2017. november 1., szerda

Ti miért vagytok ilyen kicsik? Mert gyerekek vagyunk

Ma, majdnem négy év után először, kitakarítottam itthon, mert a Konszi szabadságra ment. Hát roppant érdekes élmény volt, egyúttal kiderült, hogy a gyerekeim egyáltalán nem tudnak sem vasalni, sem mosogatni, sem porszívózni, de még felmosni sem rendesen.

Jó, ez nyilván azért van, mert sosem volt rá szükségük, van Konszi meg mosogatógép, szóval engem se látnak túl gyakran takarítani.
És hát, lássuk be, én sem boncolok soha tyúkot, se harcsát, holott anyám nyilván tud. Csak én meg már nem vagyok rászorulva, hogy tudjak, és különben sem kellemes dolgok ezek, úgyhogy nem tanultam meg, és kész.

De azért, azt hiszem, mégiscsak kezdenem kell valamit ezzel a helyzettel, mert nem túl valószínű, hogy amikor először elhagyják a mamahotelt, és főiskolára mennek, vagy ilyesmi, jutni fog nekik bejárónőre. Szerencsére időben kiderült a dolog, és maradt még 8-10 évem intézkedni. Mármint megtanítani őket, nem pedig bejárónőt szerezni.  Mondjuk az komolyan érdekel, hogy kitől fogják ellesni a mozdulatsorokat, mert hogy tőlem nem, az tuti.

Mondjuk főzni azt pont szoktam, ők meg mégsem tudnak, szóval lehet, hogy csak az van, hogy még kicsik. Vagy pedig egyáltalán nem érdekli őket a téma, az is lehet, ugye.

2017. október 12., csütörtök

OMG

Az érzés, amikor rájössz, hogy a gyereked gimnáziumi tanára 17 évvel fiatalabb nálad.


2017. október 2., hétfő

A nap, amikor nem volt olvasnivaló

Mivel nem érdekel sem a magyar politikusok lemondása, sem pedig a lövöldözések a világban. Eljutottam odáig, hogy leszarom.

2017. szeptember 30., szombat

A kiskertem idén

Na, és most hogy itt a szeptember, és a kerti szezon vége, vonjunk mérleget.

Hát idén nagyjából lószar se sikerült.

Na jó, ez így konkrétan nem igaz, mert volt ennek az évnek is sikerterménye: a sárgabarack volt az, lett is lekvár dögivel, ami tök jó, és nagyon szép ettől az ütött-kopott, öreg, beteg fától. Ami egyébként a macska kedvence is, meg Ákos is alatta szokott dagonyázni, mondjuk arról én tehetek, mert én csináltam neki oda a dagonyát.

Idén viszont kinőtt alatta a spenót is, tudjátok, az a fajta, ami elszórja a magját, és innentől kezdve nekem mindig lesz spenótom. Mármint nyáron, télen értelemszerűen nem. Pedig már nem is számítottam rá, még tavaly dobáltam oda a magokat (igen, még mindig a laza kertész vagyok, aki örül, ha kinő valami, mindegy, hogy hol, és kultúrnövényt csak végszükség esetén távolít el). Annyira nem számítottam már erre a spenótra, hogy a másik oldalra ültettem is belőle egy sort, ami szintén ügyesen kikelt, és akkor most már két helyen van szuperspenótom. Igazán szuper.

Vetettem sütőtököt is, ami virágzott, mint a veszedelem, sőt, még az aranyeső bokorra is felkapaszkodott, de nem lett belőle semmi, mert minden virág kuki volt, fiú. Egy sem termett. És az uborkából se lett semmi, ami pedig tavaly egy függönyt alkotott a teraszkorláton, olyan sok indája, és termése volt. Hát idén 2 darabot szüreteltünk, gyász. Igaz, mondjuk, hogy idén már teraszkorlátunk se nagyon volt, mert zavarta a Pét kilátásban, úgyhogy fogta magát, meg a flexet, és levágta az egészet a picsába. Azóta nincs teraszkorlátunk.

A fügefa meg szegény, nem bírta a hetekig tartó mínusz huszat a télen, és úgy volt, hogy kifagyott, míg végül augusztusban elkezdett megint kihajtani, úgyhogy most meredeznek ilyen giga, ám csupasz harmincéves ágak, meg ilyen friss hajtások, amik egyelőre a földön fekszenek, és elfoglalják a fél hátsó udvart. A rajtuk lévő termések az életben nem fognak beérni, ofkorsz.

Aztán ültettem egy csomó paradicsomot, vettem palántákat, meg tavalyról is keltek ki azokból a paradicsomokból, amiket direkt e célból hajigáltam el, és került koktélparadicsom is. Na most a nagyjából 25 tő növényről annyi termés jött le, amennyit megettünk, miközben én azt vártam, hogy három hétig lecsót fogok befőzni, hát nem.

Mert ugye ültettem paprikát is, de azt most már soha többet, üssenek ebonitrúddal, ha még egyszer kiejtem a számon, hogy paprikapalánta. Az öt tövön termett nagyjából három darab, de nem túlzok. Viszont csili nagyhatalom lettünk, elültettem vagy 15 féle magot, amik olyan szerencsésen beporozták egymást keresztül-kasul, hogy az összesen ugyanolyan lett a termés. De legalább csíp.

Ültettem padlizsánt is, hát basszus, olyan forróság, meg légköri aszály volt egész nyáron, hogy még most sem tértek magukhoz, és még mindig három, gyűszűnyi kis lófaszt dédelgetek, hátha lesz belőlük valami. Mondjuk nyilván már nem.

Valami csoda folytán viszont termett némi szőlő, vagy nyolc fürt, ami tök jól jött, amikor édességre vágytam. Tavaly meg pont az nem lett semmi, szóval egyszer fent, máskor lent, höhö.

Ja, és még valamikor május végén találtam egy egérrágta zacskó karalábé magot, azt viccből elvetettem, kikelt, aztán viccből eltűzdeltem, amennyi helyem volt, és a végén lett 16 ilyen giga, nagyon finom, zsenge, és egyáltalán nem fás karalábém. Ma karalábélevessel készül rizottót, vagyis bulgurottót ebédeltünk, hát, barátaim, állati jól főzök. Meg kávés körtekrém levest, mert körte is került a másik kertből, ahol pénteken szüreteltünk.

Na szóval mindent egybevetve az idei kertészkedésem az totál deficit volt, ami bajnak ugyan nem baj, úgyis azért csinálom, mert szeretem, és legalább nem volt meztelencsiga. A virágok viszont hajtottak, mint a bolondulás, tavasszal egy piros tulipánmezőn laktunk, aztán jöttek a rózsák (óóóó, a nagy, illatos tearózsafa kiveszett, mind a kettő, a sárga és a rózsaszín is :( ), meg a mályva mindenhol, de tényleg mindenhol. Meg kicsi árvácskák, gyöngyvirág, nefelejcs, csodatölcsér, harangláb, és a többi, és a többi, volt itt minden, és még van is. Például a dáliákból sorfalat ültettem a kocsibehajtó és a kert közé, állatira vadregényes, majd mutatok fotót.
Ja, és a petúnia, az is itt illatozott, habár végül megtámadta az aranka, ami hatalmas szívás, mert mindent megfojt az a dög. Nem baj, kiirtottam, asszem.

És még a málna is termett kicsit, bár ez még tart, úgy novemberig szokott, mentaszörpöm viszont nem tudom, miből lesz, alighanem ültetek majd egy másik tövet valahova máshova, mert a jelenlegi csak senyved ott a fenyő alatt.

Most meg fel kell ásni a kertet, most már muszáj lesz, mert szerintem évek óta nem volt, és teljesen ki van élve a talaj, meg össze van tömörödve, és vissza kell ültetni a tulipánhagymákat, amiket tavasszal több hetes, kőkemény munkával mind kiástam.
Én nagyon szeretem a kertemet, kár, hogy még mindig nem az enyém, hanem az előző tulajé, neki engedelmeskedik, mint a bodzapálca Harry Potternek. Csak hát nekem tetszik ez a szép kis szarkalábas-petúniás, cseppet sem trendi, viszont nagyon vadregényes és változatos kert, ahol minden talpalatnyi helyen nő valami, úgyhogy egyelőre nagy változás itt nem lesz.




2017. szeptember 28., csütörtök

AI

Le a kalappal a Google hirdetések algoritmusa előtt: a minap írtam egy cikket a gátrepedésekről, azóta megállás nélkül aranyérkenőcs reklámokat kell néznem. Felemelő.

2017. szeptember 17., vasárnap

Jó tanács politikusoknak a kereszténységük hitelesnek tűnő demonstrálásához.

Első, és legfontosabb tanács, hogy ha csak demonstrálni érkezik a politikus az istentiszteletre, mert közelednek a választások, semmiképpen se üljön az első sorba, hanem inkább hátrébb foglaljon helyet. Elsősorban azért, mert aki tényleg jár a templomba, az úgysem az fogja gondolni, hogy milyen szimpatikus, jámbor alpolgármester ez, hanem csak arra lesz kíváncsi, hogy ez meg mijaszart csinál itt, sose láttuk azelőtt.

Másrészt meg marha ciki,  és kész lebukás, amikor az Erős vár a mi istenünk alatt a politikus a seggét mereszti a padban, mert nem látja, hogy mögötte mindenki állva énekel, és csak a második versszak alatt válik neki gyanússá, hogy hoppá, valami nem stimmel, és akkor lassan felemelkedik.

Amúgy ez volt az utolsó jótanácsom politikusoknak ingyen, a következőt kiszámlázom.

2017. szeptember 14., csütörtök

Szokásos nyárértékelő bejegyzés

Nyár végén mindig szoktam írni ilyen összefoglaló jelentést, mert ez az a három hónap, amikor tényleg látom is a gyerekeimet. Mármint nem úúúúgy, suliidőben is rájuk szoktam vetni a tekintetem sugarát, de nyáron azért más, mert a nagy ráérő idejükben mindig elkezdenek unatkozni, ami kihozza a valódi énjüket. Ilyenkor kiderül, hogy mi velük az igazi helyzet, és nem csak azt látom, hogy hogyan sikerül megfelelniük a mindenféle elvárásoknak. Másrészt meg, szintén az unalom miatt, én is kitalálok nekik dolgokat, ami előre viszi az ügyet, más néven a nevelésüket.

Nos, ez a nyár volt az, amikor, mit szépítsük, beszippantotta őket a virtuális világ. JÓ sok időt töltöttek telefonok és tabletek előtt, ami egyrészt szerintem eléggé gyász, másrészt viszont valamikor dolgoznom is kell, és villanypásztornak viszont szuper, mert olyankor hagynak is. Na jó, tulajdonképpen állati ideges vagyok tőle, hogy látszólag hülyén bámulnak egy tenyérnyi kijelzőt, és olyan mondatokat fogalmaznak meg, amikből egy kukkot sem értek, de hát basszus, én is a gépemmel szemben élem le a fél életemet, és nem valószínű, hogy hozzá tudnának szólni, ha elkezdenék arról beszélni, amivel ilyenkor foglalkozom. Egy-egy.

Tulajdonképpen sikerült elég ügyesen végig forestgumpolni ezt a nyarat. Voltak mind a ketten a evangélikus táborban, szerették, mindig szeretik, jól elfoglalták őket, nem volt vele semmi gáz. Ja, de, eleinte úgy volt, hogy Ákos barátja is ott lesz, de aztán kiütközött a természete, a szervezők idegei táncot jártak a körtefa körül, úgyhogy Marcika anyukája megsértődött, hogy megint bántják a kisfiát, és kimentette őt a gonosz táborból. A lányok, mármint Borcsi, és Marci tesója viszonylag jól elvoltak, amíg össze nem vesztek valamin, úgyhogy a magunk részéről ezt a barátságot mi inkább nem erőltettük tovább. Pedig tök jókat horgásztak amúgy a fiúk, amikor éppen náluk voltak, Ákos teljesen beleszeretett a pecázásba, él-hal érte, muhaha. Szülinapjára horgászcuccot kapott, ami szintlépésnek számít, mivel nem játékot.

Ezzel párhuzamosan kiselejteztük a szobájukban lévő műanyag lerakatot, mivel úgy döntöttünk, hogy már nagyok, és semmi értelme olyan kacatokat tárolni, amit nem vettek a kezükbe már legalább egy éve. Sajnos emlékeztem, hogy mi állt annak idején az árcédulákon, és hogy mennyire nagyon akarták azokat a szarokat, amiket most kihajigálunk, de hát az élet ilyen, a gyerekek megnőnek, és a végén ott tartunk, hogy már csak a vállról indítható rakéták érdeklik őket. Na jó, Borcsit meg a könyvek, és a telefonja.

Borcsi párhuzamosan vadul elkezdett barátnőzni, de szerencsére ez idén nem jelentett napi ágyneműhúzást és folyamatos itt vagy ott alvást, mert Viberen intézte az ügyeket. Ment a kavarás, ahogy ez már megszokott az ő korában, ez van. A nyár folyamán egyébként teljesen lecsatlakozott lelkileg a régi osztálytársairól. A tanév végén csináltunk egy bulit, ahová meghívta az osztályból a barátait, most nem azért, de állati jól sikerült, négy órán keresztül visítva rohangáltak fel-alá a gyerekek fürdőruhában, és lőtték egymást vízipisztollyal és vízibombával, medencéztek, időnként betömtek a szájukba valami kajafélét, szóval elvoltak vidáman. És akkor itt mintha elvágták volna, szinte senkivel sem találkozott többé az osztálytársai közül. Mert ő már nem oda jár, ő már az új iskolára készült lélekben. Nehéz lehet ezt így tíz évesen átélni, de hát ugye, mivel baj nem volt, különben is ő akart kisgimibe menni, ettől csak erősebb lett.

Aztán mindketten eltöltöttek pár napot a nagymamánál Dunaharasztiban, külön-külön, mert a nagymama csak így vállalta a dolgot. Ebből Ákos hozott ki többet, rögtön szerzett magának barátot, és vele egy medencét is a szomszédban, valamint sokat horgászott a Dunában, szóval neki Paradicsom volt. Borcsi meg főleg olvasott, meg kint ült a kertben, amíg a nagymama krimit nézett a tévében.

Meg volt Ákos fazekas táborban is a művházban, ami eleinte jó ötletnek tűnt, utólag viszont itt vágjanak tarkón péklapáttal, ha még egyszer beadom a gyerekemet ilyen muszájból táboroztató, enervált nénik közé. Már a megérkezés pillanatában látszott, hogy az egész dögunalom lesz, és bingó, valóban, semmi lelkesedés nem volt bennük. Azzal indították a tábort, hogy fél órán keresztül ismertették a szabályokat, szerdára Ákosnak elege is lett, és hazaszimulálta magát. Aztán csütörtökre a korongozással, péntekre meg a stradolással vissza tudtuk csábítani, de addigra kissé megingott már a bizalmunk.

Aztán voltunk Balatonon LD-éknél, sokat tanultunk belőle.

Meg voltunk szintén Balatonon az unokatesóméknál, aki állati jófej módon összegyűjtötte a család gyerekeit, és táboroztatta őket. Az első héten mi voltunk a Pével a felnőtt segítők, muhaha. Na az viszont szuper volt, senki sem baszogatta a másikat, nyugi volt, pedig minden gyereknek megvan a maga természete, ugye, de hát így szeretjük őket. Úgy lelassultunk a nagy békében, hogy után alig bírtuk újra felvenni az üzemi tempót.

És volt még a Borcsi országos evangélikus táborba is, ahová nagyon akart menni, de az indulás előtt az inába szállt a bátorsága, mert még sosem volt nélkülem sehol egy egész hétig, de azért elment. Az első este még sírva hívott, a második nap meg röhögve, hogy tök jó volt, szuperül érzi magát, jófejek az emberek, viccesek a programok, minden oké, haza se akar jönni. Na, hát ezt is megértük.

Persze jó sokat voltunk itthon is, én meg egyszercsak megelégeltem, hogy állandóan utánuk pakolászok, kiszolgálom őket, miközben azt se tudják, hogy mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel. Úgyhogy bevezettem itthon a gyerekmunkát. Az ő feladatuk lett az asztalterítés, teregetés, hajtogatás, terasz söprés, macskaetetés (ja, lett egy macskánk), miegymás, minden, amit kitaláltam. Nem összetett, inkább részfeladatok voltak, de azokat nagyon komolyan számon kértem. Konkrétan úgy, hogy a heti zsebpénzükből vontam le el nem végzett feladatonként ötven forintot, de erre nem volt túl gyakran szükség, mivel elég hamar belátták, hogy mindenki jobban jár, ha megcsinálják, amit kérek. Mondjuk én jártam a legjobban, tényleg egészen más úgy élni, amikor ki lehet osztani a feladatokat, és nem nekem kell mindent megcsinálni.

További nagy fejlődés, hogy egy csomó helyre már önállóan járnak. Borcsi több helyre, de már Ákos is elmehet egyedül a kisboltba, vagy a nagyihoz. Sőt, mostanában már a suliba is egyedül jár (együtt indulunk, az úttesten átkísérem, bár meg tudná oldani), eddig még mindig megérkezett.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a gyerekeim szétváltak. Továbbra is szeretik egymást, de a Borcsi már nagylány, kamaszka, és ennek számtalan jele van, egyértelmű. Ákos pedig kisfiú, akit még a játék és a mese érdekel (meg persze a természettudomány, de az mindig is volt), és, hát hogy is mondjam, messze nem érkezett még meg a földre. Úgyhogy emiatt sokat veszekednek, meg amúgy is, az alkalmazkodás és a kompromisszum előtt mindig meg kell próbálniuk lenyomni a másikat, ami vagy sikerül, vagy nem, minden esetre mindenért megharcolnak egymással. Nem jó látni, de már kezdem megszokni, amúgy meg ez az élet rendje, és el fog múlni egyszer nyilván.

Amúgy meg sokat bringáztunk, csomószor kitekertünk a fürdőbe, ami 8 kilométer, élveztem nagyon, mert én meg ilyen sportlédi lettem a nyáron, meg fogytam is egy csomót, és le is barnultam szépen, de hát erről már írtam sokszor, nem olyan érdekes.

Ja, és voltunk Etáéknál, és Sopronban is, ami megint tök jó volt, mintha csak haza mentünk volna.

Aztán majd írok a kisgimiről is hamarosan.

2017. szeptember 12., kedd

Önismeret

Én: - Elvittem a konténerbe másfél zsák divatszemetet. Kihánytam mindent, amit még a gyerekek születése előtt vettem.
Pé: - Kivéve azt, ami most van rajtad.
Én: - Ja, tényleg.

2017. szeptember 7., csütörtök

Az etetéssel kapcsolatban

Hétfőn lesz a napja, hogy egy év után ismét menzás lesz a Borcsi. Egy egész kibaszott év folyamatos főzés, második ebédeltetés, finnyázás és nem evés után mostantól megint nem fogom látni, hogy mit és hogyan ebédel a gyerek. És amiről nem tudok, az nem fáj. Halleluja. Pezsgőt bontok azon a napon.

2017. augusztus 24., csütörtök

Magamtól már nemigen tudom eldönteni

Vajon gecmóság azt gondolni, hogy ilyen mértékű mogyoró allergiával végül is csak idő kérdése, hogy mikor hal meg valaki totál véletlen? Sajnálom szegény nőt nagyon, de szerintem ott cseszték el, hogy 8 perc után újraélesztették. De most tényleg, mire számítottak nyolc perc után? Mennyit is bír ki az emberi agy? Kettőt?Tényleg borzasztóan sajnálom őt, de valahogy egy percig sem tudom okolni ezért a szerencsétlenségért az éttermest, meg senkit. És szerintem ők (mármint a szülők) is így vannak vele, ezért nem pereltek.

2017. augusztus 16., szerda

Megint fején találta a szöget

Borcsi: - Orbán Viktor olyan, mint Voldemort? Valaha ember volt, de már nincsenek érzései, és ma már nem is neveznénk élőlénynek?

2017. július 30., vasárnap

Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek megnőnek

Kétségtelenül pihentetőbb dolog egy 8 és egy 10 éves gyerek anyjának lenni, mint mondjuk egy 1 és 3 évesnek. Ez Balatonon jutott eszembe, amikor elvittük a kölköket a játszótérre, és amíg ők játszottak az unokatesókkal, mi békésen olvasgattunk a padon ülve. Ezzel szemben egy kisgyerekes anyuka, szegény, angyali mosollyal terelgette az állandó figyelmet követelő háromévesét, és a még járni sem tudó, nyafogó egyévesét. Hát, jártam én is ebben a cipőben, de szerencsére elmúlt. Nem is tudom, hogy bírtam ki (gondolom, nem volt más választásom, nörsz vagy freulein), így elnézve rohadt kemény élet ez. Ma meg már elborzadva gondolok vissza azokra az időkre, amikor mindenki az én véremet szívta nulla-huszonnégyben.

(Mondjuk soha nem játszótereztettem délben a gyerekeimet, mert délben ebéd, majd alvás következik,  a gyerekek kiegyensúlyozott fejlődése, de főleg az anya józan eszének megőrzése érdekében. Ezek meg itten játszótereztek délben, wtf?)

(Mi meg azért voltunk délben a játszótéren, mert vártunk az unokatesómékat, akik állati jófej módon táboroztatják az összes gyereket a családban a nyaralójukban, de amint megérkeztek, be is ültünk a közeli pizzériába ebédelni, amit természetesen szieszta követett. Ez volt a 4P nap: pecázás, pizzázás, pihenés, pancsolás. Ez volt a napirendünkben. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

(Jelen pillanatban a nyolcéves még mindig a Balatonon csapatja, mert neki maradni volt kedve, a tízéves meg a barátnőjénél pocol, és kismacskákat gyömöszölnek. Önállóan ment, önállóan jön. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

Most meg már az van, hogy én ugráltatom a gyerekeket, és nem ők engem, muhaha. Ez tulajdonképpen nevelés: vannak dolgok, amiket meg KELL csinálni, ha tetszik, ha nem. Meg kell teríteni, ki kell teregetni, fel kell porszívózni, mert magától egyik sem fog megtörténni. A varázsmódszerem pedig, amivel ráveszem őket a feladatok elvégzésére, úgy néz ki, hogy a heti 500 forint zsebpénzüket utólag, vasárnap kapják meg, és ha nem csináltak meg valamit, amire kértem őket (egyenként, nincs kollektív felelősség), akkor feladatonként 50 forintot levonok. Hiénázni nem lehet a feladatokat, de átadni és átvállalni, az 50 forinttal együtt, lehet. Nem akartam ugyanis, hogy alanyi jogon járjon nekik a zsebpénz, érezzék, hogy a pénz nem a bokorban terem, hanem meg kell érte dolgozni, és ez is nevelés.


2017. július 17., hétfő

Kicsike mérföldkő

Örömmel értesítek ezúton mindenkit, aki a szívén viseli az életmódváltásom haladását, hogy hetven kiló alá csökkent a testtömegem, ami elég borzasztóan hangzik, de nem az. A heti három kőkemény edzéstől ugyanis cukin kipofásodtak a tagjaim, ennek örömére vásároltam ma egy rózsás rövidnadrágot, amiben több, mint vállalhatók a csülkeim, hanem szépek. Gyakorlatilag elmúlt a narancsbőröm. Na ezt csináljátok utánam, kiscsávók!

:D

2017. július 5., szerda

Vak komondoros

A tegnapi napon két említésre méltó esemény történt:

1. Megvettem az idei szezon utolsó kiló paradicsomát a piacon, a továbbiakban ugyanis már nem lesz rá szükség, a kertből szüreteljük.

2. Kiharapta a kedvenc nadrágom szárát egy vak komondor. Az úgy volt... na jó, hosszú. Lényeg, hogy interjúra mentem tanyára egy elképesztően jó fej családhoz, és a kutya, Cefre, megnézte közelről, hogy ki megy ott. Sajni a komondorok tényleg megvakulnak, ha levágják a szőrüket, ez van.

Egyébként meg mostanában a fogyókúrámmal foglalom el magam, ami nézd már, tényleg életmódváltás. Fölállítottam azt a szabályt, hogy akkor sikerült életmódot váltani, ha már nem kívánod vissza  a régit, nem számolod a napokat meg a kilókat, hogy mikor lesz már vége, hanem tök jól elvagy az aktuális szokásaiddal. Én ma például Body Art órán voltam, izzadtam, mint kurva a templomban, de ez az én sportom. Meg mellette heti két spin racing, mert az meg szép, feszes lábakat csinál, és a 15. perctől mindig buli van, mert jön a flow. Hát így.

A másik meg a baracklekvár befőzés, amivel elvagyok. Napi 1 üveggel indult, annyi potyogott le a fáról, jelenleg napi 3 üveggel teszek el, és sose lesz ennek vége. Ma nyitnom kellett egy második dunsztot is (mostanában senki se alhat nálunk, mert foglalt minden paplan), mert ha mindig rápakolom a napi aktuális forrót, soha nem fog kihűlni. Mondjuk a fotelbe már nem is fért több a pehelypaplan közé.

Ezen kívül dolgozom, mint a güzü, eléggé kemény két hét alatt megcsinálni egyhavi munkát, a másik két hét viszont nettó láblógatás lesz a Balatonnál. Remélem, kurvajó lesz mind a kettő, mert sokat szenvedek értük.


2017. július 2., vasárnap

Már éppen elvonási tüneteink voltak, amikor

Hosszas ötletelés és mérlegelés után végre eldöntöttük, hogy hová megyünk idén nyaralni. A Kanári szigetekre.


Csak vicceltem. Természetesen Sopronba megyünk.
Mondjuk nem is igazán értem, hogy mit bohóckodunk mindig ezzel a teátrális "Na és idén hova menjünk nyaralni?" felvetéssel, amikor úgyis mindig ugyanaz lesz a vége. :D

Alighanem öregszem

Jegyezzük fel a dátumot, a mai napon, életemben először felszaladt a szemöldököm, amikor egy kissrác kapásból letegezett.

2017. május 19., péntek

Büdös kölkök

Na, megvolt a rádióinterjú. Nem kis logisztikát igényelt, a Pé ugyanis éppen úton van Krakkóba, az időpont pedig mi más, mint amikor Ákosért kell menni az iskolába, mindegy, megoldottuk, Borcsi ment el érte.

Na most én utálok szerepelni, de ilyen fóbiásan, rettegek tőle. Ezt is csak azért vállaltam el, mert már marhára zavart, hogy a Pé olyan profin meg flottul tud nyilatkozni mindenféle tévében meg rádióban, én meg be vagyok szarva a szituációtól. Mondhatnám, hogy én a mikrofon másik végén állok, de nem, hanem én egy monitorhuszár vagyok.
A másik okom meg az volt, hogy szerintem nagyon is fontos témát feszegettünk, és szerintem terjeszteni kell az igét, hátha nem pusztul ránk a Föld még a mi életünkben. Talán.

Na és akkor megtörtént a rádiófelvétel (egész összeszedett voltam magamhoz képest, leszámítva a tulajdonképpeneket meg az ööööket), amit egy óra múlva le is adtak. Szóltam a kölköknek, hogy jöjjenek gyorsan, hallgassuk meg együtt, milyen kis ügyes voltam, erre leordított mind a kettő az emeletről, hogy kösz, őket ez nem érdekli. A szülőanyjuk, amint átlépte a saját árnyékát, és hős lett! Büdös kölkök!

Mondjuk annyira nem is baj, hogy nem hallgatták, mert így továbbra is abban a hitben lehetnek, hogy környezetbarát életet élni a világ legtermészetesebb dolga, nem pedig tudatos döntés eredménye.

Hetem

Miután ezen a héten szereztem újabb megbízót, valamint az összes többitől behajtottam minden kintlévőséget (az utóbbi nehezebb volt), valamint belefogytam a 38-as gatyáimba, úgy gondolom, most már akkor ezen a héten nem csinálok semmit.

Ja, de, még adok egy rádióinterjút, de csak azért, mert attól szupervumennek érzem magam, annyira komfortzónán túli nekem. Legalább annyira, mint a kemény sport, amire hetente két alkalommal járok (plusz egy pilates, de az nem kemény sport).

A fogyásról annyit, hogy nem eszem fehér lisztet meg cukrot, és egyébként sem tömök mindenféléket a számba, és eljárok tabatára meg funkcionális stepre, lásd fent. Sajog is a térdem rendesen, viszont nagyon, nagyon hatékony. Izzadok közben, mint a ló, és állandóan attól félek, hogy a következő percben hirtelen szívleállásban meghalok, de egyelőre szerencsére mégsem.

A rádióinterjúról meg annyit, hogy remélem, senki sem fogja hallgatni.

Az ebéd a most kezdődő szabadnapom tiszteletére (11-ig azért még dolgoztam) sajtos tészta lesz. Vagyis hivatalosan aglio-olio-pepperoncino sok parmezánnal, de a lényegét tekintve mégiscsak sajtos tésza az. Durum, de kiböjtöltem azt is.

2017. május 8., hétfő

Édes, drága kis gyerekeim

Nem szeretném megérni, hogy a gyerekeim a facebookon köszöntsenek fel anyák napján, vagy ott posztolják, hogy mennyire szeretnek. Jó lesz az hatszemközt is.

És valójában azt sem szeretném, ha én érezném úgy, hogy posztolással kell emelnem a köszöntésük fényét. Valószínűleg ugyanezért utálom az iskolai/gyülekezeti/nemtommilyen anyák napjákat, mert senki másnak nincs köze hozzá, hogy mi hogy csináljuk. Ne kelljen már őket pedagógusoknak felkészíteni arra, hogy átöleljenek és megpusziljanak!

Azért most (erős kontrasztként) itt mégiscsak leírom, hogy idén mit fundáltak ki a gyerekek.

Reggel hétkor érkeztek a szobába kis csattogó talpakon, énekelve, Orgona ága, barackfa virága (rajtam új pizsama volt :D ). A kezükben meg egy hatalmas tálca, a reggelimmel. Készítettek nekem szendvicset, kakaót, szeleteltek paradicsomot, és kaptam mézes gyümölcssalátát is.

Utána meg odabújtak mellénk az ágyba, és szeretgettük egymást kicsit.

A kakaó kicsit hideg volt, mert "nem akarták, hogy felébredjek a mikró sípolására". Úgyhogy helyette úgy oldották meg, hogy konyharuhába burkolták a tejes dobozt, úgy melengették.
Meg kell a szívnek szakadni.

Jó, én egyébként is elég magabiztos vagyok, de ilyenkor azért határozottan úgy érzem, hogy ha a gyerekeimnek ekkora szíve van, akkor nagyon jól csinálom ezt a gyereknevelés dolgot.

(és persze, lesz iskolai meg gyülekezeti anyák napja is, én ott leszek szép ruhában, mosolyogva, de hát az már nekünk a kötelező kör, az őszinte már megvolt).

(ja, és a Pének ehhez semmi köze, ott aludt mellettem, amikor megérkeztek a gyerekek énekelve)