Lovak és gumicukrok

Már említettem, hogy a szomszédunkban lakik három ló is, ezért a szomszéd ház előtt négy éve mozdulatlanul parkol egy lerobbant(?) lószállító kocsi. Mivel a kocsi ott dekkol, ezért a szomszéd nem tud beállni a saját háza elé, így mindig a mi házunk előtt parkol a koszhadt szarjával, végtelen örömünkre. A lószállító kocsit már körbenőtte a gaz, lehet, hogy gyökeret is eresztett már, vagy valami. Az utcaképhez viszont kétségtelenül hozzátartozik egy lószaros tragacs, pont a mi házunk mellett.
Most, hogy két hónap múlva elköltözünk, a lószállító kocsit eltüntették a ház elől. Bravó.
Remélem, legalább az őrjöngve ugató kutyáikat nem lövi le senki az elköltözésünkig valóra váltva ezzel egy dédelgetett álmomat mert ha mégis, akkor tök fölöslegesen vettünk házat, maradhatnánk itt is akár.

***

Kaptam húsvétra a Pétől ilyen gumicukor szíveket, Berlinből hozta amiért majdnem egy hétig egyedül hagyott ezzel a két kis szörnyeteggel, akiket a gyerekeinknek nevezünk. Ákos ma felbontatta az édességet, hogy megkóstolhassa mert nem hozott neki elég csokit a nyúl, úgyhogy én is megkóstoltam. Az íze mindegy, de a konzisztenciája, az pont olyan, mint Ákos fülcimpája. Nem túlzok. 

Az idei húsvéttal kapcsolatban

Ez volt az a húsvét, amire mindent egybevetve nulla percet készültem összesen, és nem is fáradtam el benne egyáltalán, ugye. Mégis volt mit enni, szokássá teszem én ezt, azt hiszem.

A tavaszi szünet első napján ugyanis elutaztunk Edit barátnőmékhez Szalántára, ami tök jó volt, meg üdítő, hat gyerek, négy felnőtt, és jó sok villányi bor, barátnők, nagy beszélgetések és röhögcsélések, hatalmas kajálások, kisebb séták, kikapcsoló és kultúrprogramok vegyesen, szóval jó volt nagyon. Igyekeztünk jól viselkedni, hogy nyáron is meghívjanak :D, mert nekem itt az Alföld közepén tényleg lenyűgöző dolog a hegy.

Meg vettem Pécsett egy menő Polaroid napszemüveget is, mert muszáj volt, és amire jóval többet költöttem, mint szerettem volna, na mindegy, remélem nem fogom sem elveszíteni (mint az előző Polaroidot Egerben), sem pedig pofára ejteni (mint az előző Gantet már nem is emlékszem, melyik utazás alkalmával).

Aztán hazajöttünk, és beestünk anyámhoz szombati vacsorára, ott volt már az egész család. Az est csúcspontját alighanem azok a percek jelentették, amikor a tesómékkal és a gyerekekkel két szólamban, üvöltve időnként fejhangon énekeltük a Hakuna Matata című örökbecsű slágert, majd pedig a The Lion Sleeps Tonight jött, abban is volt fejhangú szólam, ugye, a sógorom meg a két karja alatt a két fiúval táncolt.

Ez után néhány perccel órával már ébredtünk is, ugyanis hajnali ötkor (akkori időszámítás szerint három órás keléssel) gyülekeztünk a gyülekezeti házban, mivel énekeltünk a hajnali, feltámadási istentiszteleten, ami hatalmas élmény volt. Tök sötét volt még, csak egy nagy gyertya világított, amit a lelkész vitt, mi meg mentünk utána, és egy gregorián éneket énekeltünk, minden versszak között egy- egy bibliai idézetet olvasott fel valaki a templom különböző pontjain, egy-egy gyertya mellett. Aztán megint egy versszak gregorián ének, bevonulás. Leültünk, a szertartás alatt mindenki meggyújtotta a gyertyáját, és szépen lassan felkelt a nap is, besütött a jól tájolt templom ablakain. Hát szóval egészen különleges élmény volt, Borcsi is részt vett rajta ügyesen, énekelt, meg minden. Karácsonykor ugyanis szintén elígérkeztünk, hogy részt veszünk hajnali éneklésen, de valahogy hagytam magam lebeszélni (na jó, annyira nem is vonzott a téli fél hatos kelés, meg a fagyoskodás, de egyesek a családunkban nem is nézik túl jó szemmel az ilyen irányú törekvéseimet). Most viszont Borcsi a lelkemre kötötte, hogy nehogy elaludjunk valahogy. És hát nem is akartam, mert azért tavasszal az éjszakát félbe hagyni egészen más, mint télen korán kelni. Jó volt, na.

A húsvét hátralévő részében nem történt semmi különös, viszont lenyírtam a füvet, ami dicséretes.
Emellett egyre többet foglalkozom a gondolattal, hogy nézd már, de jó, hogy nem sokára átköltözünk az új házba, de se tűzhelyem, se függönyeim, de még csillárjaim sincsenek, habár utóbbit szerintem meg fogja oldani a Pé termékfejlesztésileg, remélem. És még valamikor a barna ajtófélfákat is át kell festeni fehérre, remélem, a hobbi hőlégfúvóm elég izmos lesz leégetni róla a régi mázolmányt.

Mától hivatalosan is tavaszt tartunk

Készen van a kertem idénre, legalább is ebben a házban, ami úgy néz ki, hogy valóban elszórtam egy marék rukkolamagot (az nekem mindig van, amikor a termés felmagzik, megvárom, míg kiszárad, és kicsépelem), ültettem négy sor borsót, úgyhogy biztos sok ilyen wokos borsóhüvelyt fogunk enni májusban :D, valamint szétültettem a fokhagymát, ami nem tudom, hogy létező fogalom-e, lényeg, hogy vagy három éve nem szedtem föl a szamóca közé ültetett 2 gerezd fokhagymát, így idén már ilyen bokrok nőttek, mert minden évben minden gerezd újra kihajt, és terem további gerezdeket, amik szintén kihajtanak, és így tovább. Na szóval ebből most lett egy csomó fokhagyma palántám, amiket szépet sorokba ültettem, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Mondtam én, hogy az önfenntartó kiskert híve vagyok, magot nem veszek, minek?

Mindazonáltal a lusta kertészet itt nem igazán jön össze, mivel itt kb. olyan szinten küzdelem fenntartani a tiszta földet, mintha a dzsungelben próbálkoznék, csak itt füves-gazos-tarackos udvar van, a kert meg nincs körbekerítve, úgyhogy amint leveszem róla egy percre a szemem, bekúszik a tarack meg a többi gaz. Ami mondjuk engem nem zavarna, de értékes területeket vesz el, ha nem vigyázok. Na most nem tudom, volt-e már dolgotok ilyen tarackos gyökerű cuccokkal, de nem egyszerű eset, kőkemény munka visszaszorítani. Na most az új házban ez a probléma már nem tételeződik, gondosan körbebetonozott kertem lesz (míg föl nem verem az egészet), tarack sehol, és remélem, meztelen csiga sem, szóval egy kiskapával röhögve karbantartható. Hátul azért van fű is egy kevés. 

Megjegyzem, tényleg tök vicces, hogy egész télen magától nőtt a kertben a rukkola, mivel a csépeléskor a magok önálló életre kelnek, és repülnek mindenfelé. 

Csak nem bírok magammal

Hát tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy nyugodtan vethetek mégis, habár június közepén elköltözünk innen. Csak olyat kell vetni, amit hamarabb be lehet takarítani. Terv is van már.
Elszórok egy marék rukkola magot, az nem nagy kunszt, és akkor lesz salátánk, meg vetek egy pár sor spenótot, az is elkészül június közepéig.
Ezen kívül a borsó is simán beérik, és lehet, hogy zöldbab is lesz romantikusan. Mert azt azért hozzátenném, hogy finom, finom a saját termés, valahogy sosincs párja, de a hozam, hát az egy vicc, nagyjából egyszer eszünk a borsóból és egyszer a babból, na jó, spenót meg rukkola azért szokott nőni bőven.

A paradicsomot meg paprikát ráérek júniusban is elpalántázni, úgyhogy végül is joghurtos pohárba már most is elvethetem a magokat. Majd feltúrom a génbankot, hogy mi van itthon, vagy elvetem a kápiáét, amit most ettem vacsorára.

Amin viszont tipródok, az az, hogy mit csináljak a giga mennyiségű dália gumómmal. Ha nem ültetem el, elpusztulnak (jelenleg homokban telelnek a kamrában, mert a telet nem élik túl a földben hagyva), ide viszont nem ültethetem már ki, mert minek. Mit csináljak, mit csináljak?
Egyébként a dáliák azért olyan becsesek, mert én vetettem őket magról még négy éve, amikor még sívó pusztaság volt a kert (nem úgy most!), és láss csodát, kikeltek, most meg már van egy ládányi gumóm, pedig ajándékoztam is belőlük bőven. És ugyanígy vagyok a madármályvával is, amit szintén magról sikerült meghonosítani itt minálunk.
A nyárfára már gondolni se szeretnék, az is véletlenül kelt ki, a szomszédból hozta ide a szél a magot a repítőszőrökön, és idén már értékelhető árnyékot fog adni, akkorára nő. Ejh. A kertem. És a mentaligetem. Meg a rozmaringok! És a petrezselyem sziget, ami önfenntartó, mert mindig elszórja magától a magját. A szép kis gazdaságom, vérzik érte a szívem.

Megnőnek a gyerekek

Amikor Sopronban laktunk, vagyis úgy 5 évvel ezelőtt, a családunk egy ebédre egy tepsi pizzát fogyasztott el, a másik tepsivel a délután folyamán kopott el észrevétlenül.

Ma délben egy és háromnegyed tepsi pizzát sikerült elfogyasztanunk ebédre, ami pedig délutánra maradt, az nagyjából szót sem érdemel. Ehhez van egy pálcika termetű kislányunk és egy óvodás kisfiunk.
Mi lesz itt még, ha megkamaszodnak, vagy ilyesmi?

Az éledő kiskertemről a költözés kapcsán

Egyébként nekem tényleg rejtély, hogy ilyen időben, amikor az első verőfényes tavaszi nap van, ami mindenkit kicsalogat a szabadba, szóval mit csinálnak azok, akiknek nincs kertjük? Fölöltöznek szépen, és elmennek valahová, emberek közé?
Mert én meg bakancsot húzok, és még így is el tudok molyolni fél napot a kertben, hogy nem vethetek, ugye. Viszont megmetszettem mindenfélét, meg levágtam a tavalyi nádat, amitől most úgy néz ki a csuklóm, mint egy lelkileg nagyon beteg tizenévesé, D-vitaminban viszont gazdag vagyok.
És még kitettem a muskátlikat is, amúgy meg hajtanak a rózsák és a fűzfák, mind.
De hogy fogok én vegetációs időben, június közepén, virágzó levendulákat átültetni? Meg futórózsát? Meg állót és minit, meg trombitafolyondárt, ilyesmit? Egyáltalán, hogy megy ez? Akinek kertje van, az nem költözik?

Három dolog a lovaglással kapcsolatban

1. Nem, nem hagytam abba, hanem továbbra is járok.
2. Elkezdtem tanulni a vágtázást :D :D :D ilyen érzés.
3. Tényleg döbbenetes, hogy mennyire hatékonyan formálja a comb- és fenékizmokat.

A kisvárosi élet diszkrét bája

Ákos koma távollétében sikeres felvételit tett az általános iskolába, ahová Borcsi is jár. Ez egy egyházi iskola egyébként.
Az úgy volt, hogy a nyelvi előkészítő előtt az egyik csopitárs anyukája megkérdezte tőlem, hogy melyik napon megyünk felvételizni. Mondtam, hogy gőzöm sincs, mivel nem kaptunk még értesítést.
Hűha, mondta, az baj, mert ma, holnap, meg holnapután vannak a felvételik.
Felhívtam az alsós igazgatóhelyettest, aki Borcsi osztályfőnöke volt elsőben, hogy megkérdezzem, mi újság, de ki volt kapcsolva a telefonja. Úgyhogy lepasszoltam Ákost az angolórára, kézen fogtam Borcsit, és magammal rángattam a könyvtárba, mert emlékeim szerint három éve ott volt a felvételi, ahová akkor szépen, fehér blúzban érkezett a gyerek, hogy érezze, ennek itt súlya van, ez egy különleges alkalom az életében. Most meg beestünk, áldás, békesség. Mondták, hogy már nagyon vártak, menjek is be gyorsan, hol a gyerek? Hát, a gyerek nyelvi előkészítőn van, ugyanis most én azért vagyok itt, mert meg szeretném kérdezni, hogy mikor lesz a felvételi, mivel nem kaptunk értesítést. Mondták, hogy most, be is mehetek.
Úgyhogy bementem felvételizni, áldás, békesség. Ott volt mindenki, az igazgató, az egyik lelkész, az alsós igazgatóhelyettes és a hitéleti igazgatóhelyettes. De nem ám úgy tespedve, mint akik már halálra unják a dolgot, hanem az igazgató meg a lelkész, akik ugye férfiak, felállva fogadtak, ami szerintem azért eléggé ott volt. Ismert már minket mindenki, mint a rossz pénzt. Megkérdezték, hogy most akkor melyik osztályt, milyen nyelvet választottunk, illetve milyen vallású a gyerek. Az alsós igazgatóhelyettes még mondott rólunk pár kedves mondatot (hátha valaki mégsem ismer minket, mint a rossz pénzt, de hát igen, mert az összes SZMK ülés aktív résztvevője vagyok, alkalmanként minimum 10 kérdést teszek fel, stb, stb, iskolai aktivitásaim sora kilométeres). Még egy kicsit sopánkodtunk rajta, hogy nem jött meg az értesítés, de nem baj, úgyis napi kapcsolatban vagyunk, úgyhogy ettől mi simán eltekinthetünk, viszontlátásra, szervusztok, (a férfiak ismét felálltak, amikor én is), és már rohantam is át a gyülekezeti házba, mivel mostantól az én feladatom lesz az egyházközség kommunikációja. Mondjuk ez egy másik gyülekezet, az evangélikus, de a barátság meglehetős.
Iskolába járni nem leszek hajlandó a gyerek helyett.

Sokat számít az a két és fél év

Borcsi kérdez: Hogyan egyesültek az Egyesült Államok?

Ákos kérdez: Hogy néz ki az Hot wheels ötösosztag jelmez? Jövőre Zoom leszek.

(nekem meg tök vicces, hogy idejön Ákos bámulni a monitoromat, és hiába nézi, egy kukkot sem ért belőle, mivel nem tud még olvasni).

Mi lesz még itt?

Hajjaj, a tanárok lázadnak, a diákok támogatják. Merkel elutasította Orbán népszavazását, a választási iroda befogadta az MSZP-s népszavazási kérdést a vasárnapi boltzárról, ráadásul ott van még a salgótarjáni zakó is.
Figyeljétek meg, feleim, szörnyű lesz a bosszú, ezek után mi, a nép, olyat kapunk az arcunkba, amire még gondolni sem mertünk. Én szóltam.

Ahogy arról is, hogy 2020-tól borítékolható, hogy már nem igazán ad az EU fejlesztési pénzeket Magyarországnak, na, az lesz az a pont, amikor Orbán kilépteti az egész országot a picsába az EU-ból.
Feltéve persze, hogy behúzza 2018-at. Hát, kedves barátaim, szerintem ez a tétje a következő választásnak. Hogy marad-e az ország az EU-ban, marad-e még az illiberális államhatalom fölött bármiféle kontroll, vagy végképp megérkezünk Észak-Koreába.

És azt szeretném, hogy ne legyen igazam.

Nagy idők járnak 2.

És most az is van, hogy a Pé elindította a Nagy Bringalámpa Bizniszt, vagyis konkrétan a crowfounding kampányt a Indiegogo-n.
Aki nem hallott még crowfoundingról, annak röviden elmesélem, hogy ezek a frissen induló vállalkozások, amiket most ilyen trendi szóval startupoknak hívnak, ha nagyon ügyesek, csinálnak egy jó kis gyűjtést. Vagyis, aki akarja, támogathatja pénzzel a vállalkozás céljait (ami nálunk a kapacitásbővítés), és cserében kap valamit, ez esetben menő bringalámpát.
Úgyhogy ez most itt a Nagy Lelepleződés ideje is egyben, erről van szó, hű meg házzatok, és ha akarjátok, támogassátok a nagy magyar dizájnlámpa projektet, mert az menő. És mert ebből szándékozunk élni a következőkben, mert a Pé feladta érte a csodásan gyümölcsöző banki karrierjét, úgyhogy most izgulok egy kicsit, viszont jó lesz nagyon, tudom.

Erről van szó:

Nagy idők járnak

Végül is vettünk egy házat.
Vagyis még nem bonyolítottuk le a manővert, (mivel még csak ma pacsiztunk le, most jön a szerződéskötés, miegymás), de már tudjuk, hogy melyik lesz a mi házunk a következő, reméljük, húsz évben. Úgyhogy végül is eldőlt a kérdés, idén nem vetek semmit a kiskertembe, mivel szüretelni itt már nem én fogok.
Mondanom sem kell, nekünk eléggé bejön ez a ház, azért vettük meg, ugyebár. Van benne lent, fönt, és hátul.
A lentben van előszoba is, amit eddig nélkülöznünk kellett, ugyanis jelenleg egyenesen a nappaliba lépünk be. És van speiz is, ami szintén nem volt eddig.
És lesz a gyerekeknek külön szobájuk fönt, ami ugyan eddig is meg tudtunk volna oldani, csak a bútorok miatt kényelmetlen lett volna, mert valahogy nem volt kedvünk a két hatalmas szobát a két gyereknek odaadni, mi pedig egy nappalban és egy kis hálóban élni és tárolni a cuccokat. Hogy ők meg babákkal, gyerekkönyvekkel és legókkal pakolják tele a rendelkezésre álló négyzetméterek felét.
Aztán lesz még két fürdőszobánk, meg gardróbszobánk is, valamint a gyerekeknek külön klubhelyiség, bár ha jobban belegondolunk, tkp. az egész fent a gyerekeké lesz. Kivéve a gardróbot.
Meg van két terasz is, az egyik egészen tekintélyes méretű, és lehet, hogy megnyerjük a házzal a kutyát meg a macskát is, mivel nincs hová tenni a néninek, ha lakásba költözik.
Az udvaron vö. hátul vannak szép fák, dísz- és gyümölcsfák is, meg rengeteg rózsa, és giga mennyiségű hagymás tavaszi virág, már jól látszik. Meg egy szép nagy fügefa, és egy csomó melléképület.
A jelek szerin május végén-június elején költözünk, vagyis egy kis mázlival még a szamócámat is leszedhetem itt. Ott meg júniusban még ki lehet ültetni a paradicsompalántáimat, amikkel kapcsolatban különösen nagy terveim vannak, most, hogy lesz speiz.
Az egyik gyerekszobából pont a templomtornyokra lehet rálátni, elég jól néz ki. Ebből egyenesen következik, hogy a ház nagyjából a városközpontban van, az iskola olyan 2-3 perc gyalog, na jó, a reggeli csúcsban lehet öt is, ha sokat kell várni, mielőtt átjutnak az úttesten. Az óvoda júniustól meg már úgysem számít. És úgy általában minden öt perc sétára van, ideértve például a piacot, a gyülekezeti házat (ahol az énekkari próbák vannak többek között), a zeneiskolát, a legközelebbi bankfiókot és ATM-et is. Mármint gyalog öt perc.
Úgyhogy most eléggé boldogok vagyunk, a gyerekek már a dobozokat méregetik, hogy mibe mit pakolnak majd.
A negatívum pedig az, hogy nagyjából a szíjjártópéteri értelemben vett családi összefogás utolsó fillére is rámegy a házra, felújításra nem marad egy fitying sem, holott azért egy burkolatcsere minimum ráférne. A többi hiba meg úgyis menet közben, lakva derül ki, úgyhogy lehet, hogy még jó is, hogy most, ha akarnánk se tudnánk hűbelebalázs módjára felújítani.
Mondjuk jelen pillanatban az sem egészen egyértelmű, hogy miből fogunk megélni ezután, de ezt tökre nem függ össze a házvásárlással.

Ezek mennek mostanában

Voltam ma délután futni, mert azt találtam ki, hogy nem kell nekem mindig három és fél kilométereket bevállalni, hogy a végén kipurcanjak, és a utána nagyon meggondoljam, hogy mikor megyek legközelebb, hanem lehet ilyen negyedórásoknak is nekivágni, ha azt akarom. És akkor az jól esik, nem halálozok el a végén, és másnap is megyek, mert tényleg jó volt. Éééés, ami határtalan előny, a közeli parkban felállítottak néhány kondigépet, jó, nem állíthatóak, vagy ilyesmi, de a célnak megfelelnek, a futás közepén meg lehet állni pihenni kondizni kicsit, ami egyrészt tök jól esik, másrészt két legyet ütök egy csapásra. Remek. Egyébként közben kicsit esett az eső, meg nyolc fok volt, de szerintem ez teljesen rendben van, még kellemes is volt, sapkát kell fölvenni, ennyi.

Aztán az volt még, hogy két hét múlva, nem kamuzok, szóval húsvét előtt két héttel, bőven a nagyböjben, lesz ovibál, ahova mi el fogunk menni. Most már muszáj, habár amikor el kell indulni, már egyáltalán nem szoktam olyan jó ötletnek tartani, mint akkor, amikor az óvónők kérdezik, hogy ugye akkor jövünk. Mert akkor mindig lelkesen bólogatok. De most meg már vettem új báli ruhát, úgyhogy nincs mese.
A báli ruhával kapcsolatban egyébként megfigyeltem, hogy egyrészt így, hogy elmúltam negyven, már nem is tudom, hogy mi van. hogy vagyok én ezzel. Utoljára, amikor ilyesmit vásároltam, még egyértelműen nyakba polcoló, csipkés melltartót vettem volna hozzá, meg tangát, de hát én ilyeneket már nem hordok, úgyhogy ott álltam meglőve, hogy most akkor hogyan tovább, a ruha megvan, (szigorúan csini, elasztikus, és semmiképpen sem ilyen páncélruha), és most? És akkor elmagyaráztam az eladó hölgynek, hogy én már semmiféle kényelmetlenséget nem vagyok hajlandó elviselni, nem azért lettem negyven, hogy bevágó cicifixekkel, meg elnehezült szempillákkal bajlódjak, mert attól csak hisztis lesz az ember, én meg ilyen kiegyensúlyozott vagyok, rosszul áll, ha nyafogok. Úgyhogy adjon valamit, amit el lehet viselni egy egész estén át, és nem kandikál ki hülyén a báli ruha alól. Nem tudott olyat. Végül is nem olyan nagy baj, van itthon bontatlan csomag fekete combfixem, és fekete, mindenféle helyzetbe állítható pántú, fekete push up melltartóm is. Kérdés, hogy meddig bírom elviselni magamon. Ennyit az elveimről, hogy nem hordok többé kényelmetlen cuccokat.
Na és akkor a végén beletették a szajrét ilyen zsinór fülű, hófehér papírtáskába, tök elegáns volt, meg minden, csak nem volt rajta márkajelzés, és máris úgy éreztem magam, mintha nagy SALE feliratú táskával mentem volna végig a városon. Hát. De szerencsére arra is rájöttem, hogy sokkal jobban örültem volna az estélyi ruhánál egy olyannak, amit hordani is lehet mindig, amikor kedvem tartja. Én tényleg nem értem a műgyűjtőket, mi az istent élveznek azon, hogy van valamijük, amit nem használhatnak?

Aztán volt még az is, hogy már megint kinéztünk egy házat, amire jó lenne, ha sikerülne megalkudni, úgyhogy szorítsatok nagyon. Mert ez tetszik is mind a kettőnknek, meg jó helyen is van, és amúgy is minden oké vele, csak az árával vannak problémáink jelenleg.

És még kiválasztottuk Ákosnak a tanítónénijét, mivel szeptemberben ugye iskolába megy. Mondjuk tudtuk, hogy kihez szeretnénk adni, de sajnos a célszemély az angolos osztályt viszi majd, Ákos meg eléggé mérnökagyú. Viszont a matekos tanár, aki sakkal és szorobánnal dobja fel a tanítást, egy köcsög. Az első suliváró órán lebaszta Ákost, ami, hát, nem lett egy csodálatos barátság kezdete. Aztán lebaszott engem is, hogy másképp kéne nevelni a gyerekemet. Magyaráztam neki, hogy de hát ott van Borcsi, aki egy mintagyerek, szóval nem biztos, hogy a neveléssel van a baj, lehet, hogy ő egy olyan kisfiú, aki hadilábon áll a szabályokkal, megjegyzem, igaza van, nehogy már egy hatéves gyereknek egy seggel végig kelljen ülni 45 percet, és még jól is érezze magát, és ne dumáljon. Aztán tegnap megnéztük a bemutató óráját, és megbicsaklottunk, mert annyira penge volt. Odamentünk megkérdezni, hogy mit gondol, együtt tudna-e működni Ákossal a következő két évben, vállalható-e ez neki, mert hát az órája, az kurvajó volt, és a gyereknek mégiscsak tehetséggondozás jellegű lenne ez a sakk-szorobán osztály. Nem mondta, hogy nem, de addig csűrte-csavarta, míg egyértelmű lett nekem (a Pének nem, de hát akkor én már eléggé tudtam), hogy nem akarja ő az én gyerekemet tanítani, ő nem bajlódik senkivel, adjanak hozzá előnevelt kis kockákat, akiket majd beilleszt a rendszerébe problémamentesen. Aztán a biztonság kedvéért, nehogy meggondoljuk magunkat, még délután, a suliváró foglalkozáson is lebaszta Ákost, és engem is, amiért evett a gyerek a kint hagyott apró kekszből. Magyaráztam, hogy igen, tudtam róla, és nem, ilyesmiből mi nem csinálunk problémát, mert a szarrágásnak is van határa, ne tessék kint hagyni a kekszet a hatévesek előtt, ha nem ehetnek belőle. És akkor elmagyarázta, hogy ő csak együttműködő gyerekekkel tud olyan órákat tartani, amit láttunk délelőtt, ezt is vegyük figyelembe a döntésünknél. Hát ez legalább egyértelmű volt, én meg elárultam neki, hogy most már megnyugodhat, már döntöttünk. Aztán bementem az Ákos által kiszemelt aranyos (ám szintén határozott és penge) tanítónénihez, megkérdeztem, hogy ő mit gondol, szívesen látná-e Ákost az osztályába, és azt válaszolta, hogy igen, figyeli egy ideje a gyereket, menni fog ez. Aztán elbeszélgettünk egy kicsit, és teljesen megnyugodtam a döntésemben, mert jó helyen lesz Ákos az angolos osztályban, még akkor is, ha nyelvérzéke, az marhára nincs neki. Majd kialakul, vagy mittudomén, nyelvvizsgázni meg úgyis kell neki előbb-utóbb, szóval.
Legfeljebb ha négy év múlva úgy látom, hogy itt nem fejlődik a tehetsége szerint, felvételizik a nyolcosztályos gimibe, hát, majd valahogy azt is kibírjuk.

Ezek vannak mostanában, meg a Pé, aki stresszel, mert hétfőn indul a Nagy Lámpabiznisz, úgyhogy hétfőn lesznek itt még hírek.

A gyerekeimről

Annyira imádom egyébként, hogy a gyerekeim az iskolában/óvodában bár aranyosan játszanak, és bénán játszmáznak a társaikkal, tanulják mintegy az életet, aztán hazajönnek, és még be se léptek az ajtón, de már játsszák a közös szerepjátékukat, amiben nincs se játszmázás, se ki kit nyom le, se csoportdinamika, csak a határtalan ősbizalom, a tudás, hogy itt lesznek ők egymásnak holnap is, meg amíg a világ világ, mert ők összetartoznak, még ha nem is lehetnek mindig együtt.

Na jó, persze, szoktak veszekedni meg harcolni verbálisan, de például soha nem bántják egymást fizikailag, nincs egymás verése meg tépése, soha, soha. Eleinte büszke voltam erre, de ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem az én érdemem, hanem egyszerűen ők így vannak egymással. Borcsi szerint Ákos hihetetlenül aranyos, Ákos szerint Borcsi szerintem a világ fundamentuma, maga az evidencia. Végtelen szeretet és ősbizalom van köztük. És ennél csodálatosabb dolog nem igazán létezik a világon, szerintem, most is könnybe lábadt a szemem, ahogy írok róla.

(Most is együtt játszanak, áthallatszik a szövegelésük, őrülten aranyosak, félszavakból is megértik egymást, befejezik egymás gondolatát és énekét.

Freud-i

Borcsi: - Mi az az "oktatás deformja"?

Ez is a szeretgetés egy formája

Kalib: - Ákos, kiszúrja a térded a combomat, olyan hegyes. Inkább üljél le. Bár, ha jobban belegondolok, a feneked is kiszúrja a combomat. Szerencsére én jól ki vagyok bélelve fókazsírral.
Ákos: - Mi az a fókazsír?
K: - Hát a szép, kövér hájam.
Á: - Nem is vagy kövér... csak a segged.
K: - Mit csináljuk a kövér seggemmel?
Á: - Hát... hízzá'!

Mindig a vége a legnehezebb

A múlt hét úgy nézett ki, hogy egyszerre megbetegedett mind a két gyerek, durva takonykór, egy hétig nincs ovi, négy napig nincs isi. Ilyenkor például különösen hatékonyan tudok cikket írni itthon, nyilván.
Szerdán meg megszállt minket egy forgatócsoport, mert indul a Pé Indiegogo kampánya, majd arról is mesélek, szóval vártam a jövő hetet, mint a messiást.
Aztán pénteken megtudtam, hogy hétfőn nincs iskola. Szívás.
Nem baj.
A hét közepén már szépen, szabályszerűen ment mindenki a dolgára, mire péntekre Ákos jól belázasodott. Most ilyen furcsa tüneteket produkál, még mindig lázas, hát, remélem, reggelre jobban lesz.
Ja, és a két ilyen gyerekláz között a Pé is elkapta a takonykórt, de már elmúlt.
Én még jól vagyok, de kezdik a végét járni a tartalékaim.
Wellnesshétvége, az kell nekem. De főleg nyár.

A para, mit szépítsük, belém költözött

Végül az lett, hogy visszaültem a lóra, na, nem a Bajnokra, hanem egy másikra. Futószáron.
Az a helyzet, hogy ez is végtelen hősiesség tőlem, mert legszívesebben elszaladtam volna inkább (adtam is magamnak két hét szabadságot, először lábadoztam, de konkrétan tényleg, mert mozdulni is alig bírtam, aztán a gyerekek lettek betegek), végül mégis ott voltam, és felültem.
Két okom volt rá. Az egyik, hogy egész évre be van írva az időpontom, és elég ciki lenne törölni. Papírkutyás. A másik, hogy az milyen lenne már, hogy a magam részéről lemondok a lovaglásról, mert veszélyes, közben meg a gyerekemet simán odaengedem. Mert neki nem veszélyes? Vagy mi?
Szóval most az van, hogy próbálom visszanyerni a bátorságomat, de nem megy túl gyorsan. Na mindegy, végül is ráérek, a belsőcombom meg a fenekem futószáron is dolgozik :D. És hát sajnos tényleg kurvajó érzés lovagolni. Mondjuk lerepülni meg kurvaszar, de nem is az a rossz benne, hogy egyszer lerepültem és jól megütöttem magam, hanem, hogy előre sokkolom magam, hogy hány ilyen lehet még, és akkor micsoda szörnyűségek történhetnek. Jaj, jaj.

Most már elég, eleget fájt

Mindenki arra vágyik, ami nincs neki. Nekem például az utóbbi időben határozottan kifejlődött a jobb oldalon fekvés-irigységem. Bizonyos lóról való leesés folyományaként.

Z generáció

Borcsi: - Anya, te írtál már papírlevelet?
Kalib: - Igen.
Borcsi: (elképedve) - És olyan is volt, hogy válaszoltak rá?