2011. szeptember 29., csütörtök

Ákos vizsgálódik

Bölcsiből hazafelé.


További pilates

Ja, és amúgy meg tudom csinálni ezt:

További próbálkozások ovi ügyben

Úgy tűnik, Borcsi egy jól irányzott, négyéves kori felejtéssel kitörölte a fejéből az egyezségünket, és újra bőgve megy óvodába reggelente. Pedig hogy reménykedtem! Bár ez nálam igazán nem hír, mármint hogy reménykedem, mert én aztán mindig; volt már szó a már-már bárgyúságba hajló hurráoptimizmusomról?
Általában már az autóba szíjazáskor rákezdni a "de ugye értem jössz?" mantrát, amit általában felfüggeszt arra a szuper izgalmas öt percre, amíg a Pojit beadjuk a bölcsibe, ahol magáról megfeledkezve, némileg konfúz módon mindig azt mondja az érdeklődőknek, hogy persze, szereti az ovit. Csak aztán, ahogy a Poji peckesen riszáló kis segge eltűnik a kanyarban, újra rákezdi a Borcsi, hogy "de anya! mondtam, hogy gyere értem!". Úton az oviig általában tizennyolc-huszonöt alkalommal biztosítom őt, hogy mindenképpen érte megyek uzsonna után. Színes képekkel, változatos szókinccsel tarkítva előadom, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni (uzsonna után elmegyek a Pojiért, aki motorral hazahajt. Majd átülünk az autóba, és azonnal indulunk Borcsiért. A Poji motorozását sajnos nem lehet kihagyni, mert az neki a nap fénypontja, a kalandozás).
Na szóval valahogy beakadt nálam az a gondolat, hogy a gyerek azért bőg reggelente, mert nem örülnek neki látványosan az óvónénik meg a gyerekek. Mivel úgy érzem, hogy huszonnégy óvodással sikeres tárgyalásokat folytatni a témában az én helyzetemben elég reménytelen vállalkozás, elhatároztam, hogy a gyökerénél ragadom meg a problémát, és beszélek az óvónőkkel. Végül is profi vagyok, ha valaki, én aztán meg tudom velük beszélni, hogy mit szeretnék, és jó eséllyel el is tudom érni. Úgyhogy az lett, hogy odamentem az óvónőkhöz, logikailag szakértőn felépítve az érveket agyba-főbe dicsértem az óvodát és személyesen őket meg a nevelő tevékenységüket, kifejeztem afeletti örömömet, hogy éppen ők gondoskodnak a gyerekemről, majd kerek perec megkértem őket, hogy legyenek szívesek reggelente látványosan örülni neki. Ők pedig megígérték, és úgy is lett. Azt nem tudom, hogy utána egy további ártalmatlan építő javaslatot tettek a reggeli gyerekbőgés ellen, vagy az árat közölték-e, de megegyeztünk abban is, hogy péntekenként ebéd után hazaviszem a gyereket, az lesz a jutalomnapja.
Mondjuk beletelt egy napba, amíg leesett a Borcsinak, hogy neki itt most örülnek reggelente, de ma már megint nem sírt, holnap meg úgyis péntek lesz, úgyhogy most pár nap nyugi jön, leszámítva a ma délutáni balettet, amin gondolom, elölről kezdődik az anyaanyaanya, mintha árkot ásni vinném szegényt esőbe, mínusz húsz fokba, pedig nem, hanem a mellékelt tök homály képen (bocs, ezt sikerült) kivehető, hogy profi couture is van neki hozzá, kislányálmok netovábbja, sőt még a Poji is beállt a lányok közé táncolni, na, majd meglátjuk, fotó.

2011. szeptember 27., kedd

A pilatesről röviden

Színtiszta emberbaráti gesztusként* szeretném megosztani mindenkivel, hogy amióta pilatesre járok, nem fáj a derekam. Időnként próbálkozik, de nem sikerül neki.
A pilates többi jótéteményéről nem nagyon tudok hitelt érdemlően beszámolni, mármint hogy Pippa Middletonnak is a pilatestől lett ilyen jó a segge, meg erősíti az izmokat, meg fogyaszt, meg mit tudom én, mit szoktak még felhozni a módszer mellett, mert egyrészt időnként más órákra is eljutok, úgyhogy lehet, hogy attól van, másrészt meg annyira azért nem jó (még) a seggem, mint Pippa Middletonnak, és az is lehet, hogy a narancsbőröm is a szűztea krémre reagál ilyen jól. Mármint nekem jól, neki rosszul, mivel az utóbbi időben menekülőre fogta. Lényeg, hogy akinek szokott fájni a dereka, és azt hiszi, hogy ez mondjuk hosszas ácsorgásnál normális, az menjen el pilatesre, és meg fogja tudni, hogy nem volt normális. Meg én amúgy is bírom az ilyen lustatornákat, mert ahelyett, hogy elfáradnék, inkább jól feltölt energiával a végére. De leginkább azt szeretem látni, hogy van remény, mert ott aztán hatvan felett is olyan mozdulatsorokat tudnak kivitelezni a sporttársak pár hónap gyakorlás után, amilyeneket egy éve Jean-Claude Van Damme-tól magamtól is csak nehezen tudtam volna elképzelni. Kontroll csoportnak ott vannak a frissen érkezett huszonéves csajok, akik nem csak technikailag bénázták végig az órát, mert az oké lenne egy kezdőtől, de sima izomerővel se bírták. A nyugdíjas tanárnő ezzel szemben erőlködés nélkül kivitelezte a gyakorlatokat. Jó dolog a pilates, menjen mindenki gyakorolni!

* úgy értem, nem kapok érte pénzt sajnos, se mást. 

2011. szeptember 26., hétfő

Mai axiómatermés

Vasalva ismerszik meg az ing.

A reggeli búcsúcsók és az előző esti film minősége határozott korrelációt mutat.

2011. szeptember 24., szombat

Huhh

Ennek azért örülök. Mert volt ugye egy olyan szcenárió is, ami szerint éppen az USA lakosságát nyugtatgatták, hogy bizti nem az ő koponyájukba fog becsapódni az a műhold, hanem majd a földgolyó másik oldalán. Ahol mi van, hát mi? Hát mi. Aztán mégis Kanadánál landolt a műhold, hát istenem, láttunk már űrprogramos katasztrófafilmet mi is, ahol nem jöttek be a számítások.
Érdemes elolvasni a linkelt cikket egyébként, arra feltétlenül kíváncsi lennék, hogy az orosz kormány javaslata mennyire válna be, mármint ha egy csukcs pásztor lennék, ugyan mennyire védene meg a házam teteje egy energiáját vesztett, mondjuk már csak a hangsebesség felével becsapódó műhold darabjával szemben, ha az éppen az én hálószobámban lassulna le nullára.
Na mindegy, lényeg, hogy megúsztuk. Mi is, meg a többi barátunk a nagyvilágban.

Borcsi, és a béka

Identitásilag hercegnő.


2011. szeptember 23., péntek

Bölcsőde projekt mellé pipa került

A bölcsődei beszoktatás utolsó napján Ákos koma akkora lendülettel ment be a saját lábán a csoportszobába, hogy még puszit adni is elfelejtett. Valami olyasmi volt a fejére írva, hogy na csá, én húzok, mert várnak a haverok. Vetett egy pillantást a külső szoba gondozónénijére is, aki utána iramodott, de őt is kicselezte a gyerek, és beslisszolt mellette.
Asszem, nem lesz gond a bölcsivel.
Amúgy voltak a gondozónők családlátogatáson, és kihasználva a hazai terep biztonságát, félve megkérdeztem, hogy bírnak-e a gyerekkel. Mire nagy szemeket meresztve értetlenkedve kérdezték, hogy már miért ne bírnának? Hát, dünnyögtem, mert én nem nagyon, és tanácstalanul néztem a sarokba behúzódva ischlert majszoló, csupa csoki és morzsa gyereket, aki a következő pillanatban beletörölte a képét a szoknyámba. Aztán megkérdeztem azt is, hogy ott is állandóan a szájában lóg-e a cumi, mire közölték, hogy nemigen, mivel ahogy megérkezik, kezdődik a reggeli, úgyhogy akkurátusan bezárják a cumit a szekrénybe, majd elfelejtik. Lehet, hogy tulajdonképpen ez a tény, mármint hogy nincs mindig tele a szája, adott lendületet a beszédfejlődésének (nem).
A pedagógia csodái ezek az emberek, én mondom nektek.
És még csak csúnyán se beszél*, pedig odajár már két hete. 

*igaz, leginkább sehogy se beszél, bár de, egyre többet, megy már például a cíjem (kérem) is, de a köszönöm még mindig jajaja, viszont sosem felejti el mondani. A legcukibb mostanában az apa nísz (apa, nézd), valamint a písz etünt (eltűnt a pénz) volt.

2011. szeptember 20., kedd

Bréking: Borcsi álítólag megszerette az ovit

Én nem tudom, hogy csak a kislányok szokásos megfelelési kényszere vezette-e, vagy igazat szólt, de reggel, amikor egy anyuka megkérdezte a bölcsiben kis csacsogó Borcsitól, hogy szereti-e az óvodát, csípőből azt válaszolta, hogy igen. Szóval csak nekem üvölt reggelente, kamuból. Végül is nincs jobb szórakozás, mint húsdarálón átnyomni anyánk szívét minden reggel kétszer, hogy jó pépes legyen.
Aztán úton az ovi felé a kocsiban megbeszéltük, hogy válasszon: vagy lenyomjunk az "anya, de ugye értem jössz? Hát persze drágám" párbeszédet minden reggel százhuszonötször, vagy ordít. A kettő együtt nem megy, mert ha megígérem, hogy érte megyek, akkor minek bőg, ha viszont minden áron bőgni akar, akkor előtte ne fárasszon engem ezzel a játszmával, hanem bőgjön szépen, szavak nélkül. Végül a párbeszédet választotta, ami tök rendes tőle szerintem, mert az azért több variációs lehetőséget rejt magában, sokkal később fullad unalomba.

2011. szeptember 19., hétfő

Na, akkor a szeptember 1-ről

Ezt a postot most már muszáj lesz megírnom, mert úgy fungál bennem, mint egy dugó, útját állja minden más témájú rendes postnak. Mert hát mégiscsak ez történik velünk mostanában, az óvoda és bölcsőde kezdés. Konkrétan ez szívja le az energiáim kilencven százalékát, amiből szerencsére az is következik, hogy a maradék tíz százalékkal egészen jól elmenedzselem itt a családunk életét, ha a dolgok jó oldalát nézzük. Mondjuk ez most nem olyan könnyű, mármint az optimistáskodás, helyette inkább permanensen félek aggódom, ami egy merőben új és szokatlan lelkiállapotom nekem.
Borcsika ugyebár egy soproni hiperszuper egyetemi gyakorló oviból érkezett ide Körmöspálcásra kisközépsősnek. Vegyes csoport mellett döntöttünk, mondjuk jórészt azért, mert nem volt más választásunk, de legalább ez nem volt új helyzet, mert a Tarsolylemezke csoport is vegyes korosztályú volt, és az az ördögi tervem, hogy jövőre a Poji is ide fog majd járni, együtt a tesók, kézen fogva szökellés az udvaron, egymás szájából tízóraizás, meg minden.
Szóval a hiperszuper, akkreditált nevelési programot is kidolgozó óvónők által vezetett soproni csoport után, ahová csupa jól szituált család cukimuki kisgyereke járt, megérkeztünk a kisvárosi "jó" oviba, ami nagyjából olyan váltás a Borcsinak, mintha Gaby Solis a Champs-Élysées után mondjuk Parndorfban próbálná meg beszerezni az haute-couture-t. Nem lesz csalódástól mentes, na.
Azt azért leszögezném, hogy az óvónők nagyon jóindulatúak és segítőkészek, és őket valóban nem zavarják a gyerekek. Ákos például rend szerint nagy lendülettel kivágja az ajtót, és beszánt a csoportszobába, de az óvónőknek eszük ágában sincs őt kiküldeni, hanem még játszani is hívják. Sőt a szomszéd csoportba is bejáratos már a Poji, igaz, hogy az ottani óvónővel együtt járunk pilatesre, a kisváros bája ez amúgy. Valamint soha, egy szülőnek se mondták még, hogy vigye haza ebéd után a gyerekét, annak dacára, hogy ha leteszik a huszonnégy kiságyat, akkor egy talpalatnyi hely nem marad. Hát ez az egyik bajom, hogy még ágyak nélkül se nagyon férnek el a gyerekek, de ez még a kisebbik szívás, a nagyobbik az, hogy tulajdonképpen nincs olyan napszak, amikor besüt a nap az ablakon. Mondjuk én kevéssel is megelégszem, már annak is örülnék, ha néha nem kéne villanyt gyújtani, ami ugyebár közintézményben nyilván gyűlölt ellenségünk, a neoncső, amitől nekem rend szerint olyan hangulatom kerekedik, hogy leginkább az uram borotvapengéiről kezdek fantáziálni, és nem szépet. De van ám már tervük: majd télen jól lehullanak a fény útjába álló fa levelei, és amúgy is alacsonyabban megy a nap, úgyhogy pont besüt majd az ablakon. Mind a heti kettő napos órában. Zseniális.
Szóval végül is mondhatjuk, hogy a gyerekem egy szűk, sötét és hideg cellában csoportszobában tölti a kisgyerekkorát, úgyhogy szerintem nem akkora csoda, hogy ki vagyok borulva.
Azt nem igazán tudom egyelőre megítélni, hogy a pedagógiai munka milyen, de Borcsi már jelezte, hogy körjátékra nincs hely. Nem baj, csinálnak helyette mást, remélem. Például matekoznak, ez az ő beakadásuk, basszus, ének foglalkozásra egyedül én írattam be a gyerekemet, mert a matekos papírra föl se fért volna már a neve. Mondjuk én a négy és fél éves gyerekemnél egyelőre pont leszarom a matekot. Hittan az persze van, de legalább nem erőltetik, valamint úszni is viszik majd őket.
Ezek persze nyilván ilyen felnőtt okoskodások, és a világon semmi bajom nem lenne az óvodával, ha a gyerek örömmel menne oda, de sajnos ordítva teszi, és százhússzor megkérdezi minden reggel, hogy de ugye érte megyek, úgyhogy alighanem annyira ő sem érzi ott jól magát. Biztos hiányzik neki a minden reggeli örömködés, mert Tarsolylemezkében rituálisan örültek minden egyes megérkező gyereknek, itt meg úgy kell fejbe vágni az óvónőt szívlapáttal, hogy vegye már észre, hogy gyerek jött. Bocs, ez most kicsúszott, pedig megesküdtem, hogy nem lesz fikázás. És persze hiányoznak a soproni kis barátnők is. Barátságok persze itt is alakulnak, bár én ezeket az elmesélések alapján inkább a szenvedő harmadik kikutyapicsázására alakult ideiglenes szövetségeknek nevezném, minden esetre nagyon hiányzik a nagyon aranyos, a világra ősbizalommal tekintő kis Kamilla, aki minden reggel játszani hívta Borcsit, nem pedig játszmázni.
Emellett van a csoportnak egy erős esélyegyenlőség jellege, jár oda egy kínai, két cigány, és egy törpe kisgyerek is, bár nem tudom, hogy az utóbbi mennyire nyilvánvaló a gyerekeknek. A cigány gyerekeket a nagyobbak már külön tartják számon, és nem közösködnek velük, gáz.
Délután rend szerint elsőként érkezem Borcsiért, aki nagyon örül nekem, majd jelzi, hogy akkor mi most itt maradunk, és játszunk az udvaron. Ez ellen a Pojinak sincs kifogása, gyorsan rendet rak az óvodások között, és indulhat a játék, és abból szerintem sem lehet baj, ha tökéletesen védett helyzetben tölt egy kis időt az oviban Borcsi. Talán kinő tőle az önbizalma.
Na és akkor most nézzük a Pojit. A bölcsi jó, amiatt nem aggódom. Ja, nem is itt akartam kezdeni, hanem hogy egy olyan király házban van, hogy az elképesztő. Egy régi, tipikus körmöspálcási polgárházról van szó, amit nyilván átalakítottak a célra, de megmaradt a színes üveges veranda, meg egy csomó jellegzetesség, a nyílászárók, a régi parketta, és a melléképületek, marha jó. A gondozónők is nagyon aranyosak és türelmesek, és amennyire láttam, mindig megvigasztalják a síró babákat. Az udvari játékok, óh, minő megkönnyebbülés, négyarasznyi magasságú kölkekre lettek kitalálva, így senkinek sem kell tojógalamb módjára totyogni az eszközök alatt, hogy le ne szédüljön a kis mamlasz úgy másfél méter magasságból, ami elég praktikus egy bölcsődében. Eleinte éppen attól tartottam, hogy Ákosnak ez már nem pálya, mert ő eleve a nagyobb gyerekek mászókáján edződött, mivel nem is volt más a soproni játszóterünkön. Szerencsére mégis jól elvan, és van egy csomó motor is, meg traktorok a motorok után kötve, kánaán ez neki, barátaim.
Reggelente viszont sajnálatos módon a rutinos gondozónénik gyakorlatilag kitépik a karomból a gyereket, amit nyilván hatalmas sírás követ, bár alighanem ez én lelkemnek ez nagyobb törés, mint az Ákosénak, ma például az üvöltés olyan huszonöt másodpercig tartott, és Borcsi volt a legjobban elképedve, hogy már vége is, mert ő sokkal tovább bírja. 
Aztán nap közben Ákos állítólag vidáman elvan, bár időnként eltörik a mécses. Viszont jó étvággyal eszik, és nagyokat alszik, és nyugodt arccal jön ki, amikor érte megyek. De ő legalább örül nekem, Borcsi meg úgy szaladt el mellettem bölcsis korában, mintha nem is az anyja lennék. Meleg szívű, jól kötődő kisgyerek volt már akkor is (bár amúgy igen, csak ő ezt nem bújással mutatja ki).
Úgyhogy most az a túlélési stratégia, hogy mind a két gyerekemet agyba-főbe dicsérem, hogy milyen ügyes ovis/bölcsis. Én ilyen ügyes ovis/bölcsis gyereket még életemben nem láttam, aki ilyen jól teszi a dolgát, akármit is jelentsen ez. Na, akkor nagyon büszkék magukra, ami persze nem akadályozza meg őket a reggeli gigászi ordításban, de majd legfeljebb azt hiszik, hogy ez is hozzátartozik az ügyességhez.
Szóval főleg ezek vannak mostanában, kikészültem teljesen, mentsen meg valaki.

2011. szeptember 15., csütörtök

A büszke bölcsődés

Alvás után hazaindul. Egyébként véletlenül fektették le, de készségesen elaludt, úgyhogy akkor ő most be van szokva. Éljen, éljen.


2011. szeptember 13., kedd

Bizony vannak időszakok, amikor a gyerekek ordítanak

Ez is eljött, az ordítós óvodai reggelek. Még szerencse, hogy láttam már ilyet (másnál), meg emlékeim is vannak, például arról, hogy én is mennyire utáltam óvodába menni, ott lenni már nem annyira, de odamenni, az rémálom volt. Ennél azért egy fokkal jobb a Borcsi, nem kapaszkodik üvöltve, fehéredő ujjakkal a szoknyámba, mint annak idején én anyukáméba, hogy úgy kellett onnan lefejteni. Mondjuk erre anyukám sem emlékszik, szerinte én mindig engedelmesen és mosolyogva bevonultam, majd édesen játszani kezdtem, nem úgy Borcsi, aki általában hatalmas könnyeket hullatva, fájdalmas arccal ismételgeti, hogy "anya, te jelentesz nekem mindent", és "de ugye értem jössz". Na most az előbbit nyilvánvalóan valami meséből vette, bár egyelőre nem tudom, melyikből, kissé le vagyok maradva meseügyileg, amióta nem amerikai konyhás lakásban élünk. Az utóbbira viszont elég egyszerű a válasz, elég csak az előző három évre utalni, amikor rend szerint és kivétel nélkül mindig érte mentem például, sose hagytam ott. Na, azért még ordít.
Én meg megértem, de azért annyira nem, hogy otthon maradhasson, mert az nem megoldás.
A helyzet az, hogy ebben az oviban nem örülnek olyan látványosan minden gyerekeknek minden áldott reggel, mint a Tarsolylemezkében. Igaz, hogy cserében nem akarják hazavágni minden áron, amikor hazamentek a kisóvónénik megebédeltek a gyerekek, hanem nyugodtan ott alhat, kár, hogy nem akar. Én meg akarom, három éve volt felkészülni rá. Lehet, hogy azonnal ottalvással kellett volna indítani, nem mintha lett volna ilyen opció, mivel eddig mindig hazavágták ebéd után, mint kistetós lényt.
Ezért aztán most Ákosnál gyorsan kiköszörüljük a csorbát, ő például a jövő héttől már a bölcsiben fog aludni.
Azt azért nettó ünneprontásból megjegyezném, hogy a beszoktatás első napján senki se bízza el magát, nyilván nem sír a gyerek, mivel a játszótéren sem sír, amikor ott ül az anyja a padon, neki meg játszani kell, húha. Majd akkor fog sírni, amikor anya először letiplizik, mint például én ma. Közöltem Ákossal, hogy akkor én most megyek, mire közölte, hogy ő is. Ó, mondom, nem, te most itt maradsz kisfiam a Zsuzsival, meg a gyerekekkel, de erről ő hallani sem akart, nem baj, ez van akkor is, ha anyukámra hagyom, három percig dühösen ordít, majd megnyugszik. Nem úgy az én szívem, amit kitéptek, és már arra gondoltam, hogy soha többé nem fog velem szóba állni a fiam, mert otthagytam, úgyhogy bánatomban elmentem shopizni egyet, de sajnos nem volt elég az idő, mert 45 perc múlva leesett, hogy nem egy hétre küldtek el engem, hanem csak egy órára, úgyhogy gyors fizetés, és húzás vissza a bölcsibe. Ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy Ákost vigasztalni nem lehet, mert üt-vág-csíp-rúg, de főleg harap, hú mondom, tényleg? Viszont legalább a gyerekeket is gyepálja. Hát szimpatikus lesz, gondolom. A Pével arra a következtetésre jutottunk, hogy ez még mindig kisebb baj, mintha őt vernék a többiek, de ezt nem mondjuk ki. Holnap már ott ebédel.
Mondjuk a jellel lesz egy kis probléma, mert mintegy öt darab pöttyös labdás szekrényt fedeztem fel az öltözőben, de majd én megszokom, hogy melyik a miénk, ők meg hogy melyik pöttyös labdás póló az Ákosé. Nekik nehezebb lesz, azt hiszem.

2011. szeptember 11., vasárnap

Amit a fiamról tudni kell

Ákos kisfiam holnap kilép a nagybetűsbe, élet viharai, helytállás, meg minden, szóval kezdődik a bölcsőde. Az ezzel kapcsolatos előkészületeket három kategóriába osztottam: a "kellemesek" (bevásárlás), a "szükségesek" (cucc átgondolása, összepakolása, úgy is, mint takaró vagy zsák, Sudocrem esetleg Gabi popsikenőcs), és az "ej ráérünk arra még" (pöttyös labda berajzolása minden ruhadarabba, jellemzés írása a gyerekről). Na most nekem azért mégiscsak van egy fogalmazáskészségem, sőt annyira, hogy fizetni is szoktak érte mások, de most totál alkotói válságban vagyok. Nem azért, mintha nem ismerném a fiamat, mert velem van két éve, és figyelek is, de hát olyat azért mégsem írhatok a jellemzésébe, hogy Attention, attention, danger, danger, istencsapása a fedélzeten, vagy hasonló, mert még a végén úgy is fognak ránézni, én meg nem hibáztathatok érte senkit, csak magamat, mert én mondtam. Szóval valami szépet kéne írni róla, de igazat, sőt informatívat, úgyhogy a "szeme se áll jól" "cukin tud nézni" máris kiesett. És azt hiszem, azt sem írom meg, hogy harap.
Hát lássuk. Hátha a webes felület ihlethez segít.

Ákos két éves múlt. A napjait eddig a négy és fél éves nővére társaságában töltötte, akit gyakran utánoz, ugyanakkor önállóan is feltalálja magát. Hosszú ideig képes könyvet nézegetni, vagy elmélyülten játszani, szívesen szerel, épít, összerak, pakol, vagy autózik. Nagyon szereti a munkagépeket (pakpakpak). Néha rajzol is, de akkor oda kell rá figyelni, mert a végén megeszi a ceruzát vagy a zsírkrétát. Kérésre a szája elé tett kézbe készségesen kiköpi a darabokat.
Beszélni mostanában kezdett el, de máris elég sok dolgot meg tud nevezni (csak legyen, aki megérti). Gyakran kérdezgeti a dolgok nevét (mi?). Egyébként szavak nélkül is kiválóan meg tudja értetni magát.
A nagymozgása nagyon ügyes, ennek megfelelően elég bátor is. Tud motorozni, jól mászik, önállóan lépcsőzik. Az öltözködésnél együttműködik, sőt önállóan is próbálkozik, ha elég időt kap, a nadrágot, cipőt egyedül is fel tudja venni. A finommozgása is jó, egészen apró dolgokat is megpróbál összerakni. Kiskanállal és villával ügyesen eszik, pohárból magabiztosan iszik. Balkezesnek tűnik, általában azzal fogja meg az evő- és rajzeszközöket.
Az étvágya változó, alapvetően bármit megeszik, vagy semmit. A tésztát, sajtot mindig megeszi, a meleg ételt kiköpi, a gyümölcsöket és a gyümölcslevet nagyon szereti.
Rendkívüli bizalommal van az emberek iránt, különösen a kisgyerekeket és a babákat szereti, gyakran ölelgeti, puszilgatja őket (ha hagyják). A felnőttekben sem csalódott még.
Moderálni, sikerrel megtiltani neki bármit elég nagy kihívás, tekintve hogy igen makacs kisgyerek, amit a fejébe vesz, azt keresztülviszi. A figyelemelterelés általában beválik.
Ha valami miatt nagyon elkeseredik, akkor a bújás, dédelgetés megnyugtatja, a cumi pedig csodát tesz.
Általában jó alvó. Délben gond nélkül elalszik. Zsákban szeret aludni, cumival a szájában. Rend szerint három óra körül ébred, de néha tovább is alszik.
Nem kimondottan fázós kisgyerek, sőt inkább a meleget viseli nehezen. Szeret mezítláb lenni, gyakran leszedi magáról a szandált-zoknit. Nem érdemes túl sok energiát fektetni abba, hogy mindig legyen a lábán valami, ha fázik, úgysem vetkőzik le.
Nagyon muzikális, szereti a zenét, éneklést hallgatni, és ügyesen visszaénekli a dallamokat. Gyakran dúdolgat, énekelget magában.
Még nem szobatiszta, de ha ráültetik a bilire, készségesen és sikerrel használja. 
Ákos alapvetően egy vidám, kiegyensúlyozott, és magabiztos kisgyerek. Melegszívű, jóindulatú és nagyon-nagyon kíváncsi.

2011. szeptember 6., kedd

Ez így normális amúgy?

Reggelente, az óvodában szoktunk találkozni Ákos bölcsődei gondozónőjével, a lánya ugyanis Borcsi csoporttársa*.
Úgy is értelmezhetjük, hogy lepasszolja a lányát az oviba, hogy vigyázhasson a fiamra**.



*Nekem meg ő volt a napköziben csoporttársam úgy huszonöt éve.
**Majd a jövő héttől. Meg még másik hat gyerekre is, persze.

2011. szeptember 4., vasárnap

Bámulatos, hogy hol tart ma már a tudomány

És eljött az okostelefonok ideje, amikor az ember ugyan minden e-mail-t és üzenetet instant megkap és elolvas, viszont mire normális billentyűzet-közelbe kerül, már faszán elfelejt válaszolni.
Valamint már a blogjába is csak fotókat csűr fel, szerencsés esetben majdnem egy egész értelmes mondat megjegyzéssel.
Na mindegy, örüljünk inkább, hogy legalább a békalencsét falatozó hattyúkról készült képet nem mutattam meg.

(Valójában a technika csodájáról akartam írni, letöltöttem egy menstruációs naptár alkalmazást, és bár az én ciklusom emberemlékezet óta 31 napos, ma, az alkalmazásban alapértelmezett 28. napon engedelmesen megjött. Hová is lennék az okostelefonom nélkül?)

Vasárnap vadaspark

Abonyban, a szomszéd kisvárosban. Oroszlán, víziló, szürke marha, ormányos medve, miegymás. Jó volt.


Nem én tehetek a muskátlikról

Mármint arról, hogy a költözés után mind kipusztult. Én tudok növényt gondozni.
Kép a kiskertemről.


2011. szeptember 3., szombat

Amelyben a kedvenc évszakom ontja a terméseit

A mai napon, amellett, hogy a férjemnek születésnapja van*, az is kiderült, hogy a testfelépítésem tökéletesen alkalmassá tesz a mogyorószedésre. Ugyanis gond nélkül, és akármeddig képes vagyok tartani, illetve mobilizálni azt a fajta guggoló pózt, amikor az ember mindkét sarka lent van a talajon. Ez egy olyan stabil testhelyzet, amelyben mindkét kéz szabadon használható a kétszer gyorsabb mogyorószedés érdekében, ugyanakkor ügyesen lehet benne haladni bármelyik irányba a mogyoróbokor ágai alatt.
A sztorinak ez a része mindenképpen egy sikertörténetet vetít előre, arra viszont sajnos semmiféle jel nem utal egyelőre, hogy a mogyorótörésre is ugyanilyen alkalmas a testfelépítésem. Ez sajnálatos, mert mit fogok most kezdeni egy teli kosár héjába zárt mogyoróval?

*tehát Isten éltesse sokáig!

Borcsi mesél

- Légy szíves, légy szíves ne ölj meg - könyörgött. De már késő volt.

Békanyálas Duna-parton


2011. szeptember 2., péntek

A szülinapi torta, ahogy csak anya tudja

Már úgy értem, hogy ilyen ronda tortát a világon senki más nem képes hajlandó kiadni a kezéből, de én igen, szemrebbenés nélkül. Az úgy volt, hogy a Pének holnap lesz a szülinapja, de mivel el leszünk foglalva*, nem fogok ráérni tortát sütni, úgyhogy akkor majd ma. 
Szerintem egyébként az én férjem az egyetlen ember a földkerekén, aki alig várja az évek múlását így negyven fölött is, és él-hal a szülinapjaiért, mert akkor kap tortát, és ugyebár a szülinapos annyit eszik a tortájából amennyit csak akar, anélkül, hogy hízna tőle, vagy megszuvasodna a foga, sőt, ezen a napon még a ruhán sem ejt foltot a csokitorta.
Megkaptam tehát a rendelést a tavalyi csokitorta reprodukálására, aminek egy fél napos** anyagbeszerzés után neki is állhattam. A nap másik felét a tortasütés tette ki, megszakítva a saját utódaim, és egy újdonsült anyuka lelkének*** a gondozásával.
Az volt a terv egyébként, hogy a díszítés, mármint a marcipánfigurák majd gyerekmunkával készülnek, apró, fürge ujjacskák gyurmázzák az amőbákat meg a gilisztákat, amiket majd szépen, gusztusosan elrendezünk, nem röhög. Igen, harminchat év után már tudom magamról, hogy a bárgyúságig optimista vagyok, nem kell mindig szembesíteni vele, mert persze, hogy az történt, amire rajtam kívül a világon mindenki számítana: az apró és fürge gyermekujjacskák közül kikerülő marcipánfigurák egyenesen az apró és cserfes szájakba kerültek, kivéve Ákos haladó verzióját, mert ő egyáltalán nem gyártott egyetlen figurát sem, hanem az én figuráimat ette le a tányérról, nagyjából a készítés tempójában.
Na most miután a gyerekeim ilyenformán betömtek majdnem egy egész tömb narancssárga marcipánt, valamint szomorúan konstatáltam, hogy a felső tortalap, ami sajnos kettétört, a krémtől nem hogy összeragasztódik, mint egy matrica, hanem elindul a tálca két vége felé, és középen egy határozott törésvonal keletkezik, amit az isten krémje sem fog eltüntetni, minthogy hiába nyomom össze a két részt, ahogy elengedem, elindulnak újra két ellenkező irányba, satu közé meg mégsem szoríthatom, szóval kitaláltam, hogy nézd már, ez meg egy katica. Mármint lehet belőle azt csinálni. Úgyhogy akkortól már azért imádkoztam, hogy legalább hét pettyre való marcipánt hagyjanak már meg a gyerekek. Sikerült. Bár ami azt illeti, a katica mégis inkább piros alapon fekete pettyes, ez meg itt barna alapon narancssárga volt. Nem tudom, hogy őstermelői körökön kívül ez mennyire ismeretes, de ez konkrétan a katicabogár lárvájának a színkódja.
Szóval így történt, hogy a férjem a negyvenkettedik születésnapjára katicalárva mintájú csokitortát kapott, fotó nincs, mert fényt kapott szégyenében. De legalább finom lett.
Azt ugye mondanom sem kell, hogy alighogy az asztal közepére került a torta, húsz apró és fürge ujjacska röppent a pöttyök felé, és az ujjacskák gazdái még a torta felvágása előtt eltüntették a marcipántömb maradékát úgy, hogy az ünnepeltnek egy árva morzsa sem került belőle a nyelvére.

*kénytelenek leszünk új, nagyfiús széket venni az Ákosnak, a sajátjába ugyanis már nem hajlandó beülni, és állandóan a Borcsi helyét einstandolja, és ez Pestre menős, egész napos program (halleluja).

**gyerekkel voltam, és ez nem gyorsítja meg.

***valójában a hordozókendő használatára tanítottam meg, csak közben elmondtam neki, hogy legalább attól ne essen kétségbe, hogy pillanatnyilag kétségbe van esve, ahelyett, hogy örülne. Az első baba első hat hetét abszolválni ugyanis törvényszerűen a világ legembertpróbálóbb projektje, de majd elmúlik. 

2011. szeptember 1., csütörtök

A bankmanager az eggyel alábbi rajzról

Kalib: - Láttad már a Borcsi tündér rajzát?
Pé: Persze! Zöld haja van, és telefon van a kezében, vagy nyakkendő.
Kalib: - Ember! Az a szárnya.
Pé: - Jaaaa?!

Borcsi rajzol

Tündér.
Óvodai műalkotás, megihlette az első nap.
Engem például már simán túlszárnyalt rajztudásban.