2018. október 26., péntek

Az élet nagy kérdései, és géllakk

Leszedettem a körmömről a géllakkot, (már vagy egy hónapja), a körmöm azóta olyan, mint a pergamen, és nagyjából a könyökömig kell visszareszelni, mert úgyis letörik.
SOHA ne szedessétek le a körmötökről a géllakkot, hagyjátok inkább lenőni, ha időnként kíváncsiak vagytok a saját körmötökre, mint én!
Mert amúgy nem is értem, hogy minek csináltam ezt, biztos jó dolgomban nem tudtam magammal mit kezdeni. Mert amúgy szerettem a géllakkot a körmeimen, és alig várom, hogy újra legyen. De akkor tényleg, minek szedettem le?

2018. október 16., kedd

Hát akkor carpe diem

Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy a lakástakarékok, mint legnépszerűbb megtakarítási forma megszüntetésével valójában azt akarja üzenni a kormány, hogy ne vegyünk már tartós tejet teljesen fölösleges 5-10 évre előre gondolkozni, mert mire egy lakáskassza lejár, úgyis vége lesz a világnak?

Van ugye 12 évünk megmenteni a Földet, és a felére csökkenteni a légkörben a széndioxidot, mielőtt megfőlünk élve, vagy éhen/szomjan pusztulunk, de hát nagyon úgy néznek ki a dolgok, hogy ez az információ nem jutott el az emberekhez. Igaz, Trump roppant káosszal terhelt mütyür agyában már megfordult egy pillanatra, hogy nem kizárt, hogy mégis van ez a globális felmelegedés, vagy minekhíjják dolog, de cselekedni, hát ne szívassák már ilyen hülyeségekkel, amikor lehet például falat is építeni a mexikói határra.

De hát én csak egy egyszerű anyuka vagyok, aki reggelente látja, hogy még mindig borzasztó fontos a 15 fokos napsütésben kocsival szállítani a gyerek seggét az iskolába, mert nehogy már gyalogoljon szegény, mint az állatok, és anyunak meg apunak is mindennél fontosabb kocsival járni a munkahelyére, ami egyébként tíz perc séta lenne. Körmöspálcáson vagyunk ugyanis, nem Floridában.
Nem minket visz el a hurrikán, szóval autózhatunk agyra-faszra, na.

Mint a szomszéd nyugdíjas házaspár, akik ugyan nem dolgoznak már, de két autót tartanak fenn, mert nehogy logisztikai zavar keletkezzen, és gyalogolni kelljen véletlen. Egyébként ez a szomszéd szólt be nekem a múltkor, amikor jöttünk haza a könyvtárból, és látványosan roskadoztam a 10 kiló kölcsönkönyv alatt, hogy miért nem kocsival járok, nincs rá pénzem? És persze ugyanezek a szomszédok locsolnak folyamatosan, mert hát természetesen lakik a kertjükben egy fúrt kút, amiből ingyen jön a víz, akkor minek vele gondosan bánni? Hát maszájok ők, vagy micsoda?

Hát, szóval mostanában egy kicsit aggódom a jövőnk miatt. Ez a 12 éves kilátás eléggé elvette a kedvemet a tervezéstől. Most vált mindennél aktuálisabbá a régi bohózat szövege: "minek arra a kis időre?" Meg a carpe diem. Éljünk akkor most már a magunk kedvére, repüljünk évente ötször a világ másik végére, öntsük a csatornába a használt sütőolajat, úgysincs már holnap.

2018. október 11., csütörtök

A kemény fizikai munkával kapcsolatban

Döbrögivé válásom első lépéseként tegnap kimentem anyámmal a tanyára, hogy kitakarítsuk az istállót. Tök komolyan.
Na most, trágyalapátolás az nem volt, mivel az istállóban még soha nem volt állat (és ha rajtam múlik, nem is lesz), leszámítva azt az ipari mennyiségű pókot, ami beköltözött, és beszőtte az egészet, de ilyen függönyszerűen.

Mostanában több helyen is láttam, szabadulószobákban, itt-ott ilyen műpókhálót műpókokkal, hát nem is tudom, kár az erőlködésért, tőlünk kölcsönözhettek volna igazit, akár a Gyűrűk ura & a Banyapók témához is simán tudtunk volna adni eleget.
Szóval amikor beléptünk, először machetével utat vágtunk a pókhálóban, aztán szisztematikusan haladva megtisztítottuk a terepet.
Persze, Kalibka úgy képzelte, hogy feláll egy csini tollseprűvel, amit  cukin végighúz a sarkokon, majd tipli haza. Na most, ehhez képest három és fél órán keresztül kőkeményen söpörtük le a falakról, az oszlopokról meg a plafonról a pókhálót, miközben a pókok ott malmoztak, és alig várták, hogy lelépjünk végre, és kezdhessék elölről a hálórakást, vagy miszarnak hívják ezt.
Közben anyámmal azon röhögtünk, hogy a fancy kis házát nyilván takarítónővel tartatja rendben havi negyvenezerért, mert esze ágában sincs saját kezűleg porszívózni vagy port törölni. A gigantikus dzsuvának persze nekiugrunk, mint az állatok.
Na, de amit ki akartam hozni belőle, hogy az, amit én kőkemény (magas intenzitású intervallum tréningnek) edzésnek hívok, az kb. lepkefing az istálló pókhálózásához képest. Úgy elfáradtam, hogy este már egyáltalán nem voltam képes edzésre menni, habár a szükségét sem éreztem. Ráadásul mára olyan ordas izomláz van a vállamban, hogy majdnem munkaképtelen állapotba kerültem, alig tudok írni.
Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg trágyázni kell, vagy ilyesmi. Mondjuk ez nem fordulhat elő, soha.
Ja, és marhára büszke vagyok magamra, mert végre olyat csináltam, ami látszik. Habár a maradandóságával kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ráadásul még boldog is voltam, mert kint voltam a természetben, sütött a nap, és végre megint úgy éreztem magam, mint aki él.

2018. október 7., vasárnap

Igazán nem tehetek róla

A mai napon az a furcsa helyzet állt elő, hogy az Index, és az NLCafé címlapján is kint van egy-egy cikkem.
Én tényleg nem tehetek róla, ott még nem pörögtek ki a felmondási idő att leadott anyagaim, itt meg már beszerkesztették az újakat.
Mondjuk, hogy elkerüljük ezt a helyzetet, írhattam volna szart is, ami nem kerül ki a címlapra. Csak azt meg minek.

Egyébként, most, hogy csak heti 2-3 cikket kell írnom, tisztára úgy érzem, mintha nem is dolgoznék, csak hobbiból blogolnék. Egészen felfoghatatlanul jó érzés.