2013. június 30., vasárnap

Sült batáta, guacamole, elégedettség, sőt boldogság

Hát az úgy volt, hogy így vasárnap délután elmentem bevásárolni az Aldiba, mert már semmi nem volt itthon, gondoltam, veszek paradicsomot meg paprikát, és főzök egy jó lecsót, ahogy kell, szalonnazsíron, kolbásszal, sok tojással. Ez sajnos nem jött össze, mert a paradicsomot meg a paprikát itt Magyarország földrajzi, és az év naptári közepén aranyárban mérték, nem úgy az avokádót és a batátát. Így lett a vacsora sült édesburgonya avokádókrémmel, magyarul batáta guacamoléval. Én most ezt azért mondom el nektek, kedves olvasó gyerekek, mert elképesztően kegyes vagyok, és nagyon, de nagyon elégedettek voltunk evés közben, a kulináris gyönyör volt ez maga. Pedig milyen egyszerű!
Meghámoztam a batátát, mint a krumplit, felvágtam hasábokra, mint a krumplit, beletettem egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, mint a krumplit, megsóztam, meglocsoltam étolajjal, és betoltam a sütőbe, majd megsütöttem, mint a krumplit. Édes lett, majdnem mint a sütőtök, nem pedig mint a krumpli.
Közben megcsináltam a guacamolét, amihez meghámoztam két avokádót, majd apró darabokra vágtam. Meg hozzávágtam szintén apró darabokra egy paradicsomot. Belenyomtam egy lime levét, ami a bukéja miatt kell, nagyon jót tesz neki, és egy fél citromét is, ami meg a savanyúsága miatt. Majd kimentem a kertbe, és kihúztam egy fokhagymát a földből, abból egy gerezdet beleaprítottam a guacamoléba. És kell még bele só is. Összekever, és kész. És akkor ezt a kettőt, a sült batátát, meg a guacamolét együtt kell enni, meg ettünk hozzá szintén aldis pfefferoni paprikát, mert azt hittük, hogy ha már tex-mex, akkor majd ez lesz nekünk a jalapeno, de nem volt az kicsit sem, viszont finom volt hozzá. Mellé csengődi kékfrankost kortyoltam, mert anyukám odavalósi, a bor meg finom, szintén az Aldiból.
Hát így történt, hogy ugyan már egy éve kacsintgatok a mexikói konyhára, amióta Frida füveskönyvét olvastam, csak mindig elvesztettem a fonalat, amikor egy receptben már az ötödik féle csilit igényelte a kulináriája, ott egye meg a fene, gondoltam, majd eszek mexikói kaját ööö, Mexikóban. Egyszer. De most meg szerencsére volt megfelelő állagú és érettségű avokádó és batáta az Aldiban, mert jelzem, nem mindenki lakik ám a belső VII. kerületben, a Culinaris közelében, én pl. laktam évekig, de akkor pont nem érdekelt a guacamole, na.

A gazdaságom továbbfejlesztésével kapcsolatban

Voltunk ma vásárban, de tényleg, országos állat- és kirakodóvásárban. Hát az kérem vidéken olyan, mint a plaza, hova lehet menni vasárnap délelőtt? Vásárolniba. Nagyon sokan voltak.
Mi persze csak azért mentünk, mert Petőfi szomszéd mondta, hogy megy, mi meg kedvet kaptunk, jól van, akkor mi is megyünk, miért ne, sose láttunk még vásárt. Bár én állítólag gyerekkoromban már igen, kaptam kakasos nyalókát is. És akkor ott kiderült, hogy én tulajdonképpen azért mentem, hogy a kis gazdaságomba nézzek jószágokat, miután kikristályosodott, hogy a kecske az azért nem jó, mert azt meg kell fejni reggelente. Jelenleg azonban fél kilenc előtt sosem érünk be az óvodába, ehhez képest szeptembertől fél nyolckor kell a tiszteletünket tenni az iskolában reggelente, és még fejni is kéne előtte, na ez a mission impossible, kecske kilőve. Majd akkor lesz kecske, ha a Pé is itthon lesz, és egyiket vagy másikat bevállalja. Stipistopi, én fejek.
Aztán elvetettem a tyúktartást is, mert bár roppantmód érdekel az ellenőrzött állományból származó, antibiotikummentes tojás és csirkehús, az sem annyira valószínű, hogy valaha az életben hajlandó leszek csirkét pucolni (tudjátok, forró vízbe mártani, a szaru elbüdösödik, én meg kitépem a csecsebecse kezeimmel, majd felvágom a fenekét, felnyúlok rajta a torkáig, és kitépem a belét. Na mennyire vonzó?) Szóval ezt azért már mégsem. Úgyhogy abban maradtunk, hogy lesznek tojótyúkok, aminek megesszük a tojását, húsnak meg lesz nyúl, mert azt a Pé elveszejti gátlástalanul, pucolni nem kell, hanem nyúzni. A belezésben még nem egyeztünk meg, de nem én fogom csinálni. A nyúlhús állítólag levesnek, meg sütve, szalonnával meg fokhagymával megtűzdelve igen finom, vannak még emlékeim, bár az vadnyúlt volt. Nem baj, ezek is sokat fognak futni, és friss konyhai hulladékon élnek, úgy mint krumplihéj, répazöld, stb.
Következő lépésként a karámot kell megcsinálni az állatoknak. Elméletben már megvan a hely, már csak el kell dróthálózni, mert bár az uborka nyilván jobban bírja a bezártságot, mint az állatok, de mind közül én bírom a legnehezebben a nyúl- és tyúkszar takarítást, úgyhogy mégiscsak a jószágok lesznek elkerítve, nem a kert. Így is marad jó sok helyük, boldog tyúk tojik majd boldog tojást, és még a nyúlcomb is vigyorogni fog a tányérunkon. És főleg mi, amikor megesszük.
Egyébként én tényleg nem vagyok rest az ilyesmihez, ma reggel pl. még a vásár előtt dunsztba raktam hat üveg mentaszörpöt, mert tegnap rájöttem, hogy nézd már, elfogyott mind. Szóval jó gazdasszony vagyok én, node vagyok én, hej.
A többit meg majd meglátjuk.

2013. június 27., csütörtök

A kertem és egyéb élőlények

Csak szólni akartam, hogy itt van már a Kánaán, terem a kert, abból főzünk. Tegnap cukkinis tojásrántottát (a tojást ugye Sopronból kaptuk Timi baromfiudvarából), ma meg finom ragulevest. Bár az igazi az lenne, ha a kolbász, a szalonna, meg a hús is valami házi gazdaságból származna, de félek, ha nekünk tyúkunk lenne, itt halna meg végelgyengülésben nekem, és a változó kor után, amikor már nem tojik még nyugdíjat is adnék neki bőségesen, csak nehogy elégedetlen legyen a sorsával. Hamarabb, minthogy kitekerném a nyakát.

Mellékszál, de a macska nyávog. Ez most nem ilyen banális kijelentés, meg evidencia puffogtatás, hanem ez a falatnyi kis dög naphosszat áll a lábam mellett, néz fölfelé, és nyávog. Pedig van kajája meg teje is, sőt, még a sertéscombból is kapott egy koncot, csak fogja már be a száját. Már komolyan ott tartok, hogy jobb lenne, ha csecsemő* lenne inkább, mert azt legalább fölköthetném hordozókendőben a hátamra, és előbb-utóbb elaludna, közben meg tudnám szeletelni a répát, de ezt most hogy kössem magamra?

*pedig én rettegek a csecsemőktől, mert sírnak, és nem lehet őket megnyugtatni, és az szörnyű. Ehhez képest kettőt is túléltem, hát nem ez az élvezet része a dolognak, az tuti, és még mindig feláll a szőr a hátamon, ha babásat játszanak, és valamelyik babasírást ad elő.

2013. június 25., kedd

Még egy kis Sopron

Voltunk Sopronban nyaralni, ami igazából csak egy hosszú hétvége volt, de nekünk már ez is nyaralásnak számít, péntektől keddig. Eléggé élveztük már megint. A szokásos tündérfesztiválra mentünk, idén már negyedszer, ki nem hagynánk, mi nagyjából ehhez igazítjuk az éves programunkat, csak most gondoltuk, ez lesz az idei sopronozás is, mert már úgy is voltunk a tavasszal egyszer, és ahogy ismerem magunkat, egy-két hónap múlva újra felhorgad bennünk a Nagy Soproni, és menni akarunk megint, és akkor fogunk is, de ezt még persze titkoljuk magunk előtt is.
A Muckon laktunk megint, a jó Moha panzióban, ami az erdő közepén és a hegy tetején van, de annyira, hogy oda még a helyi villamos művek is csak másnap ér ki, úgyhogy ma reggel nem zuhanyoztunk. Még tavaly térképeztük fel a helyet, isolde elmeséléséből kaptunk hozzá kedvet, aztán beleszerettünk, így megy ez nálunk. Ez egy nagyon barátságos erdei panzió olyan konyhával, hogy minden falatnál csodát látunk.  Hétfőn ugyan zárva vannak, ezért akkor enni sem kapunk, meg semmit, de nem baj, mert a kulcsot úgyis magunknál kell tartani végig, az egész helyet négy ember viszi, ki tudja, hogy találunk-e ott éppen valakit, amikor felmennénk a szobánkba. Ja, hát a szoba, az inkább egy apartman volt, igaz, hogy a gyerekek szobáját és a miénket csak egy függöny választja el, viszont a fürdőszobában van egy rendes szauna is. A hétfő meg úgy szünnap, hogy nem volt ott senki a személyzetből. Gyöngyi, a pincérlány mondta, hogy ja, hát ha szükségünk van a wifire, akkor odaadja az étterem kulcsát, menjünk csak be nyugodtan, aztán akasszuk a kulcsot a szögre, úgyse jön be ide senki. Nem idegesek, mit vinnének el innen, az étlapot talán? A kutya meg úgyse enged be senkit, csak minket, mert minket már ismer. A kutya egyébként egy borjú méretű, végtelenül békés jószág, valami bullmasztiff, vagy mi, ami rend szerint úgy heveredik le, hogy csak egy apró rést hagy maga mellett az ajtóban, mondjuk rossz szándékkal nem biztos, hogy el mernék menni mellette. Amúgy nyilván hatékony egy jószág, legalább is a gazdája megbízik benne, mert a vihar egy párszor kivágta a konyhaajtót, minden tárva-nyitva volt, ember persze sehol, de betörő sem, hát igazuk van, hogy nem idegeskednek. Végül Szofi, a borjú méretű bullmasztiff megunhatta az egyedüllétet, és békésen leheveredett az apartmanunk ajtaja elé, ránk fog vigyázni akkor, gondolhatta. Aztán megjött Tamás, a tulaj, aki egyben a séfbácsi is, én pont az étteremben ültem és dolgoztam, és megkérdezte, hogy reggel mikor szeretnénk reggelizni. Megegyeztünk, hogy semmiképpen sem túl korán, de nem nagyon látszott izgulni a vihar meg a tárva-nyitva álló ház miatt.
A gyerekek persze szabadon csatangoltak az épületben meg a kertben, a húszméteres fenyők alatt, ha részükről vége volt a kajálásnak, mentek a dolgukra, az pedig az erdőben elég sok van az ilyen kisgyerekeknek. A kutyákat ugyan a saját nevükön szólították, a macskák viszont megkapták a megtisztelő Fogkefe, illetve Tűzoltókészülék nevet. Fogkefére sajnos én allergiás lettem, durván bedurrant tőle a bal szemem, elég izgalmas volt úgy kalandparkozni, hogy a fél szememmel nagyjából semmit se láttam, de mire összeszedtem a bátorságomat, hogy hagyjam Borcsit egyedül mászni felmásszak egy felnőtt pályára, már eléggé kitisztult. Azóta viszont mindenemben izomlázam van, a karom meg csupa kék-zöld folt, voltak ugyanis olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, az életemért küzdök, a biztosítás csak azért van, hogy ne pánikoljak be közben ott öt méter magasan, a fák koronái közt. A pánikról persze mindig lebeszéltem magam, mert az csak nehezítené a dolgomat, hülyeség lett volna, na. A végén már élveztem is, megyek jövőre is, vagyis kipróbálom inkább a körmöspálcási kalandparkot, mert van, világvárosiasodunk, ugye.
Aztán elmentünk Schattendorfba a strandra, gondoltuk, a gyerekek majd békésen ellubickolnak a kismedencében, de nem, mert inkább a vízicsúszda volt az érdekes, bár Ákos lába sajnos még nem ér le az alján, de ez őt nem zavarta. Úgyhogy csúsztam vele én is sokat, és élveztem.
Meg voltunk a tündérfesztiválon is persze, ahol Borcsi megint együtt lehetett Kamillával, a kis barátnőjével. Ez egy olyan program, ahol minden kislány tündérnek, a kisfiúk pedig manónak öltöznek, ld. eggyel lejjebb, és a programok, játékok, de még a büfé is a tündérség jegyében van kitalálva. Kamilla délelőtt a nagypapával érkezett, akinek remek humora van, amíg a lányok arcot festettek meg zoknikígyót csináltak, mi a nagypapával nevetgéltünk és szórakoztattuk egymást.
Párhuzamosan zajlott még egy fesztivál a városban, azt hiszem, azt a kékfrankosról nevezték el, de ezt nem tudom pontosan, mert hosszú út állt mögöttünk, és ittam inkább a jó kékfrankost. Érdekes volt, hogy Kamilla apukájának, aki tős-gyökeres soproni, egészen természetes, hogy náluk egy egész estét, sőt több napos fesztivált is meg tudnak tölteni a helyi hagyományőrző és néptánc együttesek, méghozzá durván színvonalas műsorral (a lányok rázták ám a kis feneküket a csárdás ütemére a színpad előtt), felénk meg ez sosem látott kultúrkincsnek számítana, hát van különbség a középső és a nyugati országrész között, ezt be kell ismerni. Szóval elfesztiválozgattunk vígan.
És akkor jött a lehűlés meg a viharos szél, amire annyira nem számítottam ruhailag, így egy kicsit meg is voltunk lőve, de kitaláltunk, hogy akkor itt az idő felmenni a Tűztoronyba. Egészen jópofa kiállítóegységet hoztak létre, lefelé a római kori kövek és kiállítás volt, fölfelé meg ugye a torony, érdekes. Ákosnak egészen meglendült a fantáziája, szerinte a nagypapája egy hős lovag volt, aki úgy halt meg, hogy levágták a fejét, de előtte ő legyőzte a T-Rexet meg a triceratopsot is. Érdemes egyébként felmászni a Tűztoronyba, vannak két méter vastag falak lőrésszerű ablakokkal, a mélyedésekbe be lehet mászni, és lehet kukucskálni hogy mi látszik az üveg mögött. Meg van befalazott árnyékszék, ami nagyon érdekes, meg időkapszula a régi csúcsdíszen, lehet találgatni, hogy mit tehettek bele a 17. század végén, amikor épült  a Tűztorony, meg a 20. században, amikor felújították, meg most, amikor megint. Mert nem írták oda sajnos. És ki lehet menni körbejárni a tornyot, sajnos nem a csúcsba, csak lejjebb, de már ott is pont eléggé fostam, meg majdnem lefújt a viharos szél, és amúgy is 10 fok volt és esett az eső. Aztán kitaláltunk, hogy az jó progi lesz, ha megnézzük Fertőrákoson ahogy fújja a szél a nádast,  hát igen. Aztán megebédeltünk a Fórumban, délután meg elmentünk a csokigyárba, aminek a szomszédságában laktunk annak idején, és egy kicsit visszakívánkoztunk megint, szokás szerint.
Ma meg meglátogattuk Lagleréket, akiknek nagyon megnőttek a gyerekeik két év alatt, és lett baromfiudvaruk, amilyet én is szeretnék, és Timi nekem adta a babára hajazó zsebkendőtartójukat, mert megdicsértem, hogy milyen aranyos, és ilyet keresek, amióta megláttam az övéket évekkel ezelőtt. És a kezembe nyomta, meg tíz tojást is a tyúkjaitól.
Aztán hazajöttük, a kertemet nem verte el a jég, pedig a fél várost szétverte, itt meg burjánzik minden. Holnap meg güzüszerű hétköznap vár rám, úgyhogy megyek aludni.

2013. június 18., kedd

Na jó, kész






Van még pár amúgy.

Cserélik a fürdőkádat

De én optimista vagyok. Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, hogy jön a vízvezeték szerelő, kirakja a régit, be az újat, majd jön a csempéző és felcsempézi oldalt, két négyzetméter, húsz perc, estére meg koccintunk rá a Pével kettesben.

Na most ehhez képest jött a vízvezeték szerelő, kipakolta az új kádat meg a hozzávalókat. Már ez kicsit gyanús volt, dobozos autó mögött teli pakolt utánfutó, mi lesz ebből. Aztán elment, elvitte az autót a szerelőhöz. Aztán visszajött, behordta a cuccokat a fürdőszobába, majd elment ebédelni. Aztán visszajött, én otthagytam, mert néha azért csak be kell mennem dolgozni, délután, amikor hazajöttünk, már éppen elkészült. Ma jött a csempéző ember kilencre, délig felrakta az Ytong falat a kád köré. Jelezte, hogy oké, holnap visszajön, mert most még nem lehet csempézni. Úgyhogy holnap megint jön, délelőtt csempéz, majd hazamegy, és délután fugáz. Mikor máskor, mint 35 fokban, amikor az ember naponta ötször szeretne zuhanyozni, ha lehet. De ha nem, nem.

2013. június 17., hétfő

Mondtam

hogy jók lettek.


Asszem ma pavlova lesz vacsorára (mert mindig utólag adok címet)

Ubazmeg tévedésből* felolvasztottam az egy éve gyűlő tojásfehérjéimet, mit lehet csinálni olyan 15-20 tojásfehérjével?

*azt hittem, töltött káposzta. Kellett a hely a jégkrémnek.

További szép kilátások a határtalan optimizmusom jegyében

Úgy azért egészen más strandolni, hogy legalább Borcsi lába leér már az élménymedencében, Ákos meg sose félt semmitől, ha ott az úszógumi. És már egyik sem indul el világgá, hogy majd levadássza a rézfaszú bagoly, vagy mit tudom én, éjszakára hazavergődik, vagy bemondják a hangosbemondóba az elveszett kisgyereket, hanem képesek egy húsz méter sugarú körön belül maradni, valamint egyik sem indul el saját szakállra fagyit szerezni magának, hogy majd jön a szülő a Nagy Pénztárcával, és kiváltja, ilyenek. Vagy lehet, hogy csak azért volt most más az élmény, mert apa is ott volt, hát komoly terveim vannak nekem ezzel az életmóddal. Mármint hogy apa itthon van velünk.

2013. június 14., péntek

Erre az esetre még nem dolgoztam ki a hatékony kommunikációs stratégiát

Van a munkahelyemen egy nagyon aranyos vágófiú, mindig nagyon kedvesen és készségesen bólogat, ha kérek tőle valamit: persze, éppen azt csinálja, de ez teljesen független attól, hogy valóban mit csinál, vagy egyáltalán esze ágában van-e megcsinálni, amit kérek tőle.

A Fogtündérrel meg a macskával kapcsolatban

Reggel fél hat óta fent vagyunk, akkor állt meg Borcsi az ágyunk mellett "na ugye" fejjel, kezében a pengő pénzdarabbal, amit a Fogtündér hozott neki.
A macska meg egy zseni, éjszakára hoztam be neki macskaalmot (ne kérdezzétek, hogy kerülhetett be éjszakára), és lefekvés előtt megmutattam neki, hogy na, akkor Miju, ide kell pisilni meg kakilni, látod-e. Én nem látom, mert töksötét van, de te macska vagy, biztos látod. Erre reggelre ott volt benne a termés, ez az állat szerintem a Mensa HungarIQa kabalamacskája volt, csak szabadulni akartak tőle, mert valami rossz fát tehetett a tűzre, ahogy most elnézem, alighanem megette valaki otthagyott gyümölcsjoghurtját.

Update: vagy odaszart a szőnyegre. Amikor nyitva volt az ajtó, és nyugodtan ki is mehetett volna akár.

2013. június 13., csütörtök

Ákos szuper ötletével kapcsolatban

Borcsi: - Anyaaaaa, mikor vesszük meg a kecskét?
Kalib: - Hát, előbb meg kell építeni neki a karámot...
Borcsi: - Meg nevet is kell találnunk neki addig.
Ákos: - Nevezzük Olgának!
Kalib: - Kisfiam, nem zavar, hogy engem is úgy hívnak?
Ákos: - Nem, téged úgyse nevezünk soha Olgának, hanem anyának!

A három színű nőstény macskával kapcsolatban

A neme ellenére pillanatnyilag a Miju (hivatalosan Jess) megítélése simán veri az Edgárét a legjobb napjaiban, ami azért nagy szó, mert Miju mégiscsak erős negatívból indult. Szóval ma beengedtem a konyhába, mert az ajtó előtt mijuzott nekem, tettem elé tejet meg apróra vágott csirkehúst, mert olyan kis falatka, hadd nőjön, de még mielőtt nekilátott a lakomának, beszagolt háromszor a konyhaszekrény mögé, ahol az egeret tartjuk. Mondjuk nem biztos, hogy még mindig ott van, de ha igen, már nem sokáig fog élni, van egy olyan érzésem.

2013. június 12., szerda

Nagyon praktikus a reggeli rutinhoz inget és cicanadrágot húzni, mert csak fölsőt kell váltanom, és már mehetek is futni. Ha akarok. Még meggondolom.


Update:
3,42 km
22:07 perc
(átlagos sebesség 9,3 km/óra)
243 kcal

Örökké élni fogunk!

2013. június 11., kedd

Remekül tudom titkolni még magam előtt is, hogy mennyire nem érdekel a pénzkereső munkám, én is csak onnan vettem észre, hogy este fél tízkor jutott eszembe, hogy jaj, még nem csináltam meg.
Még jó, hogy nem is nagyon kell bejárnom.













(Na jó, ez csak a rutin része. Na jó, megcsináltam, csak az utolsó simítást nem végeztem el, amitől értékelhetővé válik, mondjuk mint amikor a tanár felkészül az órájára, meg be is megy, csak nem adja le az anyagot)

A családi fotókkal kapcsolatban

Voltam leválogatni a műtermi fotókat, annyira kurvajók, hogy nem is tudok hallgatni róla addig, amíg legalább készen nem lesznek és megmutathatok párat.
Addig meg kénytelenek vagytok elhinni, hogy tényleg kurvajók lettek.

További gyakorlati kérdések a macskával kapcsolatban

Lelkiismeret furdalásomat, amit azért érzek, mert nem akartam ezt a macskát, pedig tök jó fej, azzal próbálom enyhíteni, hogy puccos kajákat vásárolok neki. A tegnapi, aranyárban mért alutasakos lazacos eledel például olyan minőségű volt, hogy amikor a maradék bekerült a mosogatóba, hogy elmossam a macska tálját, a forró víz alatt nem akart szétesni az aszpik.
Szerencse, hogy az előző adagot nem a Jess ette meg, hanem felfalta előle a szomszéd macskája, ami azóta olyan öblöseket böfög tőle, hogy idehallatszik.

2013. június 10., hétfő

A macskás léttel kapcsolatban

Amúgy egy előnye mindenképpen van a macskának (ami egyébként épp az imént fosott az ölembe), hogy reggel fél hétkor Borcsi tetőtől talpig felöltözve jelenik meg, és robog ki játszani vele. Már csak a haját kell megcsinálni. Fél óra könyörgést ezzel meg is spóroltunk.
A két szóban forgó gyerekkorú:

A macska:

Borcsi: (itt éppen játéklovat etet)

2013. június 8., szombat

A macska érkezésével kapcsolatban

A Pé délután óta azért lobbizik nálam, hogy bejöhessen éjszakára a macska. Már a lelkemre is megpróbált hatni, azt mondta, hogy képzeljem el, hogy mennyire félhet kint az éjszakában az a kismacska az első, anyja nélkül töltött éjszakán.
Mondom macska. És fél a sötétben?
Egyébként ez egy tök normális állatnak néz ki, ivott a tejből, evett a macskakonzervből, felfedezte a terepet, és nem harap, se nem karmol. Meg talált magának búvóhelyet is, szóval életrevaló kis dögnek tűnik, máris bírom a fejét. De nem alhat bent. Minek elrontani, ami ilyen szépen indul?

(amúgy meg igen cukimuki feje van életben is)

Megint macskaállat

Most én egy kicsit szorongok, mert a Pé meg a gyerekek elmentek hozni egy macskát.
Pár héttel ezelőtt kezdődött, a Pé jelentőségteljesen rám nézett, és azt mondta, határoznunk kell. Na ilyenkor nekem mindig összerándul a gyomrom, és nem azért, mert döntésképtelen lennék, vagy ilyesmi, hanem mindig felbasz agyilag, amikor nem mondják, hogy miről van szó. Viszonylag nyugodtan, sőt érdeklődést is alig színlelve megkérdeztem, ugyan miben. Mivel ott voltak a gyerekek, így fogalmazott: katze. Erre elhúztam a számat, és annyiban is maradtunk. Mert igaz, hogy hónapokkal ezelőtt eltűnt már az Edgár, de nekem annyira nem hiányzik, hogy indulás előtt mindig le kelljen vadásznom a macskát, hogy kipenderítsem a házból, nehogy nekem odaszarjon, különben is karmolt és harapott, és szétcseszte az összes bőrbútort. Érdekes, ezért sosem reklamált a Pé.
Aztán pár nap múlva megint felhozta a Pé, hogy na mi van már, gondolkoztam-e a katzén? Mondtam, nem, valójában próbáltam mindig nem is gondolni rá. Ezek után kb. háromnaponta, majd két-, végül naponta felhozta, hogy katze, katze, mi lesz már. Úgyhogy ez a nem törődünk vele taktika nem igazán jött be, ezért elkezdtem sorolni az ellenérveimet, hogyaszonygya, lásd fönt, plusz még az is, hogy kell az nekem, mint púp a hátamra, mert mindig nekem kell majd foglalkoznom vele, mert az Edgárt se etette meg rajtam kívül senki, és tudja-e, hogy milyen gusztustalan dolog a nyári melegben beállt UHT tejet kidzsuvázni a macska táljából, na azt se csinálta rajtam kívül senki más. Mindezt azért, hogy megint valaki szétbassza a bútorzatot. Amire a rendmániás Pé csak legyintett, annak már úgyis mindegy.
Na most nekem az a bajom a macskával még továbbá, a fentieken túl, hogy nem haszonállat. Nem tudok túrót csinálni a tejéből, nem tudom a végén megenni a húsát, nem tojik tojást, de még csak nem is ugat, ha jön a betörő. És ha az Edgár, ennek a világcsúfjának a példájából indulunk ki, mindezek mellett mászhatok fel érte naponta háromszor a szilvafára, mert fölmegy a dög, de lejönni már nem tud, és még az egeret se fogja meg, de még a lótücsköt se, én meg pucolhatom a tálját meg hordhatom haza a macskakonzervet. Meg hordhatom állatorvoshoz féregteleníteni, az anyósom meg mindent jobban tud majd róla, mert állatokban szaktekintély, volt már a fiának kígyója is, pont.
És akkor jött a lelki offenzíva, képeket mutatott az állatról, mire én elkezdtem dünnyögni a monitornak, hogy utyulumutyulu, milyen cukimuki bucifejed van neked, hát hogy tud valaki ilyen mutyifejet vágni, nézmár, ennek pont olyan a pillantása, mint a Csizmás Kandúré a Shrekben, mütyütyü. De aztán magamra találtam, és befogtam a számat.
Másnap reggel nevet találtunk neki Jazz, vagy Jes, ez még nem dőlt el, csak azt tudjuk, hogy dzsessz-nek ejtjük.
Most meg elmentek érte, én meg itt maradtam a kétségeimmel, úgyhogy bánatomban blogolok, és gyűjtöm az erőt, hogy felemeljem a seggemet, és elmenjek a boltba macskakonzervet venni. Bár valójában csak azért öntöttem most ide a lelkem minden bánatát, mert a Pé vett egy doboz Raffaellót, amit nem nekem adott azért, mert hajlandó vagyok eltűrni a jószágot, ami nekik kell, mintegy lekenyerezésnek, a gondoskodásom reményében, hanem elvitte az állat anyja gazdájának ajándékba. Bosszúból azért közöltem, hogy remélem, az anyamacska gazdájának van némi realitásérzéke, és ő is ad nekünk ajándékot (nagyot és drágát), amiért megszabadítjuk őt az egyik macskától. Szerintem ez így lenne igazságos.

(de persze ma jó napom van, mert délelőtt műtermi fotózáson voltunk, és lesz egy csomó szépséges családi fotónk, hű.)

2013. június 6., csütörtök

Őszinte gyermek volt

Borcsi: - Alig várom már, hogy megérjen a répa!
Kalib: - Miért? Tudtommal nem is szereted a répát!
Borcsi: - Mert akkor nem kell bentről lopkodnom, hogy odaadhassam a lónak.

És valóban, a rögtönzött leltáram szerint nagyjából egy kiló répát etetett meg a héten a gyerek a szomszéd lovával a kerítésen át.
Remélem, nem építenek gyorsan egy Trevi kutat a szomszédban, vagy ilyesmi.

Ismét a mentazöldről

Mert arra sokan klikkolnak.
Jelzem, hogy ma az új, Promodban lőtt mentazöld-fehér csíkos top van rajtam (a mentazöld körömlakkhoz), de sajnos semmi sem látszik belőle, mert van rajta egy fehér kardigán, meg egy bézs mellény is, különben befagyna a seggem. Pontosan 19,3 fok van a házban.
És most megyek a gyerekekért az óvodába, mert már megint hazavágják őket ebéd után.

Egyébként a Pé tegnap este bebizonyította nekem, hogy a mentazöld az lánykori nevén nem türkiz, bár esküdni mertem volna. Színkód alapján csinált nekem Photoshopban egymás mellé egy ilyen, meg egy olyan színű négyzetet, és tényleg más a két szín, bár én az ilyen apró, nüansznyi különbségeket nem észlelem, én simán összepárosítom a piros zoknit a lilával, tessék, pár. Szóval most már tudjuk, hogy nem türkiz, de nem is menta. Akkor milyen szín lehet ez?

Na itt lenne fukuyamaian vége a történelemnek

Van most ez a forradalmi gondolat, hogy mindenkinek, feltétel nélkül járjon egy alapjövedelem, ami fedezi a lakhatás és az önfenntartást alapköltségeit, mert az igazságos lenne. Mert miért részesedjen az egyik ember jobban a tudomány és technika évezredes vívmányainak gyümölcséből, mint a másik, hiszen ezek az emberiség közös kincsei. És hát a szomszéd Kis Józsinak sincs Newton 2. törvényéhez, vagy a szaúdi olajhoz több, se kevesebb köze, mint a Simicska Lajosnak.
Ez az alapjövedelem a kiötlői szerint ugyebár mindenkinek járna, annak is, aki dolgozik, meg annak is, aki bölcsődébe jár, vagy világutazó, vagy bankmanager, mindegy, kapja feltétel nélkül. Vagyis a földet az orcája verejtékével öntöző paraszt nem mondhatja, hogy amazok meg az ő munkájából henyélnek, mert ő is henyélhetne, akkor is lenne mit ennie, lenne hol laknia, hiszen ő is megkapja az alapjövedelmet.
A presztízs költésekre azonban ez a pénz nem lenne elég. Ezért aztán úgy gondolják, hogy ettől az alapjövedelemtől nem lenne kevesebb paraszt, se bankmanager, aki akar, az eztán is dolgozik majd, mert a legtöbb ember nem csak a pénzért munkálkodik, hanem a foglalkozása szeretetéért, meg a vele járó presztízsért, ami nem feltétlenül váltódik (apró)pénzre.
Na, hát így vagyok én is. Valahogy ez már a második hónap, hogy a fizetésemet havi vállalkozói díjamat elviszi a cica. Különböző jogcímeken, kőkemény munkával, mintegy másfél óra szöszmötöléssel az utolsó fillérig átutalom bizonyos számlákra, ahol a kedvezményezett neve mindig úgy kezdődik, hogy NAV. Gyakorlatilag én vagyok az az ember, aki azért dolgozik, mert szeret dolgozni hogy adózhasson. Oké, tudom, hogy kell a pénz járdára, meg a tanárok fizetésére, meg a hivatalok fenntartására, meg nyugdíjra és a MÁV veszteségeinek a kipótlására, de azért csendesen megjegyezném, hogy az alapjövedelem, az jó volna már. Ha lenne. Vagy maradna legalább a fizetésemből egy kicsi, csak hogy jobban motiválva legyek.
Még jó, hogy soha nem hittem a munka jövedelmében, csak a tőkéében.

2013. június 5., szerda

Nemcsak a Taft

Körmöspálcás, gazos szamócás kigyomlálva, és a körömlakk még mindig tart.
(mondtam én, hogy szerelmes lettem a mentazöld körömlakkomba)

A menta színnel kapcsolatban (sok zárójellel)

Azt vettem észre, hogy a (bizonyos) nők érzelmi kapcsolatban állnak a körömlakkjukkal, és ez biztosan így van, mert
1. egyébként okos, és nem divatban utazó bloggerlányoktól is többször olvastam már postot a körömlakkjukról
2. én is érzelmi kapcsolatba kerültem a körömlakkommal. Tessék, bizonyíték.
Na szóval tegnap vettem a DM-ben egy menta színű körömlakkot, viccből. Aztán este, bánatomban felkentem. Aztán az elalvás előtti szép gondolatom a körmöm volt, majd a reggeli szép gondolatom is (kezdődhet a nap) a menta színű körmöm volt. Ezért kénytelen voltam ma a menta színű körmömhöz öltözni, ami ebben az időjárásban fekete garbót és menta színű karkötőt jelent. Most pedig úgy érzem, hogy feltétlenül szükségem van egy menta színű balerina cipőre is. Bár pillanatnyilag ezt nehezen tudom megindokolni magamnak észérvekkel, ahogy azt is, hogy miért hívják ezt a színt mentának? Nekem a kertben van egy egész mentaligetem*, tudom, hogy milyen színű a menta. Nem ilyen.

*bocsánat, mentaligetünk

2013. június 4., kedd

Meg kell a szívnek szakadni

Pedig még csak most született.


Most meg már hátán az iskolatáska. Egyébként ez csak a végtelen rendességem miatt* van így, hogy ne augusztusban kelljen kapkodni, mivel 1db A4-es oldal kinyomtatva a beszerzendők listája. Ebből most 2 item: a táska meg a tolltartó pipa. Egyébként ugyanaz a dizájn mind a kettő, és a tolltartó beleillik abba a középső zsebbe. Rendkívül stílusos elsős lesz a Borcsi.

*meg azért, hogy ne feküdjek ki, amikor kimondják az árat, úgyhogy apránként veszem meg a cuccokat. 


2013. június 3., hétfő

Egy kicsit megint a futással kapcsolatban

Szóval ma fennkölt hangulatban vagyok, ezért megosztom veletek, hogy alighanem mérföldkőhöz érkezett a futókarrierem. Ma ugyanis már nem azon törtem a fejem, hogy mit találjak ki, miért nem megyek el futni, hanem hogy hogyan tudnék mégis elmenni*. Amúgy nem volt olyan jó, mert az út felében szembeszelet kaptam, szerencsére hazafelé meg pont az ellenkező irányban kellett futni, az sokkal jobb volt, olyasmi, mint Szilszakállnak, amikor Délnek megy, ha értitek, miről beszélek.
És most már a haldoklási időt is sikerült lecsökkentenem, hát nagyjából nullára, ma például felporszívóztam helyette úgy izzadtan, dzsuvásan és vörös fejjel, mert engem nem zavar, ha a patak parti futópályámon birkaszarba lépek, legfeljebb nem viszem be a házba a cipőmet, de a szőnyegen zavar a szöszmösz, mert haldoklás közben ráragad a hátamra.


*úgy, hogy összeállítottam egy B futócuccot, miután kiderült, hogy a default a szennyesben hever.

Nahát!

Én azt hittem, hogy ötéves korára minden kisfiú ismeri és használja a következő szavakat: mellvért, sisakrostély, pallos. De ma kiderült, hogy nem.
És az is kiderült, bár az már tegnap, hogy az a fokhagyma, ami szedéskor beleszakad a földbe, az nem vész el, hanem a következő évben átalakul... izé... még több fokhagymává.

(És akkor itt zárójelben meg is említeném, hogy bizonyítsam, nem csak a jóról írok ám én, hanem szenvedek is néha nagyon, a hónapos retkem az úgy nézett ki, hogy megnőtt kb. egy méter magasra, felmagzott, a gumó, vagy mijét esszük meg, az meg a vastagabb részeknél olyan fél centi átmérőjű répára hajazott. Úgyhogy idén nem eszünk saját termésű retket, és ha így haladunk, rukkolát sem, mert az meg valahogy eltűnt)