2012. augusztus 31., péntek

Munkahelyi klíma

Kalib: - Nézd már, olvastátok, hogy találtak egy bolygót a "lakhatósági zónában"? Kár, hogy akkor is csak négyezer-kilencszáz év múlva érnénk oda, ha fénysebességgel közelítenénk felé.
Vágó fiú: - Én biztos odaérnék!
Szerkesztő lány: - Hogy? Tudsz egy rövidebb utat légvonalban?

A kézenfekvő megoldások mindig lenyűgöznek

Kéményseprő: - Hát igen, idén sem lesz könnyebb a tél.
Kalib: - És a gázár, az hagyján, kit érdekel, amikor itt a fa. A hús viszont úgy megdrágul, hogy csak pislogunk majd.
Kéményseprő: - Ja, hát az nekünk nem gond.
Kalib: - Miért? Vegetáriánusok?
Kéményseprő: - Nem, most vettünk hetven csirkét, ott kavarnak az udvaron.
Kalib: - Jaaaaaaa!

2012. augusztus 27., hétfő

A kisvárosi alternatív energia-hordozókkal kapcsolatban

Azt mondja a szomszéd csávó, hogy van neki egy házi energiamezeje.
A kertje végében, a susnyásban van valami faféle, ami évente négy métert tud nőni. Ezt minden évben levágja, meg szerzett hozzá egy aprítékoló gépet, azon áttolja az ágakat, meg szerzett valahonnan egy spéci kazánt is, amit ezzel az aprítékkal etet. A fűtési költsége így a mínusz 25 fokos teleken is a nullához konvergál, a fosszilis energiahordozók meg bekaphatják.
Mondjuk az ilyeneken azért szoktam dobni egy hátast. És mi a francért nincs minden kertes ház végében egy ilyen mini energiamező, a helyi kisgép kölcsönzőnek meg öt ilyen aprítékolója? Csak a klíma a francba, az van, meg a hatvanezres fűtésköltség havonta, az.

2012. augusztus 24., péntek

Bemelegítés*

Van a Pének egy kollégája, a neve Körte Tibor. A múltkor meglátogattak minket, és végtelen jófejségük bizonyítékaként körtés Tibi csokit hoztak a gyerekeknek, szétröhögtük magunkat (nekünk meg Mavrodaphnét, hát ez se rombolta a népszerűségüket).
Van nekik egy elég friss gyerekük is, Körte Szonya, aki most már nyilván nagydarab, van vagy három hónapos is, de akkor még csak egy pár hetes kismacska volt, a gyerekek imádták. A kisbaba születésére való tekintettel a látogatásuk alkalmával átpasszoltuk nekik a nemrég visszakapott babaruhákat azzal a feltétellel, hogy nem adják vissza soha**.

A minap Ákosra fel akartam adni az egyik kisgatyáját, ami egy rendkívül sikeres darab, nagyjából egy éves korában nőtt bele, és azóta jó rá. Gondolom, megunhatta, vagy valami, mert ezúttal hangosan tiltakozott ellene. Én meg biztattam, hogy nézze csak, milyen szép ez a gatya, jó kis halacskák vannak rajta, vegye már föl, nem járhat egész nap lógó pöccsel. Láttam, hogy töri a fejét a kibúvón, gondolom, felderengett neki, hogy mi lesz a kinőtt ruhákkal, majd kibökte:
- Ez már kicsi rám! Odaadjuk a Körtefejű Kisbabának!


* mert ma alighanem sokat kell írnom, ez egy ujjgyakorlat volt most
** mert ugyebár részünkről a családalapítást befejezettnek tekintjük

2012. augusztus 23., csütörtök

A szoknyák és telefonok közötti összefüggéssel kapcsolatban

Jelenleg mindent egybevetve 23 szoknya van a szekrényemben, ebből háromnak van zsebe. És még csodálkoznak a férfiak, hogy a nők sosem veszik fel a mobiljukat!

2012. augusztus 22., szerda

Fiúgyerek

Ákos: - Anyaaaa!
Kalib: - Reggelizem!
Á: - De találtam valamit!
K: - Tessék, kisfiam.
Á: - Találtam egy dobodácsot (sic!)... de már agyonnyomtam.

2012. augusztus 18., szombat

Paradicsompálinka az van-e már?

Termőre fordult a paradicsom, ami azzal jár, hogy napok óta agyhalott üzemmódban paradicsomlevet főzök be. Nem fogy, úgy látszik napról napra több van, érik, terem, anyámnál is, azt is én csinálom.
Most értettem meg, hogy miért fontos az adómentes pálinkafőzés a magyarnak. Merthogy mijafaszt csináljon most az, akinek a húsz tő paradicsoma mellett ráadásul van még egy szilva-, vagy barackfája is?

Politikus lesz

- Bunika, miért locsoltad le az Ákost slaggal, hogy nyakig vizes lett?
- Mert nem futott el elég gyorsan... És különben is, ő akarta!

2012. augusztus 17., péntek

Mostan színes tortákról álmodom, ugyanis fogyókúrázok megint

Egyébként elég gáz az, hogy Updatenorbi éppen a cukormentes ország tortáját találta megfelelően érdekes és penetráns témának ahhoz, hogy szőnyeg alatt legyakja Paleoszendi Gábort. Háború van, kérem, levezetem.

Mert ugye a cukormentes torta édesítői a paleókonyha jól ismert kellékei, xilit, eritritol, ilyenek, ami Norbi szerint marhára nem cukormentes, át vannak verve a cukorbetegek. Nehogymá' a paleót népszerűsítsék országosan, miénem a norbiupdatet - gondolja egyébként valójában szerintem. Az egészben persze az a vicces, hogy Norbi, bár leszólja ezeket az édesítőket, Update1 megjelöléssel, saját márkás termékként árusítja. A xilitet Nyírédes néven, az eritritolt pedig Cukor Zéróként - utóbbi név ugye elég beszédes, jelzi, hogy szénhidrát és kalória tartalma a nullához konvergál.Hazudik ő.

De hát azért Szendi Gábort sem kell félteni, ő is beszólogat a saját honlapján, csak hát ő annyira unortodox (eretnek), hogy vele senki se foglalkozik, vagy legalábbis kevés orvost kent meg eddig ahhoz, hogy mögé álljanak tudományosan. Mondjuk nem csoda, aki naponta háromszor kirohan a jelenleg folyó orvoslás ellen, az tényleg nem számíthat az orvostársadalom támogatására. Nem úgy Norbi, akinek a termékeit egyenesen Pados Gyula, főfogyidoki ajánlja nagy hangon.

Azzal Szendi Gábor is tisztában van, hogy a paleó konyha alapanyagai kb. megfizethetetlenek. Mert azt senki se tudja hosszú távon tartani, hogy nem eszik kenyeret meg tésztát kilónként kétszázért, és nem ehetsz tűzoltásként egy zsömlét húszért, helyette lacikonyhára kell menni húst tolni ezerötszázért. A cukor ugye tilos (kilónként háromszázért), a mesterséges édesítők nemkülönben, de itt van a jó xilit, vedd meg háromezerhatszázért, a hülyének is megéri. És akkor jön Norbi, aki a xilitet felüti egy százalék szukralózzal, amitől rögtön negyedannyi kell belőle - fele áron. Nagy bizniszmen a Norbi. A vevőnek is megéri, meg neki is. Látja ám ezt Szendi Gábor, le is stoppolja a hithű paleósoknál a nagy bizniszt, itt a cikk, ami arról szól, hogy a mozgástól még soha senki nem fogyott le, a meghackelt nyugati étrend viszont rendkívül káros az egészségre. Lásd fehérjéből készült lisztek - amik a norbisütik fő alapanyaga. Úgyhogy oda-vissza megy most a pofozkodás, rendkívül izgatottan várom a következő Szendi Gábor hírlevelet. Az egrestortát megkóstolom, de megcsinálni nem fogom, mert  ilyenkor már nincs egres, bocs.

A cukros ország tortája marha finom, muszáj volt megenni sajnos. 

Bár lehet, hogy ezek ketten nem is egymás ellen küzdenek, csak nekem van összeesküvés-elméletem máma.

Ország tortája 2012 - feladvány

És az megvan már, hogy az idei Ország tortája, a Szabolcsi almás máktorta receptje úgy kezdődik, hogy 1,6 kilogramm tojásfehérje?
Jó-jó, a recept három tortára van megadva, de akkor most hány tojást is kell vennem, ha egy tortát akarok megsütni?

Már meg sem lepődünk

Vajon mit gondolhatott rólam a fogorvos, amikor mondtam, hogy a lyuk, ami miatt bejelentkeztem hozzá, hát az tulajdonképpen eltűnt, de ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, mi újság, hátha találunk valamit?

(Nem talált semmit, azt mondta, hogy "szép kis fogaid vannak".)

2012. augusztus 14., kedd

A nyaralásunkkal kapcsolatban

Pedig az van, hogy keresgélem a szavakat napok óta, de egyre távolabb kerülök egy normális poszttól, mivel szerintem úgysem tudnám rendesen visszaadni, hogy mi volt. Elképesztően jó volt, na.
Voltunk a Bakonyban Etáéknál, akik a mi szerelmetes barátaink, és békés művészemberek, és akiknél éppen kulminált a kecsketej projekt.
Az úgy volt, hogy Eta nem hisz a tehéntejben (ahogy mondjuk a húsban, meg a cukorban sem), ezért tavaly vásároltak egy kecskét. Építettek is neki karámot, meg minden, aztán egyszer csak a kecske tüzelni kezdett.
Ekkor Attesz a nyakára kötött egy pányvát, mármint a kecskéére, nyilván, és elvezette a bakkecskéhez. Hamar  beteljesült a szerelem, tíz perc múlva már otthon voltak, és akkor izgatottan várták, hogy lesz-e kiskecske.
Lett kettő is, Picimici, és Norman Price, ahogy azt KisAtom, a Pojival egyívású kisfiuk (hivatalosan ugyanarra a napra datálódik a terhességünk kezdete) elnevezte őket.
Aztán szegény Picimicit elvitte egy torokra mért darázscsípés. A porhüvely felét elboltolták a szomszéddal tojásért, a másik fele a mélyhűtőben pihen, mert Attesz viszont hisz a húsban. Norman Price viszont továbbra is szívta az anyja csecsit, úgyhogy a háziaknak nem maradt kecsketej.
Pucolták volna el a háztól nagyon a gödölyét, de senkinek sem kellett, kivéve Bürger(meister) Józsinak, a polgármesternek, de ő is csak ígérgette, hogy jön érte, de nem jött.
Attesznál végül az egyik nap betelt a pohár, és elment a kocsmába, hogy felajánlja a kecskét. Jelentkezett is érte az egyik közmunkás asszony, jött is a kolléganőjével felmérni a terepet. Kicsit bizonytalanul nézegették az állatot, parázs vita alakult ki, hogy tejes gidaként jobb-e a húsa, vagy táplálják-e még tovább, de abban egyetértettek, hogy jó vásárt csináltak, ingyen kapták. Akkor elmentek, hogy hozzanak egy autót, mert mivel is vigyék el amúgy.
Pár perc múlva megjelent a polgárőrség egyik gépjárműve, amibe betuszkolták Norman Price-t. Mici, az anyaállat úgy fél percig még mekegett utána, de aztán elfelejtette, mi történt, Borcsit meg azzal vigasztaltuk, hogy előkelő állást kapott a Norman, megy a Sobri Jóska kalandparkba a kecskesimogatóba, aranyvilág jön rá.
Azóta valóban van kecsketej, napi három liter. A fejés nagy vonalakban a következőképpen zajlott: A Pé fogta a kecske hátsó lábait, Eta a fejénél énekelt Borcsi kifejezett kérésére, Attesz pedig fejt lelkesen. A gyerekek és én a karám deszkái mögül figyeltük érdeklődve a fejleményeket.
Ezen kívül voltak még egyéb izgalmak is, borjúpörkölt, meg kalandpark, ahol Borcsi már a nagygyerekes pályákon csatolta magát önállóan, a fejem fölött két méterrel, én meg csak totyogtam alatta, mint a tojógalamb, a kezemet tördelve, jajistenem, az egyetlen szépséges kislányom, mi lesz, ha leesik. Persze nem esik le, azért van a beülő, és azért csatol. Nagyon büszkék voltunk rá, ő pedig nagyon lelkes. Meg volt strandolás, Etával visítva csúszdázás, röhigcsélés, bányamúezum tonnás vasakkal, ahol mindent meg lehet rángatni, és minden gombot meg lehet nyomkodni, és mindent ki lehet próbálni. A kapus hapsi (aki megkérdezte, hogy voltunk-e már itt, mire közöltem, hogy igen-igen, harminc éve) még biztatta is őket, hogy csak nyugodtan, nyugodtan, tőle akár haza is vihetjük a gépeket, de arra azért kevés az esély, mert az ember mégsem lop el műemléket, sem tonnás vasakat, csillére meg nincs már szükségünk, mert befejeztük a szaporodást, és nincs kit ringatni benne. Ez egyébként régi bányászvicc, mármint hogy a bányászok gyerekét bölcső helyett csillében ringatták. És megnéztük a kőzet- és őslénytárat, meg kirándultunk Csingervölgyben, és szedtünk Szent László pénzeket, aminek a legendáját nem mondom el, valójában pedig 40-50 millió éves óriás egysejtűek (eukarióták) megkövesedett maradványai. Jó sok van belőlük, pedig gondolom mindenki visz haza egy marékkal. Szóval marhajó volt. Ja, és ettünk házirétest is, tökös-mákost, és Eta nyújtotta a saját két aranyat érő kezével, és tudnék még mesélni, de most el kell vinnem a Masnit az állatorvoshoz generálszervizre.
Ja, még a Sopron. Ott meg a Muckon laktunk a Moha panzióban, amin eleinte teljesen ledöbbentünk, mert valami elképesztően lepattant volt. Aztán kiderült, hogy csak a mi szobánk ilyen, a többi gyönyörű, csak ez kicsi, zsúfolt, és hát nem nagyon találták el a fal színét, ezért volt nagyon béna az összkép. Vigasztaltuk magunkat, hogy mi most a hegy tetején vagyunk, gondoljunk arra, hogy valami síházban vagyunk, vagy Erdélyben, vagy ilyesmi. Aztán kiderült, hogy séfbácsi olyan ételeket tud készíteni (pl. vargányás szarvassült), amiért máris érdemes volt idejönni, és az egész valami elképesztően otthonos, és barátságos légkört árasztott, beleértve a két kutyát és a három macskát is, amik ott sütkéreztek naphosszat a vendégek közt a teraszon. Nem volt semmi karót nyelt, uncsi wellness-szálló hangulat, csak béke, meg fák és madarak, meg az olimpia, már amikor bejött a tévéadás, mert ott azért az sem egyértelmű. Egyébként a legjobbkor mentünk, itthon 39 fok volt, Sopronban meg 25, a Muckon meg 20. A programok úgy kezdődtek, hogy belaktunk az út szélén érő feketeszederből, aztán leereszkedtünk a hegyről. Találkoztunk barátokkal, strandoltunk, kirándultunk, szedtünk kellékeket az adventi koszorúhoz, voltunk Ruszton, Fertőrákoson, és a Károly-kilátónál, szóval nagyon jól éreztük magunkat.
Csak sajnos vége van, és most itt a nihil, ami a nagy örömök elmúltával tartja sakkban az ember lelkét. Mert még nincs kedvem rápörögni az ovikezdésre, meg semmire. De azért mégiscsak van hozadéka, olyan szépen kisimultunk, lenyugodtunk, hogy mostanában semmi sem tud kihozni a sodrunkból. Már-már olyanokat mondunk, hogy "milyen jók a mi gyerekeink", ami egyrészt ugyan hajaz a valóságra, mert tényleg komolyodtak valamennyit, ami a korral jár, de mégis inkább arról van szó, hogy sokkal békésebben viseljük és kezeljük a próbálkozásaikat. Amúgy meg éppen belehalni készülök, hogy már megint nincsenek velem, hanem bölcsi-oviban vannak (Poji reggel keservesen sírt, hogy nem akar menni), mert most már tényleg annyira jó fejek, hogy nem szívesen adom őket, de hát sajnos vannak bizonyos kényszerítő körülmények, úgy is, mint munka, miegymás.

Fotók
Gépesített hadosztály
Sobri Jóska, és a múzsa csókja
Előtérben a gyerekek kukoricát majszolnak, háttérben pedig a bizonyos csúszdák

 Bányatűzoltópumpa
 Muzeális bányagép
 Borcsi szédítő magasságokban mász
 Ákos közben nyulat vegzál
 Ruszt, főtér
 Micitúrókrémes kenyér
 Ez pedig a kilátás a soproni panzió erkélyéről
 Nyári bobozni mentünk ugyan
 Ruszt, Borcsi, meg a horgolt fazokni
 További Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Valamint Ruszt,
 Ruszt,
 és Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Ruszt volt már?
 Aham.Ez pedig már Fertőrákos, háttérben a mangalicák