Borcsi kérdez: Hogyan egyesültek az Egyesült Államok?
Ákos kérdez: Hogy néz ki az Hot wheels ötösosztag jelmez? Jövőre Zoom leszek.
(nekem meg tök vicces, hogy idejön Ákos bámulni a monitoromat, és hiába nézi, egy kukkot sem ért belőle, mivel nem tud még olvasni).
2016. február 29., hétfő
Mi lesz még itt?
Hajjaj, a tanárok lázadnak, a diákok támogatják. Merkel elutasította Orbán népszavazását, a választási iroda befogadta az MSZP-s népszavazási kérdést a vasárnapi boltzárról, ráadásul ott van még a salgótarjáni zakó is.
Figyeljétek meg, feleim, szörnyű lesz a bosszú, ezek után mi, a nép, olyat kapunk az arcunkba, amire még gondolni sem mertünk. Én szóltam.
Ahogy arról is, hogy 2020-tól borítékolható, hogy már nem igazán ad az EU fejlesztési pénzeket Magyarországnak, na, az lesz az a pont, amikor Orbán kilépteti az egész országot a picsába az EU-ból.
Feltéve persze, hogy behúzza 2018-at. Hát, kedves barátaim, szerintem ez a tétje a következő választásnak. Hogy marad-e az ország az EU-ban, marad-e még az illiberális államhatalom fölött bármiféle kontroll, vagy végképp megérkezünk Észak-Koreába.
És azt szeretném, hogy ne legyen igazam.
Figyeljétek meg, feleim, szörnyű lesz a bosszú, ezek után mi, a nép, olyat kapunk az arcunkba, amire még gondolni sem mertünk. Én szóltam.
Ahogy arról is, hogy 2020-tól borítékolható, hogy már nem igazán ad az EU fejlesztési pénzeket Magyarországnak, na, az lesz az a pont, amikor Orbán kilépteti az egész országot a picsába az EU-ból.
Feltéve persze, hogy behúzza 2018-at. Hát, kedves barátaim, szerintem ez a tétje a következő választásnak. Hogy marad-e az ország az EU-ban, marad-e még az illiberális államhatalom fölött bármiféle kontroll, vagy végképp megérkezünk Észak-Koreába.
És azt szeretném, hogy ne legyen igazam.
2016. február 24., szerda
Nagy idők járnak 2.
És most az is van, hogy a Pé elindította a Nagy Bringalámpa Bizniszt, vagyis konkrétan a crowfounding kampányt a Indiegogo-n.
Aki nem hallott még crowfoundingról, annak röviden elmesélem, hogy ezek a frissen induló vállalkozások, amiket most ilyen trendi szóval startupoknak hívnak, ha nagyon ügyesek, csinálnak egy jó kis gyűjtést. Vagyis, aki akarja, támogathatja pénzzel a vállalkozás céljait (ami nálunk a kapacitásbővítés), és cserében kap valamit, ez esetben menő bringalámpát.
Úgyhogy ez most itt a Nagy Lelepleződés ideje is egyben, erről van szó, hű meg házzatok, és ha akarjátok, támogassátok a nagy magyar dizájnlámpa projektet, mert az menő. És mert ebből szándékozunk élni a következőkben, mert a Pé feladta érte a csodásan gyümölcsöző banki karrierjét, úgyhogy most izgulok egy kicsit, viszont jó lesz nagyon, tudom.
Erről van szó:
Aki nem hallott még crowfoundingról, annak röviden elmesélem, hogy ezek a frissen induló vállalkozások, amiket most ilyen trendi szóval startupoknak hívnak, ha nagyon ügyesek, csinálnak egy jó kis gyűjtést. Vagyis, aki akarja, támogathatja pénzzel a vállalkozás céljait (ami nálunk a kapacitásbővítés), és cserében kap valamit, ez esetben menő bringalámpát.
Úgyhogy ez most itt a Nagy Lelepleződés ideje is egyben, erről van szó, hű meg házzatok, és ha akarjátok, támogassátok a nagy magyar dizájnlámpa projektet, mert az menő. És mert ebből szándékozunk élni a következőkben, mert a Pé feladta érte a csodásan gyümölcsöző banki karrierjét, úgyhogy most izgulok egy kicsit, viszont jó lesz nagyon, tudom.
Erről van szó:
Nagy idők járnak
Végül is vettünk egy házat.
Vagyis még nem bonyolítottuk le a manővert, (mivel még csak ma pacsiztunk le, most jön a szerződéskötés, miegymás), de már tudjuk, hogy melyik lesz a mi házunk a következő, reméljük, húsz évben. Úgyhogy végül is eldőlt a kérdés, idén nem vetek semmit a kiskertembe, mivel szüretelni itt már nem én fogok.
Mondanom sem kell, nekünk eléggé bejön ez a ház, azért vettük meg, ugyebár. Van benne lent, fönt, és hátul.
A lentben van előszoba is, amit eddig nélkülöznünk kellett, ugyanis jelenleg egyenesen a nappaliba lépünk be. És van speiz is, ami szintén nem volt eddig.
És lesz a gyerekeknek külön szobájuk fönt, ami ugyan eddig is meg tudtunk volna oldani, csak a bútorok miatt kényelmetlen lett volna, mert valahogy nem volt kedvünk a két hatalmas szobát a két gyereknek odaadni, mi pedig egy nappalban és egy kis hálóban élni és tárolni a cuccokat. Hogy ők meg babákkal, gyerekkönyvekkel és legókkal pakolják tele a rendelkezésre álló négyzetméterek felét.
Aztán lesz még két fürdőszobánk, meg gardróbszobánk is, valamint a gyerekeknek külön klubhelyiség, bár ha jobban belegondolunk, tkp. az egész fent a gyerekeké lesz. Kivéve a gardróbot.
Meg van két terasz is, az egyik egészen tekintélyes méretű, és lehet, hogy megnyerjük a házzal a kutyát meg a macskát is, mivel nincs hová tenni a néninek, ha lakásba költözik.
Az udvaron vö. hátul vannak szép fák, dísz- és gyümölcsfák is, meg rengeteg rózsa, és giga mennyiségű hagymás tavaszi virág, már jól látszik. Meg egy szép nagy fügefa, és egy csomó melléképület.
A jelek szerin május végén-június elején költözünk, vagyis egy kis mázlival még a szamócámat is leszedhetem itt. Ott meg júniusban még ki lehet ültetni a paradicsompalántáimat, amikkel kapcsolatban különösen nagy terveim vannak, most, hogy lesz speiz.
Az egyik gyerekszobából pont a templomtornyokra lehet rálátni, elég jól néz ki. Ebből egyenesen következik, hogy a ház nagyjából a városközpontban van, az iskola olyan 2-3 perc gyalog, na jó, a reggeli csúcsban lehet öt is, ha sokat kell várni, mielőtt átjutnak az úttesten. Az óvoda júniustól meg már úgysem számít. És úgy általában minden öt perc sétára van, ideértve például a piacot, a gyülekezeti házat (ahol az énekkari próbák vannak többek között), a zeneiskolát, a legközelebbi bankfiókot és ATM-et is. Mármint gyalog öt perc.
Úgyhogy most eléggé boldogok vagyunk, a gyerekek már a dobozokat méregetik, hogy mibe mit pakolnak majd.
A negatívum pedig az, hogy nagyjából a szíjjártópéteri értelemben vett családi összefogás utolsó fillére is rámegy a házra, felújításra nem marad egy fitying sem, holott azért egy burkolatcsere minimum ráférne. A többi hiba meg úgyis menet közben, lakva derül ki, úgyhogy lehet, hogy még jó is, hogy most, ha akarnánk se tudnánk hűbelebalázs módjára felújítani.
Mondjuk jelen pillanatban az sem egészen egyértelmű, hogy miből fogunk megélni ezután, de ezt tökre nem függ össze a házvásárlással.
Vagyis még nem bonyolítottuk le a manővert, (mivel még csak ma pacsiztunk le, most jön a szerződéskötés, miegymás), de már tudjuk, hogy melyik lesz a mi házunk a következő, reméljük, húsz évben. Úgyhogy végül is eldőlt a kérdés, idén nem vetek semmit a kiskertembe, mivel szüretelni itt már nem én fogok.
Mondanom sem kell, nekünk eléggé bejön ez a ház, azért vettük meg, ugyebár. Van benne lent, fönt, és hátul.
A lentben van előszoba is, amit eddig nélkülöznünk kellett, ugyanis jelenleg egyenesen a nappaliba lépünk be. És van speiz is, ami szintén nem volt eddig.
És lesz a gyerekeknek külön szobájuk fönt, ami ugyan eddig is meg tudtunk volna oldani, csak a bútorok miatt kényelmetlen lett volna, mert valahogy nem volt kedvünk a két hatalmas szobát a két gyereknek odaadni, mi pedig egy nappalban és egy kis hálóban élni és tárolni a cuccokat. Hogy ők meg babákkal, gyerekkönyvekkel és legókkal pakolják tele a rendelkezésre álló négyzetméterek felét.
Aztán lesz még két fürdőszobánk, meg gardróbszobánk is, valamint a gyerekeknek külön klubhelyiség, bár ha jobban belegondolunk, tkp. az egész fent a gyerekeké lesz. Kivéve a gardróbot.
Meg van két terasz is, az egyik egészen tekintélyes méretű, és lehet, hogy megnyerjük a házzal a kutyát meg a macskát is, mivel nincs hová tenni a néninek, ha lakásba költözik.
Az udvaron vö. hátul vannak szép fák, dísz- és gyümölcsfák is, meg rengeteg rózsa, és giga mennyiségű hagymás tavaszi virág, már jól látszik. Meg egy szép nagy fügefa, és egy csomó melléképület.
A jelek szerin május végén-június elején költözünk, vagyis egy kis mázlival még a szamócámat is leszedhetem itt. Ott meg júniusban még ki lehet ültetni a paradicsompalántáimat, amikkel kapcsolatban különösen nagy terveim vannak, most, hogy lesz speiz.
Az egyik gyerekszobából pont a templomtornyokra lehet rálátni, elég jól néz ki. Ebből egyenesen következik, hogy a ház nagyjából a városközpontban van, az iskola olyan 2-3 perc gyalog, na jó, a reggeli csúcsban lehet öt is, ha sokat kell várni, mielőtt átjutnak az úttesten. Az óvoda júniustól meg már úgysem számít. És úgy általában minden öt perc sétára van, ideértve például a piacot, a gyülekezeti házat (ahol az énekkari próbák vannak többek között), a zeneiskolát, a legközelebbi bankfiókot és ATM-et is. Mármint gyalog öt perc.
Úgyhogy most eléggé boldogok vagyunk, a gyerekek már a dobozokat méregetik, hogy mibe mit pakolnak majd.
A negatívum pedig az, hogy nagyjából a szíjjártópéteri értelemben vett családi összefogás utolsó fillére is rámegy a házra, felújításra nem marad egy fitying sem, holott azért egy burkolatcsere minimum ráférne. A többi hiba meg úgyis menet közben, lakva derül ki, úgyhogy lehet, hogy még jó is, hogy most, ha akarnánk se tudnánk hűbelebalázs módjára felújítani.
Mondjuk jelen pillanatban az sem egészen egyértelmű, hogy miből fogunk megélni ezután, de ezt tökre nem függ össze a házvásárlással.
2016. február 18., csütörtök
Ezek mennek mostanában
Voltam ma délután futni, mert azt találtam ki, hogy nem kell nekem mindig három és fél kilométereket bevállalni, hogy a végén kipurcanjak, és a utána nagyon meggondoljam, hogy mikor megyek legközelebb, hanem lehet ilyen negyedórásoknak is nekivágni, ha azt akarom. És akkor az jól esik, nem halálozok el a végén, és másnap is megyek, mert tényleg jó volt. Éééés, ami határtalan előny, a közeli parkban felállítottak néhány kondigépet, jó, nem állíthatóak, vagy ilyesmi, de a célnak megfelelnek, a futás közepén meg lehet állni pihenni kondizni kicsit, ami egyrészt tök jól esik, másrészt két legyet ütök egy csapásra. Remek. Egyébként közben kicsit esett az eső, meg nyolc fok volt, de szerintem ez teljesen rendben van, még kellemes is volt, sapkát kell fölvenni, ennyi.
Aztán az volt még, hogy két hét múlva, nem kamuzok, szóval húsvét előtt két héttel, bőven a nagyböjben, lesz ovibál, ahova mi el fogunk menni. Most már muszáj, habár amikor el kell indulni, már egyáltalán nem szoktam olyan jó ötletnek tartani, mint akkor, amikor az óvónők kérdezik, hogy ugye akkor jövünk. Mert akkor mindig lelkesen bólogatok. De most meg már vettem új báli ruhát, úgyhogy nincs mese.
A báli ruhával kapcsolatban egyébként megfigyeltem, hogy egyrészt így, hogy elmúltam negyven, már nem is tudom, hogy mi van. hogy vagyok én ezzel. Utoljára, amikor ilyesmit vásároltam, még egyértelműen nyakba polcoló, csipkés melltartót vettem volna hozzá, meg tangát, de hát én ilyeneket már nem hordok, úgyhogy ott álltam meglőve, hogy most akkor hogyan tovább, a ruha megvan, (szigorúan csini, elasztikus, és semmiképpen sem ilyen páncélruha), és most? És akkor elmagyaráztam az eladó hölgynek, hogy én már semmiféle kényelmetlenséget nem vagyok hajlandó elviselni, nem azért lettem negyven, hogy bevágó cicifixekkel, meg elnehezült szempillákkal bajlódjak, mert attól csak hisztis lesz az ember, én meg ilyen kiegyensúlyozott vagyok, rosszul áll, ha nyafogok. Úgyhogy adjon valamit, amit el lehet viselni egy egész estén át, és nem kandikál ki hülyén a báli ruha alól. Nem tudott olyat. Végül is nem olyan nagy baj, van itthon bontatlan csomag fekete combfixem, és fekete, mindenféle helyzetbe állítható pántú, fekete push up melltartóm is. Kérdés, hogy meddig bírom elviselni magamon. Ennyit az elveimről, hogy nem hordok többé kényelmetlen cuccokat.
Na és akkor a végén beletették a szajrét ilyen zsinór fülű, hófehér papírtáskába, tök elegáns volt, meg minden, csak nem volt rajta márkajelzés, és máris úgy éreztem magam, mintha nagy SALE feliratú táskával mentem volna végig a városon. Hát. De szerencsére arra is rájöttem, hogy sokkal jobban örültem volna az estélyi ruhánál egy olyannak, amit hordani is lehet mindig, amikor kedvem tartja. Én tényleg nem értem a műgyűjtőket, mi az istent élveznek azon, hogy van valamijük, amit nem használhatnak?
Aztán volt még az is, hogy már megint kinéztünk egy házat, amire jó lenne, ha sikerülne megalkudni, úgyhogy szorítsatok nagyon. Mert ez tetszik is mind a kettőnknek, meg jó helyen is van, és amúgy is minden oké vele, csak az árával vannak problémáink jelenleg.
És még kiválasztottuk Ákosnak a tanítónénijét, mivel szeptemberben ugye iskolába megy. Mondjuk tudtuk, hogy kihez szeretnénk adni, de sajnos a célszemély az angolos osztályt viszi majd, Ákos meg eléggé mérnökagyú. Viszont a matekos tanár, aki sakkal és szorobánnal dobja fel a tanítást, egy köcsög. Az első suliváró órán lebaszta Ákost, ami, hát, nem lett egy csodálatos barátság kezdete. Aztán lebaszott engem is, hogy másképp kéne nevelni a gyerekemet. Magyaráztam neki, hogy de hát ott van Borcsi, aki egy mintagyerek, szóval nem biztos, hogy a neveléssel van a baj, lehet, hogy ő egy olyan kisfiú, aki hadilábon áll a szabályokkal, megjegyzem, igaza van, nehogy már egy hatéves gyereknek egy seggel végig kelljen ülni 45 percet, és még jól is érezze magát, és ne dumáljon. Aztán tegnap megnéztük a bemutató óráját, és megbicsaklottunk, mert annyira penge volt. Odamentünk megkérdezni, hogy mit gondol, együtt tudna-e működni Ákossal a következő két évben, vállalható-e ez neki, mert hát az órája, az kurvajó volt, és a gyereknek mégiscsak tehetséggondozás jellegű lenne ez a sakk-szorobán osztály. Nem mondta, hogy nem, de addig csűrte-csavarta, míg egyértelmű lett nekem (a Pének nem, de hát akkor én már eléggé tudtam), hogy nem akarja ő az én gyerekemet tanítani, ő nem bajlódik senkivel, adjanak hozzá előnevelt kis kockákat, akiket majd beilleszt a rendszerébe problémamentesen. Aztán a biztonság kedvéért, nehogy meggondoljuk magunkat, még délután, a suliváró foglalkozáson is lebaszta Ákost, és engem is, amiért evett a gyerek a kint hagyott apró kekszből. Magyaráztam, hogy igen, tudtam róla, és nem, ilyesmiből mi nem csinálunk problémát, mert a szarrágásnak is van határa, ne tessék kint hagyni a kekszet a hatévesek előtt, ha nem ehetnek belőle. És akkor elmagyarázta, hogy ő csak együttműködő gyerekekkel tud olyan órákat tartani, amit láttunk délelőtt, ezt is vegyük figyelembe a döntésünknél. Hát ez legalább egyértelmű volt, én meg elárultam neki, hogy most már megnyugodhat, már döntöttünk. Aztán bementem az Ákos által kiszemelt aranyos (ám szintén határozott és penge) tanítónénihez, megkérdeztem, hogy ő mit gondol, szívesen látná-e Ákost az osztályába, és azt válaszolta, hogy igen, figyeli egy ideje a gyereket, menni fog ez. Aztán elbeszélgettünk egy kicsit, és teljesen megnyugodtam a döntésemben, mert jó helyen lesz Ákos az angolos osztályban, még akkor is, ha nyelvérzéke, az marhára nincs neki. Majd kialakul, vagy mittudomén, nyelvvizsgázni meg úgyis kell neki előbb-utóbb, szóval.
Legfeljebb ha négy év múlva úgy látom, hogy itt nem fejlődik a tehetsége szerint, felvételizik a nyolcosztályos gimibe, hát, majd valahogy azt is kibírjuk.
Ezek vannak mostanában, meg a Pé, aki stresszel, mert hétfőn indul a Nagy Lámpabiznisz, úgyhogy hétfőn lesznek itt még hírek.
Aztán az volt még, hogy két hét múlva, nem kamuzok, szóval húsvét előtt két héttel, bőven a nagyböjben, lesz ovibál, ahova mi el fogunk menni. Most már muszáj, habár amikor el kell indulni, már egyáltalán nem szoktam olyan jó ötletnek tartani, mint akkor, amikor az óvónők kérdezik, hogy ugye akkor jövünk. Mert akkor mindig lelkesen bólogatok. De most meg már vettem új báli ruhát, úgyhogy nincs mese.
A báli ruhával kapcsolatban egyébként megfigyeltem, hogy egyrészt így, hogy elmúltam negyven, már nem is tudom, hogy mi van. hogy vagyok én ezzel. Utoljára, amikor ilyesmit vásároltam, még egyértelműen nyakba polcoló, csipkés melltartót vettem volna hozzá, meg tangát, de hát én ilyeneket már nem hordok, úgyhogy ott álltam meglőve, hogy most akkor hogyan tovább, a ruha megvan, (szigorúan csini, elasztikus, és semmiképpen sem ilyen páncélruha), és most? És akkor elmagyaráztam az eladó hölgynek, hogy én már semmiféle kényelmetlenséget nem vagyok hajlandó elviselni, nem azért lettem negyven, hogy bevágó cicifixekkel, meg elnehezült szempillákkal bajlódjak, mert attól csak hisztis lesz az ember, én meg ilyen kiegyensúlyozott vagyok, rosszul áll, ha nyafogok. Úgyhogy adjon valamit, amit el lehet viselni egy egész estén át, és nem kandikál ki hülyén a báli ruha alól. Nem tudott olyat. Végül is nem olyan nagy baj, van itthon bontatlan csomag fekete combfixem, és fekete, mindenféle helyzetbe állítható pántú, fekete push up melltartóm is. Kérdés, hogy meddig bírom elviselni magamon. Ennyit az elveimről, hogy nem hordok többé kényelmetlen cuccokat.
Na és akkor a végén beletették a szajrét ilyen zsinór fülű, hófehér papírtáskába, tök elegáns volt, meg minden, csak nem volt rajta márkajelzés, és máris úgy éreztem magam, mintha nagy SALE feliratú táskával mentem volna végig a városon. Hát. De szerencsére arra is rájöttem, hogy sokkal jobban örültem volna az estélyi ruhánál egy olyannak, amit hordani is lehet mindig, amikor kedvem tartja. Én tényleg nem értem a műgyűjtőket, mi az istent élveznek azon, hogy van valamijük, amit nem használhatnak?
Aztán volt még az is, hogy már megint kinéztünk egy házat, amire jó lenne, ha sikerülne megalkudni, úgyhogy szorítsatok nagyon. Mert ez tetszik is mind a kettőnknek, meg jó helyen is van, és amúgy is minden oké vele, csak az árával vannak problémáink jelenleg.
És még kiválasztottuk Ákosnak a tanítónénijét, mivel szeptemberben ugye iskolába megy. Mondjuk tudtuk, hogy kihez szeretnénk adni, de sajnos a célszemély az angolos osztályt viszi majd, Ákos meg eléggé mérnökagyú. Viszont a matekos tanár, aki sakkal és szorobánnal dobja fel a tanítást, egy köcsög. Az első suliváró órán lebaszta Ákost, ami, hát, nem lett egy csodálatos barátság kezdete. Aztán lebaszott engem is, hogy másképp kéne nevelni a gyerekemet. Magyaráztam neki, hogy de hát ott van Borcsi, aki egy mintagyerek, szóval nem biztos, hogy a neveléssel van a baj, lehet, hogy ő egy olyan kisfiú, aki hadilábon áll a szabályokkal, megjegyzem, igaza van, nehogy már egy hatéves gyereknek egy seggel végig kelljen ülni 45 percet, és még jól is érezze magát, és ne dumáljon. Aztán tegnap megnéztük a bemutató óráját, és megbicsaklottunk, mert annyira penge volt. Odamentünk megkérdezni, hogy mit gondol, együtt tudna-e működni Ákossal a következő két évben, vállalható-e ez neki, mert hát az órája, az kurvajó volt, és a gyereknek mégiscsak tehetséggondozás jellegű lenne ez a sakk-szorobán osztály. Nem mondta, hogy nem, de addig csűrte-csavarta, míg egyértelmű lett nekem (a Pének nem, de hát akkor én már eléggé tudtam), hogy nem akarja ő az én gyerekemet tanítani, ő nem bajlódik senkivel, adjanak hozzá előnevelt kis kockákat, akiket majd beilleszt a rendszerébe problémamentesen. Aztán a biztonság kedvéért, nehogy meggondoljuk magunkat, még délután, a suliváró foglalkozáson is lebaszta Ákost, és engem is, amiért evett a gyerek a kint hagyott apró kekszből. Magyaráztam, hogy igen, tudtam róla, és nem, ilyesmiből mi nem csinálunk problémát, mert a szarrágásnak is van határa, ne tessék kint hagyni a kekszet a hatévesek előtt, ha nem ehetnek belőle. És akkor elmagyarázta, hogy ő csak együttműködő gyerekekkel tud olyan órákat tartani, amit láttunk délelőtt, ezt is vegyük figyelembe a döntésünknél. Hát ez legalább egyértelmű volt, én meg elárultam neki, hogy most már megnyugodhat, már döntöttünk. Aztán bementem az Ákos által kiszemelt aranyos (ám szintén határozott és penge) tanítónénihez, megkérdeztem, hogy ő mit gondol, szívesen látná-e Ákost az osztályába, és azt válaszolta, hogy igen, figyeli egy ideje a gyereket, menni fog ez. Aztán elbeszélgettünk egy kicsit, és teljesen megnyugodtam a döntésemben, mert jó helyen lesz Ákos az angolos osztályban, még akkor is, ha nyelvérzéke, az marhára nincs neki. Majd kialakul, vagy mittudomén, nyelvvizsgázni meg úgyis kell neki előbb-utóbb, szóval.
Legfeljebb ha négy év múlva úgy látom, hogy itt nem fejlődik a tehetsége szerint, felvételizik a nyolcosztályos gimibe, hát, majd valahogy azt is kibírjuk.
Ezek vannak mostanában, meg a Pé, aki stresszel, mert hétfőn indul a Nagy Lámpabiznisz, úgyhogy hétfőn lesznek itt még hírek.
2016. február 13., szombat
A gyerekeimről
Annyira imádom egyébként, hogy a gyerekeim az iskolában/óvodában bár aranyosan játszanak, és bénán játszmáznak a társaikkal, tanulják mintegy az életet, aztán hazajönnek, és még be se léptek az ajtón, de már játsszák a közös szerepjátékukat, amiben nincs se játszmázás, se ki kit nyom le, se csoportdinamika, csak a határtalan ősbizalom, a tudás, hogy itt lesznek ők egymásnak holnap is, meg amíg a világ világ, mert ők összetartoznak, még ha nem is lehetnek mindig együtt.
Na jó, persze, szoktak veszekedni meg harcolni verbálisan, de például soha nem bántják egymást fizikailag, nincs egymás verése meg tépése, soha, soha. Eleinte büszke voltam erre, de ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem az én érdemem, hanem egyszerűen ők így vannak egymással. Borcsi szerint Ákos hihetetlenül aranyos, Ákos szerint Borcsi szerintem a világ fundamentuma, maga az evidencia. Végtelen szeretet és ősbizalom van köztük. És ennél csodálatosabb dolog nem igazán létezik a világon, szerintem, most is könnybe lábadt a szemem, ahogy írok róla.
(Most is együtt játszanak, áthallatszik a szövegelésük, őrülten aranyosak, félszavakból is megértik egymást, befejezik egymás gondolatát és énekét.
Na jó, persze, szoktak veszekedni meg harcolni verbálisan, de például soha nem bántják egymást fizikailag, nincs egymás verése meg tépése, soha, soha. Eleinte büszke voltam erre, de ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem az én érdemem, hanem egyszerűen ők így vannak egymással. Borcsi szerint Ákos hihetetlenül aranyos, Ákos szerint Borcsi szerintem a világ fundamentuma, maga az evidencia. Végtelen szeretet és ősbizalom van köztük. És ennél csodálatosabb dolog nem igazán létezik a világon, szerintem, most is könnybe lábadt a szemem, ahogy írok róla.
(Most is együtt játszanak, áthallatszik a szövegelésük, őrülten aranyosak, félszavakból is megértik egymást, befejezik egymás gondolatát és énekét.
2016. február 7., vasárnap
Ez is a szeretgetés egy formája
Kalib: - Ákos, kiszúrja a térded a combomat, olyan hegyes. Inkább üljél le. Bár, ha jobban belegondolok, a feneked is kiszúrja a combomat. Szerencsére én jól ki vagyok bélelve fókazsírral.
Ákos: - Mi az a fókazsír?
K: - Hát a szép, kövér hájam.
Á: - Nem is vagy kövér... csak a segged.
K: - Mit csináljuk a kövér seggemmel?
Á: - Hát... hízzá'!
Ákos: - Mi az a fókazsír?
K: - Hát a szép, kövér hájam.
Á: - Nem is vagy kövér... csak a segged.
K: - Mit csináljuk a kövér seggemmel?
Á: - Hát... hízzá'!
2016. január 30., szombat
Mindig a vége a legnehezebb
A múlt hét úgy nézett ki, hogy egyszerre megbetegedett mind a két gyerek, durva takonykór, egy hétig nincs ovi, négy napig nincs isi. Ilyenkor például különösen hatékonyan tudok cikket írni itthon, nyilván.
Szerdán meg megszállt minket egy forgatócsoport, mert indul a Pé Indiegogo kampánya, majd arról is mesélek, szóval vártam a jövő hetet, mint a messiást.
Aztán pénteken megtudtam, hogy hétfőn nincs iskola. Szívás.
Nem baj.
A hét közepén már szépen, szabályszerűen ment mindenki a dolgára, mire péntekre Ákos jól belázasodott. Most ilyen furcsa tüneteket produkál, még mindig lázas, hát, remélem, reggelre jobban lesz.
Ja, és a két ilyen gyerekláz között a Pé is elkapta a takonykórt, de már elmúlt.
Én még jól vagyok, de kezdik a végét járni a tartalékaim.
Wellnesshétvége, az kell nekem. De főleg nyár.
Szerdán meg megszállt minket egy forgatócsoport, mert indul a Pé Indiegogo kampánya, majd arról is mesélek, szóval vártam a jövő hetet, mint a messiást.
Aztán pénteken megtudtam, hogy hétfőn nincs iskola. Szívás.
Nem baj.
A hét közepén már szépen, szabályszerűen ment mindenki a dolgára, mire péntekre Ákos jól belázasodott. Most ilyen furcsa tüneteket produkál, még mindig lázas, hát, remélem, reggelre jobban lesz.
Ja, és a két ilyen gyerekláz között a Pé is elkapta a takonykórt, de már elmúlt.
Én még jól vagyok, de kezdik a végét járni a tartalékaim.
Wellnesshétvége, az kell nekem. De főleg nyár.
2016. január 26., kedd
A para, mit szépítsük, belém költözött
Végül az lett, hogy visszaültem a lóra, na, nem a Bajnokra, hanem egy másikra. Futószáron.
Az a helyzet, hogy ez is végtelen hősiesség tőlem, mert legszívesebben elszaladtam volna inkább (adtam is magamnak két hét szabadságot, először lábadoztam, de konkrétan tényleg, mert mozdulni is alig bírtam, aztán a gyerekek lettek betegek), végül mégis ott voltam, és felültem.
Két okom volt rá. Az egyik, hogy egész évre be van írva az időpontom, és elég ciki lenne törölni. Papírkutyás. A másik, hogy az milyen lenne már, hogy a magam részéről lemondok a lovaglásról, mert veszélyes, közben meg a gyerekemet simán odaengedem. Mert neki nem veszélyes? Vagy mi?
Szóval most az van, hogy próbálom visszanyerni a bátorságomat, de nem megy túl gyorsan. Na mindegy, végül is ráérek, a belsőcombom meg a fenekem futószáron is dolgozik :D. És hát sajnos tényleg kurvajó érzés lovagolni. Mondjuk lerepülni meg kurvaszar, de nem is az a rossz benne, hogy egyszer lerepültem és jól megütöttem magam, hanem, hogy előre sokkolom magam, hogy hány ilyen lehet még, és akkor micsoda szörnyűségek történhetnek. Jaj, jaj.
Az a helyzet, hogy ez is végtelen hősiesség tőlem, mert legszívesebben elszaladtam volna inkább (adtam is magamnak két hét szabadságot, először lábadoztam, de konkrétan tényleg, mert mozdulni is alig bírtam, aztán a gyerekek lettek betegek), végül mégis ott voltam, és felültem.
Két okom volt rá. Az egyik, hogy egész évre be van írva az időpontom, és elég ciki lenne törölni. Papírkutyás. A másik, hogy az milyen lenne már, hogy a magam részéről lemondok a lovaglásról, mert veszélyes, közben meg a gyerekemet simán odaengedem. Mert neki nem veszélyes? Vagy mi?
Szóval most az van, hogy próbálom visszanyerni a bátorságomat, de nem megy túl gyorsan. Na mindegy, végül is ráérek, a belsőcombom meg a fenekem futószáron is dolgozik :D. És hát sajnos tényleg kurvajó érzés lovagolni. Mondjuk lerepülni meg kurvaszar, de nem is az a rossz benne, hogy egyszer lerepültem és jól megütöttem magam, hanem, hogy előre sokkolom magam, hogy hány ilyen lehet még, és akkor micsoda szörnyűségek történhetnek. Jaj, jaj.
2016. január 20., szerda
Most már elég, eleget fájt
Mindenki arra vágyik, ami nincs neki. Nekem például az utóbbi időben határozottan kifejlődött a jobb oldalon fekvés-irigységem. Bizonyos lóról való leesés folyományaként.
2016. január 14., csütörtök
Z generáció
Borcsi: - Anya, te írtál már papírlevelet?
Kalib: - Igen.
Borcsi: (elképedve) - És olyan is volt, hogy válaszoltak rá?
Kalib: - Igen.
Borcsi: (elképedve) - És olyan is volt, hogy válaszoltak rá?
2016. január 12., kedd
Lerepülés a lóról fejjel előre: pipa
A mai lovas téma pedig az, hogy a kedvencem, Bajnok ledobott a hátáról, de valami igazi szemét, előre eltervelt módon. Olyan hétpróbás, képzett rodeó ló módjára, előbb felágaskodott, majd feldobta a farát, én meg repültem előre fejjel, bele a puha fűrészporba. Szerencsére nem fejjel landoltam.
Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.
Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.
Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?
Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.
Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.
Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.
A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.
Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.
Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.
Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?
Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.
Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.
Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.
A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.
2016. január 11., hétfő
Ahhoz azért előbb kell felkelni
Ez a takony idő már majdnem legyakta a messze földön méltán híres Kalib-i hurráoptimizmust, de aztán szerencsére eszembe jutott, hogy pénteken túl leszünk a tél felén, szóval onnantól már kifelé megyünk, egyenest a nyár felé.
Úgyhogy meg is terveztem fejben az új házunk új teraszát, mert most meg az a terv (szintén fejben), hogy ezt vesszük meg itt, amiben lakunk.
2016. január 8., péntek
Még egy kis lovas téma
Azért szerintem az elég menő, hogy pár héttel azután, hogy elkezdtem egyáltalán, már osztályban lovagolok. Ami azt jelenti, hogy hárman vagyunk a lovardában, és azt csináljuk, amit az oktató mond. És ez nyilván azt is jelenti, hogy nem futószáron megyünk, hanem szabadon, meg mindenféle alakzatokban, ilyenek. Király!
Ennek örömére vettem is ma egy szép magas szárú csizmát, a régi wellingtonom meg mehet lovaglócsizmának, habár a mostani, csepszes megoldást is bírom (a csizma vagy a csepsz azért kell, hogy védje a lábszárat a kengyelszíjtól, mert anélkül nagyon csúnya véraláfutás lesz a dolog vége, kipróbáltam). Ezt a csizmát egyébként már november végén kinéztem, csak én nem adok 35 ezret egy csizmáért, nem, és kész. A felét viszont már igen, és pont jó is volt, micsoda mázli.
Meg néztem házat is, de azt nem vesszük meg. Az álomházat még mindig nem láttuk.
Ennek örömére vettem is ma egy szép magas szárú csizmát, a régi wellingtonom meg mehet lovaglócsizmának, habár a mostani, csepszes megoldást is bírom (a csizma vagy a csepsz azért kell, hogy védje a lábszárat a kengyelszíjtól, mert anélkül nagyon csúnya véraláfutás lesz a dolog vége, kipróbáltam). Ezt a csizmát egyébként már november végén kinéztem, csak én nem adok 35 ezret egy csizmáért, nem, és kész. A felét viszont már igen, és pont jó is volt, micsoda mázli.
Meg néztem házat is, de azt nem vesszük meg. Az álomházat még mindig nem láttuk.
2016. január 7., csütörtök
Foglaljuk csak össze
Szóval 2015. úgy kezdődött, hogy karácsony előtt felmondtam a körmöspálcási tévénél, ezért úgy volt, hogy a továbbiakban háztartásbeli úrinő leszek, de csak két napig voltam az. Nem mondom, élveztem, de aztán Isolde közbenjárására megkaptam az álommelót, amiről tényleg 8 éve álmodozom. Jó, azóta felébredtem, de akkor is.
Alighogy elrendeződtek a dolgok, anyám közölte, hogy itt az ideje aranykalászos gazda tanfolyamra járnom. Úgyhogy akkortól kezdve délutánonként a tehén testtájairól, a cukorrépa termelés mikéntjéről, és különböző gazakról hallgattam előadásokat, most viszont már papírom van róla, hogy értek az ilyen paraszti dolgokhoz (not). Viszont vehetek földet.
Aztán a nyár elején azt hittem, hogy mellrákom van, de szerencsére nem volt. Szintén szerencsére az egyik unokatestvéremnek éppen ez a szakterülete, mármint onkológus, és gyorsan utána is járt a dolognak, úgyhogy viszonylag hamar visszaállt a világbéke, minden esetre azóta másképp nézek a gyerekeimre, a családomra, meg úgy általában az életre. Mit szépítsük, kurvára be voltam pánikolva, és utólag sem tudok könnyű szívvel kacagni magamon.
Mindeközben beugrott egy újabb világlegjobbmelója: a szállodatesztelés. Én és kedves családom a nyár elején gyors egymásutánban leteszteltünk négy Balaton körüli szállodát, hát, ezt is el kell végezni valakinek, sóhaj. Ja, ebben az a munka, hogy utána mindig meg kell írni a tapasztalatokat, na mindegy, szóval elvittem a családomat nyaralni, egy főnyeremény vagyok én a férjemnek :D. Meg úgy általában ennek kapcsán jó sok helyen jártunk négyesben.
A nyári szünet elég izgalmasan alakult, érted, az oktatásról írok. Hát innen szép nyerni, ráadásul ugye sokat utaztunk, sokat voltunk szabadságon, de szerencsére mindig biztos lehettem benne, hogy a munkám el lesz végezve, én magam végeztem el két utazás között, miközben a gyerekek a fejemen ugráltak, akik valami miatt úgy gondolják, hogy ha látnak engem, akkor joguk van minden percemre és porcikámra. Szóval írtam én már úgy cikket (az oktatásról a nyári szünetben) a szőnyegen ülve, hogy mind a ketten a hátamon lógtak, és közben sztoriztak a fülembe.
Meg vendégeskedtünk LD-ék nyaralójában a Balatonon, ami nagy kedvenc, még öt gyerekkel is, főleg, mert egy hétig föl sem öltöztünk, a sminket meg azt sem tudtuk, hogy micsoda, ah, áldott nyár, áldott természet. A legjobb egyébként az volt, hogy LD-vel ugye még a főiskoláról ismerjük egymást, és együtt kezdtük a pályát, meg laktunk is együtt, szóval érdekes volt így szembesülni tíz évvel ezelőtti saját magunkkal.
A nyár végén meg elmentünk Egerbe pár napra, ami szintén elképesztően izgalmas hely, mi legalább is alaposan kiélveztük, aztán teszteltünk egy kis szállodát Mezőkövesden, érdekes volt.
És folytatódott a scrapbook buli is, ennek az alkotós részét is nagyon bírom, meg a társaságot is. Idén kétszer is volt scraptábor, ami a hatalmasberúgások röhögések ideje - én persze mind a kettőn ott voltam, és ugye továbbra is kreatív csapattag vagyok a NőiCsizmánál, habár tegyük hozzá, főként az írásban fejtem ki a kreativitásomat, vizuálisan azért vannak nálam jobbak is :D. Közben új alapokra helyeződött a csodálatos barátságunk NőiCsizma Edittel, bevontuk a családot is, a kölkeink meg jól egymásra cuppantak, vicces, azóta voltunk együtt Sopronban, és a szilvesztert is együtt töltöttük. Ennek kapcsán most jöttem rá, hogy milyen szép nagy házban élünk, hát hurrá.
Ősz végén pedig arra jöttem rá, hogy én tulajdonképpen lovagolni akarok, és el is kezdtem, most meg már teljesen rá vagyok függve. Vannak már kedvenc lovaim, meg olyanok is, amiken nem szeretek lovagolni, és szépen haladok, lesz ebből még nyáron terepen lovaglás. Van nekem ez a romantikus ideám, hogy vágta a zöld mezőn, a hajam meg lobog utánam, remélem, nem veszítem el a lelkesedésemet, amint kipipálhatom ezt is.
Ja, és csatlakoztunk a körmöspálcási evangélikus gyülekezethez, ami alapból Borcsinak iskolai kötelezettség lenne, viszont a társaság, és főleg a szuper énekkar - aminek most már oszlopos tagjai vagyunk - miatt, szorosabbra szövődtek a szálak, a karácsonyi műsornak pl. már Borcsi volt a főszereplője. Mondjuk ilyen karácsonyunk se volt még: az utolsó percig tartó nagy nyüzsgés helyett háromkor már ott voltunk kis feketében, fényesre lakkozott körömmel a gyülekezeti házban és vártuk, hogy kezdődjön az ünnep.
Aztán ez volt az az év, amikor Ákosnak kihullott az első foga, és megtanulta kimondani az r hangot. Valamint az is lehet, hogy kinőtte a kruppot, mert ha jól emlékszem, 2015-ben egyszer sem fulladt be. Jó, tudom, még nincs vége a télnek, de volt már köd, amikor mindig be szokott, meg köhögött is gyanúsan, meg meg volt fázva, és mégsem, szóval hátha, hátha. És úgy általában, okos nagyfiú lett, és főleg LEGO bajnok. Őrület, miket épít, én nem is értem, ő meg csinálja, fejből, papírból csak egyszer rak össze mindent, aztán már csak saját tervekkel dolgozik.
Borcsival nincs különösebb változás, továbbra is elképesztően okos, vág az agya, mint a borotva, mindenre fülel és mindent megjegyez, állandóan olvas, ír, vagy beszél. Esetleg énekel vagy zongorázik. Ebben csak az a gond, hogy amúgy hegedűre jár. És hát kamaszodik a lelkem, pofátlanodik, amit tud is magáról, szerencsére az önreflexió is erőssége, gond nélkül kiröhögi saját magát, amikor rájön, hogy túlzásokba esett.
A Pével meg továbbra is szeretjük egymást.
Alighogy elrendeződtek a dolgok, anyám közölte, hogy itt az ideje aranykalászos gazda tanfolyamra járnom. Úgyhogy akkortól kezdve délutánonként a tehén testtájairól, a cukorrépa termelés mikéntjéről, és különböző gazakról hallgattam előadásokat, most viszont már papírom van róla, hogy értek az ilyen paraszti dolgokhoz (not). Viszont vehetek földet.
Aztán a nyár elején azt hittem, hogy mellrákom van, de szerencsére nem volt. Szintén szerencsére az egyik unokatestvéremnek éppen ez a szakterülete, mármint onkológus, és gyorsan utána is járt a dolognak, úgyhogy viszonylag hamar visszaállt a világbéke, minden esetre azóta másképp nézek a gyerekeimre, a családomra, meg úgy általában az életre. Mit szépítsük, kurvára be voltam pánikolva, és utólag sem tudok könnyű szívvel kacagni magamon.
Mindeközben beugrott egy újabb világlegjobbmelója: a szállodatesztelés. Én és kedves családom a nyár elején gyors egymásutánban leteszteltünk négy Balaton körüli szállodát, hát, ezt is el kell végezni valakinek, sóhaj. Ja, ebben az a munka, hogy utána mindig meg kell írni a tapasztalatokat, na mindegy, szóval elvittem a családomat nyaralni, egy főnyeremény vagyok én a férjemnek :D. Meg úgy általában ennek kapcsán jó sok helyen jártunk négyesben.
A nyári szünet elég izgalmasan alakult, érted, az oktatásról írok. Hát innen szép nyerni, ráadásul ugye sokat utaztunk, sokat voltunk szabadságon, de szerencsére mindig biztos lehettem benne, hogy a munkám el lesz végezve, én magam végeztem el két utazás között, miközben a gyerekek a fejemen ugráltak, akik valami miatt úgy gondolják, hogy ha látnak engem, akkor joguk van minden percemre és porcikámra. Szóval írtam én már úgy cikket (az oktatásról a nyári szünetben) a szőnyegen ülve, hogy mind a ketten a hátamon lógtak, és közben sztoriztak a fülembe.
Meg vendégeskedtünk LD-ék nyaralójában a Balatonon, ami nagy kedvenc, még öt gyerekkel is, főleg, mert egy hétig föl sem öltöztünk, a sminket meg azt sem tudtuk, hogy micsoda, ah, áldott nyár, áldott természet. A legjobb egyébként az volt, hogy LD-vel ugye még a főiskoláról ismerjük egymást, és együtt kezdtük a pályát, meg laktunk is együtt, szóval érdekes volt így szembesülni tíz évvel ezelőtti saját magunkkal.
A nyár végén meg elmentünk Egerbe pár napra, ami szintén elképesztően izgalmas hely, mi legalább is alaposan kiélveztük, aztán teszteltünk egy kis szállodát Mezőkövesden, érdekes volt.
És folytatódott a scrapbook buli is, ennek az alkotós részét is nagyon bírom, meg a társaságot is. Idén kétszer is volt scraptábor, ami a hatalmas
Ősz végén pedig arra jöttem rá, hogy én tulajdonképpen lovagolni akarok, és el is kezdtem, most meg már teljesen rá vagyok függve. Vannak már kedvenc lovaim, meg olyanok is, amiken nem szeretek lovagolni, és szépen haladok, lesz ebből még nyáron terepen lovaglás. Van nekem ez a romantikus ideám, hogy vágta a zöld mezőn, a hajam meg lobog utánam, remélem, nem veszítem el a lelkesedésemet, amint kipipálhatom ezt is.
Ja, és csatlakoztunk a körmöspálcási evangélikus gyülekezethez, ami alapból Borcsinak iskolai kötelezettség lenne, viszont a társaság, és főleg a szuper énekkar - aminek most már oszlopos tagjai vagyunk - miatt, szorosabbra szövődtek a szálak, a karácsonyi műsornak pl. már Borcsi volt a főszereplője. Mondjuk ilyen karácsonyunk se volt még: az utolsó percig tartó nagy nyüzsgés helyett háromkor már ott voltunk kis feketében, fényesre lakkozott körömmel a gyülekezeti házban és vártuk, hogy kezdődjön az ünnep.
Aztán ez volt az az év, amikor Ákosnak kihullott az első foga, és megtanulta kimondani az r hangot. Valamint az is lehet, hogy kinőtte a kruppot, mert ha jól emlékszem, 2015-ben egyszer sem fulladt be. Jó, tudom, még nincs vége a télnek, de volt már köd, amikor mindig be szokott, meg köhögött is gyanúsan, meg meg volt fázva, és mégsem, szóval hátha, hátha. És úgy általában, okos nagyfiú lett, és főleg LEGO bajnok. Őrület, miket épít, én nem is értem, ő meg csinálja, fejből, papírból csak egyszer rak össze mindent, aztán már csak saját tervekkel dolgozik.
Borcsival nincs különösebb változás, továbbra is elképesztően okos, vág az agya, mint a borotva, mindenre fülel és mindent megjegyez, állandóan olvas, ír, vagy beszél. Esetleg énekel vagy zongorázik. Ebben csak az a gond, hogy amúgy hegedűre jár. És hát kamaszodik a lelkem, pofátlanodik, amit tud is magáról, szerencsére az önreflexió is erőssége, gond nélkül kiröhögi saját magát, amikor rájön, hogy túlzásokba esett.
A Pével meg továbbra is szeretjük egymást.
2016. január 5., kedd
Azt mondják, úgy szép az élet, ha zajlik
Én szeretem nagyon az életemet, elégedett vagyok vele, eléggé változatos, egy csomó jó dolgot csinálok, amire van időm, pénzem és ötletem is, és nem igazán szokott előfordulni, hogy belepunnyadjak valamibe csak azért, mert úgy kényelmes.
De mondjuk, amikor a két hetes téli szünet után hétfő reggel hosszú percekig kellett gondolkoznom, hogy tulajdonképpen hol is dolgozom és mit csinálok egyáltalán, akkor azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy mégis több állandóság kellene az életben.
Bár igényem nem nagyon van rá, az is igaz.
De mondjuk, amikor a két hetes téli szünet után hétfő reggel hosszú percekig kellett gondolkoznom, hogy tulajdonképpen hol is dolgozom és mit csinálok egyáltalán, akkor azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy mégis több állandóság kellene az életben.
Bár igényem nem nagyon van rá, az is igaz.
2015. december 30., szerda
Szeressétek velem ti is a durva mínuszokat!
Nem síelünk. Más téma van.
Jó, tudom, kicsit ráfixálódtam erre a meztelen csiga témára*, de ez nem véletlen, egyrészt eléggé gusztustalanok, másrészt megzabálják a termésemet, és nem vagyok irigy, de például ha a füvet legelnék le, és nem kéne nyírnom, egész más megítélés alá esnének mint így, hogy a szamócámat meg a rukkolámat falják fel (és folytathatnám a sort), szóval a kultúrnövényeket, amikért kőkeményen megdolgozom. És nem nekik.
Valamint, ha jobban belegondolunk, az utolsó rendes tél, amikor otthonról elindulás előtt sapkát kellett fölvenni, és nem napszemüveget, az 2011-2012 fordulóján volt, három évvel ezelőtt. Utána nem is voltak kártevők a kertben, viszont a következő 3 enyhe télen úgy elszaporodtak a meztik**, hogy nem lehet bírni velük. Tényleg nem. A japán futókacsán kívül már mindent kipróbáltam, azt is csak azért nem, mert végül is mindegy, hogy a meztelencsiga, vagy a futókacsa zabálja-e le a termésemet, utóbbi viszont összeszarja az udvart is, szóval.
Úgyhogy lécci-lécci, értsetek meg, nézzétek az én szempontjaimat is, meg a sajátjaitokat, mert amikor zöldséget és gyümölcsöt vesztek a piacon, biztosak lehettek benne, hogy az enyhe telek után sokkal több vegyszermaradványt esztek, mint a csikorgós telek után. Ne legyetek puhák, szeressétek a kemény telet. Meg a növényvédőszer mentes kaját.
Bár végül is tökmindegy, hogy mit szeretünk, végül úgyis az lesz, ami jut.
* szoft kibaszásként időnként taglalom a meztelencsiga témát az ellenségeimnek :D. (Jámbor jószág vagyok, de a legbékésebb birkának is vannak ellenségei, hogy mást ne mondjak, a farkasok. Szóval nem rajtam múlik.)
** most mi van? Életünk részei, szoktuk őket becézni, különösen mert így csak két szótag, és hátha nem hányjuk el magunkat a szó végére.
A remény rabjai vagyunk
Találtunk egy nagyon szuper házat, tágas, van benne négyzetméter, meg elég szoba, hely gardrobnak, napfényes, udvarra néző konyha, két fürdőszoba, normális helyen van, és még az ára is baráti. Van vele mit csinálni, de hát ugye bárhová is költözik az ember, úgyis az az első, hogy leveri a csempéket és nyit/lefalaz néhány ajtót.
Szóval minden nagyon szuper, már álmodozunk róla, hogy hogyan fogjuk berendezni, ilyenek.
Csak egy gond van vele: még nem láttuk, csak a neten. Vagyis kívülről már igen, itt van az utca végében, csak két ünnep közt nem fogadnak érdeklődőket, sajnos.
Szóval minden nagyon szuper, már álmodozunk róla, hogy hogyan fogjuk berendezni, ilyenek.
Csak egy gond van vele: még nem láttuk, csak a neten. Vagyis kívülről már igen, itt van az utca végében, csak két ünnep közt nem fogadnak érdeklődőket, sajnos.
2015. december 25., péntek
Nincsen rózsa tövis nélkül
Új laptopot kaptam karácsonyra, meglepetés volt, meg minden, amíg anyósom véletlenül el nem árulta, hogy azt fogok kapni. Lényeg, hogy most nehezített pályán mozgok, csoda, hogy egyáltalán a blogomba be tudtam lépni, úgy elfelejtettem már az összes jelszavamat.
És vannak még ennél bonyolultabb admin felületek az életemben, amiket szintén tudni kéne használni ezen a gépen is, hát lesznek itt még gondok. Tisztára mintha elköltöztem volna, és most meg azt sem tudnám, hogy hol van a fürdőszoba (bárcsak!).
Bár lehet, hogy nem hangzik olyan hitelesnek most a nyafogásom :D
És vannak még ennél bonyolultabb admin felületek az életemben, amiket szintén tudni kéne használni ezen a gépen is, hát lesznek itt még gondok. Tisztára mintha elköltöztem volna, és most meg azt sem tudnám, hogy hol van a fürdőszoba (bárcsak!).
Bár lehet, hogy nem hangzik olyan hitelesnek most a nyafogásom :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



