2015. január 28., szerda

Még egyszer a Flabélosról

Ó. És még azt akartam mondani, hogy kontrollcsoportos tesztünkön, melyen a kontrollcsoport szintén én vagyok, bebizonyosodott, hogy a Flabélos nem igazán ad hozzá semmit a fogyáshoz, vagy ha úgy nézzük, nem igazán vesz el a súlyból.
Ugyanis a tavaly tavasszal kitökéletesített fogyókúrával idén, seggvibráltatás nélkül is pont ugyanabban a tempóban fogyok. Csak most már nem fáj annyira, nem is vagyok éhes, meg semmi. Úgy látszik, úgy veszi a szervezetem, hogy január-februárban ez az élet.

2015. január 27., kedd

Schindlernek igaza volt, minden a prezentáción múlik

Én tényleg soha életemben semmit nem tettem azért, hogy növeljem a drága olvasóim számát, és továbbra sem áll szándékomban, sőt, inkább titkoltam, hogy van ez a blogom. De azért az a tény, hogy a legutóbbi cikkem a díványon jelenleg több mint 500 megosztásnál tart, az azért odabaszott. Hogy így is lehet.

Update: Bocs, a végeredmény inkább olyan 3900 körül van. Megosztás, nem olvasás.

Update2: na jól van, akkor még mindig nem közlök végeredményt, mert most 5600 körül járunk. Kemény.

Update 3: szépen haladunk, 7000. Hm.
Hát, most már csak azért is követem. 8100

9000

Na jó, 12 ezernél leállok, mert már én is unom,ugyanis ezt már nem igazán tudom felfogni, hogy 12 ezer ember tartotta fontosnak, hogy más is elolvassa a cikkemet. Ez kb. olyan, mint amikor az embernek van 4,35 milliárd forint adótartozása, már nem is izgatja magát rajta, csak röhög.

És az meg milyen menő már, hogy Vekerdy Tamás is megosztotta a cikkemet?

15000 lett a vége.

2015. január 26., hétfő

Amint átvágom a gordiuszi csomót

Szóval megvan az a kép, amikor a néni a mosógép tetejére helyezett lavórban mossa a ruhát? Hát ez lesz velem is holnap.

Interjút készítek a Híres Toxikológussal. Gondoltam, egy életem, egy halálom, odamegyek, és elbeszélgetünk. Hát nem egészen így lett, hanem közölte, hogy telefonos interjú lesz, fél órája van rá. Na most, mivel én lélekben még mindig egy riadtan pislogó kislány vagyok, ha valaki nagyon határozottan lép fel velem szemben, rábólintottam. Holott akkor még egyáltalán nem volt tervem arra nézve, hogy hogy a picsába fogom én felvenni amit mond. Interjúnál ugyanis nincs kamuzás, meg saját szavakkal elbeszélés, ott le kell írni, amit mond a delikvens és kész.

Megpróbáltam mindenféle appokat keresni a neten a telefonomra hangrögzítés céljára, fel is kínált és le is töltöttem párat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy én a laptom használatával a neten megtalálom az appot, erre letöltés előtt megkérdezi, hogy melyik eszközömre szeretném telepíteni az alkalmazást, a telefonomra-e, vagy a tabletemre. Mert ő látja mind a kettőt. A helyes válasz megjelölése után, kattintásra valóban ott volt a telefonomon az alkalmazás, ami nem működik.

Mivel az Android, (de az IOs sem) egyáltalán nem támogatja, hanem inkább kémkedésnek minősíti a beszélgetések felvételét, az appok, amiket letöltöttem, (én esküszöm, hogy nincsenek nagy igényeim), gyakorlatilag használhatatlanok.

Úgyhogy ma délután, hosszas fejtörés után végül azt találtam ki, hogy a Samsung Galaxy telefonomról felhívom a Híres Toxikológust, majd kihangosítom a beszélgetést, és a hangszóróból kijövő hangot a kazettás diktafonom segítségével rögzítem. Szerintem bájos.

2015. január 18., vasárnap

x

Idén negyven éves leszek. 15 évet éltem az előző rendszerben, huszonötöt ebben. Általános iskolában bünti, szívatás járt, ha az ember elment templomba, netán hinni mert.
Most kötelező jelleggel hordom a gyereket templomba, mert muszáj neki hinni meg áldozni. Rám pedig nagyon csúnyán néznek, amikor jelzem, hogy én nem megyek, mert nem érdekel.
Mi lenne, ha most már hagynának engem a picsába, és nem akarnák megmondani, hogy mikor, mit higgyek.
Majd szóljanak, ha van megdönthetetlen bizonyíték, addig zárva vagyunk.

Jó, akkor minek adtam a gyereket egyházi iskolába? Hát, feleim, azért, hogy egész évben legyen kréta, télen meg fűtés. Mert az itt korántsem evidencia, a helyi gimnáziumban például megint nincs. Nem kréta: fűtés.

2015. január 16., péntek

Szeretek sárkány lenni amúgy

Sárkánylovagosat játszunk a gyerekekkel, én vagyok a sárkány. Ez egy ún. nem játékos karakter, a feladatom annyi, hogy hason kell feküdnöm a szőnyegen. Ők meg a hátamon ülve szövik a sztorit, és időnként megpaskolják a hátamat, vagy megvakargatják az államat. Úgy látszik, jól repülök, vagy valami.

2015. január 15., csütörtök

Elolvadás

Borcsi: - Én nem akarok szigorú anyuka lenni. Olyan anyuka szeretnék lenni, mint te vagy.
Hát létezik ennél cukibb dolog?
Na jó, egy: amikor még mindig rám gondol először barkochbában smile emoticon

Made in P.R.C.

Rendeltünk farsangi jelmezt a gyerekeknek az e-bay-ről, Ákos tűzninjának, Borcsi meg gésának szeretne öltözni. Kérdezték, hogy mikor érkeznek már meg a ruhák, mondtam, nagyjából egy hónap múlva.
- Miért, olyan sokáig tart megvarrni?
- Neeeem, hanem olyan sokáig tart, míg ideér Kínából.
- Húúúúúúú, tényleg, Kínábóóóóóól? Eredeti kínai ruhánk lesz? - estek hanyatt az ámulattól.

Az nem annyira zavarta őket, hogy a ninja meg a gésa az japán :D. 

2015. január 13., kedd

Úgy ment, hogy közbe maradt

Na szóval addig oké, hogy felmondtam a szerződésemet a körmöspálcási tévével,de volt ennek a munkának egy másik része is, ami már korábban megszűnt*, de azért egy kicsit mégis megmaradt**, legalább is elméletben. Ma pedig ezt is felmondtam a "mindig lesz hely számodra a szívemben, de helló" szöveggel. Vagyis ez volt az értelme.
Mert ez a megbízó tényleg rendes ember volt, meg jó volt vele dolgozni, meg minden. De egy cseppet sem sajnálom, hogy vége, sőt, ha még a fészbúkomat is felszabadítanák végre, és törölnék az oldalaik fölötti adminjogomat, az lenne csak a szeiszakhteia.

* vége lett a választásoknak
** utólagos imidzsgondozás

2015. január 9., péntek

Az ártatlanság kora

Ákos: - Á, tudom, hogy hogy kell múmiát készíteni!
Borcsi: (lekicsinylőn) - Azt én is tudom. Fel kell nyúlni az orrán egy kampóval, és ki kell húzni az agyát.
Ákos: - Nem. Hanem venni kell egy virslit, be kell bugyolálni fehér szalagba, szemet, orrot, szájat festeni neki, és kész!

2015. január 8., csütörtök

Mit is mondhatnék? (pl. köszönetet)

Az a helyzet, hogy tulajdonképpen mégis megkeresett a Dívány rovatszerkesztője, hogy nem lennék-e a szerzőjük.
Hát, de.
Lepacsiztunk.

Ünnepeljük (minimum) háromszoros hurrával Isoldét!

Bizonyos ülésekkel kapcsolatban

Adott tegnap a Pé a takarítónéninknek egy új bicikli nyerget, mert a régi kihasadt. Onnantól kezdve Consuela egész nap fülig érő szájjal járt-kelt és örvendezett.

Elkészült ma az új huzat Ákos autósülésére, nagyon menő, és főleg tartós, farmer. Azóta a fejemen üdvözült vigyorral járok-kelek.

Úgy látszik, tényleg nem mindegy, hogy az ember hova teszi a seggét. 



A Bakony az én Párizsom

Téli szünetbeli kalandjaink a Bakonyban folytatódtak Etáéknál. Az úgy volt, hogy karácsony előtt a Pé jelezte telefonon Attesznak, hogy Sopronba menet vagy jövet, szokás szerint beugranánk hozzájuk meleg kézfogásra, forró ölelésre, mire benyögték, hogy akkor már szilveszterezzünk is ott. Nem kellett kétszer mondani. Elmondom, mit csináltunk náluk 3 napig.
Lazultunk.
Kemény éven vagyunk túl, nekem volt ez a három választás, amit a végére már nagyon utáltam, meg úgy az egészet, en bloc, teli is lett a hócsukám, nyilván ezért (is) mondtam fel végül. Eta szintén nem lazsált tavaly, csak ő egy kicsit jobbat csinált: például ezt. Meg a férjek is keményen dolgoztak, na.
Én így négy nap Sopron, és jégvermes kajaadagok után kicsit aggódtam, hogy a mindig csinos és nett Eta majd full sminkben nyomja otthon, és kénytelen leszek én is összekapni magam, legalább farmert húzni, vagy valami, de szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó, teljes összhangban fetrengtünk 3 napon keresztül cicanadrágban, pólóban. Meg voltunk egyszer szánkózni is a kertben, mert a Bakony, bárhogy is nézzük, egy hegység, bár ez lehet, hogy csak innen, az Alföldről nézve furcsa. És ott az udvarok lejtenek, vö. szánkó pálya. Mármint megfelelő mennyiségű hó esetén, és az pont adott volt. Úgyhogy a fenti szilvafától, a sóskaföldön keresztül a telek alján lévő kerítésig vidáman siklott alattunk a szánkó, ami máris legalább hatszor olyan hosszú pálya, mint a körmöspálcási patakpart, ami errefelé nekünk megadatott a földrajzi viszonyok okán.
A fiacskáink, akik egyébként ikrek (ugyanazon a napon fogantak, khm), szerencsére már jó hosszú ideje alapértelmezett barátok, a kezdeti tartózkodást úgy általában át is ugorják, eltűnnek, és válogatott disznóságokat hajtanak végre tökéletes egyetértésben, cukik.
Naszóval odaértünk, és géppuskasebességgel elkezdtük megbeszélni az aktuális megbeszélnivalókat és a világ folyását, meg röhögni, amibe a Borcsi is beszállt, mert a fiúkhoz képest ő mégis csak felnőttnek számít, még olvasni is tud (szerencsére, amivel aztán fél napokra le is kötöttük).
Meg finomakat ettünk, ráadásul. Nagyon.
És akkor eljött a szilveszter éjjel, amit a szokásos rendben folytattunk, cicanadrágban fetrengve, a világ folyásáról beszélgetve és röhögve, illetve időnként a monitort bámulva, és akkor az Index fogadalomgenerátorát idézgettük, hogy "A pasim... a monitort bámulja, és nem nevet a vicceimen". Aztán az est fénypontjaként kimentünk az udvarra, Attesz felküldött az égbe pár rakétát, a kis pörgöncöket meg a gyerekek dobálták, én meg sikoltoztam és jajveszékeltem pánik fejjel, mert én az ilyenektől fosok, csak a többiek meg nem. És akkor még mindezek tetejébe, a megviselt idegeimnek kegyelemdöfésként a gyerekek elkezdték maguknak gyújtogatni a pörgöncöket, én ezt le se merem írni, mert mindgyá' rájuk szabadítom a Gyivit, de a kisAtkónak a fő karácsonyi ajándéka egy ilyen gázégő volt forrasztó ónnal és egy marék szöggel, mert ő az ilyesmit imádja, és kezelni is tudja, én meg ötvenszer visszaszaladgálok indulás előtt a házba, hogy biztos kikapcsoltam-e a kávéfőzőt, nehogy felgyújtsam a házat. Na ezzel a karamellizáló pisztolyhoz hasonló lángszóróval gyújtogatták a robbanótölteteket a pisisek, azóta is borogatom magam, ha rágondolok. Meg a kabátjukat is féltettem, ki ne égessék.
Az éjfél már főleg pizsamában ért minket, vidáman koccintottunk némi szénsavas üdítővel, kivéve én, mert itt rajtam kívül mindenki absztinens. Áder Jánost nem hallgattunk, mert úgyis csak bullshittel, és ezeket én írni szoktam, nem hallgatni, és amúgy sincs Etáéknak tévéjük. Aztán békésen álomra hajtottuk a fejünket.
Másnap pedig vidáman hazaautóztunk, és anyósom, aki addig itthon vigyázott a macskára, lelkesen újságolta, hogy kitakarította a házat, még a sütő ajtajáról is lerobbantotta a dzsuvát belülről. Sőt, az íróasztalomon is rendet rakott. A hálószobában pedig megtalálta a... na jó, csak viccelek, oda nem ment be.
Harmadnap pedig lelécelt a macska. És azóta se jött haza.
fotók is lesznek majd

2015. január 6., kedd

Boldogok a soproniak, avagy téli szünet, első rész

Hát szóval ez nem egy napló, be kell látni, (pont ideje így 9 év blogírás után), de most mit csináljak, ha utálom ismételni magam. Azt meg minek leírni, ami már megvolt. De Sopron, az más. Sopronról bármikor szívesen írok, utólag is. Főleg, hogy így ráérek. Mivel hogy állásom, az még most sincs, na nem mintha keresnék. Mondjuk jókat szoktam vihogni, amikor megkérdezik, hogy na, van-e már valami. Hát persze! December elején felmondtam a tévében, és az Index* főszerkesztője, közvetlenül a karácsonyi hercehurca előtt, ám a felmondás után pontosan egy nappal személyesen rám telefonált, hogy lenne náluk egy státusz a számomra, pontosabban a Díványnál, be se kell járni.** Akarom? Vagy mégis, mit gondolnak ilyenkor, de tényleg? Á, inkább tudni sem akarom.
Szóval Sopron. Az előző években a téli szünet nem sikerült valami jól. Ez van. Kint hideg van és sötét, bent meg unatkoznak a gyerekek, vergődnek csak. Megy a tévé, amitől falra mászom, főleg, mert általában ötvenedszer hallgatom a háttérben az aktuális kedvenc mesefilmet. Utáljuk az egészet, alig várjuk a végét. Kinek kell ez, ha nem muszáj? Úgyhogy idén kitaláltam, hogy mi lenne, ha két ünnep közt elutaznánk. Hova is, hova is, pörgessük meg a földgömböt és bökjünk rá a desztinációra, reméljük, hogy nem a Csendes-óceán közepére sikerül. Hát nem Sopron lett? Na jó, nem is így volt, hanem Sopron az alapértelmezett királyság, amúgy is mindig odahúz a szívünk, ennyi.


Nem igazán szoktam a szállásról írni, de most muszáj lesz, mert én ezt most ajánlani fogom. A Jégverem fogadóban laktunk, ami tényleg egy jégverem volt amúgy régen. A pincéjét kibélelték náddal, hogy hőszigeteljék, és odahordták a Fertő jegét, majd amikor szükség volt rá, kimérték jó pénzért. A jégverembe egyébként az egyik asztal tetején át (képünkön, a Luca búza alatt) be is lehet látni, ott van még. Mivel az épület természetesen az eredeti sok száz éves, fa gerendás, és a berendezés hangulatát is nagyon eltalálták, végig olyan érzésünk volt, hogy ez az! A fogadó, ahogy a gyerekkoromban elképzeltem. Fa berendezés, kockás abrosz, meleg, némi ételszag, a polcokon üvegben lekvár, zsíros bödön és hagymafüzér - szóval olyan igazi fogadó. Mint a mesében, ahol a vándor ételt rendel, hozzá jóféle bort, és vacsora után megszáll. Még az időjárás is olyan volt, hogy sírni volt kedvem az örömtől. Végig gyönyörűen esett a hó, és belepte a régi házaival leginkább mesekönyv illusztrációra hasonlító várost.

Mi pedig mindig átfagyva érkeztünk a fogadóba, ami így igazi menedék volt. Jó, tudom, kezdek sok lenni, de nincs mit tenni, Sopron, és benne a Jégverem tényleg ennyire fantasztikus. A szoba is jó volt, meg az étel és a kiszolgálás is, és van gyereksarok, szóval akkor is oké lenne, ha nem járna hozzá a csoda, de jár.
Érkezés után már csak a Fő térre mentünk ki, a gyerekek hógolyóztak, mi forralt bort ittunk. Másnap elugrottunk Bécsbe, ahol a Spanyol Lovasiskola reggeli gyakorlatozását akartuk megnézni a Burgban (Borcsi ugye lómániás), de valami miatt délben, mire odaértünk, ez a program már nem volt megtekinthető. Úgyhogy elmentünk ebédelni a Pálmaházba, aztán régi villamosokat nézegettünk a Remizben. Ezt is élveztük nagyon.

Mondanom sem kell, közben végig hullott a hó. Aznapra már szerencsésen összefagytunk, úgyhogy este már csak a fogadóban múlattuk az időt, másnap délelőtt viszont kimentünk a soproni erdőbe, szűzhóban hemperegni, délután meg kaptak a gyerekek új hótaposót, mert a városi csizmájukat nem pont erre az éghajlatra találták ki.

Indulás előtt pedig elmentünk még a Központi Bányászati Múzeumba, mert a gyerekek ezt a programot találták ki maguknak, és ki volt az idegenvezetőnk? Na ki? Hát Isolde. Mondjuk én pont semennyire se lepődtem meg, hogy ott van, mondhatni számítottam rá. Menjetek ti is Isolde önkénteskedésének a napjain a bányamúzeumba, mert az jó. Megkérdezi, hogy miről szeretnénk hallani, és arról mesél összeszedetten. Borcsi leginkább a bányaszerencsétlenségekről érdeklődött szinte valamennyi teremben. Múzeumlátogatásunk során egyetlen bányász sem halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést, hanem mindenki szerencsésen túlélte a bányaomlást, a sújtólég robbanást és a mérges gázok betörését is Isolde előadásában. Aki egyébként tényleg nádszál karcsú.
Aztán, mivel kissé szűkre szabott volt az időnk, mert még ebédelni akartunk a kedvenc helyünkön, a Fórumban, és még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a Bakonyba Etáékhoz, el kellett búcsúznunk hamar.
Szokták még emlegetni a Jégveremben a remek konyhát és a hatalmas adagokat, ne menjetek oda, ha féltitek az alakotokat. Én féltem, de valahogy ezzel senkit se tudtam meghatni.

Úti beszámolónk a Bakonyban folytatódik hamarosan.

* esetleg 444.hu
** ami remek lenne, de sajnos a valóságban semmi ilyesmi nem történt, természetesen

Képes beszámolónk következik
Ez pedig már a Burg

Selfie

Ebéd, kávésüti a Pálmaházban

Remíz. Csodás elektromos dolgok

És a villamos hangosbemondója. Borcsi kedvenc hobbiját műveli: beszél

Néhány régi villamos

A soproni erdő szarvasa

A soproni erdő hóangyalkái

Ezeket a hóangyalkákat pedig már a bástyánál dobják

Maszk bányamentéshez. Stampunk. Menő

Hah, gőzgép. Mondtam már, hogy mennyire bírom mostanában a steampunkot?

A törpe és a bányász lányka

A Bakonyban folytatjuk.

Kíváncsian figyeljük a fejleményeket

Még csak két napja vagyok háztartásbeli anyuka, de máris palacsintát tettem eléjük reggelire frissen facsart narancslével.


Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a palacsintát még tegnap este sütöttem (ez nincs összefüggésben a htb-séggel, arra bármikor hajlandó vagyok amúgy is), a narancslevet meg egyszerűbb előállítani, mint vizet forralni teához. De most akkor is, ez milyen amerikai anyukásan hangzik már, narancslé palacsintával reggelire. Nutellással.

2015. január 5., hétfő

A macska paradoxona

A macska, kiváló ritmusérzékét bizonyítva tegnap délután eltűnt. Ugyanis pont most akartam elvinni állatorvoshoz, hogy az sok ezer forintért megsimogassa és közölje, hogy stramm kis macska ez, esetleg adjon neki bolhanyakörvet. Második lépésben pedig tizenezrekért kasztráltassam.
Tök rendes tőle, hogy nem utána tűnt el. Okos ez a macska, egyre jobban bírom. Kár, hogy eltűnt. Bár ha nem tűnt volna el, akkor nem igazán lenne miért bírnom.

Egyébként nem (csak) a sváb vérem beszél belőlem, hanem a tapasztalat, ui. nálunk azért elég nagy a fluktuáció macska fronton. Ez már a harmadik állat, és mind csak pár hónapot töltött nálunk, pedig esküszöm, hogy etetem őket, meg simogatást is kapnak eleget. Szóval ezért a pár hónapért nem szeretnék rájuk sok pénzt költeni. Én tényleg nem értem, a szomszéd macskája már évek óta megvan, meg olyat is ismerek, amelyik 11 év után múlt ki végelgyengülésben, élményekben gazdag életét ugyanannál a gazdánál töltötte végig, és esze ágában nem volt közben megpattanni vagy rájuk dögleni, érthetetlen.
Pedig én tényleg képes vagyok életben tartani rám bízott élőlényeket, van itt több szobanövény is, nem is beszélve a szépen fejlődő gyerekeimről.

Úgyhogy most az van, hogy naponta háromszor hülyét csinálok magamból, kiállok a kapuba, és hangos cic, cic, meg Dorombi (ez is milyen hülye név már!) kiáltásokkal próbálom hazahívni a macskát, ami persze szarik a fejemre. A szomszédok meg rajtam röhögnek, mivel itt vidéken azért nem egészen divat a macskát a kapun beengedni, majd megoldja magától, átmászik, vagy mifene. A Petrovicsék macskájának az élettere például kifejezetten a háztetőre korlátozódik a vele egy udvarban élő kutyák okán, és nem építettek neki liftet, vagy ilyesmi. Mondjuk a Dorombi Simon is képes átmászni már a kerítésen, egyszer bent találtuk, miután véletlen kizártuk szegényt.

Szegény Ákos meg időnként csak néz a levegőbe, és szomorkodik a macskája után. Meg kell a szívnek szakadni.