Khm...

Én: - Ákos, hogy szarhat valaki, aki nem is eszik semmit, ilyen hatalmasat?
Ákos: - Úúúgy..., hogy kevés tej, sok müzli.

😁😁😁😁😁😁😁

Én: - Borcsi, nem tudod, hol van Ákos?
Borcsi: - A vécén. Énekórát tart a kis kakikáinak.

Ami a nyáron történt

Csak hogy emlékezzünk rá később, hogy mi volt a nyáron.

A gyerekek leszoktak az édességtömésről, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor vettem nekik direktben süti-csokit. Na jó, az ilyen cukrozott gabonapelyheket nem számolom, mert akkor idevehetném nyugodtan a ketchupot is, meg a virslit, mert azokban is van cukor, nyilván. Meg házi lekvárt is kaptak mindig a palacsintájukba, meg főztem mákos gubát is, meg ilyesmi, de a bolti sütiknek, amikből azelőtt ipari mennyiséget fogyasztottak vége lett. Mondjuk a súlyuk egy dekát sem változott, mind a kettő izmos kis kukac.

Aztán pedig leállítottam őket a mindenféle tévékről és kijelzőkről, kicsit szüttyögnek még néha miatta, de sokkal nyugisabb azóta az élet, hogy nem veszekednek a távirányítón, a tablet időn meg a csatornán.

És ezen kívül Borcsi már teljesen egyedül mos hajat, pedig derékig ér neki. Na jó, Ákos is, de neki csak egy centis.

Ja, és úszni is megtanultak, nem szabályosan, de elboldogulnak a mélyvízben.

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, tök sokat változtak, Borcsi egyre szemtelenebb, de még le tudom állítani, csak próbálkozik, Ákos meg ugyanolyan kis koboldba oltott kölyökkutya, mint volt, mindenhová bedugja az orrát, mindent megvizsgál, aztán mindenhol csinál valami galibát. De szerintem kifejezetten ügyesen tudom már kezelni őket. Ideje volt, na.

Én meg... hát, eltettem 20 kiló lecsót. Ez az új skill idén nyáron.

Amúgy meg tök szép nyarunk volt, erre mondják, hogy élményekben gazdag. Csak Etáék hiányoztak nagyon. (Minden oké velük, sőt, csak nem találkoztunk idén, mert mi mindig másfelé jártunk, ők meg dolgoznak ezerrel, meg kiállítanak és készül az új kollekció).

És a folytatásban

Aztán volt nálunk NőiCsizma a négy kislánnyal, hát hűha. Meglehetős ovi hangulat uralkodott végig, minden szobában gyerek volt, akármerre mentünk. Az etetéseket meg úgy oldottuk meg (apák persze megint sehol, de ezt nem szemrehányásként mondom, csak úgy, tényként), hogy az Edit volt a front office, aki effektíve etetett, én meg a back office-ben, a konyhában készítettem a kancsó teákat, kakaókat, satöbbiket, mint egy dadusnéni.

Aztán harmadnap elmentünk Egerbe, mármint azt már négyesben, és az is kurvajó volt. A Minaret tövében laktunk, mármint nem hálózsákban, hanem a Minaret Hotelben, a tetőtéri gerendák között :D. A szálloda király, a kaja sajnos unalmas volt, a masszázson meg, ami benne volt a csomagban, azóta is röhögünk, kb. együtt emlegetjük a soproni Randevú kávézóval, ahol emlékezetesen broáf kávét mérnek. Gyakorlatilag nem volt benne erő semmi,  mármint a masszázsban, a kávé az szétmarta a gyomrunkat, csak molyolt valamit a nő a hátunkon. Na de mindegy.
Ittunk finom kávét ilyen török sátorban, mezítláb, rézasztal mellett párnán ülve, meg megnéztük az Egri várat, ami elég jó, bár emlékezetesnek éppen nem mondanám. Másnap meg voltunk Aggteleken, szerintem az viszont állati menő hely, mármint a cseppkőbarlang, és az is menő, hogy a gyerekek már ilyen kis korukban látták. Ha mentek, öltözzetek fel ti is, mert csak 10 fok van, de mi fel voltunk készülve. A vezetőnk is jó volt, vicces, összeszedett, informatív, profi.
Volt még a csomagunkban játszóház is, ami elég lepattant volt, meg városnéző kisvonatozás, amit nem tudtunk beiktatni a táncrendünkbe, fájdalom.
Voltunk viszont a törökfürdőben, ami szintén egy jópofa program, bár kissé sajnáltam a gyerekeket, hogy nem hancúrozhattak kedvükre. Én viszont remekül punnyadtam a meleg vízben.
Hamam után Nyamnyam volt, ez a neve az új, kedvenc egri cukrászdánknak, tényleg :D. Aztán még találkoztunk a Pé kolléganőjével és családjával, ők egriek és cukik. Meg elmentünk még a Szalajka-völgybe is, ahol kisvasutaztunk, meg felmásztunk az ősember barlanghoz, és láttuk a Fátyol-vízesést, ami még mindig szép, én utoljára 17 évesen voltam errefelé.
Eger is sokat szépült, állati jó formában van, az egész belvárosa új, és jó nagy élet van benne, meg az üzletek is jók, kaptam is szülinapomra egy fehér, virágos ridikült, hű. Amúgy majdnem csak három napra mentünk, de még időben rájöttem, hogy ennyi idő alatt nem végzünk, nem tudunk mindent megnézni, amit szeretnék, úgyhogy gyorsan ráfoglaltam még egy napot, szerencsére.
Aztán átléptünk Mezőkövesdre, ami már a szállodateszteléses bizniszemnek a része volt, és az a helyzet, hogy marhajó szállodát sikerült tesztelni. Ha Matyóföldön jártok, lakjatok ti is a Nefelejcs Hotelben, mi esténként kályhával felfűtött, meleg vizes dézsafürdőben áztunk, időnként meg a jacuzziban csapattuk, meg buli is volt, vizes fürdőruhában táncikáltunk az udvaron, máskor meg a csillagokat néztük a dézsa vízből. Szóval ez egy jó hely, új és kulturált, minden van és minden működik is, meg még jól is néz ki. És még az étel is teljesen rendben volt, sőt, a nyavalyás fényevő Ákos kérésére, mivel a 10 méter hosszú svédasztalon semmit sem talált, amit megreggelizne, külön neki készítettek tejbegrízt is.
Megnéztük a szép nádfedeles házakat, voltunk a fazekas-házban, találkoztunk Agneta apukájával, aki matyó bútorfestő, hűha, Borcsi pedig szájtátva hallgatta a Kis Jankó Bori emlékházban az előadást "Bori néni" életéről, és végre nekem is meglett, amire mindig is kíváncsi voltam, hogy ki lehetett az a Bori néni, akinek a sztorija mindig eszembe jut, amikor vizes kézzel kapcsolom fel a villanyt, mert őt úgy csapta agyon az áram. Érdekes. Mármint hogy így tudom meg, totál véletlenül, hogy kire gondoltam mindig, mert én a sztorinak csak ezt a részét tudtam, se füle, se farka nem volt. Eddig.
Aztán hazajöttünk, és most, hogy két napja megállás nélkül mosok, már csak a szennyesláda van tele szennyessel, a fürdőszoba már szerencsésen nem, és most már dolgozni is próbálok, hát innen szép nyerni, három hét szabadság és lazulás után hirtelen felvenni a tempót (mert nagyon-nagyon kell mindenkinek a cikk), plusz a gyerekek, akiket letiltottam minden monitorról, úgyhogy azóta engem nyaggatnak, hogy szórakoztassam őket.
Hát, ha már nem nyaralunk, jöjjön az a szeptember.

A balatoni nyárral kapcsolatban

Egyébként pedig csodálatos hetet töltöttünk LD-ék balatoni nyaralójában, úgy, mint tíz évvel ezelőtt szoktuk, még lány korunkban, csak azóta született összesen öt gyerekünk, akik koruknál fogva szintén velünk voltak most. Ruhát azt egyáltalán nem használtunk, két fürdőruhát váltogattunk egész héten, volt mindenkinek egy száraz és egy vizes. A mesterfokot Boróka hozta, aki a maga 120 centijével, vagány kiszőkült frizurájával egy szál bugyikában, mezítláb söpört le mindennap a nagyjából 700 méterre lévő Balatonhoz, majd a másik 120 centissel, a nála egyébként 2 évvel fiatalabb Ákossal szerelembe esve egész nap a parton bóklásztak és rákot meg egyéb jószágokat kutattak, vagy a stég alatt építették az új otthonukat.
És volt még őrületesen cuki, dundibundi, egész nap vigyorgó baba is, aki a szemünk láttára kezdett el járni. Értelemszerűen az LD-éké.
Egész nap a kertben voltunk, vagy a Balatonban, mondjuk 37 fok volt, úgyhogy ez nem olyan nagy csoda. Igazából semmi sem történt, csak lazultunk egész héten, meg ittunk sok rozéfröccsöt, meg beszélgettünk nagyokat, a gyerekek játszottak, és tök jó volt.
Ja, az apák nem voltak ott, ők dolgoztak.

Azt tudtátok, hogy az én szülinapomon még a csillagok is lehullanak az égről? Most is hullottak, direkt kifeküdtünk megnézni. Negyven éves lettem, hö. És kaptam egy nercbundát.

Kicsi, zárt körmöspálcási közösségünk menekültellenességéről pedig annyit

hogy a minap beköltözött a szomszédunkba egy kínai család, azóta a környéken csodálatos kínai nyenyere muzsika árad, különleges és szokatlan elegyet alkotva a másik szomszédból áradó lószaggal. És ez szerintem vicces :D

Minden oké amúgy

Amúgy jól vagyok, megvagyok, csak én szeretem a dolgos hétköznapokat, amikor csönd van és egyedüllét van időm gondolkodni dolgokon, na azokból lesz itt poszt. De most nem tudok, mert amint felém settenkedik egy gondolat, azonnal ott terem valamelyik gyerekem, a gondolat meg pánik fejjel elrohan előlük. Én megértem őket. Mármint a gondolatokat.
És még ráadásul a következő három hetek munkáját most kellett gyorsan megcsinálnom, mert ha jól látom, az augusztus hátralévő részében én már nem nagyon érek majd rá dolgozni. Statisztikailag megvan a darabszám, csak hát annak az volt az ára, hogy néha napi három cikket írtam, ne kérdezzétek, magam sem értem, hogyan, lényeg, hogy ide írni már nemigen volt ööö... mit. Meg mikor.
Amúgy tök jó dolgok történnek, és már csak három hét van hátra a nyári szünetből (juhhéj), de az tömény jókedv és kaland lesz, hát az is juhhéj.
Ja, és még levendulaszörpöt is csináltam. Finom lett. Csináljatok ti is levendulaszörpöt, ha akartok.

Slow food

Na, hát a bolognai spagetti ma úgy kezdődött, hogy leszedtem a paradicsomot, és főztem belőle paradicsomlevet.
Jó, tudom, gyenge próbálkozás. Az lenne az igazi, hogy a disznót is most vágnám le hozzá.

Erre találták ki a "kellemeset a hasznossal" szófordulatot

Voltunk 10 napot a Balatonnál, ez ilyen szállodatesztelés volt (szar meló, de ezt is el kell végeznie valakinek). Végigjártunk négy szállodát, a végére még a nap is kisütött. Mondjuk mi anélkül is megvoltunk, de így még jobb volt. Ha gyereketek van, menjetek Kehidakustányba a Family Resort-ba, az tényleg jó, mert van benti medence is, amiben egész nap elvannak a kölkek, és még úszni is megtanultak, és tényleg senkit se zavar, ha nyígnak, mert mindenkié nyíg, ha baja van, amúgy meg cukik voltak nagyon.
Ha meg le tudjátok passzolni a gyereket, akkor menjetek Hévízre a Majerik Hotelbe, ami tiszta békebeli vasúti hangulat, pihentettük a gyerekzsibongástól megfáradt idegeinket. Mondjuk addigra már elegünk is volt mind a négyünknek a nyaralásból, mentünk volna haza, hogy aztán másnap megint felkerekedjünk és elhúzzunk scrapbook táborba Tarjánba, de azt már tényleg gyerek nélkül. Röhög, alkot, eszik, ez volt a program.
Mondjuk két hét alatt a hatodik ágyat már egy kicsit sokalltam, meg a tizennegyedik tojásrántottát reggelire, de lehet, hogy nem kéne panaszkodnom inkább.

Sajnos most nem igazán tudok hosszas élménybeszámolót adni, mert a scraptáborban elkészítettem róla az albumot, amiben mindent leírtam, úgyhogy sajnos már nem feszít a közölhetnék (ami baj, mert a hévízi cikket még nem írtam meg, ugye ez a meló lényege, üdül, megír). Na, de majd megoldom.

A nyertes pályamű

Hát, Borcsi végül csak megnyerte ezt a triplán szopó országos versenyt, országost, érted!

A feladat egyébként az volt, hogy rajzolja le azt a szituációt, amikor Ábrahám megérkezik Egyiptomba a feleségével, de valamiért behazudja, hogy a nő nem is a felesége, mire a fáraó (öcsém, tiszta népmesei, hát nyilván ott a fáraó testközelben, mint a király meg a lánya, holott rendes halandó soha a büdös életben nem láthatott közelről még egy ételkóstolót sem, ez meg itt még el is veszi a nejét, na mindegy), szóval a fáraó elveszi az Ábrahám feleségét, mert azt hiszi, hogy a lánya, és ad érte jószágot meg szolgát. 

Megvannak az egyiptomi hieroglifák, a magaslat, ahogy a kék hajú csaj megközelíti a fáraót, a háttérben a piramisok, és kedvencem, a teve púpjain a szőrök? Na, ezért a kifejező, mindent elmondó ábrázolásért lett első a versenyen a Borcsi. 

Az osztályfőnökkel egyébként azon röhögcséltünk, hogy sokan, az ország minden tájáról megérkeztek a gyerekek festékfújókkal meg egy fél kreatív bolt árukészletével, Borcsi meg a hóna alá csapott tolltartójával, hogy majd ő színes ceruzával lerajzolja, amit kell, és tessék :D. 

Mondjuk attól eltekintve, hogy nagyon büszke vagyok rá, azért csak meg kell, hogy jegyezzem, hogy először is fel vagyok háborodva, hogy nevezési díj volt egy iskolai versenyen. Aztán meg azon is fel vagyok háborodva, hogy a döntő napján be kellett fizetni megint pénzt, hogy a versenyzők kapjanak ebédet. De főleg azon vagyok felháborodva, hogy az első díj egy mappa volt és egy csomag színes ceruza. Egy országos verseny döntőjén, ahol nevezési díjat szedtek, és ahol 3 fordulóban kellett alkotni és A3-as méretű pályaműveket postázni, oldd meg. Erre a fődíjként kapja meg, amivel én eleve útnak indítottam a döntőre, hogy legyen mivel alkotnia. És ezt egy egyházi iskola szervezte. Hát, menjenek már a picsába el. 

Mondjuk ezt a gyereknek nem mondjuk, hanem dicsérjük nagyon az ügyességéért meg a tehetségéért. Nem tudom, hogy honnan van ez neki, most már egészen bizonyos, hogy vizuálisan túlszárnyalt engem. 

Na, mégis okos az Ákos

Borcsi: - Anyaaa, milyen vastag a köldökzsinór?
Ákos: - Hát, mint a köldök!

Ennyi.

Mindig ez a lazaság már!

Reggeli készülődés közben a Pé a szeme sarkából rám sandított, és mondta, hogy jó lenne, ha én is felöltöznék már végre, és indulnánk.
Mondtam neki, hogy én már fel vagyok öltözve.
Most tehetek én róla, hogy a pizsamáim pont úgy néznek ki, mint a nyári nadrágok meg a pólók?

Amúgy nyaranta, úgy 30 fok felett tényleg hajlamos vagyok lelazulni, bár amióta egyáltalán nem járok be sehova, és elmarad a sminkelés, sokkal vállalhatóbb a reggeli fejem. Kitaláltam ugyanis a szempillaspirál+szájfény kombót, mint napi smink, és ezt már reggel is képes vagyok magamra kenni.

Hát így.

A gyerekek néha tényleg nagyon kis oktalan jószágok

Mondom Ákosnak, szaladjon, hozzon két dobókockát, hogy gyakoroljuk a pöttyökkel az összeadást.
Ezeket találta, szerinte megteszik:

Hát nem tom. Lehet, hogy még nem érett meg a helyzet az összeadásra :D. 

Mert érzékeny vagyok vizuálisan

És még az is egy nagyon fontos fejlemény (bár nyugodtan hívhatjuk egy helyben toporgásnak), hogy idén sem fogok nyári ruhát vásárolni a Promodban.
Így a kollekciót elnézve engem komolyan érdekel, hogy hol fogják megtalálni azt a pár százezer tökéletes lábú nőt, aki ezeket viselni fogja. Mert a legtöbb nő lábán szerintem egyáltalán nincs mit mutogatni térdtől fölfelé, fájdalom.
Vagy ójaj, ronda lábú nők fogják felvenni ezeket az egyébként is ronda ruhákat? Jesszusom!
És még az is lehet, hogy egyáltalán nem fognak a nők ezen a nyáron (sem) ruhákat hordani, hanem valami mást vesznek fel, ó borzalom, csak nehogy a shortra essen a választás, ó, add, hogy ne!

Műélvez (és anyák napja)

Én vagyok az ember, aki megszülte a saját társaságát a komolyzenei koncertekre:

Naszóval a Borcsi nagyon rendes gyerek, ha közben nyomogathatja a telefonomat, vagy bármi mással elfoglalhatja magát manuálisan, hajlandó engem elkísérni bármilyen koncertre. Most például a körmöspálcási pedagógus énekkar pünkösdi koncertjén voltunk az evangélikus templomban, a múlt héten meg egy orgonakoncertre jött el velem, mert van ám itt igazi Bach-orgona, bizony. Mondjuk az az ő biznisze volt, mert ötöst ígértek érte énekből, úgyhogy végül is arra a koncertre én kísértem el őt. 

Ha már gyerek, akkor ugorjunk is az anyák napjára. Hát meg lehet ezt szokni, kérem. Mármint lelkileg. Ugye én olyan anyuka vagyok, hogy megjelennek a gyerekek szép ruhában, angyalarccal, énekelve, és abban a pillanatban elindulnak a könnyeim, a huszonötödik másodpercben pedig már zokogok. Na most idén már egész jól tudtam uralkodni magamon, jó, könnyeztem, de a zokogást sikerült elkerülni valahogy. Egyébként Borcsi hegedűjátéka nyitotta a műsort, eljátszotta a Süss fel napot és még két, hasonló bonyolultságú opust, de legalább a körülményekhez képest tisztán. És még csak öt hónapja hegedül, hát zseni ez a gyerek. 

A másik ilyen anyák napi izé meg az oviban volt értelemszerűen. Azt úgy csinálják, hogy együtt tartják az évzáróval, méghozzá majd holnap. Mivel viszont mi holnap nem fogunk ráérni (nem azért, mert köcsög vagyok és nem vagyok kíváncsi a gyerekemre, de hát szerintem az anyák napja mégis csak egy családi esemény, az óvodai, ráadásul 3 héttel később, tekinthető nyugodtan ráadásnak, különben is, együtt leszünk Ákossal, sőt, az egész család együtt lesz, és nem lesz rossz, na.) szóval meghívtak minket az óvónők, mármint a Pét meg engem, hogy nézzük meg a főpróbát. Szerintem ez tök cuki tőlük. És akkor beültünk a csoportszobába a 30 centi magas kisszékekre, és végignéztük az okos és aranyos gyerekek évzáró, egyben anyák napi műsorát. Majd pedig az óvónő jelzésértékkel kiosztotta a kezükbe a virágot, amit majd én fogok bevinni az óvodába holnap reggel, és mondta nekik, hogy "és akkor most mindenki odamegy az anyukájához, és odaadja a virágot". És akkor odaszaladt hozzánk 24 kis ötéves, és lelkesen, rajongva nyújtotta felém a kis kezét, amiben légvirágot szorongatott, és addig egyik sem ment arrébb, amíg el nem vettem tőle a virágát és meg nem simogattam a buksi fejét. 

Na, akkor már zokogtam, meg röhögtem is egyben, hogy úristen, ez milyen szituáció már, és mennyire cukik, ezt nem lehet elviselni.

Amúgy a kutya még mindig bepisil örömében, ha megsimogatom, a múltkor meg a szomszéd kisgyerek, aki még nem igazán tud beszélni, meglátott az utcán, és rám mutatott: Anya. 

Mindig mondtam, hogy egy ősanya vagyok, csak ne szívnák annyit a véremet. 

A régi idők gyermeke

Tegnap, életemben először vettem ilyen szivaccsal kitömött melltartót, vagy hogy hívják az ilyet.

Mondja már meg nekem valaki, hogy mért jó az, hogy a nők ilyen giga méretű atomerőművet hordanak a mellkasukon? Nézem, nézem, és csak az jut eszembe, hogy szilikoncici. Vagy szobor. Vagy mittomén, minden ez, csak nem női mellek.

Azt hiszem, mégsem bírom olyan jól az egyedüllétet

Amióta vége az aranykalászos tanfolyamnak, már megint nincs körülöttem ember, akivel beszélhetnék. Hát én egy lelkileg kiegyensúlyozott nő vagyok, de azért a társaság, az néha hiányzik, és ez mindenféle ilyen viselkedési furcsaságokat okoz nálam.
Megpróbáltam beszélgetni például Konszival (Consuéla, a takarítónéni), de sajnos elég hamar kiderült, hogy egészen más dolgok érdeklik őt, mint engem, különben is mindig zúg a porszívó.
Aztán ma elbringáztam beszélgetni melltartót vásárolni a városba, a Triumph üzletben kb. fél órát beszélgettem a tulaj hölggyel a magyar demokrácia állapotáról a melltartókról. Majd pedig átmentem a kedvenc ruhaüzletembe, ahol alibiből vásároltam egy cuki rucit, alighanem ez lesz majd A Nyári Ruhám idén, az eladó hölggyel pedig másfél órát beszélgettem a magyar oktatás helyzetéről, különös tekintettel a gyerekeink jövőbeli kilátásaira a ruhákról.

Délben pedig szénné égettem az ebédet, mert gyorsan kellett cikket írnom, jött az ihlet, na. Ez követően pedig jött a nap fénypontja, a 20 perc rubintréka. A Rubint Réka egyébként nem csak tornázik, hanem beszél is közben, tök jó.

Ez után elmentünk a Pével a gyerekekért, az óvodában megállított a volt megbízóm, aki, ha jól értettem, arra akart kérni, hogy ne kutyázzam a politikájukat az ellenzéki Facebook csoportban. Mondtam neki, hogy jó, küldje hozzám nyugodtan, akinek baja van, én szívesen beszélgetek vele. És abban a pillanatban én tényleg úgy éreztem, hogy szívesen beszélgetnék bárkivel,sőt, még kedves is lennék hozzá, csak nehogy elmenjen.

Emlékeztek még a triplán szopó iskolai versenyre? Lehet fokozni

Tudjátok, amikor estéken át origamiztam Borcsi teremtéses képéhez a tevét meg a pingvint, mert nagy mellénnyel bejelentkezett egy országos levelezőversenyre Biblia illusztráció témában. Aztán meg csak pislogtam, hogy ezt hogy is kéne megoldani.
Na, hát volt még két további forduló, megcsináltam azokat is mindet, ügyesen, egyedül.

Nos, Borcsi bejutott velük az országos döntőbe :D :D :D. Úgyhogy hamarosan, a változatosság kedvéért Borcsi fog Bibliát illusztrálni. Szerencsére a döntőben rajzolni kell, nem pedig mondjuk terrakotta hadsereget gyurmázni, vagy ilyesmi.

De legalább megpróbáltam

Úgy tűnik, mégsem sikerült leiratkozni a dán nyelvű weboldal hírleveléről.

Akkor most lezárjuk a témát egy ötössel

Itt most egy hosszú és ömlengős poszt jönne az aranykalászos tanfolyamról, csak most már én sem tudom, hogy mit gondoljak róla. Tulajdonképpen ötöst kaptam. Mármint tényleg ötöst.
Na most ha én ötösre teljesítettem, akkor mennyire kell fogalmatlannak lenni a négyeshez, vagy ne adj Isten, a ketteshez? De az is lehet, hogy csak a szokásos nagyszerűségem az, ami megcsillant már megint, és csak a maximalizmusom nem engedi, hogy tökéletesnek lássam, amit vizsga címén nyújtottam (not).

Szóval azt figyeltem meg, hogy aki bejárt az órákra, és több gondolata van a világról, mint mondjuk egy ékegyszerű traktoros gyereknek, az ötöst kapott. Az ékegyszerű traktoros gyerek meg négyest. Akik nem jártak be, csak vizsgázni jöttek (és többségében iszonyat hülyén néztek, de mindenki segített nekik) azok is átmentek valamilyen eredménnyel. Még az a csávó is, aki kiment a gyümölcsösbe szakszerű ágeltávolítást végezni, csak a.) először nem találta meg a gyümölcsöst, kóborolt ott vagy fél óráig, mert még sosem járt a tangazdaságban, és a fákról nem ismerte meg, hogy az lesz az, b.) amikor viszont odaért, kiderült, hogy nem vitt magával fűrészt. Nem tudom, biztos el akarta rágni az ágat, mint a szúbogár.

Na jó, nem igaz, hogy teljesen fogalmatlan maradtam mezőgazdasági téren, például tényleg tudom a gyomnövények nevét a kiskertemben, és azt is tudom, hogy nitrogén, kálium és foszfor kell a növénynek, hogy teremjen. Meg hogy mire jó a vetésforgó, és hogy a fű tömege négyszerese a szénáénak, meg még egy csomó mindent, de tényleg. Viszont sajnos nem tanultam meg, hogy mikor vetjük a kukoricát meg a cukorrépát, és azt sem, hogy mennyi vetőmagot kell szórni egy hektárra, mert ezek adatok, ezeket meg lehet nézni bármikor.

Egyébként meg tényleg jófejek voltak a tanárok, megtartották az órákat, és jól elmondtak dolgokat. Igaz, rend szerint 8 óra helyett csak 2-3-at tartottak, de én lettem volna a legjobban megsértődve, ha nem mentünk volna haza legkésőbb ötkor. Az megint más kérdés, hogy jegyzetünk ugyan nem volt, és korántsem érintettük az órákon az összes tantárgy valamennyi tételét, kereskedelem-vállalkozásból például két óránk volt összesen, de legalább kaptunk tételsort, amit kidolgozhattunk (volna) a net segítségével, bár én ezeket veszítettem el legelőször, nyilván. Közben meg kitavaszodott, aztán meg, mire bizonyítványt kaptunk, nyár lett.

Ami meg a társaságot illeti, szerintem fergeteges volt, rengeteget röhögtünk, mondjuk rasszista mind, de az itt vidéken egész máshogy néz ki, mint a XII. kerületből, vagy a belvárosból. Itt a cigányokat utálni a kultúra része, rá kellett jönnöm, olyan, mint mit tudom én, lerúgni a gumicsizmát, mielőtt belépnek a szobába. Mondjuk nem biztos, hogy mindig lerúgja, de ha nem, akkor csúnyán néznek rá a többiek. Szóval a rasszizmus itt konform. Úgyhogy egy ideig nyomtam a "felzárkóztatás", "többségi társadalom felelőssége", meg "egymillió honfitársunk" dumát, aztán feladtam. Megjegyzem, ugyanezek az emberek gondolkodás nélkül adnának pár liter tejet, ha bekopogna a cigányasszony, hogy nincs mit enni adni a gyerekeinek, segítsenek már.

Na, mi is volt még. Vegyes társaság, az biztos. Voltak ilyen egyhektáros fiatal gazdák, akik küszködnek, mint disznó a jégen, és voltak olyanok, akik csak EU támogatásból felkarmolnak évi harmincmilliót, plusz a termés.

És még az is érdekes volt, hogy a tanárok egytől egyig nagy hazafiak, és rajonganak a magyar fajtákért, habár termelésileg nem tudják megmagyarázni, hogy miért jó a magyar tarka, amikor bármilyen más állat többet ad, mint az. És egytől-egyig rajongnak a földért, a mezőgazdaságért, szeretik az állatokat, na nem úgy, mint a pudlikutyát, de nagyon gyengéden bántak a tangazdaság jószágaival. A lelkük békés, egyensúlyban van, senki sem volt idegbeteg, pedig azért a tanárlét egy mezőgazdasági iskolában, hát, tartogat kihívásokat. Szóval rendes, őszinte, csillogó szemű emberek tanítottak minket, érdekes tapasztalat volt megismerni őket is. Olyan jó, biztonságos közeg volt. Azt hiszem, hiányozni fog kicsit.
És most megyek, és visszaigénylem a tanfolyam árát, mivel az ötös vizsga bátran mondható sikeresnek.

Hogy lássátok, milyen sokoldalú vagyok

Nem is tudom, melyik volt a mai nap fénypontja, amikor mosogatás közben szolmizálva óbégattam a Borcsinak a Tüzet viszek... kezdetű opus-t, hogy tudja, mit kell fogni a hegedűn, vagy amikor egy dán nyelvű hírlevélről próbáltam leiratkozni végre.
Most mi van? Időnként feliratkozok dán nyelvű hírlevelekre. És?