Ma sem keltem fel hiába

Minden rendben van az implantokkal, kaptam úgy ínyformázót, pedig le sem nyeltem a régit. Mindazonáltal furcsa érzés, amikor az ember ínye a lépései ütemére lüktet.
Valamint elméletben kidolgoztam, hogy hogyan lehet terepjáróba elegánsan beszállni miniszoknyában, működött.
Este meg kaptam egy állásajánlatot. Habár az utóbbi négy évben úgy képzeltem el, hogy mackónadrágban ülök majd itthon a gép előtt, és leadok 5 kilót heti 3-5 cikket, nagyon úgy tűnik, hogy ebből nem lesz semmi. Alighanem kár volt kidobni a régi munkaruhámat, nem beszélve a második terhesség alatt kinőtt magas sarkú cipőkről, eh.

Az implant-szotori folytatódik

Most jött el igazán a kefirek ideje, mert rágni azt nem nagyon merek, a kefir meg pont átfér a szívószálon.
Az úgy volt, hogy a múlt héten, az implant-ügy következő adekvát lépéseként meglátogattam Pesten a fogorvosomat. Még szomorkodtam is egy kicsit, hogy semmi különös nem történt, hogy fogok én ebből sztorit rittyenteni, erre most tessék!
Az egész fogorvos látogatás alatt csak kétszer vert le a víz, először akkor, amikor közölte, hogy a két hónappal ezelőtti röntgen alapján az alsó implant (implant 1) az off, nem csontosodik, gyulladt, ki kell venni. Tegyük hozzá, frontális metszőről beszélünk, (konkrétan nem nőttek ki, a tejfogak voltak még bent). Egy ilyen implantáció egyrészt nem az a kimondottan fájdalommentes dolog, de legalább jó drága, úgyhogy ez a hír most úgy hiányzott nekem, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Szerencsére a mondat úgy folytatódott, hogy most meg úgy néz ki, hogy mégis rendben van minden implant 1-gyel, ügyesen becsontosodott. Vegyük le gyorsan a lenyomatokat, aztán jövő héten próba, csütörtökön meg lezárjuk az ügyet a végleges felépítmény beillesztésével, szuper.
Na akkor lépett fel az a problematika, hogy idő közben a jó Camlog cég, amelyik az implantomat gyártotta, átdizájnolta a rendszerét, és most valami apró kis basz eltérés van a legfrissebb, és a nekem öt hónapja beültetett szerkezet között. Mivel a kettő természetesen nem kompatibilis, miért is lenne,  a fogorvosomnak nem volt megfelelő alkatrésze a mintavételhez. Habár ez már már űrtechnika, meg minden, a fogorvosom elég tökös hapsi, mert sufnituning módszerekkel nekiállt szobrászni egyet, és végül megoldotta a problémát, kalap le.
(Kicsi intermezzó: most érkezett Borcsi, kezében egy baba cserélhető hajfonatával, és megkért, hogy gumizzam be újra a végét, mert kicsúszott, ugyanis be akarta csatozni a pepit Ákos hajába, hogy feldíszítse őt, mire megérkeznek a Kíráék :D)
Na, lényeg, hogy le is vette a mintát, mármint a fogorvos. Másodszor akkor vert le a víz, amikor visszatekerte az ínyformázót, fájt, mint az állat, de nem azért pánikoltam be, hanem azért, mert mi van, ha az implantom fáj. De kiderült, hogy nem, hanem az ínyem. Ez az állapot, mármint az ínyfájás meg is maradt egész nap, de kit érdekel, ha az implantok meg állnak, mint Katiba' a gyerek.
Erre tegnap észre vettem, hogy a másik implantom (implant 2, szintén tejfog helyett lett beépítve) ki-be jár. A hírre azért egy kicsit megszivacsosodott a sípcsontom, mert nem igazán kívánom még egyszer végigcsinálni a műtétet. Jó volt, jó volt, de azért annyira mégsem. Végül, amikor már szembe mertem nézni bajjal, és jobban megvizsgáltam, arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem mégsem az implantom lötyög, hanem csak a kupakja, az ínyformázó. A Pé gyorsan és együtt érzőn felskiccelte nekem az implant szerkezeti rajzát, és bemutatta rajta, hogy az  lehetetlen, hogy kilötyögősödjön a kupak, de szerintem meg nem, én például már meg is találtam rá a műszaki megoldást.
Úgyhogy most nem merek sem enni, sem aludni, nehogy véletlenül lenyeljem az implantomat (implant 2), vagy a kupakját, aztán kifúrja a belemet, vagy valami, de ami még ennél is jobban izgat, hogy ha lenyelem, és mondjuk szükség van rá a végleges felépítményhez, akkor honnan szerzek másikat, mivel a most használatos Camloggal nem kompatibilis az én implantom. Egy vesszőfutás az életem.

Update: aztán a végigizgult éjszaka után felhívtam a fogorvost, és mondta, hogy nyugodtan lenyelhetem, ha úgy jön ki a lépés, nem fog hiányozni, és valójában a beleket sem tud lyukasztani, úgyhogy nyugi.

Szolgálati a freeblogos kollégáknak

Azt szeretném mondani Oui-nak, Sixxty-nek, Létezőnek, és  a többi freeblogos barátomnak, akinek olvasom a blogját, viszont a rendszerkarbantartás során elveszett vagy három hónap összes bejegyzése, hogy van megoldás.
Ezt ugyan nem egészen tudom, hogy mit jelent, mármint a readerből exportálás, de nyilván ha megkérdezitek az admintól, megmondják (leírják), és akkor olvashatom a friss bejegyzéseiteket, amit egyébként roppant mód fájlalok, hogy pillanatnyilag nem, és visszatérnek az elveszettnek hittek is.
Csók mindenkinek.

Update: közvetlen link a megoldáshoz, Isolde küldte, köszi!

Amelyben kevéssé elegánsan kutyázok más embereket (?)

Most, hogy a jó sósapuka egész pályás támadást indított annak érdekében, hogy - klasszikussal szólva - minél többet elvegyen a gyerekétől, konkrétan nagyjából a negyedére csökkentse a gyerektartás összegét, egy váratlan fordulattal Sopronban kötöttünk ki a Pével. Tulajdonképpen nem kirándulni mentünk, hanem a tárgyalásra, úgyhogy sajnos nem is tudtam eldönteni, hogy örüljek-e az utazásnak, vagy sem, mert egyrészről ez a tárgyalás nekem konkrétan háromhavi gyerektartásba került, csak hát nem volt más választásom, mert ugyebár bepereltek, másrészről viszont mégiscsak láthattam éltem szerelmét, Sopront, ahová életem fő szerelme, a Pé is elkísért. Végül úgy döntöttem, hogy inkább örülök, mert a tárgyalást gyorsan lezavarjuk, még érdekes is lesz, azután pedig miénk lesz Sopron.
Tulajdonképpen tényleg elég érdekes volt, ahogy a jó sósapuka ügyvédjének sikerült úgy beállítani a szituációt, hogy én a full gazdag családból származó lány, aki ez után a gyerekszüléses sztori után még jól is házasodott, a vérét szívja ennek a szegény, munkanélküli apukának, aki mindent megtesz a kislányáért, adna ő, csak nincs miből, de minek is adjon, ha amott nincs is rá szükség. Jó tanácsom egyébként hasonló helyzetben lévő anyukáknak (mármint nem a full gazdag családból származó, ráadásul jól is házasodott anyukáknak, hanem a magamfajtának, aki szeretne normális körülményeket biztosítani a családjának, és nem venné rossz néven, ha ebből valami minimális terhet a gyereke vér szerinti apja is vállalna), hogy nem kell a bíróságot odaillő öltözékkel megtisztelni, és az elegáns aktatáskát is otthon lehet hagyni, helyette megteszi a teszkós nájlonszatyor is, mert a felperes úgyis úgy fog kinézni, mint egy homeless, és akkor eléggé hihetővé válik az ügyvédje által előadott sztori. Na, meglátjuk, mi lesz a vége.
Ezek után valóban a miénk lett Sopron, mint a két rendelkezésünkre álló órában. Legfontosabb észrevételem ezzel kapcsolatban, hogy imádom, még mindig imádom (mármint a Pét is, meg Sopront is).  Valamint továbbra is az enyém, olyan otthonosság érzésem volt, mintha sosem költöztünk volna el onnan (mármint Sopronból, de persze a Pé is az enyém). Nyilván eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha visszaköltöznénk, de elég gyorsan lezongoráztuk, hogy ennek nincs gazdasági realitása, mondhatni, egyszer megpróbáltuk, de nem tudjuk finanszírozni. Pedig most már az is eljutott az agyamig, hogy tiszta hülye vagyok, hogy egyedül bénáztam mindig a gyerekekkel. Csak a mi házunkban legalább hárman bármikor bevállalták volna őket egy-egy órára, ha kértem volna, csak én sajnos a felnőtt életemben Budapesten szocializálódtam, ahol még akkor is odatelefonálnak egymásnak az emberek, ha éppen a szomszéd lakásban laknak, hogy nem lenne-e alkalmatlan becsöngetni, de akkor sem egészen biztos, hogy tudja a másik, hogy ki hívja, mert a franc figyeli azt, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött. Szóval nem akartam alkalmatlankodni, na. Hülye voltam, az én bajom.
További nagy felfedezésem a soproni kirándulással kapcsolatban, hogy a város csodálatos és mellbevágó szépsége arra mindenképpen jó volt, hogy felnyissa a szememet az építészeti csodák iránt, mert ma már Körmöspálcást is alapvetően szépnek látom a klasszicista és parasztbarokk házaival, bár Sopron titokzatossága, és a sok évszázad emléke hiányzik. (Sopron a 17. században égett le, Körmöspálcás meg a 19. közepén, ezért az újjáépítés, vagyis a mai városkép kialakulása is ezekre a századokra tehető, bár Sopronban azért a gótikus alapok is egész jól megmaradtak, nem folytatom ezt a vonalat, mert beleveszek a végén, és sosem lesz vége ennek a postnak).
Ittunk forralt bort a Fő téren, ettünk pizzát a Fórum pizzériában (gótikus alapon 17. századi falak, stb, stb.), pótoltuk a fogyóban lévő Herendi Rooibos tea készletet, majd felültünk a vonatra, és hazajöttünk, és én nagyon-nagyon hálás vagyok Csavardi Samunak, a Pének, hogy most sem hagyott magamra, hanem velem volt végig, és ezt a köcsög pert is segít cipelni, nélküle már rég kiborultam volna, bár még mindig nem pihentem ki a vele járó stresszt.
Sosem hasonlítom össze a két gyerekem apját, de azért itt megjegyezném, hogy az elsőé meg még terhesen is simán elhagyott.

A kefirgombával, és egyéb állatfajtákkal kapcsolatban

Úgy kezdődött, hogy a nagybátyám írta, hogy küld nekem kefirgombát, és mivel ez a szó, hogy "kefirgomba" elég veszélytelenül hangzik, de legalább is a "tigrispitonnal" való összehasonlításban mindenképpen ártalmatlanabbul, (tudom, kicsit gyanakvó vagyok), bólintottam. Még örültem is neki, mert én amúgy szívesen elbíbelődöm az ilyesmivel, volt nekem tenyérnyi kombucha gombám is, míg el nem pusztult, de amióta gyerekeim vannak, kicsit magabiztosabb vagyok a gondoskodásomra szoruló élőlények életben tartásával kapcsolatban.
Küldött hozzá a nagybátyám leírást is, ami szerint a kefírgombával készült kefír mindenre jó a stroke-tól a tyúkszemig, aki azt issza, örökké él, természetesen rendbe hozza a meglévő bajokat, majd pedig konzerválja az egészséget. Ez egész pontosan úgy szerepel a leírásban, hogy két hónap múlva jelentős javulás áll be az ember állapotában, egy év múlva pedig tökéletesen egészséges lesz a test.
Na most én úgy tudtam, hogy ezt éppen a tejmentes paleolit diéta csinálja, mármint az örök életet, de mivel megbizonyosodni úgysem fogok egyikről sem, kipróbálom ezt is. A megbizonyosodás egyébként szerintem azért nem lehetséges, mert sajnos nem tudom letenni a garast, mert mi van, ha életem végéig paleózok, és mégis meghalok, vagyis akkor nyilván a kefirgomba lett volna a jó választás, hát cefetül érezném magam, hogy a franc, ott volt a kefir, én meg nem ittam, most meg meghalok. Ha meg a kefirt iszom mindennap, a halálos ágyamon ugyanígy fogok érezni a jó paleó iránt, hogy elszalasztottam életem legnagyobb lehetőségét. De valószínűleg az az én bajom, hogy hitetlen vagyok, nemigen bízom én az örök élet ígéretében, mármint ezen a sárgolyón, a jelenlegi testben.
Lényeg, hogy egyszer csak megérkezett a kefirgomba. Hát elég hülyén nézett ki, ilyen karfiolrózsaféle volt, ami kefirben úszott. Két nap múlva rászántam magam, hogy bevetem, de csak azért, mert féltem, hogy meghal itt nekem a szemem láttára, ha nem gondozom. A leírásban ugyanis az is szerepelt, hogy naponta meg kell mosni, majd pedig le kell önteni tejjel, és különben is, bánjunk vele úgy, mint egy kis élőlénnyel (ami azért nem egy hülye ötlet, mert mégiscsak élőlény), különben beszürkül, majd elpusztul.
Azóta én lelkesen gyártom és iszom az élőkultúrás kefirt, finom. Nem mondom, jól vagyok, bár eddig is jól voltam.
Lelkesen ajánlgatom is mindenkinek, itt volt például két napig az anyósom, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg mi hivatalos ügyekben járunk a Pével (majd írok arról is, vagy nem), és gondoltam, felajánlom neki a szaporulatot, mármint a gombáét. Mert ugyebár az élőlények szaporodnak is. Az mondja, nem kell neki. Anyósomról tudni kell, hogy élete során körülbelül százötvenféle állatot tűrt meg a lakásában a nagyobbik fia jóvoltából, aki nem ugyanaz a személy, mint a férjem (hál' Istennek). Köztük mindenféle csúszómászókat, kígyót, békát, pókot, még tán egy baglyot is. Többnyire hidegvérrel kezelte a helyzetet, amikor például a belvárosi lakásuk lépcsőházában meglátta a szökésben lévő kígyót, szemrebbenés nélkül visszaterelte a lakásba az esernyőjével. Ehhez képest a kefirgombára nemet mondott, pedig megesküdtem neki, hogy nem fog megszökni, mint a kígyó, nem fogja megcsípni, mint a pók, és nem fog köpetet hányni a szőnyegre, mint a bagoly, de még csak nem is hullajtja a szőrét, mint a kutya. Igaz, hogy nem is kéredzkedik fel az ölébe, mint a macska, de cserébe nem is nyalja arcon, ami szerintem pozitív, bár nem sminkeli magát, úgyhogy végül is inkább semleges. Alighanem ott szúrtam el a kefirgomba píárolását, hogy valahogy kikívánkozott belőlem, hogy bakker, amióta kefirem van, úgy érzem, mintha született volna egy harmadik gyerekem: tisztába kell tenni, és tejecskét kell neki adni, különben elpusztul. Még szerencse, hogy nem bőg, mikor felébred.
Mire az anyósom csak annyit talált mondani, hogy aham, jó neki az aludttej is.
Úgyhogy ha valaki igényt tartana a kefirgomba szaporulat egy részére, jelezze. Remélem, a közelben lakik, mert nem tudom, hogy lehet-e postázni, vagy zárt üvegben megfullad szegény, vagy ilyesmi. Szerencsére vonatjegyet nem kell neki venni.

Survivor

Ákos ma talált egy csavart, majd céltudatosan elindult vele a konnektor felé. Még szerencse, hogy éppen abban a korban van, hogy mindent kommnetál, közölte, hogy ezt most ő becsavarja. Erre azért már én is felkaptam a fejem.
Rávetődtem a gyerekre, elnavigáltam a konnektortól, és közöltem vele, hogy ezt azért nem kéne, mert ha megpróbálja, az bizony halállal jár. Alighanem derenghetett neki valami, mert ezen túl csak a teregetőkosár lyukain dugdosta át a csavart.
Azt hiszem, hatékony szülő vagyok.

A nagy nyissz

És még az is történt a hétvégén, hogy levágtam Borcsi haját, ami azért nagy szám, mert ilyen még nem volt azelőtt soha. Mármint nem az, hogy én esek neki a nagyollóval, hanem egyáltalán nem volt még levágva a haja.
Legutóbb még a fenekéig ért, most meg a válláig, és szerintem gyönyörű, én konkrétan ilyet akartam, csak nem mertem, aztán mégis úgy alakult.
Leültettem a gyereket, ráadtam az esőkabátját, amire, nyilván a béna anyukák kedvéért, rávarrtak egy hát közepén keresztben végigfutó segédcsíkot. Mintha direkt erre a célra gyártották volna az esőkabátot. Gondoltam, pont jó lesz, a csíknál elvágom a haját, és akkor a háta közepéig fog érni. El is nyisszantottam nagy bátran (a bánatosan lehulló kunkori, szőke, fél méteres tincsekről ma nem beszélünk), végig a vonal mentén, majd látom, hogy a megmaradt haj fogja magát, és szépen lassan elindul fölfelé. Mert a levágott lobonc súlya nélkül a maradék egy jó tíz centivel följebb vándorolt, úgyhogy mire észbe kaptam, egy fenékig érő szőke hajú sellőkislány helyett előttem ült egy őrületesen cuki, vállig érő hajú kislány, akinek csak most látszik igazán, hogy milyen elképesztő mennyiségű aranyhaja van (és még a megszokottnál is szebb az arca).
Neki is tetszik, nekem is tetszik az új frizura, a többiek se szomorkodtak sokat, de a nap fénypontja az most már a reggel, amikor nem negyed óráig tart a fésülködés, hanem két perc alatt megvan, valamint az ebéd, amikor nyugodtan hátat fordíthat Borcsi a tányérjának anélkül, hogy megmártózna a levesben a copf.
Lesz majd fotó is.

Helyi turista - A Blaskovich-kúria

Egyelőre, amíg ki nem fogyok a jobbnál jobb reménytelennél reménytelenebb ötletekből, nem vagyok hajlandó feladni az elképzelést, hogy tulajdonképpen Körmöspálcás és környéke is szép, és méltatlanul hanyagolják el a turisták, merő lustaságból és gyávaságból, mert idáig, ennek az egzotikus országnak a legbelsejéig már nem merészkednek a nagy fenekű osztrák asszonyságok, a Fertőig meg igen, mert abban nincs kockázat, ha nem ízlik a magyar szalámi, egy óra alatt hazaérnek, és kész. Csakis ez lehet az oka, hogy arrafelé van turista, itt meg nincs: a bátorság, és nem a látványosság hiánya. Majd én megmutatom, csak figyeljetek!
Írtam már Abonyról, ami egy nagyon helyes kisváros, tele középületként funkcionáló, vagy romos köznemesi kúriával. Ezen a vonalon indultunk el tegnap Tápiószelére, a Blaskovich-kúriába, ami egyébként múzeum, vagyis nyitva áll a közönség előtt.
A két Blaskovich bácsi bizonyára lepaktálhatott a tanácselnökkel, vagy együtt jártak vadászni, vagy nem tudom, mi lehetett az oka, de halálukig ott élhettek a kúriában, amit teljesen érintetlenül hagytak. Nem államosították, nem hordták szét a műkincseket és a trófeákat, viszont a testvérpár látogathatóvá tette a házat, és - örökös híján - felajánlotta a Magyar Államnak. Ezt itt:

A Blaskovich család egyébként a Mikszáth novellákból ismert dzsentrivilághoz képest inkább jómódban élhetett, legalább is, gondolom, Barabás Miklósnak nem lehetett olyan alacsony a tiszteletdíja, és mégis ki tudták fizetni. Na nem okoskodom, mert a képzőművészetekhez én aztán nem konyítok, de egy porcelán tyúkon kívül nem nagyon láttam rikító gagyit. Inkább szépek voltak a tárgyak, mint nem. Volt sok penge festmény mindenféle németalföldi mesterektől, és biedermeier bútorok, ami tudom, nem nagy szám, de hát azért mégis. Nem egy Eszterházy-féle rokokó pompáról van szó, na, inkább olyan úri jómódról. Volt egy csomó vadásztrófea is, ami nem pont az én ízlésem, de arról mindenképpen árulkodik, hogy még vadászatra is futotta, igaz, csak a Keleti-Kárpátokba jártak, de így legalább volt négy medvebőr is. Ebből hármat egyetlen vadászat alkalmával ejtettek el (fotó nincs, mert a fotójegy árából két éjszakát tölthettünk volna családostól Sopron valamelyik panziójában.). Az úgy volt, hogy a három medvéből kettőt egyazon golyó terített le, mert a bocs az anyja mögött állt, amin átfutott a lövedék, és megölte a kismedvét is. Ennek a sztorinak a valóságtartalmát ugyan már huszonöt éve is megkérdőjeleztem (jóvan, persze, hogy jártam már itt, minden környékbeli járt már a Blaskovich-múzeumban), de nyilván ez a legenda a ház vonzereje. És persze a Kincsem nevű versenyló, ami a család birtokában volt, és az összes versenyt megnyerte, amin csak indult.
Voltak tengeri kagylók és csigafélék is. Na most vagy tényleg jó sok fölösleges művészettámogatásra szánható pénzük volt a bácsiknak, vagy már akkor is gigantikus méreteket öltött a görög szuvenírbiznisz, de láttunk olyan csigaházat, amelyikbe valami egészen cizellált kis nőalakot véstek, szóval volt mit felfedezni a gyerekeknek. Elvoltak, legalább is nem ordították ki magukat az első percben a múzeumból, mint a fertődi kastélyból a négyezer-ötszáz forintos belépő mellett, amit szerintem nagyszülő korukig emlegetni fogok. Persze nyilván a park volt nekik a legérdekesebb, meg az őszi levelek, de legalább ezt is láttuk.

Á, asszem ez most nem sikerült. Mármint még magamat sem sikerült meggyőzni, hogy ez is olyan jó hely, mint a Fertő-tó környéke. Azt hiszem, még mindig szerelmi bánatban vagyok Sopronnal.

Vidéki élet fiúval

Meggyfa ültetés közben Ákos talált egy pondrót, egy májusi cserebogár lárvát. Hosszan és gyengéden nézegette, vizsgálgatta, forgatta, majd egy laza mozdulattal megpróbálta zsebre vágni.
Odapenderültem, és egy egérrel kvaterkázó vércse mosolyával közöltem vele, hogy egyszer, egyetlen egyszer találjak csak a zsebében pondrót, egeret vagy békát, soha többé nem leszek hajlandó kimosni egyetlen ruhadarabját sem, úgyhogy a lassú, de biztos leretkesedés lesz a sorsa, úgy vigyázzon.
Erre Ákos ledobta a földre a lárvát, alaposan megtaposta (már úgyis halott volt), a nyomaték kedvéért még a gyalogsági ásóval is sózott rá egy párat, és a miheztartás végett továbbadta neki az anyai feddést: mars innen, csúnya hernyó!

Fejben balett, avagy a kontemplatív táncóra

A helyzet úgy áll, hogy a családomnak legalább a fele határozottan elméleti szakember, aki csak hosszas, nagyon hosszas gondolkodás, fejben tervezés, és a dolgok tökéletes elrendezése után hajlandó a cselekvésre. A másik fele én vagyok, meg a Pé.
Írtam már korábban, hogy Ákos valószínűleg már réges-rég megtanulta a magyar nyelvet, legalább annyira, mint Kossuth a börtönévei alatt az angolt: a kiejtésén ugyan még volt mit csiszolni, de a szókincs, a nyelvtan és a stílus már eléggé rendben volt. Így történt, hogy alighogy hajlandó volt megszólalni, Ákos tökéletesen ragozott, és szükség esetén akár öt szavas mondatokat is összerakott. Csak ember legyen a talpán, aki megérti. Példa: (Hol hiáján? Cíp hiáján szanosz etunt, kíjem! Mekkéjeszem Posszit, hol leet*). Egyébként még csak másfél hónapja hajlandó beszélni, de már Annapetit olvas: Ááá építeszéééé**
De most nem is róla akartam írni, hanem Borcsiról, és a balettórákról. Egy nagyon kedves nő tartja, aki egyébként a fitnessben is dolgozik, és szintén élt Sopronban, úgyhogy végül is vannak közös pontok, és ez az egy szerencsénk, így ugyanis bátran pofátlanul megkértem, hogy - bár minden szülőt kiküld - engedje meg, hogy én bent maradjak Borcsival az órákon. Hátha úgy sikerül rávenni a gyereket, hogy táncoljon, ha már ott van. Borcsi ugyanis rend szerint megérkezik, segítek neki átöltözni a rózsaszín dresszbe, harisnyába és tütübe, (amiről kezdem azt hinni, hogy Borcsi szerint a balett lényege, arra nem számított, hogy itt majd táncolni is kell), ugrabugrál vidáman a többi kislánnyal, majd amint elkezdődik az óra, és kiküldik a szülőket, kézen fog, és mint aki jól végezte dolgát, jön velem az ajtó felé. Aztán békésen leül mellém a folyosón, kezébe vesz valamit, és elszórakoztatja magát. Én is előveszem a könyvemet, olvasni kezdek, majd pár perc múlva felajánlom Borcsinak, hogy végül is, ha már itt vagyunk, akár be is mehetne az órára. Nem megy. Oké, akkor talán menjünk haza. Nem, haza se akar menni. Hanem menjünk be mi ketten. Hát jó, végül is levajaztam a Tündével, igaz, hogy arról nem volt szó, hogy örökké így lesz, de határidőt se szabtunk, úgyhogy végül is biztos belefér még, menjünk. Én leülök, úgy teszek, mint szar a fűben egy gomba, fel se nézek a könyvemből, lapítok, szemkontaktus kizárva, én itt se vagyok. Borcsi is leül a terem másik végébe, ő viszont nézi a táncolókat figyelmesen. Odamegy hozzá a barátnője, akivel rögtön az első órán összebarátkoztak, és leül mellé. Hívja táncolni, Borcsi nem megy. Intek neki, hogy ne butáskodjon, itt vagyok, menjen már, de nem megy. Szólok a barátnőjének, hogy menjen vissza táncolni, ne maradjon le ő is az óráról Borcsi miatt, majd visszaülök, olvasok. Borcsi időnként odarobog hozzám, puszit és ölelést kér, kap. Majd visszaül. És így megy ez óráról órára. Odamegyünk, átöltözünk, kimegyünk, majd be, végignézi az órát, átöltözünk, haza megyünk. De táncolni nem hajlandó, na jó, kétszer már igen, az utolsó tíz percben talán.
Szerencsére Tünde tényleg jó fej, nem szólogat be, és nem küld ki, de azért javasolta Borcsinak, hogy a következő alkalommal majd úgy kellene csinálni, hogy óra előtt ad nekem száz puszit, és azt beosztja, hogy ne kelljen állandóan hozzám rohangálnia, és akkor talán rá fog érni majd balettozni is. Aztán hozzám fordult, és röhögve mondta, hogy semmi baj, volt már ilyen gyereke, fél évig csak nézett, aztán összeszedte a bátorságát, beállt táncolni, és mindent tudott.
És hogy miért hordom még mindig balettra Borcsit? Mert látom, hogy szeretné, csak nem meri, mert hátha szorosabban is összebarátkozik azzal a kislánnyal, és főleg mert megvettem a méregdrága balettcuccot. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem járt hónapokig szoláriumozni*** csak azért, mert hirtelen megvette a bérletet.
Egyébként a minap azzal állt elő a Borcsi, hogy ő inkább lovagolni akar, de közöltem vele, hogy a ló nem fér el a ruhásszekrényében, ráadásul végtelenül elkeseredne szegény pára, ha megvennénk, de ő inkább mégsem akarna lovagolni rajta, úgyhogy mielőtt elkötelezné magát egy érző lénnyel kapcsolatban, jó volna bizonyítani a kitartását, pl. a balett remek terepe lenne ennek. Azóta nincs szó lovaglásról, de az is lehet, hogy csak bölcsen hallgat, és az ez irányú érzelmeit kiéli a hintalován. Legalább is egy ideje gyanúsan sokat csutakolja a körömkefével.

* Hol a szivárvány? Szép szivárvány sajnos eltűnt, kérem! Megkérdezem Borcsit, hol lehet.
** Az építkezés
*** Szabadon behelyettesíthető akármire.

Ebben a postban a fejemhez kapok

Én egyébként, amióta gyerekeim vannak, igyekszem időről időre egy kicsit eltávolodni magamtól, és kívülről figyelni a saját viselkedésemet, mert annál szánalmasabb mentális állapotot sajnos csak nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki már csak a családi gyerekszókincset tudja alkalmazni, és nyuszifülek meg hamik esnek ki a száján. Becsavarodott, na.
Ez az állapot egyébként roppant ragályos, a pelenkák terjesztik, leginkább a viszonylag fiatal nőket érinti, és tényleg csak némi önreflexióval lehet ellene védekezni. Van még ezen kívül az a lehetőség, amikor a régi és őszinte jó barátok szólnak, hogy te figyeljél már, neked agyadra ment a gyes, mikor olvastál utoljára felnőtt irodalmat, nem a Porontyra gondoltam, hanem könyvet, Pamukot vagy Márquezt, illetve mikor voltál két összefüggő órán át kizárólag felnőttek társaságában, de ezt a szintet szerintem már elég gáz elérni.
Mindazonáltal odaadó anya vagyok. Ma is éppen mentem a Pojiért a bölcsibe, és megláttam, hogy az utcánkban egy hatalmas gép ontja a büdöset, de főleg az aszfaltot. Hú, fúriaként odapenderültem a kubikos polgártárshoz, és megkérdeztem, mutató ujjammal a böhöm gép fel bökve, hogy meddig fog ez tartani? A pasi szelíden és biztatóan mondta, hogy ó, asszonyom, nem lesz több öt percnél.
A hírre összeroskadtam és megsemmisültem, de mivel a bitumenigazgató kolléga teste egy élő kérdőjellé alakult át, elmondtam neki, hogy az a baj, hogy éppen a fiamért megyek a bölcsibe, de öt perc múlva még nem fogunk visszaérni, pedig ezért a látványért képes lenne feláldozni a kakaós csigáját is. Alku? Nem alku. Úgyhogy visszamentem az útszéli bokorhoz, és a ráapplikált ugrálókötelélnél fogva előrángattam a pedálos traktort, ülésén a kutyás bukósisakkal, és lemondóan integetve folytattam az utamat a bölcsőde felé. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy alighanem valahol mégis csak eltévedtem a kisgyerekgondozás agyzabáló bogarának sötét és bűzös barlangjában.
(Akik már lerágták a körmüket, hogy mi lett a történet vége, azoknak elárulom, hogy a bitumenezést már tényleg nem értük el, de szemtanúi lehettünk Ákos komával, ahogy a teherautó a bitumengyártó utánfutóval együtt kitolat az utcából, hát az se volt semmi élmény ám!)

Ja, és elérkezett a várva várt pillanat, a fiam ma közölte, hogy én vagyok a barátja.

Tisztára belejöttem

Habár eleinte tartottam tőle, hogy nem sikerül majd helytállnom fiús anyukaként, mert egyrészt nálunk nemigen születtek a családban fiúk, másrészt meg azt sem tudtam, hogy mivel játszanak a kishapsik, és különben is, hogy fogok én átszokni a rózsaszín tündérvilágról a nem tudom mire (mivel nem tudom, mivel játszanak a fiúk), jelen pillanatban az, van, hogy az ablakunk alatt elhaladó homlokrakodókat és traktorokat és kukásautókat akkor is végig követem a pillantásommal, ha éppen nincs velem egy gyerek sem, valamint sokkal jobban szeretek markolóval brümmögni, és lánctalpas matchbox-ot vásárolni, mint Barbie-t. Ez van. Focizni nem fogok.

Ha csak beszélnének!

Röpke egy hónap alatt Ákos megtanult beszélni. A jelek szerint már korábban is tudott, csak még titokban tartotta, ma ugyanis már olyan szavakat is használ, amit hónapokkal ezelőtti események kapcsán hallhatott csak.
A reggeli első kérdése általában ez szokott lenni: - Hol apam? Természetesen a Pét apam-nak, engem pedig anyam-nak szólít, amin szétröhögjük magunkat minden egyes alkalommal.
Tegnap este pedig fektetéskor végigkérdezte a Pétől, hogy ki hogy szereti őt.
Ákos: - Apam? Hogy?
Pé: - Így szeret apa (szorítás, ringatás)
Ákos: - Anyam?
Pé: - Így szeret anya (szorítás, ringatás)
Aztán Borcsi, Kíra, Buni, Ildi, Hanna, Atti, válaszként mindig szorítás, ringatás, végül
Ákos: - Kati?
Pé: - Ki az a Kati?
Ákos: - Hát, nagyanyó!

Egyébként roppant praktikusan gondolkozik:
Kalib: - Ákoska, van kaki a pelenkában?
Ákos: - Nem. Popsi!

Végül pedig egy Borcsi aranyköpés:
Este a gyerekek tartottak nekünk cirkuszi előadást. Borcsi felkonferálja a következő számot:
Borcsi: - És most következik a következő tartistánk, a kígyó!

Bejött a terv

Kalib: - Ákoska, ki a barátod a bölcsődében?
Ákos: - Jujííííí!
(Jujíííí egyébként - bár először azt hittem - nem egy Juli nevű kislány, hanem Zsuzsi, a gondozónője.)

Zsuzsi: - Ákos, mondd, hogy hívnak engem?
Ákos: Juji anya!

Szóval Ákos második anyukájává fogadta a gondozónőjét, amin persze úgy meghatódtam, hogy könnyek gyűltek a szememben, és legszívesebben megöleltem volna, és mondtam volna neki szívből, hogy anyatárs, vagy valami.

Poji is aranyat köp

Ákos: - Szagolom!
Kalib: - Hm, ez tényleg illatos. Rozmaring.
Ákos: - Nem rossz! Jómaring!

Valamint ma kijavított:

Kalib: - Tudod, Pojikám, muszáj fölvenni a sapkát, mert már tél van.
Ákos: - Nem tél! Ősz!

Ahhoz képest, hogy egy hónapja még az anya-apa volt a szókincse...! Úgy látszik, fejben gyúrt.

Vezetéstechnika újragondolva

Na, most meg itt blogolok, ahelyett, hogy vasalnék, de bár ez lenne a legnagyobb bajom!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk a túlélési vezetési technikák közül, mert anyám Pajerojának akkora a holttere, mint a Jupiter, és ahol egy méter körüli kölkek rohangálnak (ovi, bölcsi előtt, ahová konkrétan én járok), ilyesmit nem kockáztatunk. Meg amúgy se tudok tolatni, itthon is mindig nekimegyek a bokornak. Igaz, az ovinál eddig is a kapuban beszélgető anyukák arcát használtam tükörnek, ha ijedt fejet vágtak, akkor a fékbe tapostam, mert biztos ott volt egy kölyök, akit nem láttam, ha meg flegmán beszélgettek, akkor nem volt mögöttem senki, lehetett nyomni.
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot  csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.

Wiki loves monuments

Most, hogy még az utolsó pillanatban hason bevetődtem a célba, és kitöltöttem neten a népszámlálási kérdőívet (ti. ez után már csak személyesen lehet), lélekben időmilliomos lettem, felszabadultam. Úgyhogy blogolok.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.

Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapun vagy átmászik.
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.

A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit. 
További fotók itt.

Sztoa

Azon gondolkozom, hogy Ákossal kapcsolatban létre kéne hozni a survivor címkét. Ma például játék közben leesett az ágyunkról. Fejre. De nem lett semmi baja.

Előre dörzsölöm a tenyeremet

A minap a Poji észre vett egy lyukat a zoknimon. Rámutatott, és közölte: eltört.
És akkor nagyon röhögni kezdtem, mert eszembe jutott Borcsi, aki ennyi idős korában egyszer meglátta, hogy rászállt egy légy a kenyérre, és visítani kezdett: rálépeeeeeett!
Szóval ha így folytatja a Poji, alighanem az ő verbális humorán is jókat fogunk vihorászni. (Előre bocs, ha akkor is vihognánk, amikor szándéka szerint nem tréfál.)

Európa Cirkusz Borcsidumával

Cirkuszban voltunk, tényleg iszonyú jó volt, a gyerekek szájtátva bámultak, én meg sikongattam, hogy jajistenem, mindjárt lezuhan, de kár lesz az ifjú életéért, meg hogy húúúúú, milyen fiatalok és milyen ügyesek. És tényleg baromi jók és lelkesek voltak az artisták, egyáltalán nem volt az előadásnak olyan na, még öt előadást lenyomunk, aztán végre itt a tél, nem kell itt baszkolódni a porban, aztán még két év a nyugdíjig hangulata, hanem inkább az látszott, hogy még az artisták is élvezik, amit csinálnak. Pedig kemény élet lehet az övék, városról városra járni, naponta kétszer emberfeletti mutatványokat előadni, közben a létbizonytalanság határán ballanszírozni, és hát az elemek, én nagyjából a biztonsági övet se tudtam bekapcsolni, úgy elfagytak az előadás végére az ujjaim, ők meg száguldó ló hátán, meg öt méter magasban ugrabugráltak, zsonglőrködtek, és végig tökéletes volt az illúzió. Ó, jut eszembe, nem volt bűvész, halleluja, senkit se vágtak félbe, hanem öt nagyon fiatal és nagyon jó artista volt, a legidősebb szerintem olyan 25 éves lehetett. Bohóc sajnos volt, hát... az én humorom nem éppen erre a vonalra van bedrótozva, de Borcsié sem, hanem (újabb aranyköpés tőle).
Hosszú, szőke hajú, karcsú, gyönyörű, sellőféle dresszes lány vagy tíz méter magasban tornázik két szalagon. Olyan veszélyesnek látszik, amit csinál, hogy odanézni is alig merek, és nagyon remélem, hogy a kisujjában van a műsora. Pörög, zuhan, hajlong mint a nádszál, és közben erős; csodálatos és egyben félelmetes, amit csinál.
Borcsi: - És miért nem énekel???

Szóval ha a városotokba érkezik az Európa Cirkusz, akkor feltétlenül menjetek el!