrök, hanem cselekszem is majd, és nem azért, mert ennyire érdekel az ének osztályzat, hanem mert szerintem ebonitrúddal kéne ütni az olyan tanítót, aki képes az énekléssel összefüggésben rossz élményeket osztani a gyerekeknek.)

Hogyan utáltassuk meg magunkat, a gyerekünket, és az egész családunkat tizedíziglen a gyerek tanárával rovatunkban ma

Negyedikes gyerek szülői értekezletén a frissen érkezett napközis tanár éppen azt taglalja, hogy ő márpedig fekete pontot ad minden esetben, ha hiányzik a felszerelés, és három fekete pont egy egyes, ami beleszámít a tanulmányi eredménybe.

Érzem, hogy megy föl a pumpa, vörösödik a fejem, az agyamat meg önti a szar elfele. Fölteszem a kezem, és jelzem, hogy elnézést, ez az, amit egyáltalán, semmilyen formában nem lehet. Ugyanis én újságíró vagyok, éppen oktatással foglalkozom, és pont megkérdeztem a minap a minisztériumot egy cikk kapcsán*, hogy mi a helyzet, és kezemben az állásfoglalásuk, hogy a magatartás- és szorgalomjegybe beszámíthatják, ha nincs ott a felszerelés, de a tantárgyi jegybe semmiképp. 

Ott, az egész osztály előtt. 

A tanító elkezdett szabadkozni, hogy ez nem is úgy van, mert ők ezt csak mondják a gyerekeknek, hogy komolyan vegyék a felszerelést. 

Ja, az más, ha csak hazudsz nekik, akkor semmi baj. 

*Jó, így olvasva látom, hogy tök nagyképűen hangzik, de higgyétek el, nekem ez a munkám, nem tehetek mást. 

Ezt intéztük idén nyáron

Szóval a nyár. Azért szoktam összegezni a végén, hogy mi történt, hogyan fejlődtek a gyerekek, mert nagyjából ez az az időszak, amikor együtt vagyunk, úgy tényleg, egész nap, és nem abban merül ki a kommunikáció, hogy húzzad már a zoknidat, meg kész van-e a házi, és hová kell éppen rohanni iskola után.

Idén ugye nem is nagyon mentünk nyaralni, kösz házvásárlás, kösz költözés, se időnk, se pénzünk nem volt két falkiverés/festés között. Ennek az egésznek a nagy győztese egyébként Borcsi volt, a házunk ugyanis egy meglehetősen központi helyen áll, konkrétan Körmöspálcás belvárosában, az iskolától két perc sétára.
Úgyhogy Borcsi ezen a nyáron elkezdett önállóan barátnőzni, a közelben lakókkal összejárogatni. Hol itt voltak, hol ott, hol ezzel, hol azzal. Azért nagyjából tudtam követni, meg mindig tudtam, hogy ki fog nálunk aludni, hát voltak jó páran. Meg ő is jó sokat aludt a barátnőinél.

Ennek én egyébként azért örülök nagyon, azon kívül, hogy mégiscsak kényelmesebb, hogy nem kell kísérgetnem,  mert az osztályukban 15 lány van, és sajnos ő lett a tizenötödik, akinek nem jutott barátnő. Eleinte úgy volt, hogy jól összebarátkoznak az egyik kedves kislánnyal, csak sajnos az osztály szarkeverője (mindegy, ez nagyon hosszú történet, lényeg, hogy anyuka akár pénzért is megvásárolja a lányának a barátokat, buliztatja, shopiztatja, lovagoltatja a kiszemelt lányokat, valamint áskálódik és furkálódik a jó cél érdekében, és ez hivatalos, nincs ember a Körmöspálcáson, aki képes lenne őt őszintén szeretni) kivetette rá a hálóját, Borcsi meg hoppon maradt. Most viszont a központi elhelyezkedésnek köszönhetően elkezdtünk elképesztően élénk barátnő forgalmat bonyolítani, én nem lovagoltatom és moziztatom senki gyerekét, szimplán jó fejek vagyunk, ez is valami azért, na.
További szerencse, hogy év elején megérkezett az osztályba a 16. kislány, szóval van még remény hogy nem kell jövőre kisgimibe járatni a gyereket a város másik végébe.

Ezen kívül elkezdett picit nőni a cicikéje, aminek örömére gyorsan elkezdett topokat hordani, de azért még mindig olyan kislány szabású, cuki.

Egyébként úgy veszem észre, hogy borzasztóan élvezi a romantikus lányszobáját, mondjuk annyira nem, hogy rendet is tartson benne legalább minimálisan, de igazából hülyén nézne ki, ha ezen nekivágnék értetlenkedni, mivel volt kitől örökölnie, én is iszonyú trehány vagyok, csak szeretem a szépet, ezért időnként elpakolok. Na jó, gyakran.

De ami a legfontosabb fejlődés, az kettő is. Az egyik, hogy elkezdett Borcsi érdeklődni a konyhai műveletek iránt, ami egy igen titokzatos dolog, mivel a konyhánk, az leírhatatlan. Még csak most fogunk nekiesni a felújításának, szóval ronda, mint az állat, a falak úgy néznek ki, mint amit lefostak, a padló... na szóval tényleg elmondhatatlan. Ennek ellenére Borcsi mindig ott állt mellettem, és nem csak szövegelt, hanem tettleg segített is a főzésben. Például már üzembiztosan képes önállóan palacsintát sütni, szimultán, két serpenyővel, és vág, pucol, mosogat, menüt tervez. Ügyes.

Valamint megtanult biciklizni, mármint nem úgy, hogy képes nem eldőlni a járgányon, hanem el lehet vele indulni a városba A-ból B-be, és meg fogunk érkezni. Persze mondani kell neki, hogy mit csináljon, de akkor szót fogad, és csinálja, mi meg haladunk, tök jó. Ez mondjuk elég mázli volt, amikor ünneplő cipőt kellett neki szerezni másnapra, csak a kocsi éppen nem volt otthon, de bennem szerencsére bennem volt a shopiláz, úgyhogy nekivágtunk bringával, és teljesítettük is a tervet, ezer szerencse, mert másnap kiderült, hogy augusztus 20-a van.

Egyébként meg továbbra is tök jól lehet vele röhögcsélni, a humora továbbra is fergeteges, és be nem áll a szája, de tényleg, elképesztő. Mindig azt hiszem, hogy van nála valaki, mert folyamatosan dumál, magának, szórakoztatásul, vagy valami. De blogger (újságíró) anyuka ezen nem sír, ugye.

Ugorjunk, Ákos jön.

Hát Ákoska is szintet lépett, először is egyedül járt lovastáborba, igaz, a negyedik nap már alig akart elmenni (unalmas), az ötödiken meg hazakönyörögte magát, de akkor is. Aztán elment az unokatesóm családi gyerektáborába Balatonföldvárra, ahol a tervezett négy napra még Borcsi nélkül ráhúzott további hatot, mert ott neki jó volt, nyár, napsütés, homok, Balaton, kishaverok, szabadság, mi kell még? De aztán 10 nap után mondta, hogy most már menjünk érte, mert hiányzunk.

Ákos azt hiszem az egész új házban az udvart élvezi a legjobban (jé), ahol körbe-körbe lehet bringázni/traktorozni/rollerezni, meg vannak mindenféle növények, fák, meg magaslatok. Mert Körmöspálcáson mindenkinek van sziklakertje, a városkában, ahol megállt az idő. És ezt a sziklakertet nem tudom széthányni, mert nem bírom el a sziklákat, hát ennyi a történet. Jövőre fűszerkertet csinálok belőle alighanem.

Amúgy Ákos koma simán elvan a gilisztákkal, a macskákkal meg a csigákkal (mindet örököltük), de sokkal jobb, ha van hozzá barátja is. Időnként tudunk szerezni neki, máskor nem. Mert azért neki találkozni, az szülői beavatkozást igényel még.

Sajni az a szép hagyomány itt nem létezik, mint a zöld háznál, hogy az utcabeli gyerekek együtt bringáznak/bandáznak/rambóznak délutánonként, ami nagy bánat. Viszont itt is van kisbolt, ami akkor vált fontos tényezővé, amikor Ákos a szülinapomra készült, és fogta a zsebpénzét, átment a kisboltba, és vásárolt nekem egy szál kolbászt, mert észrevette, hogy szeretem. Az mondjuk tényleg egy elképesztő flash volt, amikor a szülinapom hajnalán jöttek a csattogó kis talpaikon megköszönteni, énekeltek szépen, és a sötét szobát átlengte a füstölt kolbász semmivel össze nem téveszthető illata, amit Ákos szerzett nekem önállóan. Azt hiszem, erre a reggelre még dédike koromban is emlékezni fogok, majd szólok, amikor már nem pityeredek el rajta fülig érő szájjal.

Ákos egyébként továbbra is egy rejtély nekem, furcsa kisfiú. Egyébként elképesztően kis cuki, süti gyerek, bár egyre ritkábban pattan a karomba, alighanem észrevette, hogy már alig bírom el.

És akkor ez a kis süti a minap iskolába ment, hú, hát kemény strapa ez mindkettőnknek. Ő egy kicsit unatkozik, mert tessék, itt van, már három napja iskolás, és még mindig nem tanították meg olvasni. Én meg, mint hardcore vekerdysta anyuka, színezek, mint a hülye, mivel nem kényszerítem a csodálatos szabad szellemű gyerekemet arra, hogy kontúrok között maradjon. A leckecsinálástól meg eleve irtózom, hát szegény gyereknek mindennap hat órája van, plusz egy házi feladat csinálás, ennyit minimum ül az iskolában, most mit akarjak még tőle délután hatkor? Kiszínezem a szaros feladatát.
Egyébként a tanítónénik elképesztően jófejek, tényleg. Profik, viccesek, aranyosak, érzékenyek.

Csak hát valami azt súgja, hogy Ákossal ez sem fog olyan simán menni, mint Borcsival, aki mindig mindent tud, akkor is, ha ott sem volt. Mindegy, majd belejövünk. És szerencsére mire belejövünk, már el is múlik az első év, Ákos is beidomul, mert nincsenek illúzióim, az iskola idomítás, hát sok sikert kívánok hozzá, de szívből az aranyos tanítónéniknek. Hátha ők nagyobb sikerrel járnak Ákossal, mint én.

Gyakorlati kellemetlenség

Elromlott a telefonom (Samsung prémium assistant meg öt napja baszik érte jönni és elvinni megjavítani), és most melyik az az eszköz az összes itthon fellelhető közül, amibe bele lehetett helyezni a nano SIM kártyát, és életet is tudtunk bele lehelni? Hát kérlek szépen, kedves barátaim, az anyósom leharcolt, előző telefonja, ami se nem okos, se nem érintőképernyős, viszont legalább száz éves, a mérete meg olyan, hogy az egész telefont alig lehet látni, nemhogy a kijelzőjét.

Alighanem Messi érezné így magát, mint most én, ha a Celldömölki Nyugdíjas Futball Egyesület csapatával kellene egy meccset lejátszania, de az ő oldalukon.

Az élet nagy rejtélyeivel kapcsolatban

Ákos osztályában is SzMK anyuka leszek, annak ellenére, hogy annak idején majdnem nem jelentem meg a felvételi elbeszélgetésen (beestem az ajtón az utolsó pillanatban, pedig csak meg akartam kérdezni, hogy mikor is kell jönnöm?), a nulladik szülői értekezleten pedig szintén. Mármint azon egyáltalán nem jelentem meg, mert elfelejtettem.

És akkor tegnap volt a családlátogatás (azt nem felejtettem el, hálistennek, még almás pitét is sütöttünk, meg a Konszi keze is meggyógyult, úgyhogy gyorsan berendeltem előtte), és a tanítónők jelezték, hogy engem néztek ki a feladatra.

Én meg elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy nem kell pénzt kezelnem, mert én egyáltalán nem vagyok precíz, én a dolgokat holisztikusan kezelem, kizárt, hogy fillérezzek meg elszámolást készítsek. Megegyeztünk.
Meg ugye a Borcsi osztályában is SzMK anyu vagyok, mert ott is közölték még elsőben, hogy az leszek.

Tavaly meg ugye az oviban is az voltam.

Én nem értem, hogy miért jut rólam minden pedagógusnak az az eszébe, hogy nini, itt egy SzMK anyuka. Azt hiszem, lehet bennem valami.

Örömünnep van ma

Valójában ma értettem meg, hogy aki ért hozzá, az miért tartja oltári nagy fasságnak a digitális bennszülött kifejezést.

Ma, hosszú hónapok után megjavult a tabletem (nem magától). És én úgy, de úgy örülök, hogy végre megint tudok olvasni.
Tudom, tudom, vannak ezek az izé... papírkönyvek*. Aham, amiért el kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, esetleg ki kell fizetni, meg megfelelő világítást kell csinálni, hogy lehessen őket olvasni, meg hajgumit dugni a megfelelő oldalhoz (most mi van, ez van kéznél az ágyban, ahol olvasni szoktam. Kotont csak nem dughatok oda), hogy tudjam, hol tartottam, meg ilyenek.

Most meg csak letöltöm, és már olvashatom is, amit csak szeretnék, van háttérvilágítás, és az app megjegyzi, hogy hol jártam.

És ehhez, hogy én ragaszkodjam ezekhez a dolgokhoz, rohadtul nem kell Y meg Z generációsnak lenni, hanem rá kell érezni az előnyeire. Mint amikor nem kell odautazni anyádhoz árkon-bokron át, hogy beszélni tudj vele, hanem felhívod telefonon, és tessék. És ehhez nem kellett tárcsás telefonkészülékkel a nappali sarkában születni, anélkül is telefonál ma már mindenki, mert az könnyebb, mint odamenni, hát ennyike.

*nekem egyébként semmi bajom a papírral, én kimondottan imádom a papírt, sőt elárulom, hogy könyvet (albumot) kötni is tudok egy csomóféleképpen, mert az nekem a hobbim. Az albumkötés (vö. scrapbook). Szóval nálam jobban senki nem szereti a papírt, sőt, egyenesen imádom a szép papírokat, egy vagyont költök rájuk. De azt vagy én írom tele, vagy én csinálok belőlük albumot. Amit más írt tele, az jó nekem monitoron is.

És akkor hopp, elém ugrott az ötödik zacskó fodros nagykocka

Többé-kevésbé megszoktuk már, hogy vettünk egy házat, végül is már csak nagyon ritkán nyitok be véletlenül a spejzba, ha pisilni indulok, és a tányérokat is mindig elsőre megtalálom. Na jó, többnyire.

Vannak itt viszont olyan adottságok, amiket valószínűleg csak később sikerül majd sajátként kezelni. Ma például elmentem bevásárolni, kicsit bosszankodtam is előtte, hogy a picsába már ezzel a nyári szünettel, oké, imádom a nyarat, de baszki, most, hogy mind a négyen itthon vagyunk, annyit zabálunk, mint a pekingi állatkert összes lakója együttvéve, plusz a Serengeti.

Na szóval elindultam bevásárolni, úgyis akciós a tej az aldiban, egy kartonon megspórolok 600 forintot, elköltöttem viszont harmincötezret. Mondtam, hogy sokat eszünk.

És akkor hazajöttem, és amikor bevittem a szajrét a spejzba, hogy kipakoljam, megtaláltam az előző heti bevásárlást, amit eddig a konyhában kerestem megszokásból. Ugyanis a zöld házban nem volt spejz, és mivel ötletszerűen szoktam vásárolni, nem tűnt fel, hogy hiányzik valami, csak az, hogy már megint nincs mit enni.

Na mindegy, remélem, ezt a kontingenst szintén senki se fogja felfedezni, mert másrészről viszont nem igazán szeretnék harmadik üveg bontott nutellát a konyhaszekrényben (különböző helyeken), bár valószínűleg mégiscsak én vagyok az, aki ha nem talál valamit, semmi baj, felbont egy másikat.
A Föld meg pusztul elfele.

(A kölkek meg elmentek a szomszédba Perseidákat nézni, bár látni semmit sem fognak belőlük. Mondjuk eleve föl se tudnak nézni, mert esik az eső. Nem baj, tudjuk, hogy ott vannak, a szülinapomon mindig hullanak le a csillagok az égből, mondjuk ez is egy adottság, mi sem természetesebb.)

A házunkkal kapcsolatban, aminek az üzemeltetését ezennel outsourceoltam

Én nagyon szeretem a házunkat, nagy és kényelmes és amúgy elég jól is néz ki ahhoz képest, hogy alig volt lehetőségem csinosítgatni, mivel ebben a dologban nincs köztünk konszenzus. A Pé ugyanis nem akar szögeket a falba, szerintem meg két grammos képeket fúrt-tiplizett akasztóra akasztani olyan ágyúval verébre kategória, mint amikor a gyerek fejéről lakklemosóval akarta leszedni az arcfestést, krém helyett.

Szóval nincs kép a falon, egy sem, pedig én szakmányban gyártom a szebbnél szebbeket, ugye van ez a hobbim, a scrapbook, és a hétvégi tábor alatt megtáltosodtam.

Csak hát van egy kis baj. Na jó, nem baj, hanem kellemetlenség. Én ezt a házat kevés vagyok üzemeltetni. Jó, az ajtókat még megy bezárni (ööö, kivéve a második garázst, aminek a lakatját elvitte a volt tulaj a hétvégi kipakolás után, de abban úgy sincs semmi), viszont vannak ezek az éjszakai világítások, aminek egyszerűen nem értem a kapcsolóit. Mert itt olyan, de olyan villanykapcsolók vannak, amik nem is értem, mit vezérelnek, majd biztos jön a százezres számla, mert a padláson ég valami csirkekeltető lámpa, vagy ilyesmi, amit sosem látunk, mert oda még nem merészkedtünk fel. Igen, vannak még feltérképezetlen területek az objektumban.

Szóval egyszerűen nem értem, nekem meggyőződésem, hogy a mozgásérzékelő reflektor mozgásra lekapcsolódik, nem pedig fel, de a Pé szerint nem, hanem rossz helyen mozgok, vagy valami ilyesmit magyarázott.

De ami sokkal komolyabb baj, hogy közeleg a tél, nekünk meg még nincs rendes fűtésünk. Vagyis van fűtésrendszer, meg minden, egy ilyen harmincéves vegyes tüzelésű kazán. Na most én a tűztől rettegek, mint az állatok, meg ezek a régi kazánok puffertartály nélkül amúgy is fel szoktak robbanni. Kuktám is ezért nincs, többek között.
A Pé meg nem akar másik kazánt, mert minek, ezzel itt nagyjából ingyen fűthetnénk (nettó 140 négyzetméterről beszélünk), mert van egy tanyánk meg egy erdőnk, úgy húsz hektár, mindegy, szóval fa az pont van.

Na most múltkor egy barátnőm mesélte, hogy neki pont van egy ilyen kazánja, igaz, kétéves, és nem harminc, viszont imádja. Igaz, csak akkor fűt vele, ha otthon van, és ha befűtött, már nem megy el otthonról. Hát köszi, említettem, hogy én itthon dolgozom, és ha én elmegyek itthonról, az egy-két óra random időpontokban, és nem nyolc-kilenc jól kiszámíthatóan, szóval most ezt így hogy osszam be? Vagy időnként felgyullad a ház, nem baj, van biztosítás?

Ezen kívül az említett barátnőm azt is mesélte, hogy tényleg tök jó a fatüzelésű kazánja, csak egyszer kellett kihúznia belőle a tüzet, mert elment az áram, és megszűnt a cirkuláltatás, de nem baj, mert már úgyis csak izzott, és nem lobogva égett, szóval fogta a piszkafát és kihúzta az izzó hasábokat a tálcára. Hátizé.

És ezen kívül még van az a problémám, hogy a kémény a gardróbszobán át vezet, ott van a kéményseprő nyílás is. Én meg most, nyáron is érzem azért kicsit a putriszagot, mi lesz itt akkor, ha még füsttel is tele lesz a kémény?

Szóval jelen pillanatban az van, hogy nagyon kell szeretnem a férjemet, mert ha valami miatt lelép, akkor költözhetek megint, ugyanis nincs az az isten, hogy én ezt a házat egyedül a nyakamba vegyem. Gyújtogassa ő a lámpákat meg a tüzet, én meg majd mit tudom én, nevelem a gyerekeket, vagy valami. Kissé kiszolgáltatott dolog ez, de hát valamit valamiért, mondjuk kinek van akkora udvara, hogy rendes bringaversenyt tudnak benne rendezni a gyerekek körbe-körbe?
Na ugye!