2016. augusztus 27., szombat

Az élet nagy rejtélyeivel kapcsolatban

Ákos osztályában is SzMK anyuka leszek, annak ellenére, hogy annak idején majdnem nem jelentem meg a felvételi elbeszélgetésen (beestem az ajtón az utolsó pillanatban, pedig csak meg akartam kérdezni, hogy mikor is kell jönnöm?), a nulladik szülői értekezleten pedig szintén. Mármint azon egyáltalán nem jelentem meg, mert elfelejtettem.

És akkor tegnap volt a családlátogatás (azt nem felejtettem el, hálistennek, még almás pitét is sütöttünk, meg a Konszi keze is meggyógyult, úgyhogy gyorsan berendeltem előtte), és a tanítónők jelezték, hogy engem néztek ki a feladatra.

Én meg elvállaltam, azzal a kikötéssel, hogy nem kell pénzt kezelnem, mert én egyáltalán nem vagyok precíz, én a dolgokat holisztikusan kezelem, kizárt, hogy fillérezzek meg elszámolást készítsek. Megegyeztünk.
Meg ugye a Borcsi osztályában is SzMK anyu vagyok, mert ott is közölték még elsőben, hogy az leszek.

Tavaly meg ugye az oviban is az voltam.

Én nem értem, hogy miért jut rólam minden pedagógusnak az az eszébe, hogy nini, itt egy SzMK anyuka. Azt hiszem, lehet bennem valami.

2016. augusztus 16., kedd

Örömünnep van ma

Valójában ma értettem meg, hogy aki ért hozzá, az miért tartja oltári nagy fasságnak a digitális bennszülött kifejezést.

Ma, hosszú hónapok után megjavult a tabletem (nem magától). És én úgy, de úgy örülök, hogy végre megint tudok olvasni.
Tudom, tudom, vannak ezek az izé... papírkönyvek*. Aham, amiért el kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, esetleg ki kell fizetni, meg megfelelő világítást kell csinálni, hogy lehessen őket olvasni, meg hajgumit dugni a megfelelő oldalhoz (most mi van, ez van kéznél az ágyban, ahol olvasni szoktam. Kotont csak nem dughatok oda), hogy tudjam, hol tartottam, meg ilyenek.

Most meg csak letöltöm, és már olvashatom is, amit csak szeretnék, van háttérvilágítás, és az app megjegyzi, hogy hol jártam.

És ehhez, hogy én ragaszkodjam ezekhez a dolgokhoz, rohadtul nem kell Y meg Z generációsnak lenni, hanem rá kell érezni az előnyeire. Mint amikor nem kell odautazni anyádhoz árkon-bokron át, hogy beszélni tudj vele, hanem felhívod telefonon, és tessék. És ehhez nem kellett tárcsás telefonkészülékkel a nappali sarkában születni, anélkül is telefonál ma már mindenki, mert az könnyebb, mint odamenni, hát ennyike.

*nekem egyébként semmi bajom a papírral, én kimondottan imádom a papírt, sőt elárulom, hogy könyvet (albumot) kötni is tudok egy csomóféleképpen, mert az nekem a hobbim. Az albumkötés (vö. scrapbook). Szóval nálam jobban senki nem szereti a papírt, sőt, egyenesen imádom a szép papírokat, egy vagyont költök rájuk. De azt vagy én írom tele, vagy én csinálok belőlük albumot. Amit más írt tele, az jó nekem monitoron is.

2016. augusztus 11., csütörtök

És akkor hopp, elém ugrott az ötödik zacskó fodros nagykocka

Többé-kevésbé megszoktuk már, hogy vettünk egy házat, végül is már csak nagyon ritkán nyitok be véletlenül a spejzba, ha pisilni indulok, és a tányérokat is mindig elsőre megtalálom. Na jó, többnyire.

Vannak itt viszont olyan adottságok, amiket valószínűleg csak később sikerül majd sajátként kezelni. Ma például elmentem bevásárolni, kicsit bosszankodtam is előtte, hogy a picsába már ezzel a nyári szünettel, oké, imádom a nyarat, de baszki, most, hogy mind a négyen itthon vagyunk, annyit zabálunk, mint a pekingi állatkert összes lakója együttvéve, plusz a Serengeti.

Na szóval elindultam bevásárolni, úgyis akciós a tej az aldiban, egy kartonon megspórolok 600 forintot, elköltöttem viszont harmincötezret. Mondtam, hogy sokat eszünk.

És akkor hazajöttem, és amikor bevittem a szajrét a spejzba, hogy kipakoljam, megtaláltam az előző heti bevásárlást, amit eddig a konyhában kerestem megszokásból. Ugyanis a zöld házban nem volt spejz, és mivel ötletszerűen szoktam vásárolni, nem tűnt fel, hogy hiányzik valami, csak az, hogy már megint nincs mit enni.

Na mindegy, remélem, ezt a kontingenst szintén senki se fogja felfedezni, mert másrészről viszont nem igazán szeretnék harmadik üveg bontott nutellát a konyhaszekrényben (különböző helyeken), bár valószínűleg mégiscsak én vagyok az, aki ha nem talál valamit, semmi baj, felbont egy másikat.
A Föld meg pusztul elfele.

(A kölkek meg elmentek a szomszédba Perseidákat nézni, bár látni semmit sem fognak belőlük. Mondjuk eleve föl se tudnak nézni, mert esik az eső. Nem baj, tudjuk, hogy ott vannak, a szülinapomon mindig hullanak le a csillagok az égből, mondjuk ez is egy adottság, mi sem természetesebb.)

2016. augusztus 9., kedd

A házunkkal kapcsolatban, aminek az üzemeltetését ezennel outsourceoltam

Én nagyon szeretem a házunkat, nagy és kényelmes és amúgy elég jól is néz ki ahhoz képest, hogy alig volt lehetőségem csinosítgatni, mivel ebben a dologban nincs köztünk konszenzus. A Pé ugyanis nem akar szögeket a falba, szerintem meg két grammos képeket fúrt-tiplizett akasztóra akasztani olyan ágyúval verébre kategória, mint amikor a gyerek fejéről lakklemosóval akarta leszedni az arcfestést, krém helyett.

Szóval nincs kép a falon, egy sem, pedig én szakmányban gyártom a szebbnél szebbeket, ugye van ez a hobbim, a scrapbook, és a hétvégi tábor alatt megtáltosodtam.

Csak hát van egy kis baj. Na jó, nem baj, hanem kellemetlenség. Én ezt a házat kevés vagyok üzemeltetni. Jó, az ajtókat még megy bezárni (ööö, kivéve a második garázst, aminek a lakatját elvitte a volt tulaj a hétvégi kipakolás után, de abban úgy sincs semmi), viszont vannak ezek az éjszakai világítások, aminek egyszerűen nem értem a kapcsolóit. Mert itt olyan, de olyan villanykapcsolók vannak, amik nem is értem, mit vezérelnek, majd biztos jön a százezres számla, mert a padláson ég valami csirkekeltető lámpa, vagy ilyesmi, amit sosem látunk, mert oda még nem merészkedtünk fel. Igen, vannak még feltérképezetlen területek az objektumban.

Szóval egyszerűen nem értem, nekem meggyőződésem, hogy a mozgásérzékelő reflektor mozgásra lekapcsolódik, nem pedig fel, de a Pé szerint nem, hanem rossz helyen mozgok, vagy valami ilyesmit magyarázott.

De ami sokkal komolyabb baj, hogy közeleg a tél, nekünk meg még nincs rendes fűtésünk. Vagyis van fűtésrendszer, meg minden, egy ilyen harmincéves vegyes tüzelésű kazán. Na most én a tűztől rettegek, mint az állatok, meg ezek a régi kazánok puffertartály nélkül amúgy is fel szoktak robbanni. Kuktám is ezért nincs, többek között.
A Pé meg nem akar másik kazánt, mert minek, ezzel itt nagyjából ingyen fűthetnénk (nettó 140 négyzetméterről beszélünk), mert van egy tanyánk meg egy erdőnk, úgy húsz hektár, mindegy, szóval fa az pont van.

Na most múltkor egy barátnőm mesélte, hogy neki pont van egy ilyen kazánja, igaz, kétéves, és nem harminc, viszont imádja. Igaz, csak akkor fűt vele, ha otthon van, és ha befűtött, már nem megy el otthonról. Hát köszi, említettem, hogy én itthon dolgozom, és ha én elmegyek itthonról, az egy-két óra random időpontokban, és nem nyolc-kilenc jól kiszámíthatóan, szóval most ezt így hogy osszam be? Vagy időnként felgyullad a ház, nem baj, van biztosítás?

Ezen kívül az említett barátnőm azt is mesélte, hogy tényleg tök jó a fatüzelésű kazánja, csak egyszer kellett kihúznia belőle a tüzet, mert elment az áram, és megszűnt a cirkuláltatás, de nem baj, mert már úgyis csak izzott, és nem lobogva égett, szóval fogta a piszkafát és kihúzta az izzó hasábokat a tálcára. Hátizé.

És ezen kívül még van az a problémám, hogy a kémény a gardróbszobán át vezet, ott van a kéményseprő nyílás is. Én meg most, nyáron is érzem azért kicsit a putriszagot, mi lesz itt akkor, ha még füsttel is tele lesz a kémény?

Szóval jelen pillanatban az van, hogy nagyon kell szeretnem a férjemet, mert ha valami miatt lelép, akkor költözhetek megint, ugyanis nincs az az isten, hogy én ezt a házat egyedül a nyakamba vegyem. Gyújtogassa ő a lámpákat meg a tüzet, én meg majd mit tudom én, nevelem a gyerekeket, vagy valami. Kissé kiszolgáltatott dolog ez, de hát valamit valamiért, mondjuk kinek van akkora udvara, hogy rendes bringaversenyt tudnak benne rendezni a gyerekek körbe-körbe?
Na ugye!