2013. július 22., hétfő

Elkezdődött a nyári szünet

Alighanem nem fog beválni ez a "mind lazulunk" vonal. Reggel fél tízkor egy zacskó cukor szétszórt papírjai között találtam őket, amint bambán bámulják a tévét, közben Ákos a biztonság kedvéért szétszedte a körömollót, majd valahová elhányta a csavarját. De legalább pontosan tudom, hogy merre jártak, mert amihez csak hozzáértek, ragad.

2013. július 17., szerda

Négyévesen tűsarkúban jár (bár fiú)

A mai napban elrejtettünk több szívemhez kapást is, az egyik például az volt, amikor megláttam Ákost a 11 centis tűsarkú cipőmben billegni.
Kalib: - Ákos fiam! Veszed le azt a cipőt azonnal!
Ákos: - Csak visszateszem a helyére... a lábammal utazok benne.

Besenyő Evetke szól

Borcsi: - Anyaaaaaa, mikor lesz négy óra, vagy fél öt, vagy hat óra?
Esetleg fél hat?

2013. július 15., hétfő

Ilyen szépet még sosem mondtak nekem

Nézzük a tévében szerelmesen összebújva Jamie vidéki konyháját.
Pé: - Jól van, jól van, kapsz te is talicskát.

2013. július 13., szombat

Ákos négyéves, és bulizik

Ákos, a hivatalos 4. szülinapi fotón. Tulajdonképpen hosszan akartam írni a buliról, de sajnos teljesen kipurcantam.
Az volt a terv, hogy akkor most így nyáron jegeljük már az ovis kapcsolatokat, és csináljunk egy olyan bulit, ahová a szűk családot hívjuk meg, nagyszülők, unokatesók, meg Petőfi szomszédék, akik már-már úgyis családtagnak számítanak. Bár eleinte kicsit izgultam, hogy mi lesz ebből, nem fullad-e unalomba, vagy mittudomén, hülyeségektől parázok minden partyszervezés előtt, de a buli közepén azt vettem észre, hogy nézd már, mindenki tök jól van, a gyerekek játszanak, a felnőttek esznek-isznak, nevetgélnek.
Ezzel tulajdonképpen egyesítettük is családjainkat, mert ugye ez az esküvőnkön elmaradt, ott éppen öten voltunk összesen. Az én nővéremék meg a Pé tesójának a családja még sosem találkozott, holott egy városban élünk, és a sógorom meg a sógornőm is a körmöspálcási kórházban orvos. Szóval akár ismerhették volna is egymást, de mégsem.
A helyzet az, hogy szuper ötlet volt ez a buli így ebben a felállásban, én meg most megyek szépen fürdeni és aludni, mert hát mégiscsak tizenhatan voltunk, és a kaját meg a piát nem a pizzafutár hozta/hordta ki a kert végébe, hanem én voltam az.
Idén egyébként azzal sokkoltam, hogy nem valami furcsa kaját készítettem, hanem kifli-kolbász-uborka falatkákat, ami szerintem tök vicces volt, mert tőlem nagyon nem ezt szokták meg, vihihi.
Jó volt, na.

Update: úgy látszik, nem csak én purcantam ki, hanem mindenki, Ákos kilenckor még aludt, a Pé is csak olyantájban támolygott ki a hálóból, és még a Borcsi is fél nyolcig húzta.

2013. július 12., péntek

A természet tévedéseivel kapcsolatban

Van egy fasza ligetszépe bokrom, már vagy egy méter magas, és tenyérnyi gyönyörű sárga virágok nyílnak rajta minden éjjel. Éjjel bazmeg, nappal meg, amikor látszik is belőle valami, kókadtan lógnak a hervadt sárga szütyők. De most ez tényleg mire volt jó?


Van még belőle másik három is, ha valakinek kell.

2013. július 6., szombat

2013. július 5., péntek

A macskagyerekkel kapcsolatban

Érdekes, a macska tudja, hogy én vagyok az anyuka, csak azt nem tudja, hogy nem vagyok macska. Ugyanis csak akkor boldog, ha az ölemben lehet, és olyankor elkezdi masszírozni a karomat és mellbimbót keres. Tisztára mint a Borcsi 6 évvel ezelőtt.
A gyerekek karjából nem akar szopni.

A várakozással kapcsolatban

Megjött az új telefonom, de ójaj, nem vethetem rá magam, mert előbb tölteni kell (vö. már áll a karácsonyfa, alatta ott van a sok új játék, de előtte meg kell enni a rántott halat). Ettől annyira frusztrált lettem, hogy gondoltam, most megcsinálom a régóta halogatott dolgokat. Aztán rájöttem, hogy én a telefonhívásokat szoktam halogatni, mert utálok telefonálni. Úgyhogy most meg vagyok lőve.

Egyébként meg azért utálok telefonálni, mert nem látom, hogy az ellenfél mikor csukja be a száját, és vár tőlem reakciót, a hirtelen beállt csöndtől pedig rettegek, úgyhogy folyamatosan kényszert érzek a pofázásra, ami nekem fárasztó és unalmas, szóval beszélgetés helyett beszélek, beszélek, de ahhoz meg minek a telefon?
Úgyhogy most elmegyek esküvői ruhát venni (nyilván nem az én esküvőmre, hanem ilyen esküvőn megjelenős csinos ruhát), meg távirányítós autót az Ákosnak.

Varrhatnék mondjuk fejet is a Fej Nélküli Babának, de ilyesmivel pepecselni most végképp nincs türelmem.
Fotó:
Elölről

 Hátulról

Nem röhög! Én ilyen babát tudok, na. 

2013. július 4., csütörtök

Holnap fejet varrok

Amikor apró-pici, de rendkívül ronda öltésekkel az ügyesnek egyáltalán nem mondható ujjaimmal babát varrok Borcsinak, mert a Pé meg az Ákossal készített a műhelyben egy robotot fából, ezért kötelességemnek éreztem, hogy akkor mi is fakítsunk valami lányosat, akkor azért időnként felnyihogok, hogy mi lett belőlem, egy Burda-asszony, ahová* csak megyek, viszem magammal a kézimunkámat. De azért marhára örülök, hogy van kinek babát varrnom**.
A baba egyébként már majdnem készen van, csak nincs még feje, ami elég jól jött ki, mert nem tudom, hogy húztam volna keresztül a golyón a csipketrikót.


* tegnap például biciklizni. Mármint Borcsi biciklizett, én meg a nyakát fogva szaladtam mellette, hogy el ne dőljön, mert még nem tud biciklizni. Nem túl bátor gyerek, na. Én nagyon remélem, hogy a biciklizés olyan, mint ööö... a biciklizés, nem lehet elfelejteni, és holnap nem a nulláról kell elölről kezdeni mindent, mert nem olyan vicces dolog egy félig összevarrt rongybaba testtel az egyik, Borcsi nyakával meg a kezemben, tangapapucsban, 35 fokban fel-alá rohangálni a Kiskacsa utcában. Az utca lakói már hozzánk szoktak.
* *Borcsi egyébként ragaszkodik hozzá, hogy ő varrta a babát, és végül is igen, kitartóan öltögette a testét.

2013. július 3., szerda

Szegény macska beteg lett

Lehet, hogy a macska azért sípol, mert fáj a hasa. Három napja hasmenése van, olyan vékonyra fogyott szegény, mint egy giliszta. Diétára fogtam, nem kap tejet, konzervet is csak ellenőrzött körülmények között: egy kanállal; amit meghagy, megy a kukába. Száraz kaját majszolhat, ha akar.
Meg adtam neki egy negyed Bolus Adstringenst, fél óra meló volt megetetni vele, de sikerült. Beletettem a gyógyszert a szájába, befogtam a pofáját. Békésen tűrte, majd amikor pár perc múlva elengedtem, kiköpte. Aztán beletekertem sonkába, kedvesen a szájába vette a falatot, lenyelte, majd egy elegáns mozdulattal a padlóra ejtette a tablettát. Aztán belefúrtam egy konzerv falatba, amit készségesen bekapott, és evett rá még három falatot, csak aztán köpte ki a bélfertőtlenítőt. Aztán végül, gondolom a sok nyáltól már nem maradt íze, így véletlenül lenyelte.
Természetesen továbbra is fosik, elkezdtem félni, hogy három hét után szerencsétlen ránkdöglik, mit mondok a gyerekeknek, hogy számolok el a lelkiismeretemmel, hogy egy macskát sem tudok életben tartani?  Jaj, jaj.

A dohányzásról való leszokásom története

Jelenleg a csapból is a Nemzeti Dohányboltok nyitása körüli hiszti zajlik, ezért jött csak fel bennem ez a téma, mert egyébként gyakorlatilag ez az egész kívül esik az érdeklődési körömön. Nem árulom, nem szívom, nem foglalkozom vele.
Na de nem volt ez mindig így.

A rászokás

Tizenkilenc és fél évesen szerelmes lettem. Addig én voltam a totális absztinens, nem ittam, nem dohányoztam, nem kávéztam, mindezeknek még a szaga is undorított, és fennhangon állítottam, hogy hú, de jól tudok én bulizni ivás nélkül is. Na nem mintha buliztam volna, olyan ez, mint amikor az ember a környéken kirándulgat, jó az nagyon! felkiáltással, friss levegő, madárfütty, virágok meg csigák, és akkor egyszer csak véletlenül ott találja magát a Grand Kanyonban, és akkor egy kicsit elszégyelli magát, mert az arcába kapja, hogy van tovább is a virágos rétnél, de ez végül is mellékszál, csak az alkohollal vs. anélkül bulizásról jutott eszembe. Szóval szerelmes lettem, és ez a fiú teljesen más volt, izgalmas, és világlátott, és okos, és tájékozott, és dohányzott, kávézott, meg ivott is, a többit most nem mondom. És ez nekem nagyon imponált, úgyhogy én is rágyújtottam, nagyon nehéz volt, de sikeresen leküzdöttem az undort. Akkoriban még nem volt saját cigim, csak a másét szívtam, ami köcsögség, főleg, hogy simán lejmoltam bárkitől bármennyit.

A függővé válás

Aztán egyszer csak elköltöztem otthonról, jöttek a diákévek más városokban, ahol az albérlőtársaimmal megegyeztünk abban, hogy dohányzunk. Ez olyan 18 évvel ezelőtt volt, de még ma is emlékszem rá, amikor az odaköltözés napján megérkezett a lakásba az egyik lány a szüleivel, akik megkérdeztek engem, hogy dohányzom-e, mondtam, hát igen. A leendő albérlőtársam nagyon csúnya pillantást vetett rám, majd amikor a szülei behúzták maguk mögött az ajtót, közölte, hogy tulajdonképpen ő is dohányzik, csak ezt otthon nem tudják. Aztán megérkezett a másik albérlőtársunk is, a szülei szintén megkérdezték, hogy dohányzom-e, mondtam, hogy igen, erre kerek perec kijelentették, hogy ne dohányozzak, mert Erna nem dohányzik. Hümmögtem. Közötök? És amint kihúzták a lábukat a küszöbön, Erna közölte, hogy ő is dohányzik, csak ezt a szülei nem tudják. Hát így történt, hogy vígan és szabadon pöfékeltünk hármasban az albérleti lakásban. Erna képes volt dohányzás közben almát enni, gondolom, ez a kezdők balesete lehet, bár ő akkor, ott, abban az albérletben sütötte meg 19 évesen élete első tükörtojását is, szóval épp hogy élni kezdett akkortájt.
De akkor még mindig nem voltam függő szerintem, hanem csak akkor váltam azzá, amikor már Székesfehérváron jártam főiskolára, és Beával laktunk közös koleszszobában. Bea akkor a felfüggesztett börtönbüntetését töltötte, asszem heroinfogyasztás, vagy valami hasonló miatt, lényeg, hogy hozzám képest egy Dr. House volt. Észben is egyébként, elképesztően művelt lány volt, meg szép is, száznyolcvan centi, 55 kiló, modell alkat, gyönyörű arc, okos szemek, hozzá valami elképesztően kiforrott, jó stílus, szóval szerelmes voltam. Beával a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük, egy csoportba jártunk, az óráink ugyanazok voltak, a koleszban egy szobába kértük magunkat, és a sulin kívüli elfoglaltságainkra is együtt mentünk mindig. Bea sötét dobozos Davidoffot szívott, és sosem fogyott el a cigije. Akkortól persze már az enyém sem, mert mindig gondoskodtunk utánpótlásról. Napi egy-két doboz Marlborot szívtam akkoriban, vagy lehet, hogy akkor még a sötétkék Pall-Mall volt, már nem is tudom, igen, a Marlborora csak az első munkahelyemen álltam át. Sokat dohányoztam, keveset ettem, a konfekcióméretem meg 36-os volt, gyönyörű voltam és fiatal, csak egy kicsit büdös, dohányfüst szagú.

Teltek az évek

Méghozzá elég sok év eltelt így, napi egy-két doboz cigivel, ha buli volt, hárommal is akár. És hát elég sokat buliztunk, akkoriban már Budapesten laktam, egy országos politikai napilapnál lettem gyakornok, aztán berendezkedtem a fővárosban. Ott voltak a barátaim, a munkám, meg az éltem, minden, haza sem nagyon jártam. Az utolsó években már hetente hétszer mentem a Szimpla kertbe, akkor félig átálltam a Lucky Strike-ra, mert ott azt lehetett kapni. Akkoriban egyébként tettem két kísérletet is, hogy ilyen elektromágneses hókuszpókusszal jól megkezeltetem magam, és akkor leszokom, először pár hónapig sikerült is nem rágyújtanom, csak aztán meg jött az a fránya stressz, meg nem is voltam olyan jó passzban akkortájt. Másodszor kb. két napig sikerült nem rágyújtanom, de akkor eleve stresszes időszakban próbálkoztam, semmi értelme sem volt.

Hogy lett vége

Aztán egyszer csak terhes lettem. Valójában a második ilyen leszokási kísérletem éppen ezért volt, mert gyereket terveztünk. Ez is egy elég stresszes időszak volt, tekintve, hogy kiderült, az apuka közreműködésére a továbbiakban nem igazán számíthatok. Nem is ment olyan hirtelen a leszokás, még talán a második hónap közepén is bele-beleszívtam egy-egy cigibe. Sajátra már nem gyújtottam rá. Aztán jöttek a rosszullétek, amik eleve kizárták a dohányzást, anélkül is a kifordulás szélén állt a gyomrom a nap 24 órájában, a szagokat meg különösen nem bírtam, az enyhéket sem, nemhogy az ilyen penetráns büdöseket. Aztán már nem volt fontos a dohányzás, mert csak a baba volt a fontos, meg az, hogy nagyjából normális mederbe tereljem az életünket.
Aztán amikor Borcsi már vagy másfél éves volt, újra rágyújtottam. Tudtam, hogy ez nem jó, meg semmi értelme, meg azt is tudtam, hogy ott dől el a dolog, hogy vásárolok-e saját cigarettát, vagy sem. Nem vásároltam. Aztán jött a Pé, aki nem dohányzik, és újra terhes lettem, úgyhogy ez megint eldőlt. Később volt még egy időszak, amikor Ildi barátnőmmel dohányozgattunk (az övét szívtam, nekem nem volt), de egyszer csak eldöntöttem, hogy akkor most már ennek itt a vége, nem gyújtok rá többet. Nyilván azért is, mert a baba szagú életünkbe nem fért bele egy dohánybüdös anya, és az időmbe sem, hogy rendszeresen kimenjek dohányozni, mert addig ki figyel a gyerekekre? Meg persze az is benne volt, hogy az én felelősségem, hogy a gyerekeknek boldog életük legyen, sokáig éljek és gondoskodhassak róluk, ne kelljen egy beteg, vagy haldokló anyát nézniük, aki apró, véres cafatokban köhögi ki a tüdejét, és anya nélkül felnőni a legszomorúbb dolog, amit el tudok képzelni.  De a legfontosabb az volt, hogy én már a szép szőke gyárkémény koromban is tudtam, hogy akkor fogok leszokni a dohányzásról, amikor gyerekeim születnek, mert terhesen úgysem lehet dohányozni, utána meg nem fogok visszaszokni. B tervem nem volt, vagyis ez volt az egyetlen esélyem. Ha akkor nem szokom le, akkor örök életemben dohányozni fogok, az meg kinek kell? Hülyeség lenne, és nem jó az senkinek (akinek meg jó lenne, na azokkal én nem akarok jót tenni).
Most, hét évvel azután, hogy abbahagytam a dohányzást, tartok ott, hogy egyáltalán nem kívánok rágyújtani. Na jó, időnként igen, ha látom, hogy a kollégák mennek ki, ugyanakkor a szag zavar. Érdekes. Nem csak a füst direktben, hanem a dohányos emberekből áradó szag is. Büdös, na. Nálam ugye ez egy tudatos döntés, hogy nem dohányzom, úgyhogy nem gyújtok rá "mi bajunk lehet egytől" felkiáltással sem. Mert én nem dohányzom. De nem szólogatok be a dohányosoknak, hogy káros, meg egészségtelen, meg drága, meg lassú öngyilkosság, meg fúúúúj, és nem csak azért, mert még emlékszem rá, hogy milyen nehéz, már-már reménytelen dolog puszta elhatározásból abbahagyni a dohányzást, nekem ugye nem is sikerült. Hanem mert tudom, hogy a kiugrott dohányosok szoktak a leghangosabban fröcsögni a még mindig dohányzókra az erkölcsi magaslatukról, ami pont akkor szűnik meg erkölcsi magaslatnak lenni, amikor ordibálva taposnak el másokat.

Szóval próbáljatok meg nem dohányozni, hátha sikerül.

2013. július 2., kedd

Megint a macska!

A macska elviselhetetlen, olyan, mintha lenyelt volna egy ilyen sípoló gumijátékot, és állandóan nyomkodná valaki a hasát.

2013. július 1., hétfő

A pofozkodós sztorival kapcsolatban

Én persze megértem, hogy van az úgy, hogy az ember agya eldurran, és lekever egy pofont. De miért nem durran ez az ember agya akkor, amikor egy százhúsz kilós, dupla tarkós kopasszal áll szemben?