2017. január 31., kedd

Van remény

Reggel, amikor bekuckózok kávézáshoz a kanapé sarkába, éppen kilátok a kertre a teraszajtón át. Látom a teraszkorlátot, amire nyáron az uborkafát futtattam fel, és ott csüngtek rajta a cuki uborkák, mögötte pedig egy hófödte aranyeső bokor, aztán egy sárga, illatos tearózsa, meg a nagy fenyő, mind csupa hó, meg dér. Szép, de hát ugyanolyan minden nap, kissé lehangoló. Na jó, ma megjelent rajta egy cinke is.

Aztán, a minap rájöttem, hogy óóó, pár hét, és tavasz lesz. És tavaszunk még nem volt itt, de ha jól emlékszem, a néni kertje teli volt mindenféle tavaszi hagymás virágokkal, de ilyen mezőszerűen borították a tulipánok a kertet, és ki tudja, mi minden lesz  még itt. Utána meg virágozni fog az aranyeső, meg a barackfa, és kikelnek a paradicsomaim (ügyesen szüretelek, mindig eldobok néhány szemet, hogy legyen minek kikelni), utána meg lehet palántázni, szóval pár hét, és visszatér a kertbe az élet.

De addig is, mivel szeptemberben elfelejtettem, most elültetem a saját, átmentett virághagymáimat. Kérek a zöldségesemtől narancsos ládát, kibélelem fóliával, teszek bele virágföldet, és csinálok egy nárciszos-tulipános ládát, itt bent, a nappaliban. Olyan holland módra. Borcsi szülinapjára pont kivirágoznak, ha jól számítom.

Valahogy így, csak nekem mondjuk százszor ennyi hagymám van.

Szóval ne csüggedjetek, a február rövid hónap, már csak 28 nap, és itt a tavasz!

2017. január 28., szombat

Lemmingek

Nem tudom nem észrevenni, hogy a családban betöltött funkciómat tekintve legfőképpen táplálékelőállító vagyok. Ákoson kívül minden nap itthon eszik az egész család (Ákosnak még be van fizetve a menza, mivel elsőben még napközis), én itthon dolgozom, a Pé szintén, Borcsi meg hazajár ebédelni, és hát én soha, de soha nem gondoltam, hogy három ember, plusz egy kicsi ilyen elképesztő mennyiségű kaját képes felfalni.

Ezt persze nem akkor veszem észre, amikor finnyázva tologatják a tányér egyik oldaláról a másikra a kaját, hanem akkor, amikor haza kell szállítani az alapanyagot.

Amióta bent lakunk a belvárosban, gyalog járok bevásárolni. Minden egyes nap. Egyszerűen azért, mert egynapi kajánál nem bírok egyszerre többet hazacipelni, így mindennap el kell menni beszerző körútra. Ismernek a piacon, és imádnak, szerintem jórészt én tartom el Körmöspálcás őstermelőit. Ha két kiló almát kérek, eleve két és fél kilót adnak, nem baj, legyintek, úgyis megesszük. Volt már olyan, hogy kértem 8 szelet karajt, 12 lett, maradhat? Persze. A tojásos ember meg eleve röhög, amikor egy dobozzal kérek, és már nyitja a másodikat, most mit bohóckodok, úgyis annyi szokott fogyni egy héten.

Pár havi anyázás után, meg mivel kezdtem úgy érezni, hogy kinyúlt a könyökízületem, vettem magamnak egy banyatankot, (mert a barátnőmet nemrég megajándékoztam eggyel, amikor kiesett alóluk az autó, és marhára irigyeltem őt, hogy neki van, nekem meg nincs), azóta magam után húzom a szajrét, így valamivel jobb. Nyugi, annak a tartalmát is mindennap felzabáljuk.

Napi két kiló gyümölcs a minimum. Aztán a kenyér-zsömle, meg az ebédnek való zöldség, hús, miegymás. Jó, tudom, a felét kidobom, de nem úúúgy, hogy a készételt a kukába küldöm, mert másnap már nem eszi meg senki, hanem amikor megpucolom a zöldséget, akkor a héja, meg amit nem lehet felhasználni belőle, ilyeneket, de hát ugye azt is haza kell hozni, mert a piacon csak nem állok neki batátát hámozni. (Tényleg van már magyar batáta!)

Hogy miért nem megyek inkább autóval, hetente egyszer az Aldiba? Jelzem, megyek. Ami pont arra elég, hogy legyen itthon gabonapehely, tej meg nutella, meg ilyen tartós cuccok. A napi frisset, hogy is mondjam, nem az Aldiból fogom beszerezni.

Aztán ott van a fazekak kérdése. Fél évvel ezelőttig képes voltam a nagyjából 15 éves, kétfős háztartásra optimalizált fazekakban főzni, mert úgysem ettek mennyiséget a gyerekek. Ma már igen, a régi fazekakat már elő sem veszem, mert úgysem tudok bennük eleget készíteni semmiből. Nekem nem az a kérdés, hogy mindennap főzök-e, mert persze, hogy főzök, hiszen azt esszük, amit én főzök. Hanem az a kérdés, hogy hányszor főzök egy nap?

Mondjuk így télen szenvedek, mint a kutya, hogy mit találjak ki már megint, pedig én a főzést tényleg intuícióból csinálom, nekem nem kell kötött recept, sem dekagrammok, csak alapanyag, bármi. A főzés nekem ihletett dolog, művészet. És tényleg nagyon-nagyon sokféle alapanyagot használok, vagyis konkrétan használnék, ha lenne.

Úgyhogy, ha vannak ötleteitek, akkor kommenteljétek ide, bár chia magot, avokádót meg ilyen hülyeségeket inkább ne. Maradjunk abban, hogy (ilyenkor télen) nem baj, ha messziről jön (mondjuk jobb, ha itt terem), de legyen etikus élelmiszer, ne vegye el az őslakosoktól a fő élelmüket, ne a drogkartell gazdagodjon rajta, és ne fenyegesse a kihalás a túlfogyasztás miatt. A többi jöhet.

Mindemellett még meg szeretném jegyezni, hogy a családunk normál testsúlyú, senki sem dagi (jó, én mindig küzdök, de azért daginak nem mondanám magam, a gyerekek izmos kis hurvinyekek, a Pének meg Brad Pitt teste van, mert sportos.

Lassan elkezdek Szent Menzához imádkozni, hogy mentsen meg, és nem lőnék nagyon mellé, mert hát ugye az ilyen szenteknél sosem tudni, hogy mire számítsunk tőlük, mindig érhet meglepetés (mint a menzán), mégis állati jól jön, ha időnként megsegítenek (és nem nekem kéne non-stop etetnem a lemmingrajt).

2017. január 19., csütörtök

Céltalanság

Most meg az van, hogy válságban vagyok, mert nem tudom, hogy mi az életcélom.
Vagyis persze tudom, én mindig nagymama akartam lenni, pirospozsgás, kicsit dundi, fehér kontyú, vanília illatú, aki körül ott sertepertélnek az unokák, és sütit sütünk együtt. Vagy bóklászunk az erdőben, vagy ilyesmi, közben vicceseket mondunk és nagyokat nevetünk.
Mondjuk ezt az unoka dolgot nem igazán értem, mert én rettegek az ilyen kisebb gyerekektől, mert mindig öngyilkosmerénylőset játszanak, én meg szénné parázom magam, hogy valami bajuk lesz. Amikor meg már nem önveszélyesek, akkor nagyok, és nem akarnak a nagyihoz bújni, mert már nem vanília illatú, hanem öreg szagú. Na de azért van ott a kettő között pár jó év, majd azt használom ki, csak egészség legyen.

De hát addig még van minimum 20, de inkább 25 évem, és most, hogy megvan a házunk, erre az időre nem igazán tudom, hogy mit szeretnék. A lakberendezésnél azért valami izgalmasabbra gondoltam, a világ beutazása meg ezzel párhuzamosan nem fog menni. Meg azt akkor kell, amikor a kölkök már kirepültek, mindent nem csinálhatok meg helyettük, különben mi lesz az életcéljuk? Bár lehet, hogy csak sajnálom a pénzt négyünk repülőtéri illetékére.

Szóval a lényeg az, hogy tengek-lengek, és ez elég érdekes élethelyzet, mert én mindig tudtam, hogy mit akarok, most meg nem. És erre nem ad felmentést az sem, hogy tulajdonképpen most kéne megállítani az időt, így maradni, és egyenesen a Nirvánába kerülni, mert amúgy jól elvagyok én itt a földi létben, a franc akar a Nirvánába menni.  Csak nincs életcélom momentán.
Ha véletlenül tudtok valami jót, mondjatok már ötleteket lécci!