2017. március 10., péntek

Ebben a szülinapban több volt, mint első látásra gondoltuk

Borcsi tegnap tíz éves lett, amitől én állati büszke vagyok, mert mégiscsak sikerült tíz éven át ilyen gyönyörű, jófej és okos gyereket növesztenem, másrészt meg ugyanezért állatira meg vagyok hatva, mert még emlékszem (mintha csak tegnap lett volna), amikor a karomban tartottam a bepólyált, gyönyörű, kis szőke, nagyhajú babámat, és ismerkedtem vele. Úristen, úristen, anya lettem, és egyedül! Úristen, úristen, ezt hogy fogom megoldani?

Na most úgy látszik, hogy elég jól megoldottuk a felmerült dolgokat, (és került hozzá segítség is, áldassék a neve) meg még annál is jobban, mert Borcsi egy igen jól sikerült gyerekké cseperedett, borzasztóan elégedett vagyok vele, és jóban is vagyunk, eléggé szeretjük egymást, na. Szóval azt akartam, hogy a tizedik szülinapja emlékezetes és szép legyen, örüljön nagyon, mert mégiscsak nagy dolog ám ez.
Az ajándék nem volt kérdés, fél éve rágja a fülemet egy telefonért, én meg, mint a téma felkent szakértője (muhaha) fél éve tesztelem őt, hogy elég érett-e rá. Ennek megfelelően ő is mindent megtett érte, hogy méltónak találtasson, például még egy radírt sem veszített el idén, mert hát az az egyes számú feltétel volt, hogy ne hagyja el úton-útfélen a dolgait, hiszen akkor nincs miről beszélni telefon ügyben, ugyebár.

Mára pontosan tudja, hogy mi az a digitális lábnyom, és néhány rossz példán (úgy is, mint utálatnak örvendő osztálytárs Musically produkcióin való vinnyogva röhögés és rosszindulatú kidumálás) bemutattam neki, hogy milyen következményei vannak, ha agyatlanul kitesz magáról mindenféle fotókat, videókat, infókat. Szóval foglalkoztunk a témával, na. És mivel úgy érzem, hogy ő jelenleg abban a korban van, hogy nemhogy titkolózna előttem, de még azokat az infókat is órákig hallgatom, amikhez, hogy úgy mondjam, viszonylag kevés a kapcsolódási pontom, nem félek tőle, hogy a tudtomon kívül olyasmi történik, ami káros lenne.

Extra ajándéknak azt is kitaláltam, hogy elmegyünk egy anya-lánya fotózásra, hogy tényleg maradjon szép emlék erről a napról, a fotók két hét múlva készülnek el, tök jó volt. Vicces volt, hogy a virágos, a kedvenc ruhaboltosom és a fotós (ők kb. egy tömbben vannak), együtt szervezkedtek, készülődtek, hogy minden szép és jó legyen a fotózásra, tök megható volt.

Utána elhoztuk Ákost is a suliból, és együtt elmentünk ebédelni. A málnás- maracuja sorbetes csoki mousse valami elképesztően finom volt, csak mondom.
És akkor hazamentünk, és végre átadtuk az ajándékot a Borcsinak. Pont beállítottuk rajta a nem tudom micsodát, amikor jött az üzenet a barátnőmtől, hogy jaj, nem is holnap lesz kint a weblapon a gimi felvételi sorrendje, hanem már most, szóval itt az idő megtudni, hogy bekerült-e a gyerek a nyolcosztályos gimnáziumba.

Kissé remegő térdekkel ültem le a gépem elé, bár sok esélyt így a végére már nem láttam, mert a szóbeli nem sikerült túl jól, még sírt is a Borcsi, amikor kijött. Szívatták, hogy készülni kellett volna (magyarból, amikor a legjobb az osztályban, és most is egy országos magyarversenyen van éppen), szóval nem volt jó élmény, el is engedtük a dolgot.

És akkor kiderült, hogy még így is a legjobbak közt volt (lehet, hogy ez a terv része volt, hogy hogy reagál a gyerek stresszhelyzetben), és felvételt nyert a nyolcosztályos gimibe - derült ki a tizedik szülinapján.

Úgyhogy szeptembertől Borcsi a honi elitképzés egyik tanulója lesz, ami nagyjából olyan, mintha Nagyatádi Szabó István holnap állami árverésen, és állami hitelből bevásárolna magának ötezer hektár szántót, és hozzá 300 legelőt. Mert az utóbbi években állandóan az esélyegyenlőségről, a méltányos oktatásról írok, meg arról, hogy mennyire igazságtalan, már-már kasztrendszerben tanulnak a gyerekek, ami nem helyes, mert végeredményben mindenki megszívja. Nem csak a lemaradók, akik segélyre kényszerülnek a leszakadó oktatásuk miatt, hanem az is, aki a segélyre valót adó formájában összedobja. És erre beadom a gyerekemet az elitképzésbe, beállok az elnyomók sorába.

Jó, hát kifundáltam a magyarázatot, hogy senkinek nem lenne jobb, ha a régi sulijában maradna a Borcsi, és ettől sem lesz senkinek rosszabb, hogy kisgimis lesz, valamint a rendszert egy ember szép gesztusával nem lehet megváltoztatni, tényleg csak értelmetlen áldozat lenne a részéről. És nem fogom pont a saját gyerekem esélyeit rontani, mert én ilyen kis emberijogi harcos vagyok, bár tudom, hogy az egész csak szerecsenmosdatás.

Ez a poszt sajnos így sikerült, ilyen kis szedett-vedettre, de hát sajnos rohannom kell, mert holnap lesz a szülinapi party, és még be kell vásárolnom, meg tortát kell sütnöm, szamócából. Sok szamócából.

2017. február 23., csütörtök

Milyen furcsa a világ!

Lehet valami szokatlan összetevő az Advilban, mert miután bevettem belőle egy szemet, annak ellenére, hogy ma migrénem volt (melegfront), egész nap nagyon vidám voltam. Mondjuk fájni nem fájt kicsit sem, csak úgy láttam, mintha beLSD-ztem volna, és nem tudtam gondolkozni, na jó, ez enyhe kifejezés, valójában nem is értettem, hogy mit olvasok, bár igazából nem is láttam a betűket, szóval inkább lefeküdtem aludni.

Aztán, amikor felébredtem, továbbra is vigyorogtam, de lehet, hogy ez inkább már azzal állt összefüggésben, hogy kitaláltam, hogy ha már úgyis migrénem van a melegfront miatt (bár nem fáj, csak minden olyan furcsán vibrál), akkor itt a tavasz, úgyhogy veszek magamnak egy ezüst színű cipőt. A minap ugyanis, életemben először bementem a szerkesztőségbe, ami nagyon tanulságos volt, például most már egészen biztos vagyok benne, hogy ezüst színű cipő nélkül nincs élet.

Holnapután meg megyek Paksra, az atomerőműbe. Tényleg. Azt írták, hogy lapos sarkú, zárt cipőt kell felvenni, meg nadrágot, de nők lehetnek szoknyában is, csak hosszú ujjú felső legyen rajtunk. Lehet, hogy veszek egy ilyen szobafestő szkafandert, bár nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy valóban megvédene egy atomvillanás esetén, vagy ilyesmi, amennyiben a betonszarkofág is kevésnek szokott bizonyulni.
Lehet, hogy csak azt akarják, hogy kellő komolysággal lépjünk be az atomhasadás hazai szentélyébe. Mondjuk elérték, már most be vagyok szarva, azon gondolkozom, hogy merjek-e cikket írni róla, vagy kérdezzem meg előbb, hogy szabad-e? Úgy látszik, az atomenergia azért elővigyázatossá teszi az embert.

2017. február 11., szombat

Félreértés

Másfél éven át azt hittem, hogy Borcsi valami szupergéniusz egyházi ének tantárgyból, mert az összes jegye mellé oda volt írva, hogy dicséret.

Erre baszki, másfél év után tegnap rájöttem, hogy az nem a gyerekem képességeit, hanem a tananyagot jelenti. Mármint 235. dicséret, meg ilyesmi.

Egy világ omlott össze bennem.




Na jó, nem :D.

2017. február 1., szerda

Fején találta a szöget

(régebbi sztori)

Kalib: - Ákos, volt ma a suliban megemlékezés?
Ákos: - Micsoda?
Kalib: - Hát, nemzeti gyásznap van, mert történt az a szörnyű buszbaleset Veronában.
Borcsi: (ijedten) - És meghalt valaki?
Ákos: (rezignáltan) - Igen. Különben nem lenne gyásznap.

Mondtam már, hogy a lányom olyan okos, mint a Nap?

Ma egy dolgot vagyok hajlandó megírni (na jó, ezen kívül a poszton kívül): Borcsi jelentkezési lapját a nyolcosztályos gimibe.

Állati büszke vagyok ám rá (lágy zene indul) a gyerek ugyanis, azon kívül, hogy maximális pontszámot visz az iskolából, olyan felvételit írt, hogy a gimnázium igazgatóhelyettese könnybe lábadt szemmel kérdezte, "ugye eljön hozzánk szóbelizni?".

Elmegy.

Körbekérdeztem egyébként az ismerős felvételizőket*, hogy nekik hogy sikerült az írásbeli. Jelenleg ott tartunk, hogy ketten értek el a Borcsinéál kicsivel  jobb pontszámot, a többiek meg mind úgy hússzal kevesebbet.

Úgyhogy most már aztán tényleg el kell gondolkozni rajta, hogy valóban akarjuk-e ezt a nyolcosztályos gimnáziumot, mert azért az elég ütős érv a jelenlegi általános iskola mellett, hogy két perc sétára van tőlünk.

A nyolcosztályos gimnáziumból ezzel szemben átlag két középfokú nyelvvizsgával kerülnek ki a gyerekek, szinte mindenkit felvesznek az első helyen megjelölt főiskolára/egyetemre, és még szuperdíjnyertes lánykórusa is van. Országosan a kisgimibe járó gyerekek jóval a PISA felmérés átlaga fölött teljesítenek, és Borcsinak jelenleg oda jár két unokatesója is. Idén négyszeres a túljelentkezés. Az objektum egyébként 10-15 perc sétára van tőlünk, és úgy néz ki, mint egy kastély. Menő.

Mondjuk nem tudom, hogy min gondolkozom, ha felveszik :D.

Ja, és még azt szeretném mondani, hogy igen, járt a gyerek felkészítő tanárhoz, heti ezerötszáz forintot költöttünk rá, de nagyjából minden második óra elmaradt, szóval úgy nagyjából egy középkategóriás pulóver árába került az egész felkészülés.

*tisztára klub jellegű volt a felvételi, a szülők, úgy százan, kétszer negyvenöt percig csevegtek és tréfálkoztak egymással ráérősen. Mikor van ennyi ideje egy anyának trécselni? Amúgy meg ez egy kisváros, és bizonyos körökben azért jórészt ismerik egymást az emberek, szóval mindenfelé ismerősök voltak.







2017. január 31., kedd

Van remény

Reggel, amikor bekuckózok kávézáshoz a kanapé sarkába, éppen kilátok a kertre a teraszajtón át. Látom a teraszkorlátot, amire nyáron az uborkafát futtattam fel, és ott csüngtek rajta a cuki uborkák, mögötte pedig egy hófödte aranyeső bokor, aztán egy sárga, illatos tearózsa, meg a nagy fenyő, mind csupa hó, meg dér. Szép, de hát ugyanolyan minden nap, kissé lehangoló. Na jó, ma megjelent rajta egy cinke is.

Aztán, a minap rájöttem, hogy óóó, pár hét, és tavasz lesz. És tavaszunk még nem volt itt, de ha jól emlékszem, a néni kertje teli volt mindenféle tavaszi hagymás virágokkal, de ilyen mezőszerűen borították a tulipánok a kertet, és ki tudja, mi minden lesz  még itt. Utána meg virágozni fog az aranyeső, meg a barackfa, és kikelnek a paradicsomaim (ügyesen szüretelek, mindig eldobok néhány szemet, hogy legyen minek kikelni), utána meg lehet palántázni, szóval pár hét, és visszatér a kertbe az élet.

De addig is, mivel szeptemberben elfelejtettem, most elültetem a saját, átmentett virághagymáimat. Kérek a zöldségesemtől narancsos ládát, kibélelem fóliával, teszek bele virágföldet, és csinálok egy nárciszos-tulipános ládát, itt bent, a nappaliban. Olyan holland módra. Borcsi szülinapjára pont kivirágoznak, ha jól számítom.

Valahogy így, csak nekem mondjuk százszor ennyi hagymám van.

Szóval ne csüggedjetek, a február rövid hónap, már csak 28 nap, és itt a tavasz!

2017. január 28., szombat

Lemmingek

Nem tudom nem észrevenni, hogy a családban betöltött funkciómat tekintve legfőképpen táplálékelőállító vagyok. Ákoson kívül minden nap itthon eszik az egész család (Ákosnak még be van fizetve a menza, mivel elsőben még napközis), én itthon dolgozom, a Pé szintén, Borcsi meg hazajár ebédelni, és hát én soha, de soha nem gondoltam, hogy három ember, plusz egy kicsi ilyen elképesztő mennyiségű kaját képes felfalni.

Ezt persze nem akkor veszem észre, amikor finnyázva tologatják a tányér egyik oldaláról a másikra a kaját, hanem akkor, amikor haza kell szállítani az alapanyagot.

Amióta bent lakunk a belvárosban, gyalog járok bevásárolni. Minden egyes nap. Egyszerűen azért, mert egynapi kajánál nem bírok egyszerre többet hazacipelni, így mindennap el kell menni beszerző körútra. Ismernek a piacon, és imádnak, szerintem jórészt én tartom el Körmöspálcás őstermelőit. Ha két kiló almát kérek, eleve két és fél kilót adnak, nem baj, legyintek, úgyis megesszük. Volt már olyan, hogy kértem 8 szelet karajt, 12 lett, maradhat? Persze. A tojásos ember meg eleve röhög, amikor egy dobozzal kérek, és már nyitja a másodikat, most mit bohóckodok, úgyis annyi szokott fogyni egy héten.

Pár havi anyázás után, meg mivel kezdtem úgy érezni, hogy kinyúlt a könyökízületem, vettem magamnak egy banyatankot, (mert a barátnőmet nemrég megajándékoztam eggyel, amikor kiesett alóluk az autó, és marhára irigyeltem őt, hogy neki van, nekem meg nincs), azóta magam után húzom a szajrét, így valamivel jobb. Nyugi, annak a tartalmát is mindennap felzabáljuk.

Napi két kiló gyümölcs a minimum. Aztán a kenyér-zsömle, meg az ebédnek való zöldség, hús, miegymás. Jó, tudom, a felét kidobom, de nem úúúgy, hogy a készételt a kukába küldöm, mert másnap már nem eszi meg senki, hanem amikor megpucolom a zöldséget, akkor a héja, meg amit nem lehet felhasználni belőle, ilyeneket, de hát ugye azt is haza kell hozni, mert a piacon csak nem állok neki batátát hámozni. (Tényleg van már magyar batáta!)

Hogy miért nem megyek inkább autóval, hetente egyszer az Aldiba? Jelzem, megyek. Ami pont arra elég, hogy legyen itthon gabonapehely, tej meg nutella, meg ilyen tartós cuccok. A napi frisset, hogy is mondjam, nem az Aldiból fogom beszerezni.

Aztán ott van a fazekak kérdése. Fél évvel ezelőttig képes voltam a nagyjából 15 éves, kétfős háztartásra optimalizált fazekakban főzni, mert úgysem ettek mennyiséget a gyerekek. Ma már igen, a régi fazekakat már elő sem veszem, mert úgysem tudok bennük eleget készíteni semmiből. Nekem nem az a kérdés, hogy mindennap főzök-e, mert persze, hogy főzök, hiszen azt esszük, amit én főzök. Hanem az a kérdés, hogy hányszor főzök egy nap?

Mondjuk így télen szenvedek, mint a kutya, hogy mit találjak ki már megint, pedig én a főzést tényleg intuícióból csinálom, nekem nem kell kötött recept, sem dekagrammok, csak alapanyag, bármi. A főzés nekem ihletett dolog, művészet. És tényleg nagyon-nagyon sokféle alapanyagot használok, vagyis konkrétan használnék, ha lenne.

Úgyhogy, ha vannak ötleteitek, akkor kommenteljétek ide, bár chia magot, avokádót meg ilyen hülyeségeket inkább ne. Maradjunk abban, hogy (ilyenkor télen) nem baj, ha messziről jön (mondjuk jobb, ha itt terem), de legyen etikus élelmiszer, ne vegye el az őslakosoktól a fő élelmüket, ne a drogkartell gazdagodjon rajta, és ne fenyegesse a kihalás a túlfogyasztás miatt. A többi jöhet.

Mindemellett még meg szeretném jegyezni, hogy a családunk normál testsúlyú, senki sem dagi (jó, én mindig küzdök, de azért daginak nem mondanám magam, a gyerekek izmos kis hurvinyekek, a Pének meg Brad Pitt teste van, mert sportos.

Lassan elkezdek Szent Menzához imádkozni, hogy mentsen meg, és nem lőnék nagyon mellé, mert hát ugye az ilyen szenteknél sosem tudni, hogy mire számítsunk tőlük, mindig érhet meglepetés (mint a menzán), mégis állati jól jön, ha időnként megsegítenek (és nem nekem kéne non-stop etetnem a lemmingrajt).

2017. január 19., csütörtök

Céltalanság

Most meg az van, hogy válságban vagyok, mert nem tudom, hogy mi az életcélom.
Vagyis persze tudom, én mindig nagymama akartam lenni, pirospozsgás, kicsit dundi, fehér kontyú, vanília illatú, aki körül ott sertepertélnek az unokák, és sütit sütünk együtt. Vagy bóklászunk az erdőben, vagy ilyesmi, közben vicceseket mondunk és nagyokat nevetünk.
Mondjuk ezt az unoka dolgot nem igazán értem, mert én rettegek az ilyen kisebb gyerekektől, mert mindig öngyilkosmerénylőset játszanak, én meg szénné parázom magam, hogy valami bajuk lesz. Amikor meg már nem önveszélyesek, akkor nagyok, és nem akarnak a nagyihoz bújni, mert már nem vanília illatú, hanem öreg szagú. Na de azért van ott a kettő között pár jó év, majd azt használom ki, csak egészség legyen.

De hát addig még van minimum 20, de inkább 25 évem, és most, hogy megvan a házunk, erre az időre nem igazán tudom, hogy mit szeretnék. A lakberendezésnél azért valami izgalmasabbra gondoltam, a világ beutazása meg ezzel párhuzamosan nem fog menni. Meg azt akkor kell, amikor a kölkök már kirepültek, mindent nem csinálhatok meg helyettük, különben mi lesz az életcéljuk? Bár lehet, hogy csak sajnálom a pénzt négyünk repülőtéri illetékére.

Szóval a lényeg az, hogy tengek-lengek, és ez elég érdekes élethelyzet, mert én mindig tudtam, hogy mit akarok, most meg nem. És erre nem ad felmentést az sem, hogy tulajdonképpen most kéne megállítani az időt, így maradni, és egyenesen a Nirvánába kerülni, mert amúgy jól elvagyok én itt a földi létben, a franc akar a Nirvánába menni.  Csak nincs életcélom momentán.
Ha véletlenül tudtok valami jót, mondjatok már ötleteket lécci!

2016. december 5., hétfő

A 61., 62., 63., és 64 mikuláscsomag idén

Az normális, hogy amikor csokit vásárolok mikulásra, oké, négy gyereknek*, de akkor is, szóval hatezres költséggel a csomag alján csoffadozik valami kis szar, ahelyett, hogy egy minőségi édességektől duzzadó mikuláscsomag lenne a kezükben? Most mehetek megint édességet venni, hogy legalább tessék-lássék teli legyen az a zacskó, basszameg. A fogukat meg majd a radai rosseb fogja összetartani cementkoronával.




* ezt úgy kell érteni, hogy a saját, és a keresztgyerekeimnek. A két iskolai osztálynak már összeraktam, ott öccázé jutott teli csomag mindenkinek. Néha úgy érzem, az igényekkel vannak itt gondok, nem kicsi.

2016. november 30., szerda

A régi, szép időkben

Kalib: - Borcsi, ki mellett is ülsz most az iskolában?
Borcsi: - A Pisti* mellett.
Kalib: - És amúgy jóban vagytok?
Borcsi: - Hmm, végül is igen, habár már nem olyan jóban, mint a régi, szép időkben, amikor még zsenge hatévesek voltunk.

:D :D :D







* nemPisti nevét a személyiségi jogaira való tekintettel Pistire változtattuk.

2016. november 25., péntek

Az anyja nyomdokain

Mivel a magam részéről gyűlölöm, amikor az okos kis gyerekeim bamba fejjel bámulnak valami képernyőt, eléggé lekorlátoztam az itthoni elektronika használatukat. Jó, tudom, egyenes útjuk lesz így a közmunkába, mert az ő korukban egy gyereknek minimum programoznia kell, és ha hagyom őket, akkor programozni is fognak, ez nagyjából egy olyan skill, mint a beszéd, vagy a járás, minden gyerek megtanulja magától, beléjük van kódolva. De hát ezek az istennek se programoztak eddig sem, hanem videókat néztek helyette. Azt meg inkább ne.

Borcsi közben, egy gyenge pillanatomban megkapta az előző laptopomat, amitől azt hitte, hogy akkor mostantól ő bármikor, és bármire használhatja is, hát muhaha, az kéne még csak! Eleve ilyen idióta tini videoblogokat bámult, amitől idegbajt kaptam. Nagyjából egy darab tényleg vicces van közöttük, a többi az az idegesítő és értelmetlen nyafogás meg vekengés saját magukról (vö. A csodálatos Én), amit ha az én gyerekem csinálna itthon, elzavarnám kapálni abban a pillanatban kikérdezném a matekháziját, hogy elmenjen tőle a kedve egy életre. Más szülők meg hagyják, hogy a gyerekük hülyét csináljon magából ország-világ előtt, hát, az ő dolguk, de hát na.

Na, erre Borcsi, mivel okos gyerek, gyorsan rájött, hogy mi az a tevékenység, amit végezhet a laptopján, anélkül, hogy azonnal kicsavarnám a kezéből.

Mesét ír :D.

Jelenleg nagyjából a 20. oldalnál tart, Word témakörből informatikából csípőből hozta az ötöst, és azóta ismerem a lelke minden rezdülését, mert beleírja a meséjébe, amit oldalról oldalra fel is olvas nekem. Egyébként viccesen és színesen fogalmaz, bár időnként modoros, de majd kinövi.

Két dolog jutott erről az eszembe:
1. Akkora nevelő vagyok, hogy Montessori példát vehetne rólam. Egy zseni.
2. Na most mondja valaki, hogy a mai gyerekeknek nem számít a szülői példa!

2016. november 20., vasárnap

Ha középtávon gondolkodsz, ültess fát!

A hétvégén szakrális értelemben végképp körbe pisiltük a territóriumunkat, miszerint ezúttal már nem kivágtunk*, hanem ültettünk is fát. Szilvát.

Volt ugyanis a kert végében egy fehér rózsabokor, csak sajnos már több ága visszavadult, valamint a nyár elején elvirágzott (amit mi pont nem láttunk, mert akkor még nem volt a miénk a ház), utána meg hónapokig kerülgettük a szúrós ágait. Útban volt, na, meg vissza is vadult sok ága, szóval sok értelme nem volt, hogy ott legyen.
Okos kis Kalib erre azt találta ki, hogy verjük (mármint a Pé) ki a rózsabokrot, és ültessünk helyette szilvafát. Az legalább ugyanannyi ideig fehér virágba borulva pompázik, mint a rózsa, viszont utána 1.) nem szúr, 2.) ad gyümölcsöt, befőttet, lekvárt, 3.) és végső soron pálinkát is.
Ez után Ákos szabad idejében kiásta az ültetőgödröt a fának (mármint akkor szabadidejében, amikor elkezdett nyünyögni, hogy unatkozik, meg mit csináljak, nyenyenye, na, akkor elzavartam lyukat ásni a kert végébe, munkaterápiára mintegy. Nekem meg lett ültetőgödröm.

És akkor tegnap végre megvettük a szilvafát, ami ilyen hosszabb botnak néz ki jelenleg, az alján kis pamaccsal, az a gyökere. Valamint szaktanácsot is kaptunk, mondta a faeladó ember, hogy a gödörbe tegyünk érett marhatrágyát is, mert az jó lesz a fának. Ami amúgy mindenképpen csak 4-5 év múlva fordul termőre, szóval jelenleg, ebben az instant világban elég nehéz átérezni, hogy ennek egyszer majd haszna lesz, de mindegy, szóval trágyázni kell, nincs mese.

Na akkor elmentünk a teszkóba, hogy vásároljunk marhatrágyát, de marhára ki voltam akadva, mert hát a trágya az szar, és én szarért elvből nem fizetek. Mondtam a Pének, hogy vegyünk inkább sütőtököt, azt megesszük, és majd abból termelünk mi trágyát, de azt hitte, viccelek. Végül is egy kicsit igaza volt, bár volt egy kis megbicsaklás, amikor majdnem földhöz vágtam a pörge kalapomat mérgemben, ugyanis egyszer csak, tárgyakeresés közben eltűnt az Ákos. Jó, a körmölpálcási teszkóban eltűnni nem ugyanolyan, mintha a Mammutban hagytuk volna el a gyereket, de akkor sem volt meg. Utólag kiderült, hogy kakilnia kellett, úgyhogy elszaladt vécére.
Na most szerintem, ha lenne egy kis üzleti érzékem, beszámíttathattam volna, vittünk is, adtunk is, a különbözetet fizetem. A gyerek utána szerencsésen előkerült.

Végül a fiúk szerencsésen elültették a fát, meg vettem még két málnatövet is, és azokat is. Jó, jó, tudom, akik látnak a facebookon, tudják, hogy van málnám, még két hete is termett. Öt szemet. Mert ez egy ilyen örökkétermő fajta, aminek az előnye az, hogy novemberben is van málna, hátránya viszont, hogy mindig csak öt szem. Szóval a dömping elmarad, de majd most!

Hát, nagyjából ennyike a történet, pápá.

* természetesen értéktelen fák voltak. Tudom, a nagyvárosból nézve nehéz elképzelni létező kategóriaként az "értéktelen fát", de ebben a kertben tényleg marhasok ilyen ecetfa meg bodzafa, meg egyéb ilyen bizbasz van, amellett, hogy van jó néhány értékes, szép fenyő meg nyír, meg ilyesmi is foglalja a helyet. Szóval maradjunk abban, hogy ezekhez még egy feketeöves greenpeace-es se láncolta volna oda magát. Különben is kell a tüzelő télire.

2016. november 16., szerda

Ha probléma jön, beleállunk, megoldjuk

Pé: - Hol van innen a párna?
Kalib: - Szerintem beépítették a gyerekek a bunkerbe.
Pé: - Nem lehet ezt innen lebontani?
Kalib: - Hát, sok szerencsét hozzá. Nem tudom, látod-e, hogy a pokróc zseníliadróttal van odafogatva a lépcsőkorláthoz nyolc helyen... Mondjuk azt én találtam ki.




(nappali fényben fotót is mellékelek majd)

2016. november 10., csütörtök

Reggelek, lazaság

Kalib: - Borcsikám, most már húzzál bele, mert el fogsz késni az iskolából! Mi lesz az első órád?
Borcsi: - Hú, angol. Nem baj, tudom: sorry for beeing late.

:D :D :D

2016. október 21., péntek

A kvázi hobbimmal kapcsolatban

Most már hivatalos: én olyan futó vagyok, aki minden szezonban pontosan egyszer megy el futni. Tegnap voltam, az éjszakát viszont Ákos végig hányta, és ki volt mellette ügyeletben? Na ki? Hát nem a nörsz, sem a svájci nevelőnő. És különben is esik az eső, úgyhogy ma már nem futok. Holnapra meg alighanem elfogy a lendület.

Egyébként meg szerintem attól még, hogy ritkán jutok el, nyugodtan nevezhetem magam hobbi futónak. Végül is simán benyögi bárki, hogy a búvárkodás a hobbija, aki innen az Alföld közepéről ötévente eljut valami tengerhez, és tetszett neki legutóbb, amit ott látott az ezerforintos, teszkós búvárszemüvegében-pipájában.
Nekem meg még rendes futócipőm is van.

Meg még az éneklés is a hobbim, van hozzá hangom, meg ilyenek.

2016. október 6., csütörtök

Mindenféle nagyszerű és csodálatos dolgokról

Jól állunk a kipakolással, ma bekerült a tálalószekrény (úgy is, mint almárium) az étkezőbe, miáltal megszabadultam hat doboz porcelántól és kristálytól. Mármint a dobozoktól szabadultam meg, a tartalmuk a tálalóba került. Komfortérzetem van. Mindazonáltal egészen furcsa és idegen érzés, hogy kidobhatom az eredeti dobozokat, mert saját házba költöztünk, ahonnan én már a következő húsz évben nem viszem sehova az étkészletemet. Asszem. Bár a zuglói lakással is így voltam, hehe.
Valamint találtam egy olyan doboz poharat, amit a zöld házban egyáltalán nem csomagoltunk ki négy év alatt, és hogy megvoltunk már nélküle!

És még az is van, hogy most, hogy befűtöttünk, kiderült, hogy van a lenti vécében radiátor, csak eddig nem vettem észre, mert mindig telepakoltam újságokkal. Most meg jé, ott is meleg van.
A meleggel kapcsolatban egyébként egészen csodálatos fejlemény, hogy mivel elkezdett itthon befagyni a seggem, párhuzamosan elkezdett csökkenni az ódzkodásom a vegyes tüzelésű kazántól, sőt, elkezdtem konkrétan szeretni, ami egy idő után oda fajult, hogy megkértem a Pét, hogy gyújtson bele. Ennek folyományaként idebent csodás meleg van, igaz, időnként rakni kell a tűzre egy kis fát, de az nem baj, mert további csodálatos fejlemény, hogy a fa nekünk csak úgy nő, szóval ingyen van csodálatos meleg idebent, és nem havi 65 ezerért, mint tavaly télen. Hát nem csodálatos?

2016. szeptember 28., szerda

A mosogatógéppel kapcsolatban

Amúgy pedig kötelességemnek tartom rögzíteni, hogy

1.) a mosogatógépet az Isten adta az asszonynak, mert látta, hogy az jó, és a terhei igazán jelentős részét le tudja venni általa, a neki egyébként oly kedves asszony válláról. (mondjuk ugyanitt felmerül a kérdés, hogy a mosogatást meg minek adta akkor? a kettő közt, mármint a mosogatás és a mosogatógép között mégis ott tátong vagy 6000 évnyi űr)

2.) a világon semmi sem indokolja, hogy az aldis mosogatógép tabletta helyett a kétszer annyiba kerülő Finish nevűt vásároljam. Összehasonlítottam, ez biztos.

3.) csaknem tíz éven át neveltem úgy két gyereket és egy férjet, hogy (egy rövid időszakot leszámítva) nem volt mosogatógépem. Egy Rambo vagyok, egy Rambo.

4.) ha véletlen még nincs mosogatógépetek, de van százezer forintotok (valamint megfelelő méretű hely a konyhában), és azon gondolkoztok, hogy lapostévére vagy utazásra költsétek-e a pénzt, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy az egyetlen észszerű választás: a mosogatógép. A tévé eleve szar ötlet, az az utazás meg, ami kijön százezerből, az soha senkit sem tud kárpótolni azért, mert a fél életét mosogatással tölti, a lét értékes percei meg csak peregnek, mint ujjak közt a homok, és múlnak elfele mosogatással, ahelyett, hogy mással telnének. Bármi mással, kivéve a tévézést, ugye.

(emellett meg kell, hogy állapítsam, hogy a blogger helyesírás ellenőrzője még nincs átállítva a szeptember 1. utáni szabályokra.)

Ez is eljött

Valójában mindig tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégis reméltem, hogy talán nem jön el az az idő, amikor a gyerekem feje fölött állva kell rávennem őt feladatról feladatra, hogy csinálja már a leckéjét - szóval akkor én előbb-utóbb ordítani fogok.
És tessék.

(Borcsival minden olyan egyszerű volt, a házi kész volt, mire hazajött, egyébként meg mindig tudta, hogy mi a feladat, és lelkesen csinálta. A ceruzákat nem rágta szálkákra, mint a hód, szorgalmas volt, felelősségtudó és motivált. Mondanom sem kell, Ákos ennek pont az ellenkezője, az ősz hajszálaim meg csak szaporodnak, szaporodnak.)

2016. szeptember 27., kedd

Kiskertemről itt

Vajon mire gondolhat az, aki azt ajánlja, hogy a gerberát 8-12 fokos télikertben vagy verandán teleltessük?
Merthogy momentán híján vagyunk a verandának, meg a télikertnek is, és szerintem vagyunk ezzel így egy páran. Na mindegy.

Más szempontból viszont az idei kerti tevékenységem, hát az felemás eredménnyel járt.
Tulajdonképpen elégedett lehetek, (én már csak ilyen kis elégedett fajta vagyok), a padlizsán egy sikertörténet, jövőre többet fogok ültetni belőle, mert egyrészt elképesztően cuki, ahogy nőnek a kis lila csüngők és nagy lila csüngőkké válnak, másrészt finom.

A paprika viszont egy vicc. Na jó, kezdem az elején. Szóval június 10-én költöztünk ide, és június 12-én már a földben voltak a palánták. Augusztus közepén még úgy nézett ki, hogy termeltem 3 szem paprikát, és 50 kiló zöldparadicsomot, mert ezek itt az életben nem fognak beérni, (hiányzik az az egy hónap, amivel később ültettem a szokásosnál), pedig öklömnyi méretű, hatalmas termések lógtak a növényekről. Egyébként idén valami nagyon tekintélyes fajtát sikerült vásárolni palántaként, van, amelyik akkorára nőtt, hogy a vállamig ér, és azért csak addig, mert a karózás és a gondos kötözés ellenére lehúzza az ágakat a sok paradicsom.

Aztán végül belehúztak, és leszüreteltem olyan 15 kiló paradicsomot, amiből lett némi lecsó meg paradicsomlé, és ettünk is belőle bőven. Hát annál romantikusabb dolog nemigen létezik, mint mikor reggeli előtt még kiugrasz a kertbe szedni egy kis napmeleg paradicsomot, ezért éri meg az egész.

A paprikával még ekkora szerencsém se volt, egyet kidöntött a vihar (rádőlt a rózsafa), a többin meg 2-2 szem nőtt, majd szeptemberben beindult az özön (a fajta neve: fehér özön), de hát abból már nem lesz rendes termés.

A sárgadinnye meg csak kuki virágokat hozott, termést egyet sem.

Viszont találtam a teraszkorlát tövében uborkafát, amit szerencsésen fel is futtattam ööö... a teraszkorlátra. Hát annak is van szépsége, amikor onnan szüretelem az uborkát az aktuális étkezéshez. Túl sok nem lett, de júliustól mindig volt otthon uborka.

Ezen kívül van ugye itt egy sárgabarack fa, amit pont a költözésünk előtt kellett volna megpermetezni. A néni nyilván már nem tette meg, és a fia sem (shame, shame), de így is elég jól termett, csak sajnos mielőtt beértek volna a szemek, lepottyantak. Na nem baj, a konyhaajtótól nagyjából 10 méterre történt az eset, vagyis elég jól tudtam menedzselni a dolgot, szóval idén lett baracklekvárunk elég.

És ezen kívül érik a füge is bőven (nászutas desztinációnak ideális, csak mondom), amit vadul osztogatunk szerteszét, mert tavalyról még van fügelekvár, és idén már nincs kedvem foglalkozni vele. Pedig finom, palacsintába főleg.

Ja, a bazsalikomból lett egy üveg pesztó, nagyon finom, mindjárt elfogy.

És van még egy pici mentatövem, ami remélem, jövőre teljesen el fog szaporodni, na, abból lesz a mentaszörp, talán már idén is, ha el nem szúrom.

Hát, elsőre ennyike, komoly kertrendezésre idén nem adtuk a fejünket, volt más dolgunk a házzal elég. A konyhám mindazonáltal már elkészült, persze még mindig van mit simítgatni rajta, de a legtöbb funkció már működik, és elképesztően, de tényleg nagyon-nagyon sok vízszintes felület van benne, esküvői sütimegrendeléseket ugyanitt felveszünk (csak vicceltem). Mindazonáltal a nyár folyamán kiderült, hogy lehet teljesen lepattant konyhában is befőzni, meg akkor is, amikor egyáltalán nincs az embernek konyhája, mert köztes állapot van, csak akkor el kell menni anyucihoz.

Ja, és a dáliagumók csodásat nyaraltak anyukámnál, lett sok virág, meg minden, jövőre pedig átköltöznek ide. És még szamócatelepítésen is gondolkozom, csak az vonzza a meztiket, és ebbe még egyszer nem szeretnék belemenni. Még meggondolom. Valamint kivertünk egy fehér rózsafát (jut is, marad is, és úgyis visszavadult már a fele), helyette pedig ültetünk mindjárt egy szilvafát. Végül is annyi ideig az is tud fehéren virágozni, mint a rózsafa, csak a szilva még gyümölcsöt is hoz ilyentájt. Veszek katlant, veszek üstöt, és lesz üstben főzött szilvalekvárom, meglássátok! Csak pár év még, míg termőre fordul (a még el sem ültetett fám).

És most jut eszembe, hogy még a távoli kertbe is el kell menni szüretelni, szóval további befőzések várhatók, na mindegy, konyhám és üvegem éppenséggel van elég.

2016. szeptember 15., csütörtök

Hogyan utáltassuk meg a tízéves gyerekekkel az éneklést

A előző posztban említett tanító szuper receptje alapján:

1. Az óra első felében aktívan és csak fegyelmezzünk, de úgy, hogy amíg a nyikorgó székeket ki nem tudja húzni hang nélkül 31 gyerek, addig ezt gyakoroltatjuk velük.

2. Fenyegessük meg a gyerekeket, hogy a hiányzó tanszerekért egyes jár.

3. Írassunk dolgozatot a második héten a ritmusértékekből.

4. És végül soha, semmilyen körülmények között ne énekeltessük őket, nehogy már örömük legyen!

Bár, ha jobban belegondolok, végül is csak az énekórát utáltatta meg, amit sikerült tökéletesen leválasztania az éneklésről. Ügyes.

(Nem, nem csak panaszkodok és birkamódra tűrök, hanem cselekszem is majd, és nem azért, mert ennyire érdekel az ének osztályzat, hanem mert szerintem ebonitrúddal kéne ütni az olyan tanítót, aki képes az énekléssel összefüggésben rossz élményeket osztani a gyerekeknek.)