Bizony vannak időszakok, amikor a gyerekek ordítanak

Ez is eljött, az ordítós óvodai reggelek. Még szerencse, hogy láttam már ilyet (másnál), meg emlékeim is vannak, például arról, hogy én is mennyire utáltam óvodába menni, ott lenni már nem annyira, de odamenni, az rémálom volt. Ennél azért egy fokkal jobb a Borcsi, nem kapaszkodik üvöltve, fehéredő ujjakkal a szoknyámba, mint annak idején én anyukáméba, hogy úgy kellett onnan lefejteni. Mondjuk erre anyukám sem emlékszik, szerinte én mindig engedelmesen és mosolyogva bevonultam, majd édesen játszani kezdtem, nem úgy Borcsi, aki általában hatalmas könnyeket hullatva, fájdalmas arccal ismételgeti, hogy "anya, te jelentesz nekem mindent", és "de ugye értem jössz". Na most az előbbit nyilvánvalóan valami meséből vette, bár egyelőre nem tudom, melyikből, kissé le vagyok maradva meseügyileg, amióta nem amerikai konyhás lakásban élünk. Az utóbbira viszont elég egyszerű a válasz, elég csak az előző három évre utalni, amikor rend szerint és kivétel nélkül mindig érte mentem például, sose hagytam ott. Na, azért még ordít.
Én meg megértem, de azért annyira nem, hogy otthon maradhasson, mert az nem megoldás.
A helyzet az, hogy ebben az oviban nem örülnek olyan látványosan minden gyerekeknek minden áldott reggel, mint a Tarsolylemezkében. Igaz, hogy cserében nem akarják hazavágni minden áron, amikor hazamentek a kisóvónénik megebédeltek a gyerekek, hanem nyugodtan ott alhat, kár, hogy nem akar. Én meg akarom, három éve volt felkészülni rá. Lehet, hogy azonnal ottalvással kellett volna indítani, nem mintha lett volna ilyen opció, mivel eddig mindig hazavágták ebéd után, mint kistetós lényt.
Ezért aztán most Ákosnál gyorsan kiköszörüljük a csorbát, ő például a jövő héttől már a bölcsiben fog aludni.
Azt azért nettó ünneprontásból megjegyezném, hogy a beszoktatás első napján senki se bízza el magát, nyilván nem sír a gyerek, mivel a játszótéren sem sír, amikor ott ül az anyja a padon, neki meg játszani kell, húha. Majd akkor fog sírni, amikor anya először letiplizik, mint például én ma. Közöltem Ákossal, hogy akkor én most megyek, mire közölte, hogy ő is. Ó, mondom, nem, te most itt maradsz kisfiam a Zsuzsival, meg a gyerekekkel, de erről ő hallani sem akart, nem baj, ez van akkor is, ha anyukámra hagyom, három percig dühösen ordít, majd megnyugszik. Nem úgy az én szívem, amit kitéptek, és már arra gondoltam, hogy soha többé nem fog velem szóba állni a fiam, mert otthagytam, úgyhogy bánatomban elmentem shopizni egyet, de sajnos nem volt elég az idő, mert 45 perc múlva leesett, hogy nem egy hétre küldtek el engem, hanem csak egy órára, úgyhogy gyors fizetés, és húzás vissza a bölcsibe. Ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy Ákost vigasztalni nem lehet, mert üt-vág-csíp-rúg, de főleg harap, hú mondom, tényleg? Viszont legalább a gyerekeket is gyepálja. Hát szimpatikus lesz, gondolom. A Pével arra a következtetésre jutottunk, hogy ez még mindig kisebb baj, mintha őt vernék a többiek, de ezt nem mondjuk ki. Holnap már ott ebédel.
Mondjuk a jellel lesz egy kis probléma, mert mintegy öt darab pöttyös labdás szekrényt fedeztem fel az öltözőben, de majd én megszokom, hogy melyik a miénk, ők meg hogy melyik pöttyös labdás póló az Ákosé. Nekik nehezebb lesz, azt hiszem.