A mai reggel egy erős kezdéssel rögtön úgy indult, hogy elromlott a kapunyitó automatika, és gyakorlatilag foglyul ejtett minket a kapu. Szerintem amúgy szabotázsról van szó, de most nem szeretnék itt nyilvánosan rettegni, erről jut eszembe, mi az, ami a tenger fenekén van, és retteg?
Az idegroncs.
Ezt a tréfát egyébként reggel nyögték be a Minimaxon az egyik mesében, miközben a Borcsi copfját fontam, és szétröhögtem magam. Ami jó, meg az is jó, hogy jött a Miklós szomszéd, és kinyitotta a kaput manuál, úgyhogy mégis lett ovi, meg a Pé is el tudott menni dolgozni. Aztán hazafelé jövet majdnem rám vágta a szél a kaput, ami nem olyan jó, de gázt adtam, így pont elkerültük egymást. Mármint a vaskapu meg a kasztni.
Aztán jött a háztartásigép-szerelő, mert végtelen bánatomra elromlott a mosogatógép, azóta az életem egy vesszőfutás. Hamar ráfüggtem a masinára, na. Az úgy volt, hogy eleinte úgy éltünk itt, mint a '60-as években faluról panelba költöző nagymama, aki a mosógép tetejére rakott a dézsában mossa a szennyest. Csak itt az edényekről beszélünk most. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mire való a mosogatógép, de minek az nekem! Aztán egyszer kipróbáltam, és ráfüggtem, különösen amikor Mona megosztotta velem a reális árú, ám minőségi mosogatógép tabletta lelőhelyét, és még az is jó a mosogatógépben, hogy akkor is járathatom, amikor alszanak a gyerekek, mert biztos nem kezd el centrifugázni. Szóval jött a szerelő, majd kisvártatva együttérzőn közölte, hogy a gép végleg bekrepált, nem érdemes benne alkatrészt cserélni, mert lehet, hogy öngyilkos lett, vagyis valamelyik saját alkatrésze nyírta ki a fő alkatrészt, ami olyan mondjuk, mint egy autoimmun betegség, csak mosogatógépben. És akkor én feltakaríthattam a konyhát a konyhabútor alatt is, mert ennyi előnye volt a bontásnak, és ez jó, meg az is, hogy nem nekünk kell új gépet vásárolni, hanem a házinéninek. Többek között ezért is előnyös más lakásában lakni.
Majd pedig megérkezett a Pé, mert ma volt az oviban az anyák napi ünnepség, amit én bunkó módon nem annyira akartam, de persze nem mutattam, és ünneplőbe bújva odamentünk. Szerintem az anyák napja nagyon is bensőséges, családi ünnep, mi köze hozzá az óvodának, és különben is már megünnepeltük vasárnap, nekem meg amúgy is oda kell érnem tai-chizni ötre. De főleg azért nem akartam (de persze nem mondtam Borcsinak, hanem izgatottan vártam), mert tök égő vagyok, nekem akkora érzelmi megterhelés minden ilyesmi, hogy az első másodpercben elkezdek brühühüzni, és nem is pityergek, hanem rendesen zokogok. Esküvő, keresztelő, karácsony, anyák napi ünnepség, egyre megy. De mire az összes szemfestékem a zsebkendőben landolt (előre tárazok mindig egy százas csomagot), meg is nyugodtam, és iszonyú édesek voltak a gyerekek, és a legszebb és legaranyosabb természetesen Borcsi volt a szép fehér ruhájában, a derékig érő szőke hajával, a kistányér nagyságú szemeivel és a gyönyörű kis arcával. És nagyon tisztán énekelt, és tudott minden dalt és verset, pedig vagy másfél hétig nem is volt oviban, két délelőtt alatt vágta be az egészet. Mondjuk jellemző, hogy nem is tudta, hogy lesz műsor, ő volt a legjobban meglepve, de készséggel fellépett a rendezvényen, ha már így alakult. Viszont sajnos nem vittem fotóapparátot, ami hatalmas lúzerség, na nem baj, majd lejmolok képet a többi anyukától. Na, és ezen a napon az óvónénik is végleg belopták magukat a szívembe.
Aztán elmentem tai-chizni, ami jó volt, mert mától haladó vagyok, ami itt végül is naptári kérdés volt csupán, csak sajnos az utolsó két órán nem voltam ott, így az utolsó harminc lépést nem tudom a 108-ból. Nem mintha az első 78-at tudnám, de legalább azokról már van elképzelésem. De hivatalosan akkor is haladó tai-chi gyakorló vagyok. Csak sajnos végig nagyon éhes voltam, mert fogyókúrázom, mondtam már?
Ja, és jó rám a 28-as méretű referencia nadrágom, király, nem? Pedig csak kíváncsiságból hoztam fel a pinyóból. Valamint mondja már meg valaki, aki csinált már szénhidrát szegény diétát, Atkinst, vagy akármit, hogy mit evett uzsonnára, illetve mit tömött a szájába, ha nem volt ideje enni, de nagyon éhes volt. Mert én mostanában kolbászt harapok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése