2011. július 12., kedd

Elválasztási műsor

Most el fogom magyarázni, hogy annak dacára, hogy imádom őket, miért ünnep minden perc, amit a gyerekeim nélkül töltök. Példamese.
Tegnap elmentünk a Pével moziba, és megnéztük az X-Men-t. A filmet nyilván nem mi választottuk, hanem az választott minket, kb. ez volt az egyetlen, ami jókor kezdődött: nem lógott bele a fürdetésbe, és még aludni is volt idő utána, valamint nem 3D-s. Mindegy, jó lesz. Mondjuk elég bátor bevállalás volt ahhoz képest, hogy nekem aztán halvány lila segéddunsztom se volt róla, hogy mi is ez az X-Men, biztos valami zimbes-zombis, olyan furcsa alakok vannak benne, le fogom fosni a rüsztömet félelmemben, feltéve, hogy bent merek maradni, plusz késtünk is vagy negyed órát, na ennek ellenére kb. a tizedik percben éreztem, hogy hajaj, erre rákattantam, mint... mint Kalib a Trónok harcára, ha értitek, mire gondolok. Úgyhogy ma számtalan sikertelen letöltési kísérlet után megpróbáltam a másik lehetetlent: eljutni a videotékába, vagy hogy hívják ezeket mostanában, ahol filmeket adnak kölcsön. Mondtam a Pének, hogy menjünk. Ő rövidgatyában, pólóban, én napok óta egy szál kisszoknyában, egy vállpántos trikóban és egy bugyiban nyomulok itthon (nyilván nem napok óta ugyanabban, de a stílus ugyanaz), hogy is mondjam, meglehetősen lenge kánikula viselet, szükségem van a Pére, hogy emelje a fényemet, ilyen viseletben egy kétgyerekes családanya nem mutatkozik nyilvánosan, hacsak nem férjjel együtt. Csakhogy a Pé beintett, nem jön, Nagyanyó baracklekvárt főz be, nem ér rá gyerekezni, majd ő vigyáz rájuk, menjek. Mutatok a kis vakondot meredten bámuló kölkeimre, ezek ugyan nem valószínű, hogy a fejüket is elfordítják, amíg mi távol vagyunk, momentán biztonságban van tőlük a dolgozószoba ugyanúgy, ahogy a vécécsésze, plusz teátrálisan ráfordítottam a kulcsot mind a kettőre, de a Pé kitartott, menjek egyedül. Na, Borcsi megneszelte, hogy készülök lelépni.
- Anya, hova mész?
- Videotékába, drágám, nem soká jövök.
- De hazajössz?
- (nem, ott alszom) Persze, hogy hazajövök, mire vége a mesének, már itthon is vagyok.
- (sírásra görbülő szájjal) Hát jó, anya, most elmehetsz, de ne felejts el írni!
- ö, ööö, hát, nem fogok. Na szia!
- Szia anya, de siess haza!
- Sietek, kicsikém!
- Jó, de majd én is megnézem azt a filmet, jó?
- Hát persze, ja, nem, dehogy! Szia!
- Szia anya, és itthon alszol?
- (vááááááá) Persze, hogy itthon alszom! (hol máshol? Életében kétszer nem aludtunk egy fedél alatt, de az is már vagy két éve volt utoljára).
Na, szóval nem mondhatnám, hogy tőlük lelépni annyi, hogy kulcs, telefon, kistáska, a dieu, és ez még csak a Borcsi volt, aki azért három évet lenyomott már különböző bölcsődékben és óvodákban. A Poji, mivel beszélni még nem tud/hajlandó, fizikai síkon akadályoz, amennyiben belecsimpaszkodik a lábamba, majd visít, amikor meg hazaérek, akkor olyan megkönnyebbülten sóhajtja, hogy anyaaaa!, mintha egész távollétem alatt visszafojtott lélegzettel lézengett volna. Szóval nem mondhatnám, hogy annyival beljebb vagyok attól, hogy van kéznél egy nagymama, aki vigyáz rájuk, mert hát az tökjó, csak legyek ott én is. És most elmegyek X-Men-t nézni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése