2017. szeptember 17., vasárnap

Jó tanács politikusoknak a kereszténységük hitelesnek tűnő demonstrálásához.

Első, és legfontosabb tanács, hogy ha csak demonstrálni érkezik a politikus az istentiszteletre, mert közelednek a választások, semmiképpen se üljön az első sorba, hanem inkább hátrébb foglaljon helyet. Elsősorban azért, mert aki tényleg jár a templomba, az úgysem az fogja gondolni, hogy milyen szimpatikus, jámbor alpolgármester ez, hanem csak arra lesz kíváncsi, hogy ez meg mijaszart csinál itt, sose láttuk azelőtt.

Másrészt meg marha ciki,  és kész lebukás, amikor az Erős vár a mi istenünk alatt a politikus a seggét mereszti a padban, mert nem látja, hogy mögötte mindenki állva énekel, és csak a második versszak alatt válik neki gyanússá, hogy hoppá, valami nem stimmel, és akkor lassan felemelkedik.

Amúgy ez volt az utolsó jótanácsom politikusoknak ingyen, a következőt kiszámlázom.

2017. szeptember 14., csütörtök

Szokásos nyárértékelő bejegyzés

Nyár végén mindig szoktam írni ilyen összefoglaló jelentést, mert ez az a három hónap, amikor tényleg látom is a gyerekeimet. Mármint nem úúúúgy, suliidőben is rájuk szoktam vetni a tekintetem sugarát, de nyáron azért más, mert a nagy ráérő idejükben mindig elkezdenek unatkozni, ami kihozza a valódi énjüket. Ilyenkor kiderül, hogy mi velük az igazi helyzet, és nem csak azt látom, hogy hogyan sikerül megfelelniük a mindenféle elvárásoknak. Másrészt meg, szintén az unalom miatt, én is kitalálok nekik dolgokat, ami előre viszi az ügyet, más néven a nevelésüket.

Nos, ez a nyár volt az, amikor, mit szépítsük, beszippantotta őket a virtuális világ. JÓ sok időt töltöttek telefonok és tabletek előtt, ami egyrészt szerintem eléggé gyász, másrészt viszont valamikor dolgoznom is kell, és villanypásztornak viszont szuper, mert olyankor hagynak is. Na jó, tulajdonképpen állati ideges vagyok tőle, hogy látszólag hülyén bámulnak egy tenyérnyi kijelzőt, és olyan mondatokat fogalmaznak meg, amikből egy kukkot sem értek, de hát basszus, én is a gépemmel szemben élem le a fél életemet, és nem valószínű, hogy hozzá tudnának szólni, ha elkezdenék arról beszélni, amivel ilyenkor foglalkozom. Egy-egy.

Tulajdonképpen sikerült elég ügyesen végig forestgumpolni ezt a nyarat. Voltak mind a ketten a evangélikus táborban, szerették, mindig szeretik, jól elfoglalták őket, nem volt vele semmi gáz. Ja, de, eleinte úgy volt, hogy Ákos barátja is ott lesz, de aztán kiütközött a természete, a szervezők idegei táncot jártak a körtefa körül, úgyhogy Marcika anyukája megsértődött, hogy megint bántják a kisfiát, és kimentette őt a gonosz táborból. A lányok, mármint Borcsi, és Marci tesója viszonylag jól elvoltak, amíg össze nem vesztek valamin, úgyhogy a magunk részéről ezt a barátságot mi inkább nem erőltettük tovább. Pedig tök jókat horgásztak amúgy a fiúk, amikor éppen náluk voltak, Ákos teljesen beleszeretett a pecázásba, él-hal érte, muhaha. Szülinapjára horgászcuccot kapott, ami szintlépésnek számít, mivel nem játékot.

Ezzel párhuzamosan kiselejteztük a szobájukban lévő műanyag lerakatot, mivel úgy döntöttünk, hogy már nagyok, és semmi értelme olyan kacatokat tárolni, amit nem vettek a kezükbe már legalább egy éve. Sajnos emlékeztem, hogy mi állt annak idején az árcédulákon, és hogy mennyire nagyon akarták azokat a szarokat, amiket most kihajigálunk, de hát az élet ilyen, a gyerekek megnőnek, és a végén ott tartunk, hogy már csak a vállról indítható rakéták érdeklik őket. Na jó, Borcsit meg a könyvek, és a telefonja.

Borcsi párhuzamosan vadul elkezdett barátnőzni, de szerencsére ez idén nem jelentett napi ágyneműhúzást és folyamatos itt vagy ott alvást, mert Viberen intézte az ügyeket. Ment a kavarás, ahogy ez már megszokott az ő korában, ez van. A nyár folyamán egyébként teljesen lecsatlakozott lelkileg a régi osztálytársairól. A tanév végén csináltunk egy bulit, ahová meghívta az osztályból a barátait, most nem azért, de állati jól sikerült, négy órán keresztül visítva rohangáltak fel-alá a gyerekek fürdőruhában, és lőtték egymást vízipisztollyal és vízibombával, medencéztek, időnként betömtek a szájukba valami kajafélét, szóval elvoltak vidáman. És akkor itt mintha elvágták volna, szinte senkivel sem találkozott többé az osztálytársai közül. Mert ő már nem oda jár, ő már az új iskolára készült lélekben. Nehéz lehet ezt így tíz évesen átélni, de hát ugye, mivel baj nem volt, különben is ő akart kisgimibe menni, ettől csak erősebb lett.

Aztán mindketten eltöltöttek pár napot a nagymamánál Dunaharasztiban, külön-külön, mert a nagymama csak így vállalta a dolgot. Ebből Ákos hozott ki többet, rögtön szerzett magának barátot, és vele egy medencét is a szomszédban, valamint sokat horgászott a Dunában, szóval neki Paradicsom volt. Borcsi meg főleg olvasott, meg kint ült a kertben, amíg a nagymama krimit nézett a tévében.

Meg volt Ákos fazekas táborban is a művházban, ami eleinte jó ötletnek tűnt, utólag viszont itt vágjanak tarkón péklapáttal, ha még egyszer beadom a gyerekemet ilyen muszájból táboroztató, enervált nénik közé. Már a megérkezés pillanatában látszott, hogy az egész dögunalom lesz, és bingó, valóban, semmi lelkesedés nem volt bennük. Azzal indították a tábort, hogy fél órán keresztül ismertették a szabályokat, szerdára Ákosnak elege is lett, és hazaszimulálta magát. Aztán csütörtökre a korongozással, péntekre meg a stradolással vissza tudtuk csábítani, de addigra kissé megingott már a bizalmunk.

Aztán voltunk Balatonon LD-éknél, sokat tanultunk belőle.

Meg voltunk szintén Balatonon az unokatesóméknál, aki állati jófej módon összegyűjtötte a család gyerekeit, és táboroztatta őket. Az első héten mi voltunk a Pével a felnőtt segítők, muhaha. Na az viszont szuper volt, senki sem baszogatta a másikat, nyugi volt, pedig minden gyereknek megvan a maga természete, ugye, de hát így szeretjük őket. Úgy lelassultunk a nagy békében, hogy után alig bírtuk újra felvenni az üzemi tempót.

És volt még a Borcsi országos evangélikus táborba is, ahová nagyon akart menni, de az indulás előtt az inába szállt a bátorsága, mert még sosem volt nélkülem sehol egy egész hétig, de azért elment. Az első este még sírva hívott, a második nap meg röhögve, hogy tök jó volt, szuperül érzi magát, jófejek az emberek, viccesek a programok, minden oké, haza se akar jönni. Na, hát ezt is megértük.

Persze jó sokat voltunk itthon is, én meg egyszercsak megelégeltem, hogy állandóan utánuk pakolászok, kiszolgálom őket, miközben azt se tudják, hogy mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel. Úgyhogy bevezettem itthon a gyerekmunkát. Az ő feladatuk lett az asztalterítés, teregetés, hajtogatás, terasz söprés, macskaetetés (ja, lett egy macskánk), miegymás, minden, amit kitaláltam. Nem összetett, inkább részfeladatok voltak, de azokat nagyon komolyan számon kértem. Konkrétan úgy, hogy a heti zsebpénzükből vontam le el nem végzett feladatonként ötven forintot, de erre nem volt túl gyakran szükség, mivel elég hamar belátták, hogy mindenki jobban jár, ha megcsinálják, amit kérek. Mondjuk én jártam a legjobban, tényleg egészen más úgy élni, amikor ki lehet osztani a feladatokat, és nem nekem kell mindent megcsinálni.

További nagy fejlődés, hogy egy csomó helyre már önállóan járnak. Borcsi több helyre, de már Ákos is elmehet egyedül a kisboltba, vagy a nagyihoz. Sőt, mostanában már a suliba is egyedül jár (együtt indulunk, az úttesten átkísérem, bár meg tudná oldani), eddig még mindig megérkezett.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a gyerekeim szétváltak. Továbbra is szeretik egymást, de a Borcsi már nagylány, kamaszka, és ennek számtalan jele van, egyértelmű. Ákos pedig kisfiú, akit még a játék és a mese érdekel (meg persze a természettudomány, de az mindig is volt), és, hát hogy is mondjam, messze nem érkezett még meg a földre. Úgyhogy emiatt sokat veszekednek, meg amúgy is, az alkalmazkodás és a kompromisszum előtt mindig meg kell próbálniuk lenyomni a másikat, ami vagy sikerül, vagy nem, minden esetre mindenért megharcolnak egymással. Nem jó látni, de már kezdem megszokni, amúgy meg ez az élet rendje, és el fog múlni egyszer nyilván.

Amúgy meg sokat bringáztunk, csomószor kitekertünk a fürdőbe, ami 8 kilométer, élveztem nagyon, mert én meg ilyen sportlédi lettem a nyáron, meg fogytam is egy csomót, és le is barnultam szépen, de hát erről már írtam sokszor, nem olyan érdekes.

Ja, és voltunk Etáéknál, és Sopronban is, ami megint tök jó volt, mintha csak haza mentünk volna.

Aztán majd írok a kisgimiről is hamarosan.

2017. szeptember 12., kedd

Önismeret

Én: - Elvittem a konténerbe másfél zsák divatszemetet. Kihánytam mindent, amit még a gyerekek születése előtt vettem.
Pé: - Kivéve azt, ami most van rajtad.
Én: - Ja, tényleg.

2017. szeptember 7., csütörtök

Az etetéssel kapcsolatban

Hétfőn lesz a napja, hogy egy év után ismét menzás lesz a Borcsi. Egy egész kibaszott év folyamatos főzés, második ebédeltetés, finnyázás és nem evés után mostantól megint nem fogom látni, hogy mit és hogyan ebédel a gyerek. És amiről nem tudok, az nem fáj. Halleluja. Pezsgőt bontok azon a napon.

2017. augusztus 24., csütörtök

Magamtól már nemigen tudom eldönteni

Vajon gecmóság azt gondolni, hogy ilyen mértékű mogyoró allergiával végül is csak idő kérdése, hogy mikor hal meg valaki totál véletlen? Sajnálom szegény nőt nagyon, de szerintem ott cseszték el, hogy 8 perc után újraélesztették. De most tényleg, mire számítottak nyolc perc után? Mennyit is bír ki az emberi agy? Kettőt?Tényleg borzasztóan sajnálom őt, de valahogy egy percig sem tudom okolni ezért a szerencsétlenségért az éttermest, meg senkit. És szerintem ők (mármint a szülők) is így vannak vele, ezért nem pereltek.

2017. augusztus 16., szerda

Megint fején találta a szöget

Borcsi: - Orbán Viktor olyan, mint Voldemort? Valaha ember volt, de már nincsenek érzései, és ma már nem is neveznénk élőlénynek?

2017. július 30., vasárnap

Nincs annál jobb, mint amikor a gyerekek megnőnek

Kétségtelenül pihentetőbb dolog egy 8 és egy 10 éves gyerek anyjának lenni, mint mondjuk egy 1 és 3 évesnek. Ez Balatonon jutott eszembe, amikor elvittük a kölköket a játszótérre, és amíg ők játszottak az unokatesókkal, mi békésen olvasgattunk a padon ülve. Ezzel szemben egy kisgyerekes anyuka, szegény, angyali mosollyal terelgette az állandó figyelmet követelő háromévesét, és a még járni sem tudó, nyafogó egyévesét. Hát, jártam én is ebben a cipőben, de szerencsére elmúlt. Nem is tudom, hogy bírtam ki (gondolom, nem volt más választásom, nörsz vagy freulein), így elnézve rohadt kemény élet ez. Ma meg már elborzadva gondolok vissza azokra az időkre, amikor mindenki az én véremet szívta nulla-huszonnégyben.

(Mondjuk soha nem játszótereztettem délben a gyerekeimet, mert délben ebéd, majd alvás következik,  a gyerekek kiegyensúlyozott fejlődése, de főleg az anya józan eszének megőrzése érdekében. Ezek meg itten játszótereztek délben, wtf?)

(Mi meg azért voltunk délben a játszótéren, mert vártunk az unokatesómékat, akik állati jófej módon táboroztatják az összes gyereket a családban a nyaralójukban, de amint megérkeztek, be is ültünk a közeli pizzériába ebédelni, amit természetesen szieszta követett. Ez volt a 4P nap: pecázás, pizzázás, pihenés, pancsolás. Ez volt a napirendünkben. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

(Jelen pillanatban a nyolcéves még mindig a Balatonon csapatja, mert neki maradni volt kedve, a tízéves meg a barátnőjénél pocol, és kismacskákat gyömöszölnek. Önállóan ment, önállóan jön. Mert ugye 8 és 10 évesek, ami azért más.)

Most meg már az van, hogy én ugráltatom a gyerekeket, és nem ők engem, muhaha. Ez tulajdonképpen nevelés: vannak dolgok, amiket meg KELL csinálni, ha tetszik, ha nem. Meg kell teríteni, ki kell teregetni, fel kell porszívózni, mert magától egyik sem fog megtörténni. A varázsmódszerem pedig, amivel ráveszem őket a feladatok elvégzésére, úgy néz ki, hogy a heti 500 forint zsebpénzüket utólag, vasárnap kapják meg, és ha nem csináltak meg valamit, amire kértem őket (egyenként, nincs kollektív felelősség), akkor feladatonként 50 forintot levonok. Hiénázni nem lehet a feladatokat, de átadni és átvállalni, az 50 forinttal együtt, lehet. Nem akartam ugyanis, hogy alanyi jogon járjon nekik a zsebpénz, érezzék, hogy a pénz nem a bokorban terem, hanem meg kell érte dolgozni, és ez is nevelés.


2017. július 17., hétfő

Kicsike mérföldkő

Örömmel értesítek ezúton mindenkit, aki a szívén viseli az életmódváltásom haladását, hogy hetven kiló alá csökkent a testtömegem, ami elég borzasztóan hangzik, de nem az. A heti három kőkemény edzéstől ugyanis cukin kipofásodtak a tagjaim, ennek örömére vásároltam ma egy rózsás rövidnadrágot, amiben több, mint vállalhatók a csülkeim, hanem szépek. Gyakorlatilag elmúlt a narancsbőröm. Na ezt csináljátok utánam, kiscsávók!

:D

2017. július 5., szerda

Vak komondoros

A tegnapi napon két említésre méltó esemény történt:

1. Megvettem az idei szezon utolsó kiló paradicsomát a piacon, a továbbiakban ugyanis már nem lesz rá szükség, a kertből szüreteljük.

2. Kiharapta a kedvenc nadrágom szárát egy vak komondor. Az úgy volt... na jó, hosszú. Lényeg, hogy interjúra mentem tanyára egy elképesztően jó fej családhoz, és a kutya, Cefre, megnézte közelről, hogy ki megy ott. Sajni a komondorok tényleg megvakulnak, ha levágják a szőrüket, ez van.

Egyébként meg mostanában a fogyókúrámmal foglalom el magam, ami nézd már, tényleg életmódváltás. Fölállítottam azt a szabályt, hogy akkor sikerült életmódot váltani, ha már nem kívánod vissza  a régit, nem számolod a napokat meg a kilókat, hogy mikor lesz már vége, hanem tök jól elvagy az aktuális szokásaiddal. Én ma például Body Art órán voltam, izzadtam, mint kurva a templomban, de ez az én sportom. Meg mellette heti két spin racing, mert az meg szép, feszes lábakat csinál, és a 15. perctől mindig buli van, mert jön a flow. Hát így.

A másik meg a baracklekvár befőzés, amivel elvagyok. Napi 1 üveggel indult, annyi potyogott le a fáról, jelenleg napi 3 üveggel teszek el, és sose lesz ennek vége. Ma nyitnom kellett egy második dunsztot is (mostanában senki se alhat nálunk, mert foglalt minden paplan), mert ha mindig rápakolom a napi aktuális forrót, soha nem fog kihűlni. Mondjuk a fotelbe már nem is fért több a pehelypaplan közé.

Ezen kívül dolgozom, mint a güzü, eléggé kemény két hét alatt megcsinálni egyhavi munkát, a másik két hét viszont nettó láblógatás lesz a Balatonnál. Remélem, kurvajó lesz mind a kettő, mert sokat szenvedek értük.


2017. július 2., vasárnap

Már éppen elvonási tüneteink voltak, amikor

Hosszas ötletelés és mérlegelés után végre eldöntöttük, hogy hová megyünk idén nyaralni. A Kanári szigetekre.


Csak vicceltem. Természetesen Sopronba megyünk.
Mondjuk nem is igazán értem, hogy mit bohóckodunk mindig ezzel a teátrális "Na és idén hova menjünk nyaralni?" felvetéssel, amikor úgyis mindig ugyanaz lesz a vége. :D

Alighanem öregszem

Jegyezzük fel a dátumot, a mai napon, életemben először felszaladt a szemöldököm, amikor egy kissrác kapásból letegezett.

2017. május 19., péntek

Büdös kölkök

Na, megvolt a rádióinterjú. Nem kis logisztikát igényelt, a Pé ugyanis éppen úton van Krakkóba, az időpont pedig mi más, mint amikor Ákosért kell menni az iskolába, mindegy, megoldottuk, Borcsi ment el érte.

Na most én utálok szerepelni, de ilyen fóbiásan, rettegek tőle. Ezt is csak azért vállaltam el, mert már marhára zavart, hogy a Pé olyan profin meg flottul tud nyilatkozni mindenféle tévében meg rádióban, én meg be vagyok szarva a szituációtól. Mondhatnám, hogy én a mikrofon másik végén állok, de nem, hanem én egy monitorhuszár vagyok.
A másik okom meg az volt, hogy szerintem nagyon is fontos témát feszegettünk, és szerintem terjeszteni kell az igét, hátha nem pusztul ránk a Föld még a mi életünkben. Talán.

Na és akkor megtörtént a rádiófelvétel (egész összeszedett voltam magamhoz képest, leszámítva a tulajdonképpeneket meg az ööööket), amit egy óra múlva le is adtak. Szóltam a kölköknek, hogy jöjjenek gyorsan, hallgassuk meg együtt, milyen kis ügyes voltam, erre leordított mind a kettő az emeletről, hogy kösz, őket ez nem érdekli. A szülőanyjuk, amint átlépte a saját árnyékát, és hős lett! Büdös kölkök!

Mondjuk annyira nem is baj, hogy nem hallgatták, mert így továbbra is abban a hitben lehetnek, hogy környezetbarát életet élni a világ legtermészetesebb dolga, nem pedig tudatos döntés eredménye.

Hetem

Miután ezen a héten szereztem újabb megbízót, valamint az összes többitől behajtottam minden kintlévőséget (az utóbbi nehezebb volt), valamint belefogytam a 38-as gatyáimba, úgy gondolom, most már akkor ezen a héten nem csinálok semmit.

Ja, de, még adok egy rádióinterjút, de csak azért, mert attól szupervumennek érzem magam, annyira komfortzónán túli nekem. Legalább annyira, mint a kemény sport, amire hetente két alkalommal járok (plusz egy pilates, de az nem kemény sport).

A fogyásról annyit, hogy nem eszem fehér lisztet meg cukrot, és egyébként sem tömök mindenféléket a számba, és eljárok tabatára meg funkcionális stepre, lásd fent. Sajog is a térdem rendesen, viszont nagyon, nagyon hatékony. Izzadok közben, mint a ló, és állandóan attól félek, hogy a következő percben hirtelen szívleállásban meghalok, de egyelőre szerencsére mégsem.

A rádióinterjúról meg annyit, hogy remélem, senki sem fogja hallgatni.

Az ebéd a most kezdődő szabadnapom tiszteletére (11-ig azért még dolgoztam) sajtos tészta lesz. Vagyis hivatalosan aglio-olio-pepperoncino sok parmezánnal, de a lényegét tekintve mégiscsak sajtos tésza az. Durum, de kiböjtöltem azt is.

2017. május 8., hétfő

Édes, drága kis gyerekeim

Nem szeretném megérni, hogy a gyerekeim a facebookon köszöntsenek fel anyák napján, vagy ott posztolják, hogy mennyire szeretnek. Jó lesz az hatszemközt is.

És valójában azt sem szeretném, ha én érezném úgy, hogy posztolással kell emelnem a köszöntésük fényét. Valószínűleg ugyanezért utálom az iskolai/gyülekezeti/nemtommilyen anyák napjákat, mert senki másnak nincs köze hozzá, hogy mi hogy csináljuk. Ne kelljen már őket pedagógusoknak felkészíteni arra, hogy átöleljenek és megpusziljanak!

Azért most (erős kontrasztként) itt mégiscsak leírom, hogy idén mit fundáltak ki a gyerekek.

Reggel hétkor érkeztek a szobába kis csattogó talpakon, énekelve, Orgona ága, barackfa virága (rajtam új pizsama volt :D ). A kezükben meg egy hatalmas tálca, a reggelimmel. Készítettek nekem szendvicset, kakaót, szeleteltek paradicsomot, és kaptam mézes gyümölcssalátát is.

Utána meg odabújtak mellénk az ágyba, és szeretgettük egymást kicsit.

A kakaó kicsit hideg volt, mert "nem akarták, hogy felébredjek a mikró sípolására". Úgyhogy helyette úgy oldották meg, hogy konyharuhába burkolták a tejes dobozt, úgy melengették.
Meg kell a szívnek szakadni.

Jó, én egyébként is elég magabiztos vagyok, de ilyenkor azért határozottan úgy érzem, hogy ha a gyerekeimnek ekkora szíve van, akkor nagyon jól csinálom ezt a gyereknevelés dolgot.

(és persze, lesz iskolai meg gyülekezeti anyák napja is, én ott leszek szép ruhában, mosolyogva, de hát az már nekünk a kötelező kör, az őszinte már megvolt).

(ja, és a Pének ehhez semmi köze, ott aludt mellettem, amikor megérkeztek a gyerekek énekelve)


2017. május 3., szerda

Az élet nem aprózza el

Ül rajtam egy átok: ha megtalálok egy terméket, amire azt mondom, jó, tökéletesen megfelel, akkor azt rövid időn belül kivonják a forgalomból.

A minap elfogyott az arckrémem. DM saját márkás arckrémet használok, tök jó, tele van hialuronsavval, karbantartja a fejemet rendesen. Ma egy kicsit félve indultam el itthonról bevásárolni, ugye még mindig lehet kapni, nem szüntették be?!
Hát baszki, nemhogy a terméket, de az egész DM-et bezárták.



(Szerencsére csak felújítás miatt, és pár hét múlva újra kinyit állítólag)

2017. május 1., hétfő

Ami a fogyókúrás posztból kimaradt

Írtam ma pénzért posztot a fogyókúráról, és végtelen bánatomra a valóban elmés meglátásaimat a témáról sajnos nem szőhettem bele. De mivel ezzel a bloggal itt a világon semmi, de semmi célom nincs, majd akkor ide.

1. Ma már ugye tudjuk, hogy a fogyókúra értelmetlen, hanem viszont az életmódváltás! Na, az kell mindenkinek, ha igazán tartós eredményt szeretne elérni. Megfigyeléseim szerint ugyanakkor mindenki csak addig vált életmódot, amíg fogyókúrázik, aztán vissza az egész.

2. Egészen furcsa és megmagyarázhatatlan módon 20 évenként ilyen járványok ütik fel a fejüket a magyar népesség körében, 20 éve mindenki candidás volt, most meg mindenkinek inzulinrezisztenciája van, magic.
És valami csoda folytán mindkettő betegség gyógymódja ugyanaz: ne egyél cukrot meg fehér lisztet.
Mondjuk erre mindenféle képzelt vagy valós betegség nélkül, magától is rájöhetett volna már az emberiség.
Olyan ez, mint a robbanómotoros, kontra elektromos autó, tudjuk, hogy miért használjuk az előbbit, holott az utóbbi mellett azért garantáltan sokkal több érv szól.

Úgyhogy a magam részéről megyek, és életmódot váltok, száműzöm az életemből a cukrot és a fehér lisztet, úgyis fogyókúrázok.

Azt mondta az edző lány egy hete egyébként, hogy az életmódváltás tök jó dolog, és nem is fáj. Na most ezek után egy héttel úgy megtornáztatott, hogy utána három napig alig mertem elmenni pisilni, annyira fájt a combizmom (is), hogy el sem tudtam képzelni, hogy ülök rá a vécére.

2017. április 27., csütörtök

OMG

- Bárcsak én is ilyen vékony lennék - mutat a fitness-ben az egyik lány a Borcsira.
- Igen, mondom, de ő azért ilyen vékony, mert még gyerek.
- Tényleg? Ja, igen - bök a Borcsi kezében lévő, negyedikes fogalmazás munkafüzetre.

Jézusom!

2017. április 6., csütörtök

Azért ez jellemző rám

Most, hogy szabadságon vagyok, és délután nem a gépet püföltem, hanem próbáltam mást csinálni, egyszer csak eszembe jutott, hogy nahát, hol lehet a Borcsi?
A Borcsi nagyrészt önjáró. Egyedül megy iskolába, zeneiskolába, mediballra, a gyülekezeti házba és a Nagyihoz, a papírboltba (törzsvevő), meg a közel lakó barátnőihez. Rend szerint, amikor elindul a délutáni programjára, én elmélyülten dolgozom, most mit csináljak, ilyenkor vagyok hatékony. És tökre nem érdekel, hogy bepakolta-e a szolfézs ellenőrzőjét, majd ott kiderül, ha nem, és akkor legközelebb jobban odafigyel. Tíz éves, az ő dolga.

Ma is szépen elment szolfézsra, aztán másfél óra múlva, mivel ma délután már nem munkára gondoltam, elkezdtem gondolkozni, hogy nem kéne-e már itthon lennie? De.
Próbáltam hívni telefonon, nem vette föl. Ráírtam Viberen, viccesen, hogy ne ijesszem halálra, persze én akkor már azt vizionáltam, hogy elrabolták, de elsőnek elvették a telefonját, azért nem veszi fel, és még jó, ha csak retteg, és nem vérbe fagyva fekszik az árokparton, vagy ilyesmi. Egyébként a szolfézsnak helyet adó objektum kettő perc sétára van az otthonunktól, itt a belvárosban, szóval mennyire lehet reális a dolog, az mindegy.

Akkor eszembe jutott, hogy biztos csatlakozott a fiúkhoz a kicsik épületében, és játszik, úgyhogy felhívtam a Pét, hogy nincs-e vele Borcsi. Nincs. De mondta a Pé, hogy mintha hablatyolt volna valami olyat, hogy ma becsatlakozik a konfisokhoz (konfirmációs előkészítő óra), mert érdekli a téma. Felhívtam Orsit, a lelkészt, mondta, hogy tök jó, hogy még élek, és nem kaptam infarktust az izgalomtól, de hát sajni a gyerek nála sincs. Akkor felhívtam a közelben lakó barátnőjét, aki mondta, hogy szolfézs után Borcsi a másik barátnővel indult el, akinek ez után szintén felhívtam az anyját. Ő meg közölte, hogy nincs otthon a gyerek, mert ilyenkor a szolfézsról egyenesen edzésre megy.

És akkor ebben a perben eszembe jutott, hogy jé, a Borcsi is.

Szóval ennyi bajjal jár, ha az ember kiszáll a mókuskerékből, felemeli a fejét, és rácsodálkozik az őt körülvevő világra. Hát abból semmi jó nem sül ki.
(A végén, mint egy fordított Répamese, felhívtam a történet összes szereplőjét, hogy ne aggódjanak meglett a gyerek, mármint izé, el se volt tűnve, csak egy kicsit szétszórt vagyok mostanában.)

Szabadságon vagyok

És tisztára úgy érzem magam, mint a Mézengúzban a Barry apja, akinek még este, otthon is járt a keze, mintha a mézet kavargatná, mert nem tudott leállni.

Mondjuk lehet, hogy nem a betűket püfölném, ha ki lehetne menni anélkül, hogy elfújna a szél a picsába, viszlát Kansas, viszlát Körmöspálcás!