2016. július 22., péntek

Már magam is csodálkozom magamon

Nos, hát túl vagyok az első baracklekvár befőzésen, természetesen szörp is lett. De nem ez a romantikus benne, hanem az, hogy tudjátok, hogy a fától a spejz polcig mennyi volt a barack útja? Nagyjából tíz méter.
Finom lett egyébként, repiajándéknak is beválik, habár nem adok. Na jó, a szörpből azért adtam kicsit.

Aztán az van még, hogy ebben a kertben mindig van mit csinálni, és én ennek örülök, mert az nekem rekreáció. Mármint látom a végét, szóval nem egy szélmalomharc, nem állandó és kilátástalan küzdelem a tarackkal, mint a zöld házban volt, hanem ilyen szinten tartás.
Meg hamarosan viszik a zöldhulladékot, na, az szép meló volt, arra felkészülni, a kidőlt, harmincéves rózsafa vesszőit hetven centis kötegekbe vágni, meg összegyűjteni és bezsákolni az évszázados fenyő alól a mázsányi tűlevelet. Ilyet se csináltam még, de mindent el kell kezdeni valahol.
Tényleg, a tűlevelekkel mi a standard eljárás? Mert az oké, hogy a fenyő alatt semmi sem marad életben, (mondjuk én igen), de a harminc centi vastag tűlevél szőnyeggel normálisan mi a teendő? Amúgy nő benne gomba, be is vizsgáltatom mindjárt, mert szerintem valami pereszkeféle, bár az inkább novemberben nő, és nem ilyenkor.

Aztán mi is van még. Sokat énekelünk a kórussal, mert mindenki búcsúzik, mi meg búcsúztatjuk. Meg megyünk az evangélikus fesztiválra is (huh, ilyenkor úgy érzem magam, mint amikor a Pusztítóban Sylvester Stallonéból ilyen Burda asszony lett). De igazából ami ebben a gyász, hogy a mi jó Zolink, a kedvenc lelkészünk is tiplizik. Na jó, az agyammal megértem, mert a Budai Várba én is mennék lelkésznek, de hát basszus, én egy nehezen barátkozó lány vagyok, márpedig velük (de főleg Ritával, a feleségével, Borcsi volt osztályfőnökével) olyan szépen összebarátkoztam, Borcsi meg a lányaikkal, most ez miért kellett?
Gyász, fájdalom. Mert hogy általában mi szoktunk letiplizni, zokszó nélkül tovább állunk, ha akarunk, az ország másik végébe, de most meg mi leszünk itt hagyva. Ez azért sokkal szarabb érzés, na - jöttem rá ennek kapcsán.

Amúgy meg most lazítok, szabadságon vagyok, mert elveszítettem a motivációmat, és amíg ez tettleg nem változik (ígéretekkel teli a padlás), addig nem tudok dolgozni sajnos, nem megy. Köszönet legalább is, az semmiképp se lenne benne.

Tulajdonképpen a romjaimban heverek, kíváncsian figyelem magam ebben a merőben szokatlan és érdekes szituációban.


2016. július 12., kedd

Akkor most leülünk szépen, és nyugika van

Francba, azt akartam írni, hogy megtörtént az áttörés, de látom, hogy a múltkor már ellőttem ezt a fordulatot. Na mindegy. A helyzet az, hogy rendben vagyunk.

Oké, még három ablakon nincs sötétítés, és a nappaliban még függöny sem.
Meg hiányzik egy komód a tükör alá, azt előbb a Pé átkeni valamivel.
Meg ez kisszekrény is hiányzik a bejárat mellől, azt is át kell kenni.
És nincsenek képek a falon, nem sorolom, csupa szuperjóléti cucc, ami nélkül meg lehet lenni. Jó, a fürdőszobatükör kéne, de az is elkészítés alatt áll.

A lényeg a REND. A lakásban most már bárhová lehet nyúlni, rend és tisztaság van. Nincsenek banyapókos gócok, nem kell többet bontani (na jó, a konyha még ki lesz festve, amikor megérkezik a konyhabútor, és akkor lesz egy nagyobb szerelés-pakolás is, de az még két hét). Lent vannak a szőnyegek, a terasz tiszta, és nem műveleti terület. jelenleg.

Elképesztően otthonos érzés, amikor a higiéniaszint eléri az elvárásaimat. Mondjuk cserébe lenyúztam a térdem, mert a kurva parkettát térden állva kellett súrolni, nem röhög.

Ami viszont még hír, hogy Ákos ott maradt a Balatonon. Az egyik unokatestvérem a nyaralójukban állati jó fej módon csinált ilyen nyári tábort a család gyerekeinek, az enyémek 4 napig értek rá, mert utána már elfoglaltságuk lett. Volna. Ákos ugyanis közölte, hogy ő itt marha jól érzi magát, nem megy ő sehova, és tök igaza van. Én meg tök büszke vagyok a süti kis hétéves fiamra, hogy egyedül, anya és tesó nélkül feltalálja magát gyakorlatilag olyan emberek között, akiket háromszor látott eddig életében. Menő.

Jó, nekem viszont állatira hiányzik, rágondolok, és már potyognak is a könnyeim, nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy nincsenek velem a gyerekeim.

Ja, és lesz még ősszel egy kazánberuházás is, csak arra még nem gondolok inkább.

Azt hiszem, most egy kicsit elfáradtam.

2016. július 3., vasárnap

Végül is tulajdonképpen megtörtént az áttörés

Tegnap óta elkezdtük látni a felújítás végét. Na jó, ez így nem igaz, viszont lehetett itt valami áttörés, hogy három héttel a költözés után (ami három hetet valami elképesztő intenzív lakásfelújítással és pakolászással töltöttünk, meg közben élni is próbáltunk, vagy legalább is életben maradni) úgy érezzük egy emberként, hogy mégiscsak lesz ebből valami.

Ma felkerült az első kényelmi cucc: a TÜKÖR.

Jó, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy eddig a medence víztükrében sminkeltem, vagy ilyesmi, mert volt egy tükör a fenti fürdőszobában, amit az előző tulaj hagyott itt. Na ez az a fürdőszoba, ami most nagyjából negyven fokos. Nem jó oda bemenni kánikulában, még úgy sem, ha egész nap megy mellette a klíma.

A belőle nyíló gardróbban meg még mindig nincs ruhásszekrény, van helyette több tucat zsák, meg doboz. Nagyjából egy hónapja ugyanazt a pár ruhadarabot hordom, mondjuk tök mindegy, mert énekkaron, meg időnként romkocsmán kívül úgyse megyek sehova. Na jó, kaját azt szoktam venni.

A teraszról viszont elkezdtük tudatosan lehordani a felújítás eszközeit és szerszámait, és kitettem a teraszbútort is, úgyhogy most már csak a harmada van dobozokkal és mindenféle izékkel borítva, a többi tiszta és rendes. Mindig ott kávézunk a Pével, és az tök jó.

Meg van egy macskánk is, amit örököltünk, és nem egészen a miénk, egyrészt, mert a macska szabad jószág, főképp senkié, másrészt meg úgy tudtuk, hogy nem is itt alszik, de aztán megláttam, hogy mégis, a terasz virágtartó polcán :D. És nekem nyervog a konyhaablakon befelé, naponta háromszor, pedig elvileg mások is tesznek ki neki kaját. De főleg én etetem, és már hagyja magát megsimogatni is, valószínűleg a mai csirkeszív sokat nyomott a latba.

Az étkező is kifestődött (Pé), és kerültek új kapcsolók meg konnektorok is, én meg lemostam az előző festés után ottmaradt borzalmasan sárga festéket a csövekről, meg minden más szutykot is eltüntettem, szép délután volt. A tereptárgyak nélküli üres szobát három órán át takarítottam ablakmosás nélkül (az már megvolt). Magam sem hiszem el.

Meg felfuttattam az uborkafát, mert véletlenül kikelt, és pont itt volt az előző tulaj néni, hogy meg tudjam kérdezni tőle, mi lehet ez. Mondta, hogy jé, ez jóféle uborka, futtassam fel, megéri. Úgyhogy van uborkafánk is. Meg érik a sárgabarack, lesz majd lekvár belőle, és látom már a paradicsomokat is.

Jelenleg a nappali a szűk keresztmetszet, ha azt is lefesti szegény Pé, már tényleg csak a bútorozás lesz hátra. Na jó, meg a konyha, mert másik bútor lesz, meg a fürdőszoba, meg a vécé, úgy összesen négy helyiséget kell még kifesteni. Meg redőnyöket kell csináltatni, bár lehet, hogy sötétítő függönyök lesznek inkább. És akkor majd kell egy új kazán is, de arra még inkább nem gondolok.

Mindenesetre állati szabad érzés saját házban lakni. Vagyis lakni, azt még nem tudom, milyen, mert most még nem annyira lakunk, csak pecózunk, de az érzés, hogy magunknak csináljuk, megfizethetetlen.

Ja, és a sztorihoz ez is hozzátartozik, csak azért szólok, nehogy ti is beszopjátok.