2011. július 28., csütörtök

Egy kicsi mozgás

A rubintrékához szokott kis testem a minap alaposan megkívánta a sportot. Nagyjából egy hónapja nem csinálok semmit, mert amióta bekrepált a laptopom, oda a letöltött rubintrékám. Úgyhogy az lett a terv, hogy eljárok.
A dolgok tegnap kulmináltak, úgy éreztem, végem, berozsdásodtam, ez így nem mehet tovább. A sport jó, a sport fontos, jót tesz a testnek és a léleknek, meg ilyenek, de főleg bírja az ember a saját testét, amiről szerintem lemondani fasság, főleg ha egyszer már megvolt. Valamint hatalmasakat lehet utána héderelni, mármint ha az ember jól időzít, és a délutáni szieszta elején tornázik, na most ez ugrott, de hát minden nekem se jár (vagyis járni jár, csak nem jut).
Szóval mára gyűlt össze az erőm, és éreztem úgy, hogy muszáj elkezdeni, különben örök-élet-odázgatásba fullad a szépen induló amatőrsportoló karrierem, oszt megvénülök, meglöttyedek mingyá'. Úgyhogy el is mentem az interneten kinézett fitness stúdióba, ahová amúgy én már jártam úgy húsz évvel ezelőtt lelkesen, hát miből lesz a cserebogár! Állatira fölfejlődött, van egy csomó edzésféle, ilyen bringázós, meg pilates, meg TRX, azt se tudom mi az, meg van kettlebel, amit nem akartam elhinni, ágyúgolyó fogantyúval, azzal erősítenek, meg sok minden más. Szóval tetszett, és egész nap vannak órák (bár lehet, hogy ez tök normális, és mindenhol így van, csak nekem csoda itt Körmöspálcáson), és a hab a tortán, már amennyiben test/egészség kontextusban szabad szénhidrátot emlegetni, hogy olyan öt perc sétára van a házunktól. Királyság!
Na most én azt hittem, hogy én olyan különlegesen haladó néni vagyok, aki két gyerekkel, harminc fölött is eljár a sok fiatal közé, ki is tépkedtem az ősz hajszálaimat indulás előtt, hogy be tudjak illeszkedni. Azt azért sejtettem, hogy a smink az nem kéne, leolvad úgyis, ez nem tai-chi (ami szintén iszonyatosan hiányzik, de arról majd később), és milyen igazam volt, ha lenne tököm, az óra közepétől arról is folyt volna a víz. Na most ehhez képest a fitnessbe járó csajoknak legalább a fele magamfajta anyuka volt, a többségüket természetesen ismertem még gyerekkorunkból, úgyhogy nem egészen egy órát töltöttem ott, hanem pofázással együtt inkább kettőt, viszont megállapítottam, hogy kurvajól nézek ki, abszolút értelemben és relatíve is. Mondjuk a smink dobott volna a megjelenésemen, ahogy az is, ha nem vöröslik a fejem, de most mit várunk egy kondi mix óra után!
Az óra főleg stepből, meg egy csomó erősítésből állt, na hát a stephez állati hülye voltam, egy öt lépéses koreográfiát se tudtam megcsinálni rendesen, jobb láb, bal láb, áh, szarni bele, de kit érdekel, mert a harmadik perctől fülig húzódott a szám, vihihi, mozgunk, király! Az erősítés részben pedig köszönöm szépen Rubint Rékának a felkészítést, csont nélkül lenyomtam így egy hónap szünet után, és meg se kottyant. Mondjuk az volt a terv, hogy holnap lábra tudok állni, ami nem biztos, hogy összejön az izomláz miatt, viszont már kinéztem a holnapi órát is, és hát gyakorlatilag a minden napra valót, mert hát biztatásképpen egy korlátlan havibérletet vettem, hajrá! Ja, és az edző lány is nagyon meggyőző volt, meg szimpatikus is, és a recepcióban is normálisak voltak, és úgy általában mindennel meg vagyok elégedve. Van L-karnitinjük is amúgy.
Ami meg a fogyókúrámat illeti, hát nem mondanám, hogy nem eszem szénhidrátot, hanem inkább az  a valóság, hogy igen, viszont csodákat művel, ha egy napig mégsem, és csak gyümölcsöt vacsorázom. Tornázni viszont nem fogyási céllal járok, ööö voltam, mert egy óra spinninggel kb. egy fél zsömlényi kalóriát lehet  lefaragni, és akkor már szerintem egyszerűbb nem megenni azt a fél zsömlét.
Tai-chi fronton meg az a helyzet, hogy Körmöspálcáson egyáltalán nincs. Nem csak taoista, de semmiféle tai-chi, hanem legközelebb Pesten. Úgyhogy néha hadonászgatok a templomkertben, amikor a gyerekek a hibiszkuszok tövében molyolnak, de azt hiszem, Körmöspálcás népe egyáltalán nincs felkészülve a gyerekei feje fölött tai-chizást imitáló anyuka látványára, én pedig az önálló tai-chi gyakorlásra nem vagyok felkészülve, viszont utazásonként 3000 forintért alighanem inkább nem tai-chizom most Pesten. Szomorú. Na nem baj, majd öregkoromban, amikor (idő)milliomos leszek, visszatérünk rá.
Egyébként a témában itt a legviccesebb post ever.

Kis baleset

Poji: - Anya! Anya!
Kalib: - Tessék, kisfiam.
Ákos a lépcső tetején áll, és büszkén nyújtja felém a kis dagi kezét. Hirtelen elragadtatás okán hatalmas puszit nyomok a víztől csillogó kis hurkakézre. Szimat.
Kalib: - (Ábazmeg), Poji! Te a vécében mostál kezet! Na gyere fiam, megmossuk a kezedet szappannal. Meg az orromat, meg a számat.

2011. július 26., kedd

Szeme se rebben

Borcsi: - Nagyiiiii! Keressük meg a tündéreket!
Nagyanyó: - Megyek-megyek. Először el kell készíteni az ennivalójukat, és majd az előcsalogatja őket.

2011. július 25., hétfő

Álmok

És még azt szeretném mondani, hogy ilyen cuki ágyneműket árulnak a bon prix-n, de most kinek van ebben az országban négyzet alakú párnája?

Ízek, imák, szerelmek

Az a bajom ezzel a filmmel, hogy bár arról szól, hogy a nőszemély hogyan hozta egyenesbe a lelkivilágát, ezzel szemben valójában semmit se tudunk meg arról, hogy a nőszemély hogyan hozza egyenesbe a lelkivilágát. Mondjuk eleve azt se tudjuk meg, hogy mi volt a baja egyáltalán, csak tippelni tudok, mert akkor borult ki, amikor a férje bejelentette, hogy inkább tanulna, de most ezt azért nehezen tudom komolyan venni, mint problémát, hacsak nem a megélhetésüket és a hat gyerekük felnevelését akadályozza a férj elképzelése, de hát ilyenről szó sincs, minthogy gyerek nincs, megélhetés biztosítva, sőt olyan lazán mennek a dolgok, hogy simán odavágja váláskor a férjnek a közös ház ráeső részét, hadd vigye. Na most annak ellenére, hogy egy fillérje se marad, hősnőnk utazásra adja a fejét, ami egyébként amúgy sem áll távol tőle, tekintve, hogy foglalkozására nézve utazó-író, mellékesen megjegyzem, hogy ehhez képest egy kanyi sort se ír le az egész film alatt, nulla percet tölt laptop előtt, érdekes. Naszóval, válás után összebarizik egy lúzerrel, aki meditálgat, úgyhogy, mivel nincs jobb ötlete a csajnak, és leginkább ez az ötlettelenség jellemzi végig, szintén meditálni kezd, amibe úgy belejön, hogy gondolja, uccu neki, elmegy a "spiritualitás forrásához", Indiába, ahol majd jól megtalálja önmagát. Csak előbb végigkajálja Rómát, ahol szert tesz néhány testi-lelki jóbarátra, bár nem tudjuk meg, hogyan, és azt sem, hogy mitől is szeretik meg annyira ezt a sótlan rinyát. A svéd csaj például azért, mert elárulja neki a titkot, hogy akkor is szeretheti önmagát, ha toka nő a derekán, muffintop. Tolják csak be azt a pizzát nyugodtan, mert anélkül nem érdemes élni (na mondjuk ebben igaza van, próbáltam, tényleg), majd elmennek, és vesznek egy számmal nagyobb nadrágot. A próbafülkében ránézésre úgy 26-os méretű farikat próbálnak, méghozzá úgy, hogy csak fekve, behúzott hassal tudják felhúzni a cippzárt, de akkor mi a ráknak mentek el farit venni, szorítani a régi is tudja őket, na mindegy. Ja, és amúgy ebben a filmben Julia Roberts legalább 70 kilónak néz ki, kicsit kövér, na, hát nem sikerült még lefogyni az ikrek után, ami nem baj, csak akkor ne sokkoljanak már 26-os csípőfarikkal!
Na most ez a zseni, miután tök jól érezte magát Rómában, felszabadult volt, és élvezte az életet, de tényleg, elindult Indiába, hogy terv szerint megtalálja önmagát. Agyrém. Körülbelül nulla percet töltött ezután a meditációs központon kívül, ahol találkozott egy tenyérbemászó faszfejjel, aki ráadásul Zabagépnek nevezte, mondjuk joggal, de én akkor is úgy küldtem volna el a jó édesanyjába, hogy a fal adja a másikat, ez meg hagyta. Már kezdtem azt hinni, hogy kiderül a fasziról, hogy ő a szellemi vezér reinkarnációja, vagy valami, ezért engedhet meg magának bármit (bár ha valóban olyan nagy szellem lenne, akkor nem tenné), de kiderült, hogy ő is csak egy köcsög családelhagyó, amit egyébként teljesen ok nélkül elrinyál a csajnak, majd hazahúz Texasba, remélem, ő legalább rájött, hogy nem Indiában tud odaállni a gyereke elé, hogy bocsássál meg, köcsög voltam, hanem Texasban, a meditáció Indiában ezen nem fog segíteni.
Majd pedig a csajszi elutazik Balira (anélkül, hogy bármi jelét is látnánk a fejlődésnek, vagy legalább az utat, amit bejár, mert nem, arról szó sincs, csak a nyígás megy, meg a rinya, hát így nem fog menni, édes.) Ott azon kívül, hogy nem tudom, mit csinál a fogatlan jósnál állandóan, de állítólag ráfüggött, szerez egy csomó lóvét egy gyerekét egyedül nevelő elvált gyógyító csajnak, hogy tudjon házat építeni. Aztán összejárkálja a frissen lerakott padlólapot, kit érdekel. Majd találkozik a ki-tudja-hány-gyerekes Javier Bardemmel, akivel egymásba szeretnek, és nesze neked évekig tartó lelki és szellemi gyakorlat, meditáció, az önismeretnek és önbizalomnak még arra a szintjére se sikerül eljutnia, hogy belevágjon vele egy kapcsolatba, hanem mittudomén miket rinyál már megint. Ja, és Balin se csinál semmit, egyszer elmegy táncolni, mert egy vadidegen csaj elhívja, oszt annyi. Ezért kár volt, édes angyalom, ezt Miskolc alsón is meg tudtad volna csinálni, ezért kár volt még az emisszióért is, amit a téged szállító repülőgép ööö... bocsátott ki, vagy micsinál az emisszió.
Azt már nem is tudom, hogy mi lett a vége, de ez a film a klasszikus fostalicska kategória, vérlázítóan, dühítően szar. A jellemek semmit se fejlődnek, de nem is igen van hová, tekintve hogy alapból olyan összetettek és fajsúlyosak, mint egy kínai ping-pong labda. A vágások jók voltak az olasz résznél.
Ne nézzétek meg.
Ja, és a videotékás csaj szerint mindenki dicséri, hogy milyen jó film, megérett a világ a pusztulásra.

Viszont megvettem Varró Dániel: Akinek a lába hatos c. mondókás könyvét, ami leginkább kisbabás apukáknak szól, bár állítólag a babáknak, de én nekik nem mondókáznék belőle (ha lenne egy csöpp eszem, de nincs, sajnos egy poénért bármikor odadobom a jó nevelést) és azon kívül, hogy az ember szétröhögi magát rajta, az ismeretterjesztésnek azt a fokát nyújtja kapásból a kezdő kispapáknak, hogy nem csak a te gyereked nem alszik, bár hajnali három van, és nem csak te vagy emiatt ideges, hanem minden más apuka is a világon. Valamint hogy a kisfiúk időnként szembe pisálják a szüleiket, köszönjük, Varró Misi, hogy megihletted apát, én azóta ezen viháncolok, a teszkóban is árulják, hozzáférhető, vegyétek. Nos, mire ideértem, megvilágosodtam, ez valóban babáknak való könyv, akik még egyáltalán nem értik a szöveget, viszont apa jól szórakozik, a csecsemőt pedig megnyugtatja a ritmus. Az egyik versé pl. ugyanaz, mint a Weöres Sándor Száncsengőjének, ami ugye eredetileg ujjgyakorlat volt (mint az egész Rongyszőnyeg ciklus, na nem okoskodok tovább), szóval elég legyen annyi, hogy ez nem Bartos Erika, ez a szöveg nem bicsaklik, tökéletes. De mondjuk ezt Varrótól el is várjuk.

Időpont egyeztetés

Kalib: - Jó, akkor maradjunk a holnap reggel kilencben, aztán legfeljebb visszaszólok, ha mégsem jó, mert anyukám nem ér rá a gyerekekre vigyázni.
Fodrász: - Nem baj, akkor hozd el őket is!
Kalib: - Hát az nem úgy van, a fiam egy istencsapása, mindent szétszedne egy perc alatt.
Fodrász: - Miért, szerinted az enyém milyen? Hozzad őket nyugodtan, fel vagyunk készülve mindenféle csapásra.

2011. július 24., vasárnap

Bilipisik és -kakik csak úgy pikkpakk

Én nem akarom lopkodni a témákat a blogbarátnőimtől,* nem tehetek róla, biztos az Univerzum nem tud lepattanni a szobatisztaság track-ről, de a mai nap fő híre az, hogy Ákos több alkalommal is belepisilt a bilibe, sőt, egyszer bele is kakilt. Nem győztük dicsérni, meg örömködni fölötte, tekintve, hogy ilyesmire még soha nem volt példa azelőtt. Halvány próbálkozások ugyan voltak már szigorúan az én részemről, tök sikertelenül, de nem nagyon erőltettem, ráérünk. Különben is olyan macerás dolog ez a szobatisztítás, tényleg, pelenka le, pelenka fel, body patentolás, pisitakarítás a legkülönfélébb helyekről, napi száz nadrágcsere, miegymás, eh, gondoltam, majd ugyanaz lesz, mint Borcsinál, aki egyszer csak jelezte, hogy ő ezen túl a vécébe fog pisilni, és lőn, vagy mit tudom én, majd jönnek az ufók, és éjszaka Ákos lelkére beszélnek telepátiásan, vagy valami, de a kínlódás részét azt kihagynám, sose csináltam még, de nem is akarom. Erre ma reggel a fiam elkísért a vécére, és jelezte, hogy ő most rá fog ülni a bilire, hát egye fene, megtiltani azért nem fogom, ha lusta is vagyok, mint a dög. Úgyhogy ráült, majd három perc múlva büszke képpel mutatta, hogy ott a cucc. Fú, hát majdnem fölvertem az egész családot nagy lelkesedésemben, jöjjenek bilipisit nézni, de aztán rájöttem, hogy vasárnap reggel fél nyolckor nem biztos, hogy akkorát üt a hír, ami biztatóan hat Ákosra a jövőre nézve, szóval nem biztos, hogy anyám álomtól kótyagos arcára ugyanaz a lelkesedés ül majd ki, mint az enyémre, a Pét meg ilyenkor nem verem fel, majd megmondom, miért.
Aztán a nap további részében még került egy kaki is, és további három pisi a bilibe, ami nagyon szép eredmény így elsőre, viszont az eredmények láttán mégiscsak felmerül a kérdés, hogy akkor mit keresett anyuka vasárnap este hétkor a teszkóban, egy zacskó pelenkával a kezében. Nos, hát az úgy volt, hogy ha bárki is azt képzelné, hogy a szobatisztuló gyerek kevesebb pelenkát fogyaszt, mint egy masszívan pelenkás, az kezdő. A valóság ezzel szemben az, hogy legalább másfélszer annyit. Ugyanis anyukára időnként rátör a biliztetési inger, és akkor letépi a gyerekéről a kicsit pisis pelenkát, amit normál esetben még egyáltalán nem mozdítana, a franc akar megküzdeni egy tűzokádó sárkánnyal, majd cserélünk, ha feltétlen muszáj. Ha viszont biliztet az ember, akkor utána nyilván tiszta pelenkát kap a kis segg. Úgyhogy elkalkuláltam magam csúnyán.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a teszkóban a másik kezemben egy zacskó kakaó volt, mert Ákos bemeneti fronton is nagyfiúsodik, ami úgy néz ki, hogy már hajlandó reggel tejet inni, vagyis konkrétan kakaót a tea helyett. Na most ezt általában a mi ágyunkban teszik meg, cumisüvegből. Azóta a lepedőnk egyszerűen botrányosan néz ki, én esküszöm, hogy kakaófoltok azok, tisztelt bíróság, és nem a házaséletünkre vezethetők vissza.
Egyébként alighanem valóban az Univerzum rendezte így a dolgokat, az esti teszkózás alkalmával ugyanis összefutottam egy régi jóbarátommal, akivel vagy 15 éve nem láttuk egymást, viszont van egy pár gigányi közös élményünk. Őt a gyerekei bakugan mániája hajtotta vasárnap este a teszkóba, úgyhogy nem volt túl nehéz fölvenni a fonalat.
És most nekem sürgős filmnézésem van, majd egyszer írok egy filmes postot is (a beígéréssel természetesen az utolsó esély is elveszett, hogy valóra válik), amelyben a földbe döngölöm az Ízek, imák, szerelmek c. iszonyatot, viszont ódákat zengek majd az Isten hozott az isten háta mögött c. vihihiről.


*sajnos nem linkelhető, mert zárt blog, de ott is szobatisztulás esete forog fent.

2011. július 22., péntek

Vidékiség gyakorlat

Az alábbi képen Ákos a Döbrögivé válást gyakorolja. A póz már megy, és az outfit is alakulóban, tekintetek csizmára vet.

Valójában az úgy volt, hogy ez volt az az időszak, amikor az eső elmosta a várost, kint mindenhol víz (a kertben nem hömpölygött amúgy), bent a házban viszont 28 fok volt még. Ákos ezért egy szál body-ban kezdte a napot, majd hopp, beleugrott Borcsi gumicsizmájába, hogy ő most kimegy, csá. Én gyorsan lekaptam a fogasról a pulcsiját (Farm felirattal!), és ráadtam. A gatyát már nem várta meg mert sürgősen beszélgetnie kellett a csigákkal, és meg kellett őket kínálni levéllel, hogyaszongya: jájájá! ham! ham! (még mindig nem beszél, a jájájá az mindent jelent: -Ákos, mondd, hogy fagyi! -Jájájá!. -Ákos, mondd, hogy csúszda! -Jájájá! -Ákos, mondd, hogy arterioszklerózis! -Jájájá! -Ügyes vagy kisfiam). Aztán bóklászás közben talált magának egy cső kukoricát (bal kéz), amit a nap folyamán békésen elmajszolt, bár tegnap a felét még megtaláltam a nagy szekrényben. Úgyhogy mától a közlekedésben is idomulunk, nem szarozunk próbálkozunk tovább az urbánus hatású motorral, hanem traktorba ültetem, és úgy megyünk sétálni a videotékába.

2011. július 21., csütörtök

Kertben

Ha én lennék Amelie, a rólam szóló film úgy kezdődne, hogy szereti, amikor reggel, zuhanyzás közben az arcába süt a nap, és szereti a friss levegőn végzett könnyű fizikai munkát, ilyenek. Na most ez utóbbi megfogalmazás azért elég kétséges, hogy bekerülne egy rendes filmbe, biztos valami kertészkedésről hadoválnának, hallgatni a fű növését, pedig dehogy. Jelenleg ugyanolyan lelkesen söpröm a járdát árvíz után, mint ahogy a vincákat ültetem a szubalpin klímáról áttelepített, és legott belepusztult muskátlijaim helyére. Asszem, most egy kicsit gyors voltam, elmondom, mi van.
A múlt héten beütött a kánikula. A muskátlik, amik tövenként legalább 6-8 virágot hoztak Sopronban, hasonló gondozás mellett  Közép-Magyarországon kihalásnak indultak, gyakorlatilag úgy össszecsoffadtak, hogy virágjuk már egyáltalán nincs, és  nem is a helyükre, hanem melléjük is be lehet ültetni  a ládákba 3 vincát, majd kitépem őket, ha végleg  elpusztultak.  Mármint a mustkátlik. Valami azt súgja, hogy nincs is ez már olyan távol. Na de viszont a  kánikulát egy hét után kisöpörte a hidegfront, ami a muskátlik állapotán nem javított, de legalább akkora  zivatarokkal jött, mármint a front, hogy kétszer egymás után öntötte el az árvíz a ház előtti utcákat (sarokház), éjszakai sötétség volt nappal, és a csukott ablakokon át dőlt befelé a víz. Örült az anyám tapétája, örömében több helyen felpöndörödött, több is veszett Mohácsnál. Pl. beázott a laptopom  a beverődő víztől, bár annak már úgyis mindegy, csak még a képeket kéne lementeni róla, úgy három év termését, mert alighanem pótolhatatlanok, ti.  egyik gyerekem se lesz már többet egyéves például.
Ákos is ügyesen belejött a kertes házi létbe, csak még  azt nem tudja, hogy a lengő pöcs ugyan megfelelő viselet egy kétévesnek a kétméteres kőkerítéssel körülvett udvarban, ám a falon túl már nem annyira comme il faut. Nem is nagyon érti, hogy miért cipelem őt mindig vissza, amikor az árvíz hordalékát söpröm a járdáról, amikor neki is van eszköze, figyeld már, felmosómoppal támad, azt talált, ügyes. Meg ma is jött lelkesen segíteni, elültetni a vincákat. Természetesen az eső csöpögött, de minket, földműveseket ez a legkevésbé sem zavart, csak gumicsizma legyen, meg ültetőlapát. Azért a kert jelenlegi állapotát elnézve azt hiszem, Ákos még mindig nem ültetésérett, talán majd jövőre. Emellett mind a két gyerek nagyon ügyesen szét tudja locsolni a medence tartalmát a különböző növényekre, csak a Borcsi már megint nincs itthon, mert elvitte a cica Sósapuka, kár. Pedig mekkorákat sikongatna holnap, amikor a trombitaafolyondár lehullajtott  virágait söpörjük majd össze! Ja, és jelen pillanatban nincs is kifogásom az életmódunk ellen, mondjuk jó lenne egy kicsit többet látni a férjemet, de ez nem újdonság, ezzel szemben az, hogy megfizetik a munkáját, Sopronhoz képest mindenképpen az.

2011. július 19., kedd

Beszéljünk a divatról

Szóval, mivel ilyen szépen visszafogytam a 36-38-as méretre, elvitt a Pé berendezkedni rá ruhailag. Az elmúlt öt évben kb. fél évig voltam ilyen méretű, (ez volt a Péfogó súlyom a két gyerek közt), az első terhesség előtti ruháimra viszont, amik mind egy szálig ilyen méretűek, már ami még megmaradt belőlük, szerintem már nem kéne alapozni egy ruhatárat, múzeum. Na szóval mivel árleszállítás van, megvásároltam a fél Promodot a WestEndben, a másik felet meg az Arénában. Ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy nem vagyok márkahű, se ruhasznob, aki csak egy helyen hajlandó vásárolni, csak a végén mindig így jön ki. Én tényleg végigjártam mind a két plazát tisztességgel, végiglapoztam a ruhákat, és az jutott eszembe a kínálatról, hogy vaze, hol fognak találni annyi hibátlan combú lányt, aki ezt a giga mennyiségű miniszoknyát és sortot megvásárolja és elhordja? Aztán elkezdtem nézegetni a miniszoknyás és sortos lányokat, és arra következtetésre jutottam, hogy a tökéletes comb idén nem követelmény. Nem baj, azért én nem vettem egyiket sem. Emellett próbáltam ruhácskákat is venni, a legtöbbnél nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy ez itten most egy felső-e, vagy egy szoknya, esetleg ruha, gyakorlatilag bármelyik lehetett volna, attól függően, hogy hova húzza az ember, derékra-e, vagy mellre, a vállpánt, ha volt, segített kicsit. Na most aki ilyen ruhákat visel, attól meg szeretném kérdezni, hogy tudja-e, hogy legalább tíz kilóval többnek néz ki a valódi súlyánál, mert a gumis/rakott derék sajnos akkor is rengő csípőjű parasztasszonyt varázsol a viselőjéből, ha az egyébként egy nagyon finom, illatos pesti hölgy.
És akkor, miután mindent végigjártam és behánytam, bementem a Promodba, és vettem normális ruhákat, és most elégedett vagyok.
Ja, és még azt is szeretném mondani, hogy ha rondák lennének a ruhák, akkor is a Promodban vásárolnék, mert nem tesznek neont a próbafülkébe, amitől még az a narancsbőr is látszik, ami nincs is, és hoz az eladólány méretet, ha nem jó, amit az ember magával visz (mondjuk ez a Promodban nem szokott előfordulni, tekintve, hogy a 38-as mindig jó, kivéve, ha nincs 38-as, mert akkor a 36-osról derül ki mindig, hogy szintén jó), és ajánl további ruhadarabokat is, és általában megmondják, ha valami hülyén áll. Szóval eladóként viselkednek, nem odaállított pénzbeszedő automataként, ez jó.
Úgyhogy mostanában pompásan nézek ki, ha végigmegyek a városon, tegnap pl. bezsebeltem egy hú, hát te semmit se változtál-t, ami izgi, tekintve, hogy kb. 18 éve találkoztunk utoljára a hapsival. Most nem tudom, hogy ez jót jelent-e, vagy rosszat, de én optimista vagyok, tekintve, hogy a kedvenc új nadrágom volt rajtam.

2011. július 17., vasárnap

Veszteség

 A négy négygyerekes nap veszteséglistája megdöbbentően rövid lett, jelen pillanatban egyetlen tárgy szerepel csak rajta: egy műanyag tányér. A körülmények különös együttállása következtében eltört. Minden más megúszta. Érdekes.
Azért fél nap még hátra van. Nem, nem számolom a perceket, csak úgy mondtam.

2011. július 15., péntek

Az élet mostanában

Na, hát engem meg tegnap leelvontoztak, most erre mit mondjak? Köszi :). (Ez itt az első smiley a blogomban, úgy értem, az összes blogomban öt* év alatt (5db)).
Amúgy most az van, hogy a nővéremék elmentek kenutúrára, minek okán a gyerekeik nálunk vannak. A napunk úgy néz ki, hogy fél hat körül kelünk a hőség miatt. Azt ugye már a Germanus Gyula felesége is megírta, hogy Indiában, a nagy melegben így élnek, hajnalban megcsinálnak mindent, aztán nap közben behúzódnak a házba, és este lehet újra kimenni, az életünk egy Goa party, hehe. Mondjuk ezt a fél hatos kelést úgy kell érteni, hogy valamelyik gyerekünk átcsoszog, betelepszik az ágyunkba, én félálomban, a megfelelő gombok megnyomásával beindítom az estei X-Men nézés után gondosan bekészített kis vakondot, aztán tátott szájjal horkolok egészen hétig, és ebben csak néha zavarnak meg a térdkalácsomba/szegycsontomba/hallójáratomba becsapódó gyerektestrészek. Aztán a Pé meghozza a kávét/tejet/teát, ki mit szokott,és valójában ekkor kezdődik a nap. Toalett (bugyi, kis szoknya, melltartó vagy trikó, ilyenkor nem öltözünk rétegesen, meleg van), majd megkezdődik a maratoni reggeliztetés, aminek egyetlen közös pontja, hogy minden gyerek iszik tejet csodaszívószállal. Más közös pont nincs, ideértve az időpontot is, ugyanis mind máskor találja ki, hogy lenyomja azt a másfél falat kalácsot, de legalább is hosszas könyörgésemre megpróbálja, majd öt perc után feladja a harcot, hátrahagyva ötmillió hangyabolynak tíz évre elegendő morzsát. Fejenként. Addigra már minden gyerek fel van öltözve, úgyhogy lehet is levetkőzni, és kezdődhet a medence party az udvaron. Ilyenkor oson el valamelyik felnőtt a családból beszerző körútra, gyümölcs, szívószál, szalvéta, kávé, ezek fogynak mostanában, meg a sör. Aztán 11 körül beterelem őket, délig szétkapják a lakást, én szétröhögöm magam a kiszűrődő párbeszédeken, totál szürreál, majd hosszas könyörgés után kézmosás, ebéd. Két percen keresztül mindenki lázas táplálkozást színlel, majd látványosan elkezdik dörzsölni a szemüket, hogy ők már nagyon álmosak, ah, áldott fél hatos kelés! Aki meg nem akar aludni, azt megfenyegetem, hogy akkor nem jöhet délután fagyizós-játszóterezős kiruccanásra. Ez hat, fél órán belül csönd van, addig megtömöm a mosogatógépet és összeszedem a játékokat, és amikor már azt hiszem, hogy mindennel végeztem, söprögetés közben még innen-onnan előkerül egy fóka vagy egy Barbie paróka, esetleg egy játék bevásárlókosárba gondosan lefektetett és betakargatott flamingó, miegymás. Ébredés után uzsonnáztatok, ld. mint a reggeli, úgy délután ötig. Aztán összeterelem a bandát, akik persze már csurom vizesek, illetve homokosak, mert aki befejezte az evést, vagy legalább is lenyelte az aktuális falatot (bár igazából ez sem követelmény), már rég kilógott pancsolni a kertbe, vagy hintázni, vagy homokozni, vagy virágot szedni, esetleg levelibékát/pókot/hangyát bámulni, természetesen pucéran. Ja, egyébként 2-7 éves gyerekekről beszélünk, négy darabról, két fiú, két lány. Természetesen egy pillanatra se tudják befogni a kicsi szájukat, és egy pillanatra se unatkoznak. Pillanatnyilag a gyerekkoruk legboldogabb nyara díj várományosa a helyzet. Aztán megoldom, hogy mindenkin legyen megfelelő számú ruhadarab, és kihirdetem az egész napi logisztika végeredményét, hogy ki mivel jön fagyizni-játszóterezni. A járműparkot a következő szerszámok képezik: 2 db motor, egy kisebb és egy nagyobb. 1 db segédkerekes, rózsaszín kerékpár. 1 db roller. 1 db traktor 1db utánfutóval. 1 db hátulról tolható és irányítható bababicikli, ún Maciduda. 1 db háromkerekű bicikli. Más nincs, tekintve, hogy a tesómék járműveket nem csomagoltak a gyerekeknek. Autósülést viszont igen, így szégyenszemre ma már kocsival mentünk, de csak mert a Pé a mai nappal munkába lépett az új munkahelyén, egyedül meg nem biztos, hogy le tudtam volna vezényelni a karaván sikeres útját a cukrászdáig. Pedig milyen kedvesen mosolyogtak ránk az emberek!

Basszus, mennem kell, mi az in medias res ellentéte, amikor a befejezés olyan, hogy belevág a közepébe?

*bár valójában már hat éve, csak elfelejtettem, hogy megint eltelt egy év.

2011. július 12., kedd

Elválasztási műsor

Most el fogom magyarázni, hogy annak dacára, hogy imádom őket, miért ünnep minden perc, amit a gyerekeim nélkül töltök. Példamese.
Tegnap elmentünk a Pével moziba, és megnéztük az X-Men-t. A filmet nyilván nem mi választottuk, hanem az választott minket, kb. ez volt az egyetlen, ami jókor kezdődött: nem lógott bele a fürdetésbe, és még aludni is volt idő utána, valamint nem 3D-s. Mindegy, jó lesz. Mondjuk elég bátor bevállalás volt ahhoz képest, hogy nekem aztán halvány lila segéddunsztom se volt róla, hogy mi is ez az X-Men, biztos valami zimbes-zombis, olyan furcsa alakok vannak benne, le fogom fosni a rüsztömet félelmemben, feltéve, hogy bent merek maradni, plusz késtünk is vagy negyed órát, na ennek ellenére kb. a tizedik percben éreztem, hogy hajaj, erre rákattantam, mint... mint Kalib a Trónok harcára, ha értitek, mire gondolok. Úgyhogy ma számtalan sikertelen letöltési kísérlet után megpróbáltam a másik lehetetlent: eljutni a videotékába, vagy hogy hívják ezeket mostanában, ahol filmeket adnak kölcsön. Mondtam a Pének, hogy menjünk. Ő rövidgatyában, pólóban, én napok óta egy szál kisszoknyában, egy vállpántos trikóban és egy bugyiban nyomulok itthon (nyilván nem napok óta ugyanabban, de a stílus ugyanaz), hogy is mondjam, meglehetősen lenge kánikula viselet, szükségem van a Pére, hogy emelje a fényemet, ilyen viseletben egy kétgyerekes családanya nem mutatkozik nyilvánosan, hacsak nem férjjel együtt. Csakhogy a Pé beintett, nem jön, Nagyanyó baracklekvárt főz be, nem ér rá gyerekezni, majd ő vigyáz rájuk, menjek. Mutatok a kis vakondot meredten bámuló kölkeimre, ezek ugyan nem valószínű, hogy a fejüket is elfordítják, amíg mi távol vagyunk, momentán biztonságban van tőlük a dolgozószoba ugyanúgy, ahogy a vécécsésze, plusz teátrálisan ráfordítottam a kulcsot mind a kettőre, de a Pé kitartott, menjek egyedül. Na, Borcsi megneszelte, hogy készülök lelépni.
- Anya, hova mész?
- Videotékába, drágám, nem soká jövök.
- De hazajössz?
- (nem, ott alszom) Persze, hogy hazajövök, mire vége a mesének, már itthon is vagyok.
- (sírásra görbülő szájjal) Hát jó, anya, most elmehetsz, de ne felejts el írni!
- ö, ööö, hát, nem fogok. Na szia!
- Szia anya, de siess haza!
- Sietek, kicsikém!
- Jó, de majd én is megnézem azt a filmet, jó?
- Hát persze, ja, nem, dehogy! Szia!
- Szia anya, és itthon alszol?
- (vááááááá) Persze, hogy itthon alszom! (hol máshol? Életében kétszer nem aludtunk egy fedél alatt, de az is már vagy két éve volt utoljára).
Na, szóval nem mondhatnám, hogy tőlük lelépni annyi, hogy kulcs, telefon, kistáska, a dieu, és ez még csak a Borcsi volt, aki azért három évet lenyomott már különböző bölcsődékben és óvodákban. A Poji, mivel beszélni még nem tud/hajlandó, fizikai síkon akadályoz, amennyiben belecsimpaszkodik a lábamba, majd visít, amikor meg hazaérek, akkor olyan megkönnyebbülten sóhajtja, hogy anyaaaa!, mintha egész távollétem alatt visszafojtott lélegzettel lézengett volna. Szóval nem mondhatnám, hogy annyival beljebb vagyok attól, hogy van kéznél egy nagymama, aki vigyáz rájuk, mert hát az tökjó, csak legyek ott én is. És most elmegyek X-Men-t nézni.

2011. július 11., hétfő

Kiegészítés az előző bejegyzéshez

Ami meg azt illeti, hogy Ákos rendes baba volt, és nem harapta ki a mellemet, az még most is jól jövedelmez neki, mert reggelente, amikor öltözöm, rend szerint addig kunyerál, amíg, na jó, egy kicsit ma is rácsatlakozhatsz. És akkor kiváló technikával bepróbálkozik, és úgy is marad, amíg új, izgalmas kihívások nem érik. Szerencsére elég kíváncsi gyerek, és ez hamar eljön. Mindazonáltal nem tudom, hogy honnan veszik az okosok azt a parát, hogy a babák valaha is elfelejtik a szopótechnikát, jelenleg nem úgy áll a helyzet.
Nem, nem szoptatok, amennyiben nem jön a mellemből semmi (bár Ákos rend szerint azt kamuzza, hogy igen), és a gyerek táplálását nem erre alapozom, jó eséllyel nem lesz belőle Robin Arryn, ha értitek, mire gondolok, de hát mondtam én, hogy
1. elég bújós gyerek,
2. meg rosszcsont is.
Tényleg, anyukák, ti szoktatok pl. vécére menni a gyereketek szeme láttára? Hát öltözködni? Zuhanyozni? És hány éves koráig? Én simán, mondjuk ott a határ, hogy tampont már nem cserélek, azt nehéz lenne elmagyarázni.

2011. július 10., vasárnap

Ákos kétéves

A legnagyobb hír most az, hogy Ákos kétéves lett. A szülinapi ajándékán nem kellett sokat tanakodni, biztosra mentünk, ugyanis bevetettük a Pakpakpak* kategória több indulóját, úgy is, mint Duplo traktor, betonkeverő, valamint egy gyereknagyságú pedálos traktor, ami szomorúan előrevetíti, hogy életem hátralévő részében kétrét görnyedve, egy piros gyerekméretű traktor kormányát fogva fogom vezérelni a szerkezetet körbe-körbe az udvarban, szép kilátások, mindegy. Szóval a gyerek nem tud még pedálozni, na. Viszont minden mást tud, amit egy kétéves, kivéve a beszéd, nem tudom, ez mennyire elvárás, remélem, nem, feltéve, hogy van alternatív módszere a kommunikációra, és neki van, erősen barkochba jellegű, némi hupikék törpikék kifejezésmóddal megspékelve (-Ákos, mit szeretnél? -Pakpakpak! -Traktort? -Nem! -Betonkeverőt? -Nem! -Markolót? -Nem! -Homlokrakodót? -Aha!), viszont cukin csinálja, és értjük egymást.

A gyermek örvendezett az ajándékoknak, mi nem kevésbé a születésének meg a Mojitonak és a Sangriának, a többiek a három évnyi házasságunk alatt tökélyre fejlesztett pizzának (aminek újabb fontos evolúciós állomása volt a rétesliszt használata, öcsém, tutiság!). Én időnként a múltba révedtem, hogy milyen rendes baba is volt már Ákos, két és fél óra alatt megszületett, nem ordított sokat és nem harapta ki a mellemet, bár lehet, hogy ezt az emléket csak az idő szépíti így meg, lényeg, hogy az abszolút kiszámíthatatlan korának vége, ez már szinte kezelhető lesz innentől kezdve. Amúgy ellazázok itten, hogy milyen rendes kisgyerek az Ákos, de egyébként azon kívül, hogy egy istencsapása rossz kutya, aki állandóan valami gazfickóságon töri a fejét, tényleg iszonyú helyes gyerek, és übercuki, meg okos is, meglepően az, csak úgy mondjuk nehéz rájönni, hogy mindig benne marad az infó, ugyanis nem beszél.
Ja, és bújik, na, végre, van egy bújós gyerekem, Borcsi, ha nem éhezne meg időnként, felém se jönne hetekig, őrület, neki aztán a lelki igényei leginkább egy rinocéroszéhoz konvergálnak, és most nem tudom, hogy ez ilyen magzat/babakori sérülés-e, mert az anyja annyira rettegett, vagy amúgy is ilyen lenne, lényeg, hogy a Poji viszont igen kis bújós lett, úgyhogy végül is az én lelki igényeim is ki vannak elégítve szerencsére. És akkor ez a post most átbillen csúnya mentegetőzésbe, amiért nem tudok kellően örömködni, és megfelelően vattacukros hangulatban méltatni egyszülött kisfiam erényeit, de a helyzet az, hogy gyakorlatilag kicsapódott az agyamban a fehérje, olyan forróság van, este tízkor ültő helyemben szakad rólam a víz, és gyakorlatilag a nevemet sem tudnám most folyékonyan elmondani, olyan szinten lefáraszt a Közép-magyarországi hőségrekord, amit egyébként a kölkek iszonyúan élveznek, tekintve, hogy szinte az egész napot a kertben töltik, hol egy gótikus beütésű sárkányos-vízköpős, ugyanakkor felfújható gumimedencében (vízicsúszdával, ofkorsz), hol meg a különböző hintákon és járműveken ülve, nem olyan szar ez nekik, csak én ne izzadnék mint a ló.
Na, bónusz fotó, ott a fejem rajta.























* hát ez úgy nagyjából minden munkagépet jelent

2011. július 6., szerda

Mert én ilyen kíváncsi nő vagyok

Azt szeretném megkérdezni, hogy ha nyilvánossá kell tenni minden Google-profilt, illetve kötelező lesz megadni a vezeték- ill. keresztnevet és a nemet (törlés ódiuma mellett), akkor elég lesz-e bekamuzni valamit, hogy továbbra is ingyenmunkával gyárthassa nekik a klikkeket tovább blogolhasson itt az ember, (így lettem én Pé Kalib, ez hihetően hangzik?), vagy a frankót kell mondani.
És még az is érdekel, hogy ezen túl ki lesz az, aki névvel-címmel-személyi igazolvány számmal kiteregeti ide az életét vadidegen embereknek, hány bloggere marad ugyan a Blogspotnak, eh, szarni bele, én magam már vagy 16-szor; családostól háromszor költöztem, a blogom meg 2005 óta négyszer, mert ha nem tetszik a rezsim, akkor tőlem bekaphatják tipli, a Google meg dörzsölje csak a markát a sok begyűjtött (kamu) névre, nagyot nyertek, ügyes.
Emellett még az is érdekel, mert ma különösen kíváncsi hangulatban vagyok, hogy honnan a jóistenből gondolják, hogy valaha is túl lehet rajta lépni, hogy egyedül voltam terhes, egyedül szültem meg, és egyedül gondoztam egy éven át az elsőszülött gyerekemet. Nem, nem lehet rajta túllépni, ebbe én még száz év múlva is bele fogok halni ha rágondolok, és érdemei tiszteletteljes elismerése mellett elmegy a picsába, aki a jótanácsait osztogatja, hogyaszongya: elmúlt. Nem múlt el, sosem fog elmúlni, és leginkább azért tudnám fejbe kúrni a kétszázötven Celsius fokos, kongó palacsintasütővel a jó Sósapukát, mert azt az időszakot változtatta rettegéssel teli rémálommá, aminek életem legboldogabb részének kellett volna lennie.

2011. július 4., hétfő

OTP-től a cigánypecsenyéig

Én egyébként egészen a mai nap reggeléig azt hittem, hogy az ilyen pénzügyekkel foglalkozó magán- és jogi személyeknél, mint például könyvelő, vagy bank (OTP) előnyös tulajdonság a pontosság, még szabatosabban fogalmazva elengedhetetlen. Erre a hitemre alapozva megrendeltem azt a szolgáltatást a pénzügyekkel foglalkozó OTP-től, hogy reggelente sms-ben közlik velem a számlaegyenlegemet. Pisi, kávé, számlaegyenleg, valahogy így. Gondoltam, menni fog nekik, ha már felajánlották, bár kicsit gyanús volt, hogy a szolgáltatás mellett nem volt ott az ára. Végül is bank-ügyfél relációban pénzről beszélni tényleg snassz.
Nem baj, megkockáztattam.

Aztán az egyik reggel fals számot küldtek, gondoltam sebaj, nyilván a napi nyitóegyenleget közölték, és csak a nyitás után vonták le a lakás törlesztőrészletét, érthető. Mindazonáltal azért örültem, hogy aznap véletlenül éppen tisztában voltam vele, hogy negyedike van, az esedékesség napja, mert az ciki lett volna, telitankolni az autót, aztán ott állni hülye fejjel és üres kártyával a pénztárnál. Tényleg, ilyenkor mi van? A benzin nem lehet visszatenni a polcra.
Ma viszont küldött az OTP egy hat számjegyű számlaegyenleget, ami racionálisan szemlélve cseppet sem volt valószínű, tekintve, hogy erre a számlára kb. a gyed érkezik, és a családi pótlék, és az sajnos nem hat számjegyű, még együtt véve sem. Aztán lemerült az elem a billentyűzetben, és nem tudtam megnézni a számlatörténetet, viszont elemtöltés közben, tekintettel az anyagi helyzetemben beállt szerencsés, bár váratlan fordulatra, lélekben vásároltam magamnak egy Kindle-t meg egy biciklit (Körmöspálcás biciklis város), és számos csini ruhát, és úgy döntöttem, hogy biztos a költözés idejére a pénztárcámba helyezett kínai szerencseérme füzér tette meg a hatását. Mondanom sem kell, hogy a beígért pénz nem volt a számlámon,  a számlatörténetben a nyomát se leltem, és a számlámon valójában nulla forint van, úgyhogy végül Kindle, bicikli és csini ruhák helyett fájdalomdíjként egy parfümöt és egy menő napszemüveget kaptam a férjemtől, bizony, Gant. Na jó, nem azért kaptam.
Egyébként a költözés óta azon szoktunk röhigcsélni, hogy mélyen egymás szemébe nézünk, és váratlanul megkérdezzük, hogy "ugye neked is ez életed legboldogabb napja?" Amúgy tényleg szokatlan volt, hogy egész délután tudtunk kézenfogva lófrálni meg shopikázni a városban gyerek nélkül, csak úgy ráérősen, egymásra figyelve, és nem a kölkekre, és még az is kiderült, hogy a fő presszóban Illy kávét mérnek, tökjó.
Cserében anyukám gátlástalanul ekézte a cigánypecsenyémet, de a Pé megvédett, hogy neki ízlik. Nekem is ízlett, biztos egy másik bolygóról jöttünk, vagy valami.

2011. július 2., szombat

Kisszobába toppanék

Tudjátok miért jó a paleolit (zsír alapú) táplálkozás? Mert az embernek nincs többé szüksége szájfényre. Ma például a konyhapult mellett állva befalatoztam egy fél főtt sonkát; hús, zsír, bőr.
Otthon, édes otthon.

2011. július 1., péntek

Félre a költözős gondolatokkal, most nyaralunk!

Ma még nyaralunk egyet a Nagyanyónál, holnaptól viszont itt fogunk lakni.
Az úgy lehet, hogy a Pé ma elhozott minket Körmöspálcásra a szokásos hétvégi látogatós cuccal (nagy fekete táskában a ruháink, kis rózsaszín hátizsákban a játékok). Aztán visszafordult, Pesten felvette a teherautót, visszarongyolt Sopronba, ahol holnap reggel, miután elviszi a régihozzánk az unokahúgomékat a VOLT-ról zuhanyozni, reggelizni és aludni, berakja a teherautóba a már összepakolt holminkat (azért megvárja, míg a lányok felébrednek, nem fogja kihúzni alóluk a matracot, vagy ilyesmi), és elhoz mindent Körmöspálcásra (kivéve lányok). Na, akkor kezdődik az ügy érdekes része (a dobozolás az uncsi, már-már rutin, bedob az ember egy(-két) Bacardi-kólát, és egy lendülettel kartonba zárja a konyhát, plusz szekrény- és hűtőmosás). Mert most itt az van, hogy egy komplett és működő háztartásra fogunk rátelepíteni egy másik komplett háztartást. Végül is nem izgulok, hely van, raktár van, tervek, B tervek, és egyéb szuper ötletek vannak, egyedül a könyvespolcokkal állunk csehül, de abból hol van elég? Mondjuk nagy előrelépés volt a helyfelszabadítás rögös útján, amikor Ákos születése előtt két nappal elázott a pincénk, és benne a Pé mindegy hatszáz kötet könyve vált így nagyjából homogén cellulóz masszává, de az már nem számít, mert Ákos már idestova kétéves, és ennyi idő alatt anyukám a FAO összes gabonaraktárát kétszer megtöltené az újonnan beszerzett irodalommal. Ami mondjuk nem lenne olyan nagy baj, ha tényleg a FAO gabonaraktárait töltené, de sajnos a mi szobáinkat is, a Pé meg többé nem hajlandó raktárban tartani a könyveit a két évvel ezelőtt elszenvedett veszteség miatt, holott a szaporodásuk tempója indokolná, hiába állítom neki, hogy itt Körmöspálcáson a legnagyobb felhőszakadáskor se kúszik magasabbra a víz a ház lábazatánál, de az ajtón vagy az ablakon egészen tutira nem fog bejönni, ez nem a FAO gabonaraktára egy új építésű társasház, hanem egy régi építésű családi. Ő már biztosra akar menni, a legszívesebben a könyveivel a feje alatt aludna. Ami szerintem hülyeség, nem a könyvvel a fej alatt alvásra gondolok, mert az persze, hogy az, hanem egyáltalán a könyvvásárlásra, egyszer elolvasod, aztán áll a polcon további ötven évig, fogja a port, áll benne egy vagon pénz, amikor pl. el lehet olvasni monitoron is, és rögtön nem fog sérvet kapni a feleség, amikor az ötven év alatt összeharácsolt könyvmennyiségnek egy gyenge kis töredékét próbálja leszállítani papíron, kötve a raktárba, na részemről ez tette be végleg a kaput a Guttenberg-galaxisnak. A már említett fekete táska ugyanis, ami ruhával megtöltve még egészen kezelhető súly, könyvvel megrakodva gyakorlatilag mozdíthatatlanná vált, még szerencse, hogy vannak kerekei, ami mindazonáltal nem jelent túl nagy segítséget, ha a szoba és a raktár között mintegy 28 lépcsőfok szintkülönbség van, szevasz. De én elszánt voltam, mégsem eszetlen, mert az utolsó pillanatban a mudrás, meg a körmöspálcási sztorikat tartalmazó könyvet a hirtelen támadt érdeklődésemre tekintettel visszafordítottam. Veszek is inkább egy e-book olvasót, vagy mi a neve annak, valami úgyis kell a bekrepált gépem helyett monitorbámulás céljára.
Szóval itt tartunk most, és úgy teszek, mintha a mi szobánk lenne a legnagyobb probléma, közben meg csak azért írok arról, mert annak tudtam a legkönnyebben a végére járni. A nappali teljes berendezésének a cseréje, na, az már izgalmas lesz, ami azért fog megtörténni, mert anyukám végignézett a vidáman hancúrozó unokaseregen, ezt felszorozta két évvel, és úgy döntött, hogy ha már 250 évet és számtalan generációt kibírt a nappali bútorzata, mégiscsak botorság lenne most a biztos halálba küldeni. A miénknek meg úgyis mindegy, azt már úgyis használjuk egy éve, úgy is néz ki. Amúgy szerintem igaza van anyukámnak, majd cserébe leharcolom a számítógépét.
Egyébként a legcukibb dolog ever az volt, amikor Sopronból elindulva Borcsi szabaddalban búcsúzott a várostól és benne mindentől és mindenkitől, akit szeretett, gyönyörű hajlításokkal és bámulatos szöveggel, én a táskám fülét rágtam a röhögéstől, és a Pé válla is gyanúsan rázkódott. Nem aprózta el, Nagycenkig kitartott a históriás ének, ami majdnem negyed órát jelent, szerintem ez szép teljesítmény egy négyévestől. A telefonommal készítettem róla felvételt, remélem, sikerül leimádkoznom róla valahogy. Ja, kedden érkezik az új telóm, királyság!