2012. augusztus 14., kedd

A nyaralásunkkal kapcsolatban

Pedig az van, hogy keresgélem a szavakat napok óta, de egyre távolabb kerülök egy normális poszttól, mivel szerintem úgysem tudnám rendesen visszaadni, hogy mi volt. Elképesztően jó volt, na.
Voltunk a Bakonyban Etáéknál, akik a mi szerelmetes barátaink, és békés művészemberek, és akiknél éppen kulminált a kecsketej projekt.
Az úgy volt, hogy Eta nem hisz a tehéntejben (ahogy mondjuk a húsban, meg a cukorban sem), ezért tavaly vásároltak egy kecskét. Építettek is neki karámot, meg minden, aztán egyszer csak a kecske tüzelni kezdett.
Ekkor Attesz a nyakára kötött egy pányvát, mármint a kecskéére, nyilván, és elvezette a bakkecskéhez. Hamar  beteljesült a szerelem, tíz perc múlva már otthon voltak, és akkor izgatottan várták, hogy lesz-e kiskecske.
Lett kettő is, Picimici, és Norman Price, ahogy azt KisAtom, a Pojival egyívású kisfiuk (hivatalosan ugyanarra a napra datálódik a terhességünk kezdete) elnevezte őket.
Aztán szegény Picimicit elvitte egy torokra mért darázscsípés. A porhüvely felét elboltolták a szomszéddal tojásért, a másik fele a mélyhűtőben pihen, mert Attesz viszont hisz a húsban. Norman Price viszont továbbra is szívta az anyja csecsit, úgyhogy a háziaknak nem maradt kecsketej.
Pucolták volna el a háztól nagyon a gödölyét, de senkinek sem kellett, kivéve Bürger(meister) Józsinak, a polgármesternek, de ő is csak ígérgette, hogy jön érte, de nem jött.
Attesznál végül az egyik nap betelt a pohár, és elment a kocsmába, hogy felajánlja a kecskét. Jelentkezett is érte az egyik közmunkás asszony, jött is a kolléganőjével felmérni a terepet. Kicsit bizonytalanul nézegették az állatot, parázs vita alakult ki, hogy tejes gidaként jobb-e a húsa, vagy táplálják-e még tovább, de abban egyetértettek, hogy jó vásárt csináltak, ingyen kapták. Akkor elmentek, hogy hozzanak egy autót, mert mivel is vigyék el amúgy.
Pár perc múlva megjelent a polgárőrség egyik gépjárműve, amibe betuszkolták Norman Price-t. Mici, az anyaállat úgy fél percig még mekegett utána, de aztán elfelejtette, mi történt, Borcsit meg azzal vigasztaltuk, hogy előkelő állást kapott a Norman, megy a Sobri Jóska kalandparkba a kecskesimogatóba, aranyvilág jön rá.
Azóta valóban van kecsketej, napi három liter. A fejés nagy vonalakban a következőképpen zajlott: A Pé fogta a kecske hátsó lábait, Eta a fejénél énekelt Borcsi kifejezett kérésére, Attesz pedig fejt lelkesen. A gyerekek és én a karám deszkái mögül figyeltük érdeklődve a fejleményeket.
Ezen kívül voltak még egyéb izgalmak is, borjúpörkölt, meg kalandpark, ahol Borcsi már a nagygyerekes pályákon csatolta magát önállóan, a fejem fölött két méterrel, én meg csak totyogtam alatta, mint a tojógalamb, a kezemet tördelve, jajistenem, az egyetlen szépséges kislányom, mi lesz, ha leesik. Persze nem esik le, azért van a beülő, és azért csatol. Nagyon büszkék voltunk rá, ő pedig nagyon lelkes. Meg volt strandolás, Etával visítva csúszdázás, röhigcsélés, bányamúezum tonnás vasakkal, ahol mindent meg lehet rángatni, és minden gombot meg lehet nyomkodni, és mindent ki lehet próbálni. A kapus hapsi (aki megkérdezte, hogy voltunk-e már itt, mire közöltem, hogy igen-igen, harminc éve) még biztatta is őket, hogy csak nyugodtan, nyugodtan, tőle akár haza is vihetjük a gépeket, de arra azért kevés az esély, mert az ember mégsem lop el műemléket, sem tonnás vasakat, csillére meg nincs már szükségünk, mert befejeztük a szaporodást, és nincs kit ringatni benne. Ez egyébként régi bányászvicc, mármint hogy a bányászok gyerekét bölcső helyett csillében ringatták. És megnéztük a kőzet- és őslénytárat, meg kirándultunk Csingervölgyben, és szedtünk Szent László pénzeket, aminek a legendáját nem mondom el, valójában pedig 40-50 millió éves óriás egysejtűek (eukarióták) megkövesedett maradványai. Jó sok van belőlük, pedig gondolom mindenki visz haza egy marékkal. Szóval marhajó volt. Ja, és ettünk házirétest is, tökös-mákost, és Eta nyújtotta a saját két aranyat érő kezével, és tudnék még mesélni, de most el kell vinnem a Masnit az állatorvoshoz generálszervizre.
Ja, még a Sopron. Ott meg a Muckon laktunk a Moha panzióban, amin eleinte teljesen ledöbbentünk, mert valami elképesztően lepattant volt. Aztán kiderült, hogy csak a mi szobánk ilyen, a többi gyönyörű, csak ez kicsi, zsúfolt, és hát nem nagyon találták el a fal színét, ezért volt nagyon béna az összkép. Vigasztaltuk magunkat, hogy mi most a hegy tetején vagyunk, gondoljunk arra, hogy valami síházban vagyunk, vagy Erdélyben, vagy ilyesmi. Aztán kiderült, hogy séfbácsi olyan ételeket tud készíteni (pl. vargányás szarvassült), amiért máris érdemes volt idejönni, és az egész valami elképesztően otthonos, és barátságos légkört árasztott, beleértve a két kutyát és a három macskát is, amik ott sütkéreztek naphosszat a vendégek közt a teraszon. Nem volt semmi karót nyelt, uncsi wellness-szálló hangulat, csak béke, meg fák és madarak, meg az olimpia, már amikor bejött a tévéadás, mert ott azért az sem egyértelmű. Egyébként a legjobbkor mentünk, itthon 39 fok volt, Sopronban meg 25, a Muckon meg 20. A programok úgy kezdődtek, hogy belaktunk az út szélén érő feketeszederből, aztán leereszkedtünk a hegyről. Találkoztunk barátokkal, strandoltunk, kirándultunk, szedtünk kellékeket az adventi koszorúhoz, voltunk Ruszton, Fertőrákoson, és a Károly-kilátónál, szóval nagyon jól éreztük magunkat.
Csak sajnos vége van, és most itt a nihil, ami a nagy örömök elmúltával tartja sakkban az ember lelkét. Mert még nincs kedvem rápörögni az ovikezdésre, meg semmire. De azért mégiscsak van hozadéka, olyan szépen kisimultunk, lenyugodtunk, hogy mostanában semmi sem tud kihozni a sodrunkból. Már-már olyanokat mondunk, hogy "milyen jók a mi gyerekeink", ami egyrészt ugyan hajaz a valóságra, mert tényleg komolyodtak valamennyit, ami a korral jár, de mégis inkább arról van szó, hogy sokkal békésebben viseljük és kezeljük a próbálkozásaikat. Amúgy meg éppen belehalni készülök, hogy már megint nincsenek velem, hanem bölcsi-oviban vannak (Poji reggel keservesen sírt, hogy nem akar menni), mert most már tényleg annyira jó fejek, hogy nem szívesen adom őket, de hát sajnos vannak bizonyos kényszerítő körülmények, úgy is, mint munka, miegymás.

Fotók
Gépesített hadosztály
Sobri Jóska, és a múzsa csókja
Előtérben a gyerekek kukoricát majszolnak, háttérben pedig a bizonyos csúszdák

 Bányatűzoltópumpa
 Muzeális bányagép
 Borcsi szédítő magasságokban mász
 Ákos közben nyulat vegzál
 Ruszt, főtér
 Micitúrókrémes kenyér
 Ez pedig a kilátás a soproni panzió erkélyéről
 Nyári bobozni mentünk ugyan
 Ruszt, Borcsi, meg a horgolt fazokni
 További Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Valamint Ruszt,
 Ruszt,
 és Ruszt
 És még egy kis Ruszt
 Ruszt volt már?
 Aham.Ez pedig már Fertőrákos, háttérben a mangalicák

9 megjegyzés:

  1. Hehehehe :-D Gyertek vissza!!!(és egyben meg is vígasztalódtam, hogy nem csak az én gyerekem nyí az ovikezdéstől, vagyis pont az hogy nem nyí hanem, tőle szokatlan módon csendessztrájkol, szomorkodik itthon meg azt mondja azért ücsörög az oviban egy padon mert úgy jobban tud rám gondolni amikor hiányzom neki uuuhhh)Ezen kívül kecsketúrós rétesben utazunk, köszi a túrótippet :-D

    VálaszTörlés
  2. Hú, kecsketúrós réteees! Megyünk, megyünk, mikor is?

    VálaszTörlés
  3. Köszi, hogy képeket is tettél fel :)

    VálaszTörlés
  4. Jé.. és nem tudtatok volna átköltözni másik szobába?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát... eleinte azt hittük, hogy mind ilyen, később meg már nem zavart. De most már tudjuk, hogy a 11-es apartmant kell kérni, még szauna is van benne, tényleg.

      Törlés
  5. Olyan 75 dkg Micitúró lóg az erre kijelölt csepegtetőhelyen
    abból 2 tepsi rétes lesz némi barackkal kiegészülve. Indulhattok.

    VálaszTörlés
  6. Mégse gyertek, tök forró a gyerek feje, ki kap előbb ovispandémiát versenyünket diadallal zártuk

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaaj, szegény kis Atkó! Alighanem a barackos-túrós rétest akkor kénytelen leszek önkezemmel elkészíteni. Vagy béles lesz.

      Törlés