2016. január 30., szombat

Mindig a vége a legnehezebb

A múlt hét úgy nézett ki, hogy egyszerre megbetegedett mind a két gyerek, durva takonykór, egy hétig nincs ovi, négy napig nincs isi. Ilyenkor például különösen hatékonyan tudok cikket írni itthon, nyilván.
Szerdán meg megszállt minket egy forgatócsoport, mert indul a Pé Indiegogo kampánya, majd arról is mesélek, szóval vártam a jövő hetet, mint a messiást.
Aztán pénteken megtudtam, hogy hétfőn nincs iskola. Szívás.
Nem baj.
A hét közepén már szépen, szabályszerűen ment mindenki a dolgára, mire péntekre Ákos jól belázasodott. Most ilyen furcsa tüneteket produkál, még mindig lázas, hát, remélem, reggelre jobban lesz.
Ja, és a két ilyen gyerekláz között a Pé is elkapta a takonykórt, de már elmúlt.
Én még jól vagyok, de kezdik a végét járni a tartalékaim.
Wellnesshétvége, az kell nekem. De főleg nyár.

2016. január 26., kedd

A para, mit szépítsük, belém költözött

Végül az lett, hogy visszaültem a lóra, na, nem a Bajnokra, hanem egy másikra. Futószáron.
Az a helyzet, hogy ez is végtelen hősiesség tőlem, mert legszívesebben elszaladtam volna inkább (adtam is magamnak két hét szabadságot, először lábadoztam, de konkrétan tényleg, mert mozdulni is alig bírtam, aztán a gyerekek lettek betegek), végül mégis ott voltam, és felültem.
Két okom volt rá. Az egyik, hogy egész évre be van írva az időpontom, és elég ciki lenne törölni. Papírkutyás. A másik, hogy az milyen lenne már, hogy a magam részéről lemondok a lovaglásról, mert veszélyes, közben meg a gyerekemet simán odaengedem. Mert neki nem veszélyes? Vagy mi?
Szóval most az van, hogy próbálom visszanyerni a bátorságomat, de nem megy túl gyorsan. Na mindegy, végül is ráérek, a belsőcombom meg a fenekem futószáron is dolgozik :D. És hát sajnos tényleg kurvajó érzés lovagolni. Mondjuk lerepülni meg kurvaszar, de nem is az a rossz benne, hogy egyszer lerepültem és jól megütöttem magam, hanem, hogy előre sokkolom magam, hogy hány ilyen lehet még, és akkor micsoda szörnyűségek történhetnek. Jaj, jaj.

2016. január 20., szerda

Most már elég, eleget fájt

Mindenki arra vágyik, ami nincs neki. Nekem például az utóbbi időben határozottan kifejlődött a jobb oldalon fekvés-irigységem. Bizonyos lóról való leesés folyományaként.

2016. január 14., csütörtök

Z generáció

Borcsi: - Anya, te írtál már papírlevelet?
Kalib: - Igen.
Borcsi: (elképedve) - És olyan is volt, hogy válaszoltak rá?

2016. január 12., kedd

Lerepülés a lóról fejjel előre: pipa

A mai lovas téma pedig az, hogy a kedvencem, Bajnok ledobott a hátáról, de valami igazi szemét, előre eltervelt módon. Olyan hétpróbás, képzett rodeó ló módjára, előbb felágaskodott, majd feldobta a farát, én meg repültem előre fejjel, bele a puha fűrészporba. Szerencsére nem fejjel landoltam.

Tisztára mint egy kaszkadőr mutatvány, éreztem, hogy itt most esni fogok, úgyhogy ügyesen kell csinálni, először előre gurultam, aztán oldalra, hogy el ne taposson az állat a rücskös patáival. Végig magamnál voltam, a lendületet meg a gravitációt leszámítva nagyjából uraltam a helyzetet, vagy valami hasonló, de lehet, hogy csak az adrenalin miatt éreztem így, és közben meg tökre nem. Furcsa volt, az hittem, hogy az ilyesmi úgy megy, ahogy sikerül, de nem, hanem inkább ilyen lassított felvétel-szerűen, szerintem ott voltam végig, és cselekedtem.

Persze egy ilyen ugrató akadály gerendára érkeztem, úgyhogy jól szétzúztam a jobb csípőmet, de egyben vagyok, nem tört el semmim (vagyis remélem, nem vagyok az az orvoshoz járó fajta, sajnos), és még vissza is ültem utána a Bajnokra. Mondjuk az után, hogy Mesi, a lovasoktató elverte, mint a lovat, aztán jól kihajtotta a belét, hogy ne legyen kedve most már ilyeneket csinálni. Hát nem mondom, hogy nem féltem.

Jó, tudom, hogy rögtön vissza kell ülni a lóra, különben soha többé nem mer az ember, de könnyű azt mondani! Megvalósítani viszont kurvanehéz, mert kinek van kedve visszaülni egy hatszáz kilós állatra, sajgó fenékkel és zúgó fejjel, tíz perccel az után, hogy az úgy két méter magasságból köcsög mód ledobta magáról?

Ja, és a lovardában Mesin és rajtam kívül még három középkorú hapsi volt (hárman lovagoltunk osztályban, a negyedik még nem ült fel), akik elképedve nézték a jelenetet, de valahogy nem tudtam cikinek érezni, sokkal inkább hős voltam, hogy egyáltalán életben maradtam, és nem úgy zúgtam le, mint egy krumplis zsák.

Szóval volt ijedség, meg minden, Mesi is lesápadt rendesen, pedig látott már jó pár esést. Elmondom, milyen érzés volt utána, nehogy azt higgyétek, hogy lehet az ilyet félvállról kezelni. Hát nem lehet. Na jó, nem sírtam, vagy ilyesmi, én ilyeneken nem szoktam, csak amikor gyerekek szerepelnek, vagy valami nagyon szép zene szól. Hanem viszont először próbáltam úgy tenni, mint aki tud járni, aztán mindenkit megnyugtattam, hogy életben vagyok, semmi baj, holott még én sem voltam benne egészen biztos. Aztán megkérdeztem az egyik sporttárstól, hogy milyen volt kívülről, ő meg elmondta, hogy mit csinált a Bajnok (lásd fent), és hogy ezt ő sem tudta volna kivédeni, pedig ő sokkal rutinosabb lovas nálam (ami nem nehéz, ugye). Aztán rosszul lettem és majdnem elájultam, de csak egy kicsit, mert gyorsan előrehajoltam. És akkor tíz perc múlva visszaültem a lóra, aztán leszálltam, majd bevittem a gyereknek az iskolába az otthon felejtett szolfézs cuccot, és hazajöttem.

Itthon egy kicsit aggódtam, amikor nem tudtam elolvasni egy cikket, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy mi van  benne, meg elkezdtem szavakat meg hangokat téveszteni, úgyhogy elvánszorogtam az ágyba és lefeküdtem inkább aludni, gondoltam, az majd megoldja, hátha nem leszek az életem hátralévő részében gyengeelméjű, mert az nagyon szar lenne, főleg, ha nem leszek többé vicces, hát arra gondolni se mertem, hanem majd az alvástól biztos visszajönnek a szellemi képességeim. Szerencsére tényleg.

A fenekem még mindig borzasztóan fáj, mozdulni is alig bírok, de majd meggyógyul. Bajnokkal viszont asszem vége a szép barátságunknak, mondták, hogy egy szemét, öntörvényű dög, és csodálkoztak is, hogy miért pont ez a ló a kedvencem mind közül, miért pont rajta szeretnék mindig lovagolni, mert már mindenkit leküldött magáról legalább egyszer, és nem azért, mert megijedt, hanem mert csak. Nem akartam mondani, hogy azért, mert Ákosra hasonlít, aki szintén állandóan kellemetlenkedik és totál öntörvényű, ugyanakkor nála finomabban és kényelmesebben senki sem tud a karomba bújni, egyszerűen érzem őt. Őket. Tökéletes testkontakt.

2016. január 11., hétfő

Ahhoz azért előbb kell felkelni

Ez a takony idő már majdnem legyakta a messze földön méltán híres Kalib-i hurráoptimizmust, de aztán szerencsére eszembe jutott, hogy pénteken túl leszünk a tél felén, szóval onnantól már kifelé megyünk, egyenest a nyár felé. 

Úgyhogy meg is terveztem fejben az új házunk új teraszát, mert most meg az a terv (szintén fejben), hogy ezt vesszük meg itt, amiben lakunk. 

2016. január 8., péntek

Még egy kis lovas téma

Azért szerintem az elég menő, hogy pár héttel azután, hogy elkezdtem egyáltalán, már osztályban lovagolok. Ami azt jelenti, hogy hárman vagyunk a lovardában, és azt csináljuk, amit az oktató mond. És ez nyilván azt is jelenti, hogy nem futószáron megyünk, hanem szabadon, meg mindenféle alakzatokban, ilyenek. Király!

Ennek örömére vettem is ma egy szép magas szárú csizmát, a régi wellingtonom meg mehet lovaglócsizmának, habár a mostani, csepszes megoldást is bírom (a csizma vagy a csepsz azért kell, hogy védje a lábszárat a kengyelszíjtól, mert anélkül nagyon csúnya véraláfutás lesz a dolog vége, kipróbáltam). Ezt a csizmát egyébként már november végén kinéztem, csak én nem adok 35 ezret egy csizmáért, nem, és kész. A felét viszont már igen, és pont jó is volt, micsoda mázli.

Meg néztem házat is, de azt nem vesszük meg. Az álomházat még mindig nem láttuk.

2016. január 7., csütörtök

Foglaljuk csak össze

Szóval 2015. úgy kezdődött, hogy karácsony előtt felmondtam a körmöspálcási tévénél, ezért úgy volt, hogy a továbbiakban háztartásbeli úrinő leszek, de csak két napig voltam az. Nem mondom, élveztem, de aztán Isolde közbenjárására megkaptam az álommelót, amiről tényleg 8 éve álmodozom. Jó, azóta felébredtem, de akkor is.
Alighogy elrendeződtek a dolgok, anyám közölte, hogy itt az ideje aranykalászos gazda tanfolyamra járnom. Úgyhogy akkortól kezdve délutánonként a tehén testtájairól, a cukorrépa termelés mikéntjéről,  és különböző gazakról hallgattam előadásokat, most viszont már papírom van róla, hogy értek az ilyen paraszti dolgokhoz (not). Viszont vehetek földet.

Aztán a nyár elején azt hittem, hogy mellrákom van, de szerencsére nem volt. Szintén szerencsére az egyik unokatestvéremnek éppen ez a szakterülete, mármint onkológus, és gyorsan utána is járt a dolognak, úgyhogy viszonylag hamar visszaállt a világbéke, minden esetre azóta másképp nézek a gyerekeimre, a családomra, meg úgy általában az életre. Mit szépítsük, kurvára be voltam pánikolva, és utólag sem tudok könnyű szívvel kacagni magamon.

Mindeközben beugrott egy újabb világlegjobbmelója: a szállodatesztelés. Én és kedves családom a nyár elején gyors egymásutánban leteszteltünk négy Balaton körüli szállodát, hát, ezt is el kell végezni valakinek, sóhaj. Ja, ebben az a munka, hogy utána mindig meg kell írni a tapasztalatokat, na mindegy, szóval elvittem a családomat nyaralni, egy főnyeremény vagyok én a férjemnek :D. Meg úgy általában ennek kapcsán jó sok helyen jártunk négyesben.
A nyári szünet elég izgalmasan alakult, érted, az oktatásról írok. Hát innen szép nyerni, ráadásul ugye sokat utaztunk, sokat voltunk szabadságon, de szerencsére mindig biztos lehettem benne, hogy a munkám el lesz végezve, én magam végeztem el két utazás között, miközben a gyerekek a fejemen ugráltak, akik valami miatt úgy gondolják, hogy ha látnak engem, akkor joguk van minden percemre és porcikámra. Szóval írtam én már úgy cikket (az oktatásról a nyári szünetben) a szőnyegen ülve, hogy mind a ketten a hátamon lógtak, és közben sztoriztak a fülembe.
Meg vendégeskedtünk LD-ék nyaralójában a Balatonon, ami nagy kedvenc, még öt gyerekkel is, főleg, mert egy hétig föl sem öltöztünk, a sminket meg azt sem tudtuk, hogy micsoda, ah, áldott nyár, áldott természet. A legjobb egyébként az volt, hogy LD-vel ugye még a főiskoláról ismerjük egymást, és együtt kezdtük a pályát, meg laktunk is együtt, szóval érdekes volt így szembesülni tíz évvel ezelőtti saját magunkkal.
A nyár végén meg elmentünk Egerbe pár napra, ami szintén elképesztően izgalmas hely, mi legalább is alaposan kiélveztük, aztán teszteltünk egy kis szállodát Mezőkövesden, érdekes volt.

És folytatódott a scrapbook buli is, ennek az alkotós részét is nagyon bírom, meg a társaságot is. Idén kétszer is volt scraptábor, ami a hatalmas berúgások röhögések ideje - én persze mind a kettőn ott voltam, és ugye továbbra is kreatív csapattag vagyok a NőiCsizmánál, habár tegyük hozzá, főként az írásban fejtem ki a kreativitásomat, vizuálisan azért vannak nálam jobbak is :D. Közben új alapokra helyeződött a csodálatos barátságunk NőiCsizma Edittel, bevontuk a családot is, a kölkeink meg jól egymásra cuppantak, vicces, azóta voltunk együtt Sopronban, és a szilvesztert is együtt töltöttük. Ennek kapcsán most jöttem rá, hogy milyen szép nagy házban élünk, hát hurrá.

Ősz végén pedig arra jöttem rá, hogy én tulajdonképpen lovagolni akarok, és el is kezdtem, most meg már teljesen rá vagyok függve. Vannak már kedvenc lovaim, meg olyanok is, amiken nem szeretek lovagolni, és szépen haladok, lesz ebből még nyáron terepen lovaglás. Van nekem ez a romantikus ideám, hogy vágta a zöld mezőn, a hajam meg lobog utánam, remélem, nem veszítem el a lelkesedésemet, amint kipipálhatom ezt is.

Ja, és csatlakoztunk a körmöspálcási evangélikus gyülekezethez, ami alapból Borcsinak iskolai kötelezettség lenne, viszont a társaság, és főleg a szuper énekkar - aminek most már oszlopos tagjai vagyunk - miatt, szorosabbra szövődtek a szálak, a karácsonyi műsornak pl. már Borcsi volt a főszereplője. Mondjuk ilyen karácsonyunk se volt még: az utolsó percig tartó nagy nyüzsgés helyett háromkor már ott voltunk kis feketében, fényesre lakkozott körömmel a gyülekezeti házban és vártuk, hogy kezdődjön az ünnep.

Aztán ez volt az az év, amikor Ákosnak kihullott az első foga, és megtanulta kimondani az r hangot. Valamint az is lehet, hogy kinőtte a kruppot, mert ha jól emlékszem, 2015-ben egyszer sem fulladt be. Jó, tudom, még nincs vége a télnek, de volt már köd, amikor mindig be szokott, meg köhögött is gyanúsan, meg meg volt fázva, és mégsem, szóval hátha, hátha. És úgy általában, okos nagyfiú lett, és főleg LEGO bajnok. Őrület, miket épít, én nem is értem, ő meg csinálja, fejből, papírból csak egyszer rak össze mindent, aztán már csak saját tervekkel dolgozik.

Borcsival nincs különösebb változás, továbbra is elképesztően okos, vág az agya, mint a borotva, mindenre fülel és mindent megjegyez, állandóan olvas, ír, vagy beszél. Esetleg énekel vagy zongorázik. Ebben csak az a gond, hogy amúgy hegedűre jár. És hát kamaszodik a lelkem, pofátlanodik, amit tud is magáról, szerencsére az önreflexió is erőssége, gond nélkül kiröhögi saját magát, amikor rájön, hogy túlzásokba esett.

A Pével meg továbbra is szeretjük egymást.

2016. január 5., kedd

Azt mondják, úgy szép az élet, ha zajlik

Én szeretem nagyon az életemet, elégedett vagyok vele, eléggé változatos, egy csomó jó dolgot csinálok, amire van időm, pénzem és ötletem is, és nem igazán szokott előfordulni, hogy belepunnyadjak valamibe csak azért, mert úgy kényelmes.

De mondjuk, amikor a két hetes téli szünet után hétfő reggel hosszú percekig kellett gondolkoznom, hogy tulajdonképpen hol is dolgozom és mit csinálok egyáltalán, akkor azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy mégis több állandóság kellene az életben.
Bár igényem nem nagyon van rá, az is igaz.