A külső megjelenéssel kapcsolatban

Azt azért mindenképpen ide kell jegyeznem, hogy ma úgy szaladt utánam a vezető óvónő, hogy jaj, szóljanak az anyukának, annak a kis fiatalnak!

Pedig ki se voltam sminkelve, és mindjárt 38 leszek.

És szintén csak az utókor miatt: bizony, a mi gyerekeink egyedül fürdenek már. Bizony. Bár néha megmosom a fülüket.

A család táplálásával kapcsolatban

Szóval az én önbizalmam az nem olyan, hogy csak úgy sebet lehessen rajta ütni, elég masszív anyagból hordta össze ugyanis a gólya. Sosem értettem azokat, akik még akkor is tipródnak, ha amúgy minden rendben van, de tééényleeeg? Nem gáááz?
Há' nem. Látod, örüljél!
Mert én magammal kapcsolatban még akkor is a tökéletességet hallucinálom, amikor mondjuk fenékre esek huszonöt talpig öltönyös, jóképű pasi előtt, mert ki más tudna ilyen elegánsan seggest dobni, mint én, na ugye.
Nem úgy, amikor a gyerekeimet etetem. Na, akkor ilyen kicsike vagyok, mutatom a kisujjamat, és a szőnyeg alatt közlekedem. Vasárnaponként. Hát az blöá.
Mert én ugye igyekszem kérem, nagyon. A magyar és a nemzetközi konyha remekeit hordom eléjük, válogatott, minőségi alapanyagokból, változatosan és egészségesen készítek nekik kiváló ízű ételeket - gondolom én főzés közben. Evés közben meg, amikor látom, hogy csak piszkálják a kaját, jó esetben a villájukkal, rosszabb esetben eltorzult fejjel kaparják le tíz körömmel a nyelvükről, na, akkor összeroskadok.
Ma is, a kis dögök. Főztem zöldséglevest, mert az paleo egészséges és finom, sütöttem utána tarját, amit előtte pácban fürdettem, hozzá pedig csicsókakrémet és gyömbéres-mazsolás sárgarépa csíkokat kínáltam, gondoltam, ezt fikázzátok egyétek, édes is, fűszeres is, finom is, egészséges is. Na persze ezt csak egészen addig gondoltam, amíg Ákos neki nem állt leves helyett kinyalni a süti tésztáját a habüstből, levest egy falatot sem evett, viszont közölte, hogy ő már jól is lakott, ugorjunk, ide a sütit. Borcsi meg nagy finnyásan megette a levesből a répákat, mert beígértük neki érte a rigó minőségű füttytudást, és kikanalazta a levét, mert mittomén, finom volt biztos, de azért vigyázott arra nagyon, hogy több összetevő maradjon a tányéron, mint amennyit megeszik.
A másodikféle elfogyasztása a következőképpen zajlott. Ákos megevett kézzel egy falat húst, a csicsókapürét megkóstolta, és közölte, hogy nem szereti. Ezzel lehet a legnagyobb csapást mérni a tudatomra, mert ha kóstolás nélkül mondja, hogy ezt nem szereti, akkor ugyan leborítom a székről bosszankodom, de nem veszem zokon. Mert meg sem kóstolta. Erre, agyvérzés helyett bevezettem, hogy semmit sem kell megenni, de mindent meg kell kóstolni, hátha rájönnek, hogy milyen csodás falatokat kínálok én nekik. Na erre kötelességszerűen mindenbe beledugják a nyelvüket, esetleg a szájukba vesznek egy mikroszkopikus falatot, de még el sem ér az inger a nyelvüktől az agyukig, már közlik, hogy nem finom. Na ez az a pillanat, amikor legszívesebben magam elé venném a pálinkásüveget, hogy most mit erőlködünk az evéssel, amikor inni is lehet. Na, de hát nem azért vagyok nő és anya, hogy gyáván megfutamodjak a kötelességem elől.
A gyömbéres-mazsolás répa ugyanígy járt, mondjuk a mazsolákat legalább megették. Figyeljük meg közben, hogy Borcsi a levesben még ugye szerette a répát, ám vajon, gyömbérrel párolva már nem, holott a gyömbéres sütikért él-hal. Szóval keressük a logikát a dolgokban. Csak nem találjuk.
Borcsi szerencsére a húsból hajlandó volt enni. Borcsi imádja a szaftos husikát, hogy az ő szavaival éljek, egészen addig, amíg a tányérjára nem kerül. Mert akkor már csak bökdösi általában a villájával, olyan fejjel, mintha vonaglana még, mármint az állat a tányéron.
Hát ez az, amiért én minden vasárnap délután a porban heverek (kényelmes por amúgy, meg lehet szokni). Eleinte azzal vigasztaltam magam, hogy nyilván nincsenek hozzászokva a változatos alapanyagokhoz, az óvodai margarinos kenyeret és husi-krumplit viszont nem fogom bevezetni itthon, le is száradna lehet a kezem már a bevásárláskor. Csakhogy nyilván parmezános tésztát se tesznek eléjük az oviban (aglio-olio-pepperoncino a becsületes neve, de ezt nem szoktuk kikérdezni), azt itthon mégis nagy lelkesen belapátolják. Helyesbítek, az egyetlen kaja, amit belapátolnak. Nálunk gyakorlatilag akkor van boldogság, ha az asztal közepére helyezek egy kiló gőzölgő spagettit és mellé egy tál parmezánt. Na akkor eszik a család. Nem véletlenül lett az elmúlt fél évben akkora a seggem, mint a tanyasi lavór. Mert gyenge vagyok, és néha összekurválkodok egy kis sikerélményt.

A tavasz örömeivel kapcsolatban

Ma csak egy hajszál választott el attól, hogy felvilágosítsam a saját meg a tesóm összes gyerekét szexuálisan. A következő történt. Cuki anyucit/keresztanyucit játszottam, begyűjtöttem az összes kölköt, hogy elvigyem őket fagyizni, aztán meg játszóterezni.
És akkor megérkeztek barátaink, a bodobácsok. Sasszem Kíra (9) kiszúrta, hogy hát ezek bizony basznak. Na jó, nem így, hanem megkérdezte, hogy "Kalibka, nézd, össze vannak ragadva a feneküknél. Miért?" Gondoltam, nem hozom elő a méhecskéket, mert azzal se lennék beljebb, nem a humán kopulációra kérdezett rá ugyanis, hanem a bodobácsokéra. Úgyhogy felvettem a sajtópofát, és simán rávágtam, hogy azért, mert ilyen huzi-voni játékot játszanak, hogy ki az erősebb, ki tudja elhúzni a másikat.
A gyerek simán bevette. Út közben, a játszótérig még számos ilyen játékos kedvű bodobácsot láttunk, és Kíra egyszer sem mulasztotta el közölni, hogy nézd már, ezek is huzi-voniznak.
Népszerű ez a játék így tavasszal, mondtam neki, szintén sajtópofával.
Alighanem ezt teszi az emberrel a politika.

Sopron, Sopron

Szóval pillanatnyilag büdös vagyok, mint egy putri, a helyzet ugyanis az, hogy órák óta medvehagymát majszolok.
Az úgy volt, hogy elugrottunk Sopronba, mert a Borcsi barátnőjének szülinapi bulija volt, és ki nem hagynánk semmi pénzért, mert még a szülők is marha jó arcok, már amennyiben valaki értékeli, ha sikerül a vinnyogó röhögésig eljutni, én igen. Egyébként a házinénink is ilyen, de nem felvágásból mondom.
Az első megállónk ezen a kies, mintegy 350 kilométeres úton általában a bábolnai McDonald's szokott lenni , ahol van csúszda is, és addigra, úgy 250 kilométer után már úgyis pont eléggé teli van a kiscsukánk az utazással, úgyhogy éppen kapóra jön. Jönne. Mert ugyanis az első lendülettel mind a két gyerek beletottyant a csúszda alján összegyűlt vízbe, és bugyiig átáztak, öltözhettek át, sebaj, én már rutinból mindig eggyel több szett ruhát csomagolok minden útra. Mondjuk egy autópálya-széli gyorsétterem mosdójában nem annyira leányálom átöltözni, de megoldottuk, viszont az alatt az idő alatt a Pé ki is derítette, hogy ez egy olyan hely, ahol csak készpénzzel lehet fizetni. Na most volt nálunk alaposan feltöltött SzÉP kártya, jó sok Erzsébet utalvány, és bankkártya 3 különböző számlához, ennek ellenére nem tudtuk elérni, hogy adjanak nekünk egy kávét, mert még a szomszédos benzinkút is bezárta az ATM fenntartását, mint gondolom rettentő veszteséges üzletágat. Úgyhogy az ügy mérlege 4 korgó gyomor, meg 2 csuromvizes öltözék volt, mondhatjuk ezt mínuszosnak nyugodtan. Végül is ezt csak azért írom, mert ha a nemzetközi közlekedési útvonal mellett egy multicégnél szeretnétek legközelebb enni, készüljetek készpénzzel, marhabőrrel meg sóval is, ki tudja, hogy ezek közül a fizetőeszközök közül mit fogadnak majd el a XXI. században ők, lehet, hogy mindet.
Ezzel a kellemetlenségek el is fogytak a hétvégét illetően. Na jó, fújt a szél, de hát ezt azért sejtettük, hogy így lesz, lévén Sopronban voltunk, ugye. A Hotel Sopronban laktunk, amivel búcsúzáskor Borcsi közölte, hogy hiányozni fog neki a szálloda, mert olyan jól áll a tetején az a négy csillag, vihihi, ennek ellenére én túl sok jót nem vártam az intézménytől, hanem némi lepattantságot és szocrealitást, de nagyon kellemesen csalódtunk. Mondjuk az után már nem nagyon számított semmi, hogy amikor beléptünk a szobába, a szemben lévő üvegfalon túl ott terült el alattunk a város, középen meg a Tűztorony terpeszkedett, szóval ki van ez találva építészetileg. A vanity settben meg volt körömreszelő is, amit én pont otthon hagytam, úgyhogy megyünk máskor is a Hotel Sopronba, jó volt.
Na de a lényeg ugyebár a szülinap. A barátság Kamillával az oviban született, amikor Sopronban laktunk, és azóta is találkozunk évente 1-2 alkalommal. Többnyire mi megyünk hozzájuk, mert hát ugye mi oda úgyis, de idén már ők is itt voltak Borcsi szülinapján. Hát így mulatunk mi együtt úgy 350 kilométeres távolságból.
Borcsi borzasztóan izgult, hogy mi lesz, emlékeznek-e rá a többiek, lesznek-e ismeretlenek, már a kicsi száját is befogta egy percre, úgy szorongott, mi meg próbáltuk nyugtatgatni, hogy a dolgok ugye ilyenek, először valamilyenek, aztán meg úgyis más. Nyilván hamar feloldódik, és amúgy is ott leszünk vele végig. És akkor beléptünk a kapun, hallottunk, hogy bent, a házban Borcsi nevét skandálják a gyerekek, kifigyelték, hogy jön, és üdvrivalgással várták. Annyira megható volt, hogy majdnem elbőgtem magam, hogy így két év után emlékeznek rá ezek a hatéves gyerekek, amikor egy évig jártak együtt oviba, és azóta már két éve nem.
A buli szuper volt, azt leszámítva, hogy Ákos hasba rúgta a Kamilla kisöccsét, de hamar túlléptünk az ügyön.
Másnap meg szintén Kamilláékkal elmentünk egy ásványbörzére, húúúú. öcsém! Én az ilyenekről mindig azt gondolom, hogy kacat, kacat, kacat, na most Borcsi nyilván vásárolt magának a megszabott keretéből egy marék kacatot, abban az időben, amikor én nem voltam éppen lecövekelve, és nem újabb marék kacatokat válogattam, magamnak, vérben forgó szemmel. Charmokat. Szitakötőst, meg bringást, meg baglyokat és angyalszárnyat, kisfiút, csikóhalat, ésatöbbi, ésatöbbi, csuda dolgok jönnek eztán a scrapbook-os praxisomban. Majd pedig megebédeltünk a soproni törzshelyünkön, a Fórumban (XIII. századi alapokon XVII. századi átépítés, ofkorsz), ahol a kaja továbbra is zseniális, a pincércsaj viszont nem tudta, mi a ristretto, és mindig azt mondta, hogy kedves egészség. Meg ült mellettünk egy család, akiket eleinte mormonoknak néztem, vagy amisoknak, de valószínűleg mégsem azok voltak, mert a nagyfiú a Harry Potterről értekezett az apjának, mikor eltelt a feloldódásra szánt mintegy háromnegyed óra. A mi gyerekeinknél ez általában 1, uszkve 2 másodperc szokott lenni, azért járunk a Fórumba többek között, mert van udvara, és ki tudnak menni rohangálni, különben szétvernék a helyet. A szállodával is megpróbálták, amíg a Pé fizetett, de szerencsére megtaláltam nekik a játszószobát. Bár addigra Ákos harmincnyolcszor lepucolta a cipőjét a lobby-ba telepített szerkezettel.
Nos, a Fórumban megettem három csésze tortellini levest, de csak a levét, mert Ákos a tortellini levesbetétet választotta ebédnek. Végül is nem baj, én szeretem a jó levest. Borcsi meg két pármai sonkába göngyölt grissinit tudott enni, de végül megszánt minket, és bevágott egy fél pizzát is. De mi az ilyesmin már nem akadunk fenn egyáltalán. Aztán életünkben először átsétáltunk a Hűség kapuján, ugye éppen felújították, amikor Sopronban laktunk, végig, de király lett nagyon, főleg mellette a kiállító...izé... alagút, vagy mi. Majd pedig elmentünk Balfra, cipőt váltottunk, és bevettük magunkat a susnyásba, medvehagyma szezon van ugyanis. Ezzel a kanyarral az utazásunk majdnem nullszaldósnak tekinthető, mivel szedtünk egy zsák medvehagymát, amit én el fogok tenni olajban, meg pestónak, meg palacsintába töltöm, meg szendvicsbe pakoljuk, meg zöldbabfőzelékbe, meg fasírtba, satöbbi, satöbbi, ja, és jófejségből ajándékozok is, szuvenír Sopronból. Ja, és kénköves balfi vizet is hoztunk a majolika kútból, de az út közben elfogyott.
Aztán hazajöttünk. Visszafelé bosszúból balfi saras szartaposóban mentem be kávézni a bábolnai McDonald's ba, jó sok készpénzzel felszerelkezve, de egy indiai turistacsapat lenyúlta az elméletben lefuttatott poénomat: ott lobogtatták a bankjegy kötegeket, mint valami kakasviadalon. Állati hülyén néztek ki. Amúgy láttam tradicionális indiai férfiruhát bevarrt márkajelzéssel. Nahát.
Természetesen sokszor emlegettük, hogy hááááát, jó lenne visszaköltözni, viszont történelmi időket élünk: a Pé száját hazafelé elhagyta az a mondat, hogy még az is lehet, hogy ő tök jól ellenne itt Körmöspálcáson, még szeretné is, ha tényleg itt élne, és nem a Pestre ingázással telne el az élete. Navégre.

Alighanem szemtelenek a kölykeink

Fürdés előtt köti fel a Pé a Borcsi haját, hogy ne lógjon a vízbe.
Borcsi: - Apa, végezz már azzal a konttyal, mert szinte itt múlik el a gyerekkorom!

A tavaszi munkákkal kapcsolatban

Ha ma délutánig valaki megkérdezte volna, hogy mi van a kertemben, azt hümmögtem volna, hogy háááát... többnyire víz, de mostanra ez a helyzet megváltozott, mert vetettem, főleg a lelkiismeretem megnyugtatása végett. Meg mert majd szüretelhetünk decemberben, bár inkább semmi se érik be, ha áprilisban még nincs a földben a mag.
Először is béreltem egy rizsvető gépet. Na jó, csak vicceltem, gumicsizmát húztam. Oké, ez sem igaz, mert nincs, (pedig de kéne egy szartaposó, meg egy talicska) megtette a túrabakancs is, végülis vízálló, és nekiláttam a földmunkának. Én esküszöm, hogy elterveztem, idén nem fárasztom szegény Petrezselyemsziget olvasókat a kertemmel, de most akkor miről írjak? Olvasva a scrapbook sem érdekesebb.
Na szóval bemelegítésnek az előrelátón összegyűjtött joghurtos dobozokba elvetettem a tavaly összegyűjtött paprika- és paradicsommagokat, idén ilyet nem veszünk, mert nem volt a teszkóban amikor próbáltam. Mondtam már, hogy kiváló minőséget forgalmaznak? Garafarm, ellenben az aldis cuccok közül nem kel ki semmi, és még a rózsatövek is bekrepáltak mind. Ma viszont véletlenül belehasítottam a kapával a betakart teszkós rózsatőbe, és láss csodát, zöld. Gyorsan vissza is takartam, meg ne fagyjon nekem. Szóval paradicsom- és paprikamagot tettem el a tavalyi termésből ill, piacon vásárolt kápiából, jó lesz az nagyon, remélem, nem valami hibrid volt, és betettem az egészet a házba, hadd keljenek a drágák kifelé.
Aztán mint aki jól végezte dolgát, elvetettem a répa, madársaláta, retek és petrezselyem magokat is. Ezzel gyakorlatilag el is fogyott elöl a helyem, mert nagyon fifikásan azt találtam ki, hogy ide a ház elé vetem azokat a cuccokat, amiket a leggyakrabban használok, csak kilépek a szolgálati ajtón (konyha felől), és kihúzom a répát a földből, már mehet is a levesbe. Na jó, előtte megpucolom.
Úgyhogy el is zarándokoltam hátra a kert végébe, ahová ősszel az epreskertet telepítettem, de azért még maradt szabad föld is, a talaj viszont gyanúsan cuppogott. Bizony, a mélyebben fekvő részekre még nem nagyon lehet rámenni, ennek ellenére én keményen elvetettem a spenótot, biztos a kerítés tövéből még elfolyt a víz az árokba, nem süllyedtem el végül is térdig, csak bokáig, meg a föld is kilátszott a víz alól. Úgyhogy végül is nincs nagy baj, csak másodfokú még a belvízvédelmi készültség, ami azt jelenti, hogy izgulni kell. Ha elsőfokúra komolyodik a helyzet, akkor nem tudom, mit kell csinálni. Aztán békésen kigyomláltam a hagymát meg a rukkolát, meditatív nagyon, majd bejöttem, és a friss levegőn végzett könnyű fizikai munka jutalmaként megettem vacsorára egy fél rénszarvast. Úgy is nézek ki.
Ablakmosás bezzeg nem volt egy éve, mert azt mondták, eső lesz.

Prágával kapcsolatban

Szóval a hétvégén elmentünk Prágába kettesben a Pével. Ez véletlenül húsvétra esett, amit előre nem tudhattunk, utólag meg már mindegy, mert nem lehetett áttenni, annyi baj legyen. Hogy klasszikussal szóljak, jobb a sonkát megenni, mint megfőzni.
Prága az olyan, mintha Sopront összegyúrnánk Béccsel, meg kis Párizzsal. Aki egy ideje követi a blogomat, vagy ismer, az ebből rögtön gondolhatja, hogy eléggé bejött, na. Bírom én az ilyen 13-14-15. századi építészetet meg átépítészetet. Van hangulata, zenélnek az utcán, az emberek vidámak, meg a kolbászsütők és éttermek sem azért vannak elsősorban, hogy lehúzzák a turistát, ellenben azért, hogy jókat együnk. Ettünk is. És még az is jó, hogy mindenki beszél angolul, még a vécésnéni is ismerte a szakmai fordulatokat.
És ami még eléggé szembetűnő, hogy nézd már, nem hat át mindent a nyomor. A pályaudvaron világmárkák csillogó-villogó üzletei, meg normális kávézók, kajáldák vannak, érdekes volt nagyon. Oké, homeless az ott is van, de valahogy nem lépten-nyomon, és nem hevernek mindenfelé. WC viszont van lépten-nyomon, oké, 20 koronáért, de hát ugye pecunia non olet, mint tudjuk rég.
Ezen mondjuk, mármint a város fejlettségén meg a a jómódon azért eléggé felháborodtam, mármint nem azon, hogy nekik van, hanem azon, hogy nekünk miért nincs. Ugye mi Bécsbe járkáltunk, mert amikor Sopronban laktunk, az volt a közeli nagyváros, és láttuk, hogy más emberek másképp élnek, mint mi itten a fővárosban, ahonnan el kellett jönnünk, hogy a gyerekeink ne azt lássák, ne azt szokják meg és higgyék természetesnek, hogy emberek az utcán élnek és minden piros lámpánál koldusok rohanják meg az autót. Szóval láttuk mi, hogy Bécsben azért más a helyzet, de azzal nem hasonlítottam össze Budapestet, mert ők azért nem pont akkor és nem egészen onnan indultak, mint mi. Ezzel szemben Prága igen. Vágod, száz éve még a királyunk is ugyanaz volt, huszonöt éve meg ugyanazok a csapatok tartották materiális és ideológiai megszállás alatt az országot, és csodák csodájára a csehek valahogy mégis meg tudták oldani azóta, hogy lehet élni a fővárosukban. Mi meg valahogy nem, mert itt a pályaudvarokon húgyszag van, meg homelessek, és legfeljebb mélyhűtőből előkapott péksüteményeket árulnak áfonyás muffin helyett. Szóval valamit mi nagyon elcsesztünk, valakik innen talicskával tolták ki a pénzt meg a vállalkozókedvet, alighanem.
Na, de félre bú, lényeg, hogy Prágában voltunk.  Vonattal mentünk, ami odafelé tíz óra volt, visszafelé meg valahogy csak hét, de nekünk így is jó volt. Sokat járkáltunk, jó, nem szépítem, lejártuk a lábunkat. Megnéztünk sok-sok nevezetességet meg jártunk múzeumokban is, a középkori kínzásmúzeumba ne menjetek. Higgyetek nekem, tényleg ne, nálunk pl. szállóige is lett, amikor bizonytalankodni kezdtünk, hogy mit csináljunk mindjárt, akkor feldobtuk, hogy menjünk talán a középkori tortúramúzeumba, majd nagyot kacagtunk, mert ez legalább olyan abszurd, mint egy jó kávé a Randevúban (ami Sopron legszarabb helye).
Egyébként Prágában azt is meg tudták oldani valahogy, hogy a kávé sehol sem volt büntetés. Én Pesten, meg Körmöspálcáson, meg általában ebben az országban már félek ismeretlen helyen kávézni, mert olyan ihatatlan kávékat tudnak főzni még Illy-ből is, meg Segafredoból, amit egyébként itthon iszunk és szeretünk, hogy az szerintem botrány. Asszem Prágában ittam életem eddigi legfinomabb kávéját, csilis volt, a mennyezet a fejünk fölött pedig festett gerenda, nagyon cuki. Mondjuk életem legdrágább kávéja is volt, beleértve a repülőtereken és további puccos meg külföldi helyeken elfogyasztottakat is. A süti is finom volt, ami nagyon fontos, mert sajnos a fizikai erőkifejtés miatt nagyon sokat kellett ennem, kb. kétóránként éheztem meg, mint egy csecsemő, és akkor mindig be kellett tolni valami kolbászt vagy kürtős kalácsot a számba, vagy csülköt knédlivel és káposztával, esetleg sajttortát, hogy feltöltsem az elemeket. Kicsit féltem, hogy úgy maradok, de szerencsére itthon visszaállt a régi rend, mivel itt nem teszek meg gyalog napi gusztustalanul sok kilométert.
Mi is volt még, ja, hát nagyon jól elvoltunk, beszélgettünk is a Pével, ami eléggé csodaszámba megy, mert ugye a gyerekeknek van az a szerencsétlen szokásuk, hogy amint egymásra figyelnének a szülők, azonnal belekúsznak a képbe és akarnak valamit. Gondolom, ez nem csak nálunk van így, de most nem ez volt három napig, hanem beszéltünk és röhigcséltünk egymással sokat, meg is állapítottam, hogy milyen érdekes, én elég kevés ember társaságában tudok eltölteni pár óránál többet, vele meg milyen szívesen vagyok már három napja sülve-főve, mire a Pé megjegyezte, hogy ez elég nagy szerencse, mivel mégis csak úgy terveztük, hogy együtt éljük le az életünket. És ez azóta sem változott.
Meg kaptam egy szitakötő medált is.

Na jól van, felcsűrök néhány fotót is, mert hiányoltátok:

A fejünk, háttérben a régi városháza. Felső ablakból szerettek embereket kihajigálni (ejtsd: defenesztráció)

 Városháza távolabbról, a fejünk nélkül

 Még a nap is kisütött. Svejk, ahol csülköt ettünk meg knédlit és káposztát, barna sörrel, Becherovkával, stb, stb.

 Vitus - a bizonyíték, hogy mi bizony nem voltunk restek, felmentünk a várba is (ejtsd Hradzsin)

 Kalib továbbra is eszik, ezúttal levest meg kolbászt

 Prágai sonka

Károly-híd Kalibbal

Ez meg nyilván egy villamos

És a szitakötős nyaklánc

 Perecek, perecek

Még Szt. Vitus katedrális

                                                

 Ez meg az ólomüveg ablaka, bár ezt a képet loptam a netről, mert a sajátok, khm, nem sikerültek ilyen jól.

Ezt meg honnan vette?

Készül ám a húsvégi prágás post is, csak lassan.

Anyámmal cipeltük át a gyerekágyat egyik szobából a másikba. Ákos a maga egyméteres termetével odaállt, szakértőn megfogta anyám mellett az ágyat a kis dundi kezével és közölte:
- Na jól van, segítek, mert amilyen bénák vagytok, még elejtitek.

Az időjárással kacsolatban

Mondjuk én ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy nem eszi meg a kutya a telet, de így is jó.

Isolde küldte, köszi!

Ákos szól

Ez nem kötél, ez Jenő vagy Károly!

Egyházunk háza tájával kapcsolatban

Nos, fölvették a Borcsit a körmöspálcási puccos iskola kiszemelt osztályába, ami tök jó, mert ebben az iskolában kétszeres túljelentkezés van, úgyhogy örülünk nagyon. Ez egy református fenntartású iskola, így aztán előrelátóan hittanra is járattam a gyereket az óvodában, ami nagyon tetszik neki. Nyilván azért, mert a Bibliában azért elég sok meseszerű fordulat van, és ezek a hittanító nénik ezeket elég jól elő is tudják adni, még gitároznak is hozzá néha. Gondolom, ebben a korban meg úgyis mindegy a gyereknek, hogy tündér, vagy angyal.
Ja, tényleg, elém is tolta ma a Borcsi egy rajzát, mutatta, hogy ez itt a templom, itt van rajta  két kereszt, rajta a megfeszített Jézus, a templom falán meg virágkoszorú, ezt Máriának rajzolta, ő is itt van, nézzem meg. Á, de szép, mondom. És ez itt egy angyal? - bökök a szárnyas alakra. Nem - válaszolja Borcsi, hanem a templomtündér.
De a nap poénja nem ez volt, hanem az, amikor Borcsi a fürdőkádban ülve megkérdezte tőlem, hogy ki az a Zsuzsánna. Én éppen a sminkemet mostam le a fejemről, visszakérdeztem, hogy milyen Zsuzsánna? Ki lehet az a Zsuzsánna? Hát - mondta Borcsi - amikor a Jézus ment a szamárháton, az emberek meg kiabáltak, hogy Zsuzsánna, Zsuzsánna! Na ez volt az a pillanat, amikor le kellett ülnöm a szennyesláda tetejére röhögni, majd amikor öt perc után képes voltam megszólalni, jeleztem, hogy hozsánna lesz az.
Úgyhogy ennek örömére, hogy Borcsika most már egészen biztosan iskolás lesz szeptembertől, méghozzá matek-angol tagozatos, rögtön meg is fürdött tök önállóan, megmosta a fogát, majd kiugrott a kádból, megtörölközött, és pizsamába bújt. Még pongyolát meg papucsot is húzott, sőt odahozta Ákos focis kiscipőjét is. Ezen az önállóságon felbuzdulva Ákos is gyorsan bemutatta ugyanezt a bravúrt, mi meg a Pével dobtuk a hátasokat, hogy nézd már, ezek a mi gyerekeink? Kizárt.
Úgyhogy most már csak az altatódalt kell elénekelniük saját maguknak, mi meg mehetünk is moziba, vagy akármi.
Ákos sorsa viszont elképlékenyedett, mert szétszedik a jó vegyes csoportot az oviban, amelyikbe most mind a ketten járnak, és átteszik őt jövőre egy fizikailag hikomat, és véleményem szerint mentálisan is kevéssé rátermett óvónéni csoportjába. Én jeleztem a vezetőnek, hogy ez nem fog menni, és mindkettejük érdekében találjunk ki valami más megoldást, mielőtt szétszedik egymást, mert Ákoshoz fizikum kell, meg határozottság, én meg abba nem fogok beletörődni, hogy ezek hiányában három éven át a sarokban álljon a gyerekem, mint egyetlen eszköz a nevelésére, de sajnos nem nagyon nyugtatott meg a válasz. Úgyhogy most becélozzuk a közeli, szintén református irányultságú óvodát. Arra számítunk, hogy étkezések előtt lesz ezen túl egy kis akiételtitaltadott, meg ilyesmi, de majdcsak kitalálunk valamit. Nem vagyunk egy kimondottan vallásos család ugyanis. És inkább ez, mint három év a sarokban.
Persze még az is lehet, hogy szeptemberig megkomolyodik a gyerek. Az viszont biztos, hogy a váltótárs óvónéni egy év múlva nyugdíjba megy, vagyis jövőre megint egy újabbat kapna az Ákos, ez meg azért már nekem is sok, bár sosem volt ellenemre egy kis változás.
Na, meglátjuk, lényeg a jó hír, hogy Borcsit felvették az iskolába.

A megszólításokkal kapcsolatban II.

Meg még az is történt, hogy nem rég hirtelen négymillió alá csökkent a lakáshitelem, amiről az OTP levélben értesített, és alighanem ennek örömére a megszólításom Ügyfelünk helyett Kalib Úrhölgy lett.
Ha mondjuk pluszban lenne az OTP-ben ennyi pénzem, lehet hogy Ténsasszony lennék már.

Borcsis-romantikus

Szerintem ez egy scrapper alapgyakorlat, virágos-romantikus oldal cuki kislánnyal, lehetőleg rózsaszínben. Erre gyűjtöm az anyagot és a tudást már két és fél hónapja.
Az alaptéma, bár szerintem eléggé látszik is, hogy készült most a hétvégén egy olyan fotó a Borcsiról, amin egészen úgy néz ki, mint egy másik, öt évvel ezelőtti fotón, cukin.  
Mivel végtelenül rendes vagyok, felsorolom, hogy miből van. Csupa puccos anyag: Victoria Gardens papírok, csipkepapír, kalitkás charm, gyöngytoll, szalag, használtam formalyukasztót, és egy csomó virágot a körmöspálcási kreatív boltból. A kis rózsaszíneket a saját kezemmel csináltam, közepükön gyöngytollal készült a bibe. Ja, és nyomdáztam is, a lepkét, meg alatta a virágot, fönt meg van egy kis dekortapasz azokból, amiket LD-től kaptam a hétvégén. Jó hobbi ez, bírom nagyon. 

Szuperapu, valamint Borcsi és a béka

  Na jó, legyen a Búcsú is:

After party

És most pedig azt játsszuk, hogy levezetésnek konfettit szedegetünk. Az úgy volt ugyanis, hogy egy napig takarítottam, mert ugye szülinapot ünneplünk, és akkor belépett Buni, az unokaöcsém, és BULIIII! felkiáltással szétszórt egy köbméter gondosan kiformalyukasztott konfetti tulipánt, napocskát, virágot, miegymást a szőnyegre. Az oviban csinálták, direkt erre az alkalomra, köszi.
Akkor pedig, ha már így, rátettünk mi is egy lapáttal, és ez lett az asztaldísz is. A gyerekek közül is többen a formalyukasztózásban leltek konstruktív elfoglaltságot, így aztán vasárnap reggelre nagy mennyiségű kishajó, dinoszaurusz, helikopter, pillangó és egyéb formájú konfetti szaladgált a lakásban a vécétől a padlásig, és főképp a szőnyegek rojtjai között elbújva.
Én porszívóztam, tisztelt bíróság. Ennek ellenére még mindig szedegetjük az elő-előbukkanó konfettiket, és az a terv, hogy a lelkiismeretes szedegetés ellenére (vagyis direkt nem hagyunk ott egyet sem, legfeljebb lustaságból) még karácsonykor is találunk itt-ott, mert az aranyos és vicces dolog szerintünk.

Az öregséggel kapcsolatban

Nos, mivel én egy előrelátó nő vagyok, aki mindig, minden eshetőségre fel van készülve, ma megcsináltam a túlélési tervet az aggkoromra. Tegnap ugyanis láttam egy ősöreg nénit a lányára támaszkodva botorkálni, és rájöttem, hogy basszus, az öregségben nem is az a rossz, hogy a test tönkre ment, hanem az, hogy mivel lassan úgyis mindennek vége, már nincsenek tervek, aminek előre örülhet az ember. Nincs mire várni, mert már csak egy dolog jön, a halál.
És akkor ma kitaláltam, hogy ez így nem mehet tovább, reménytelenül meghalni. Nekem kertem lesz idős koromban. Arra mindig képes leszek, hogy leszúrjam a görbe botomat a földbe, a lyukba meg beleejtsek egy tulipánhagymát. És akkor lehet neki örülni, hogy nem sokára kivirágzik a tulipánom. Vagy megérik a paradicsom. Vagy valami. Úgyhogy kiskertet minden öregnek, vagy legalább egy balkonládát!
Ha meg már erre sem leszek képes, remélem, lesz egy barátom, aki beadja a nagy mennyiségű morfint.

Borcsi 6

Egyébként a legjobban sikerült szülinapok egyike volt.

Borcsi, a nagylány

Mindenképpen feljegyzendő, hogy ez az a nap, amikor kértem Borcsitól egy pohár vizet, és ő megérkezett egy bögre mézes teával. Még jó, hogy nem kiabáltam ki neki a konyhába úgy öt perc után, hogy mit csinál már, szomjan halok mindjárt.
Amúgy meg ma felvételizett az iskolába.
És volt már olyan nap is, amikor az ágyba hozta a reggelinket, vajas kenyér csirkesonkával. Azt hittem, megeszem, mármint a gyereket. Igaz, hogy még aludtunk, amikor megérkezett a tányérokkal, de ez egy cseppet sem zsugorítja az érdemeit.

A mai pedig

És amikor ezzel készen lettem, akkor kimentünk a kertbe a napsütésbe, és felástam, amit felástam, és kigyomláltam az epret, és megfésültem a petrezselyem szigetet, meg ilyenek, szóval hivatalosan is tavasz van, hurrá, vetünk! Viszont így, hogy már a második évet kezdem, van rukkola (azt nem vetem újra, mert elszórta a magját), és kelbimbó meg hagyma a földben, és bújnak ki a nárciszok, jácintok és tulipánok, meg hajt a minirózsám, rügyezik a barackfa, nőnek a petrezselyem levelek, szóval jól állunk nagyon, pedig még nem is csináltunk semmit.
És végül is tulajdonképpen a kert nem is üti a scrapbook-ot, mert ragasztani úgyis este szoktam, ásni meg értelemszerűen nappal. Na szóval.

Ja, meg vettünk ma egy hifit is, mert a régi bekrepált így hét év után, nem nagyon játszott már le egy CD-t sem, pedig megvette nekem a Pé* az új Rutkai Borit.

*akinek most meg hipszter szemüvege van

Adrinak (az utóbbi napok termésével kapcsolatban)