2019. január 30., szerda

Ufónak néz

Borcsi elképedve mondta, hogy képzeljem, Varró Dani benne van az irodalomkönyvükben. Mondom, tudom, tananyag.
- De hát anya, te tőle mondtál nekünk verseket! Hogy lehet akkor, hogy más is ismeri, és nem csak mi ketten a Földön? Én azt hittem, ő olyan, mint a Rutkai Bori, akit senki se ismer rajtunk kívül.
- Mi? Rutkai Bori tök híres!
- Hát a mi osztályunkból mindenki az Alma együttesen nőtt fel.

#köszbartoserika #ufónaknézagyerekem

2018. december 23., vasárnap

Bréking

Mindent visszavonok, amit a macskáról írtam. Tegnap éjjel elejtett egy egeret. Ügyes macska ez. Mondjuk, most itt egy egérhulla a teraszon, azzal vajon mi legyen? A macskának, úgy látszik, nem kell.

2018. december 21., péntek

Így tudta meg

Borcsiék (12) beszélgetnek a gimi folyosólyán az osztálytársakkal, a téma: ki hogy tudta meg, hogy nincs is Jézuska.

A lányok sorra mesélik vihogva a sztorikat, egyikük meg csak áll ott, egyre sápadtabban. Végül kibukik az ártatlanból: "Ne basszatok ki velem, tényleg nincs Jézuska?"

:D

Ákos szerint a transzcendens

Kalib: - És az hogy van, Ákos, hogy Istenben nem hiszel, de a Jézuskában igen? Mégiscsak az egyikből következik a másik.

Ákos: - Úgy, hogy én a tudományban hiszek. És a Jézuska létezésére van bizonyíték, Istenére meg nincs.

Kalib: - Milyen bizonyíték?

Ákos: - Az ajándékok!

2018. december 6., csütörtök

Az anyák mindig a leggyengébb gyereküket szeretik a legjobban

Szörnyű gyanúm, hogy a macskánk gyengeelméjű szegény.

Már eleve furcsa, sőt, igazából értelmezhetetlen, hogy még mindig itt van velünk. Nekünk télen nem szokott macskánk lenni, amint ivaréretté válnak, vagyis legkésőbb ősz végén mind lepattan, hívja őket a szél, meg a vadászmezők. Erre ez meg még mindig nálunk van, decemberben.



Mindegy, ha már így alakult, jobb híján elkezdtem megszeretni, ma meg már egyenesen gyengédséget éreztem iránta amikor észrevettem, hogy mentálisan segítségre szoruló macska.

Az volt ugyanis, hogy ludaskását főztem, és a liba lábát odaadtam a neki. Oké, a hideg miatt bejöhet a házba. Fogta a zsákmányt, és odavitte a konzolasztalhoz, elkezdett vele játszani. Ez már egy kicsit sok volt nekem, fogtam a libalábat, és a macska szeme láttára kivittem a teraszra, a hivatalos etetőhelyére.

Erre, a macska, mintha mi sem történt volna, ugyanott, a konzolasztal alatt csapkodta tovább a levegőt, mintha a láb még mindig ott lenne, aztán rájött, hogy nincs, mire totál értetlen fejet vágott: némá, az előbb még itt volt, most meg nincs. Hö.
Megsajnáltam szegényt, felnyaláboltam és kivittem a teraszra, letettem a libaláb mellé, akkor meg úgy nézett, mintha most látná először: nocsak, itt egy libaláb, nahát!

Szóval szegény, tényleg egy nagyon buta macska, nem csoda, hogy még a kerítést se tudja átmászni, miközben az udvarban jönnek-mennek a szomszéd macskák. Ez meg egyszer mászott fel a tujafára, akkor is majdnem sírva fakadt, ott vernyogott nekem szívet tépőn, mert nem tudott lejönni. Mondjuk én azt pont leszarom, macska csontvázat még sosem találtak fa tetején.

Meg néha játszani akar, nekifutásból neki akar ugrani a lábunknak, de rend szerint elvéti, és akkor felkenődik valami tereptárgyra. Ilyenkor úgy lépked tovább, mintha mi se történt volna.

Furcsa egy jószág ez a Pöri, de most már kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a sztori vége. Tavasszal megyünk, levágatjuk a golyóit, akkor már se esze nem lesz, se töke, mint fog ez csinálni egész nap?

2018. október 26., péntek

Az élet nagy kérdései, és géllakk

Leszedettem a körmömről a géllakkot, (már vagy egy hónapja), a körmöm azóta olyan, mint a pergamen, és nagyjából a könyökömig kell visszareszelni, mert úgyis letörik.
SOHA ne szedessétek le a körmötökről a géllakkot, hagyjátok inkább lenőni, ha időnként kíváncsiak vagytok a saját körmötökre, mint én!
Mert amúgy nem is értem, hogy minek csináltam ezt, biztos jó dolgomban nem tudtam magammal mit kezdeni. Mert amúgy szerettem a géllakkot a körmeimen, és alig várom, hogy újra legyen. De akkor tényleg, minek szedettem le?

2018. október 16., kedd

Hát akkor carpe diem

Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy a lakástakarékok, mint legnépszerűbb megtakarítási forma megszüntetésével valójában azt akarja üzenni a kormány, hogy ne vegyünk már tartós tejet teljesen fölösleges 5-10 évre előre gondolkozni, mert mire egy lakáskassza lejár, úgyis vége lesz a világnak?

Van ugye 12 évünk megmenteni a Földet, és a felére csökkenteni a légkörben a széndioxidot, mielőtt megfőlünk élve, vagy éhen/szomjan pusztulunk, de hát nagyon úgy néznek ki a dolgok, hogy ez az információ nem jutott el az emberekhez. Igaz, Trump roppant káosszal terhelt mütyür agyában már megfordult egy pillanatra, hogy nem kizárt, hogy mégis van ez a globális felmelegedés, vagy minekhíjják dolog, de cselekedni, hát ne szívassák már ilyen hülyeségekkel, amikor lehet például falat is építeni a mexikói határra.

De hát én csak egy egyszerű anyuka vagyok, aki reggelente látja, hogy még mindig borzasztó fontos a 15 fokos napsütésben kocsival szállítani a gyerek seggét az iskolába, mert nehogy már gyalogoljon szegény, mint az állatok, és anyunak meg apunak is mindennél fontosabb kocsival járni a munkahelyére, ami egyébként tíz perc séta lenne. Körmöspálcáson vagyunk ugyanis, nem Floridában.
Nem minket visz el a hurrikán, szóval autózhatunk agyra-faszra, na.

Mint a szomszéd nyugdíjas házaspár, akik ugyan nem dolgoznak már, de két autót tartanak fenn, mert nehogy logisztikai zavar keletkezzen, és gyalogolni kelljen véletlen. Egyébként ez a szomszéd szólt be nekem a múltkor, amikor jöttünk haza a könyvtárból, és látványosan roskadoztam a 10 kiló kölcsönkönyv alatt, hogy miért nem kocsival járok, nincs rá pénzem? És persze ugyanezek a szomszédok locsolnak folyamatosan, mert hát természetesen lakik a kertjükben egy fúrt kút, amiből ingyen jön a víz, akkor minek vele gondosan bánni? Hát maszájok ők, vagy micsoda?

Hát, szóval mostanában egy kicsit aggódom a jövőnk miatt. Ez a 12 éves kilátás eléggé elvette a kedvemet a tervezéstől. Most vált mindennél aktuálisabbá a régi bohózat szövege: "minek arra a kis időre?" Meg a carpe diem. Éljünk akkor most már a magunk kedvére, repüljünk évente ötször a világ másik végére, öntsük a csatornába a használt sütőolajat, úgysincs már holnap.

2018. október 11., csütörtök

A kemény fizikai munkával kapcsolatban

Döbrögivé válásom első lépéseként tegnap kimentem anyámmal a tanyára, hogy kitakarítsuk az istállót. Tök komolyan.
Na most, trágyalapátolás az nem volt, mivel az istállóban még soha nem volt állat (és ha rajtam múlik, nem is lesz), leszámítva azt az ipari mennyiségű pókot, ami beköltözött, és beszőtte az egészet, de ilyen függönyszerűen.

Mostanában több helyen is láttam, szabadulószobákban, itt-ott ilyen műpókhálót műpókokkal, hát nem is tudom, kár az erőlködésért, tőlünk kölcsönözhettek volna igazit, akár a Gyűrűk ura & a Banyapók témához is simán tudtunk volna adni eleget.
Szóval amikor beléptünk, először machetével utat vágtunk a pókhálóban, aztán szisztematikusan haladva megtisztítottuk a terepet.
Persze, Kalibka úgy képzelte, hogy feláll egy csini tollseprűvel, amit  cukin végighúz a sarkokon, majd tipli haza. Na most, ehhez képest három és fél órán keresztül kőkeményen söpörtük le a falakról, az oszlopokról meg a plafonról a pókhálót, miközben a pókok ott malmoztak, és alig várták, hogy lelépjünk végre, és kezdhessék elölről a hálórakást, vagy miszarnak hívják ezt.
Közben anyámmal azon röhögtünk, hogy a fancy kis házát nyilván takarítónővel tartatja rendben havi negyvenezerért, mert esze ágában sincs saját kezűleg porszívózni vagy port törölni. A gigantikus dzsuvának persze nekiugrunk, mint az állatok.
Na, de amit ki akartam hozni belőle, hogy az, amit én kőkemény (magas intenzitású intervallum tréningnek) edzésnek hívok, az kb. lepkefing az istálló pókhálózásához képest. Úgy elfáradtam, hogy este már egyáltalán nem voltam képes edzésre menni, habár a szükségét sem éreztem. Ráadásul mára olyan ordas izomláz van a vállamban, hogy majdnem munkaképtelen állapotba kerültem, alig tudok írni.
Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg trágyázni kell, vagy ilyesmi. Mondjuk ez nem fordulhat elő, soha.
Ja, és marhára büszke vagyok magamra, mert végre olyat csináltam, ami látszik. Habár a maradandóságával kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ráadásul még boldog is voltam, mert kint voltam a természetben, sütött a nap, és végre megint úgy éreztem magam, mint aki él.

2018. október 7., vasárnap

Igazán nem tehetek róla

A mai napon az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Index, és az NLCafé címlapján is kint van egy-egy cikkem.
Én tényleg nem tehetek róla, ott még nem pörögtek ki a felmondási idő att leadott anyagaim, itt meg már beszerkesztették az újakat.
Mondjuk, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, írhattam volna szart is, ami nem kerül ki a címlapra. Csak azt meg minek.

Egyébként, most, hogy csak heti 2-3 cikket kell írnom, tisztára úgy érzem, mintha nem is dolgoznék, csak hobbiból blogolnék. Egészen felfoghatatlanul jó érzés.

2018. október 6., szombat

Húsz évig tartott, de ez is meglett

Amikor kezdő újságíró voltam és a Magyar Hírlapnál gyakornokoskodtam, egyszer azt találtam mondani, hogy én nem annyira bírom ezt a hírműfajt, mert én nem rámenősködni szeretek, hanem írni. Erre a Torkos Matild, kissé lenézően közölte, hogy akkor menjek dolgozni a Nők Lapjához.

Innen üzenem neki, hogy jó.

(Még csak egy hete dolgozom ott, de már címlapvezető a cikkem. Igaz, online, a papírújságban én már nem hiszek.)

2018. szeptember 28., péntek

Hosszú magyarázkodás a miértekkel kapcsolatban

Na, most már úgy látszik, tényleg visszatértem.

Az úgy volt, hogy tavasszal még úgy tűnt hogy ez a gasztrojelenség, úgy is, mint újság, a világ legjobb munkahelye lesz. Békésen elszerkesztgetek, nem kell megszakadni a munkában, a főni a legcukibb főni a világon, szóval lesz végre egy normális nyaram, amikor lesz időm a gyerekeimmel lenni, meg élvezni az életem.

Ehhez képest kiderült, hogy nincsenek az újságnak szerzői, mármint érted, cikkek, mert nincs rá pénz. Ja, hát rám se nagyon, szóval mi lenne, ha én írnám tele az újságot, viszonylag szar pénzért? Mivel nem igazán volt kedvem nyáron normális munka után kutatni, belementem, és ezzel a profi mozdulattal tökön is böktem saját magam.

Úgy telt el a nyaram, hogy nagyjából futottam magam után, hogy mindig készen legyen az újság, és a dolgozószobám ablakából ugyan láttam, hogy kint süt a nap, de hát úgy délután négyig nem igazán kerültem vele közvetlen kapcsolatba. Mondjuk most is itt ülök, ahelyett, hogy kimennék végre.

Szóval nem volt nekem se kedvem, se időm blogot írni, meg életem se nagyon volt. Aztán, mire vége lett a nyárnak, és bejöttek a hajnali fagyok, lezártam az egészet a picsába. Először a főni mondott fel, aztán én - a szerzők már szép lassan kikoptak, amit emellett a honorárium mellett mélységesen megértek - és ma délelőtt 11:32-kor odafostam az utolsó cikket is, és vége. Hogy számszerűsítsük, 70 darab cikket kellett megírnom havonta. Azt hiszem, ezt akkor már nem is kell tovább magyaráznom, hát, nem ezekre fogom megkapni a Minőségi Újságírásért díjat. Mondjuk ugyanezt csinálták a Dívánnyal is, amiért szerintem nagyobb kár, viszont nem az én bajom többé.

Érdekes adalék még, hogy pontosan azon a napon mondtam ki, hogy ennek tényleg és végleg vége, nem megyek vissza kétszer annyi pénzért sem (amikor felmondtam, hirtelen mégis lett pénz), amikor hivatalosan bejelentették, hogy a NER felvásárolta a kiadót.

Természetesen ismét bízom a szebb jövőben a Kalib-féle, gyengeelméjűséggel határos hurráoptimizmusomnak köszönhetően. A jelenlegi újságírói munkám, ami októberben kezdődik (hétfőn), úgy néz ki, hogy heti kettő darab cikket kell majd leadnom (segítek, az havi 8 a 70 helyett), azt is olyan témában és stílusban, ami nekem jól esik. Nem mintha a stílussal eddig bajok lettek volna, van az a pénz, amiért mindent leszarok, és ezért irtó viccesek és őszinték lettek a cikkeim :D.

Ezzel párhuzamosan a Pé ugye visszament ugrálni a balettba, úgyhogy innentől kezdve a pénz nem számít. Lehetek megint főleg anyuka, amire pont szükség is mutatkozik, úgy látom. Borcsi kamaszodik és a suli kemény (erről majd írok még hosszút), Ákosnál meg erősen mutatkoznak a jelek, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek bizonyos részképességei, szóval, nem árt, ha van neki anyja, aki nem egy kifacsart agyú felmosórongy estére. 

Hát így alakul a mi szép életünk, és szerencsére még a nap is süt kint, szóval még azt sem mondhatom, hogy elbasztam az egész nyarat, és tél lett, mire újra élhető lett az életem (még csak 5 órája, de már megszoktam), hanem még lesz itt pár élvezhető hét az évben, mielőtt betör a sötétség.

Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem, hogy párhuzamosan elmegyek döbröginek. Ha emlékeztek, volt ez az aranykalászos gazda tanfolyam, amit lelkesen végigküzdöttem, és ami azért kellett, mert van egy birtokunk. Na most a dolgok a természetüknél fogva olyanok, hogy egyszer csak alighanem nekem kell majd átvennem a birtok ügyeit, addig pedig ki fogom tanulni rendesen, anyám mellett. És mivel Ákos azt találta ki, hogy ő márpedig gazda lesz, és a tanyán fog lakni és dolgozni, én fogom tartani neki a frontot a következő 10-15 évben, amíg elvégzi az egyetemet szakirányon (meg persze az általános iskolát és a gimit is). Ha átver, és mégsem veszi át, én kinyírom. 


Ártatlanság kora

Arra jöttem haza péntek délután, hogy a világszép lányom és a három évvel idősebb barátja fent vannak a lányom szobájában, és elmélyülten matekoznak. :D :D :D

2018. szeptember 27., csütörtök

Korán kezdődő szenilitás

Hát az tényleg minden pénzt megér, amikor a gyerek este fél hétkor közli, hogy hupsz, elfelejtette mondani, hogy holnap sütinap  lesz az iskolában, és neki házi sütit kell vinnie, mert ha nem, akkor osztályfőnökit kap, de nem azért, hanem mert ma elfelejtette bevinni a sulis pólót, de a sütivel kiválthatja az osztályfőnökit, csak amikor délután éppen a boltban voltunk, akkor elfelejtett szólni, hogy vásároljunk be a sütihez is.


2018. szeptember 23., vasárnap

Különlegesen tehetséges gyerekem tréfál

Kalib: - Ez a macska egy istencsapása, egy rakás szerencsétlenség. Majdnem olyan béna, mint a Weasley-ék baglya, a... hogy is hívják?

Borcsi: - Error... Vagyis Errol

:D :D :D

2018. szeptember 11., kedd

Kronológia

Augusztus közepén felmondott az újság főszerkesztője, ahol főleg dolgozom.

Két héttel később én is felmondtam.

Egy hét múlva elfogadták a felmondásomat.

Újabb egy héttel később pedig felajánlották, hogy maradjak, kétszer annyi fizetésért.


2018. szeptember 6., csütörtök

Kövérek vagytok emberek! (És neked mi közöd hozzá?)

Egymás kövérségének a nyilvános fikázása kapcsán az jutott eszembe, hogy amikor azt egy táncosnő teszi, aki abból él, hogy vékony, az pont olyan, mintha az Akadémia doktora kipenderülne, és nagy mellénnyel megállapítaná, hogy az emberek hülyék.
Csakhogy ő nem fog ilyet tenni, mert ő okos.

2018. szeptember 3., hétfő

Sorsunk változása

Két év itthon dizájnerkedés után a Pé visszament ugrálni a balettba. Mostantól vagy minden második kávém állott szar lesz, vagy veszünk egy kapszulás kávéfőzőt, amivel egy adagot is lehet főzni.

2018. augusztus 30., csütörtök

2018. június 7., csütörtök

A sorsunk megpecsételődött

Ákost felvették a zeneiskolába, ütős tanszakra. Marimbázni fog, de lehet, hogy dobolni, majd kiderül.

Egyébként tök büszke vagyok rá, annyira kis cuki volt, ahogy állt ott a felvételi biztosság előtt, Pumukli-kócos fejjel, ingben, csokornyakkendőben, térdnadrágban, és cérnahangon, de kristálytisztán énekelte a Bodzavirágot.

Egyébként nyilván az egész felvételi bizottságot ismertem, többségüket gyerekkorunk óta, de szerintem nem azért vették fel, mert gondolom, más is, ez egy kisváros.

Ebben az évben 5 hely ürült meg összesen, a tanszakon, az egyik Ákosé lett.

Trükkösek voltak amúgy, mert átküldték, hogy felvételizzen furulyára is, mert oda könnyebb bejutni. És valóban, ott 25 helyet osztottak ki. Le is akartak csapni Ákosra, mondták, hogy a maximális 30 pontból adnak neki harmincegyet, meg beszéltették, annyira cukin és határozottan magyarázott a jövőbeli terveiről. (Mezőgazdász lesz, átveszi a birtokot a nagyitól, és ő folytatja majd a gazdálkodást).

Szóval volt izgalom vagy három napig, de mára kiderült, hogy Ákos a jók között is a legjobb volt, hát, én gyerekem, na.

Ez a kép meg még novemberben készült róla a csokifesztiválon.


2018. május 8., kedd

Akartam magamnak ruhát venni

Az, mondjuk tízes skálán mennyire ciki, hogy a Tesco gyerekosztályán vásároltam magamnak ruhát?

Merthogy akartam venni valami könnyűt a nyárra, valami shortot meg pólókat, laza lődörgéshez, de a női ruhák mind műszálasok voltak, a gyerek viszont pamut. De főleg flittercicás :D.

És azt is megtudtam ma (jó házból való úrilány keservei rovatunkban), hogy nemcsak tízezerért lehet melltartót venni, ellenben a teszkós kétezerért dizájnban és kényelemben is veri a hasonló kategóriás Triumphot. A tartósságáról később fogok mesélni.