Hazatérés, avagy a Nagy Hátraarc

Hazamegyünk. Körmöspálcásra, végleg. Asszem.
Jelen pillanatban azon fáradozunk, hogy az elmúlt egy évet fel tudjuk fogni egy csodálatos, hosszú, kalandos, megismételhetetlenül szépséges, ám picsa szörnyen drága nyaralásnak. A helyzet az, hogy Sopront továbbra is imádjuk, a legszebb és legizgalmasabb város, álmaink netovábbja, csak hát az élet nem álom, hanem valóság, meg realitások, és a reneszánsz meg barokk belvárosból, és a sokszor átépített gótikus alapokból nem lehet megélni. Ami azt illeti, a Péter jelenlegi állásából sem, vagyis megélni még csak-csak, de hát jó lenne gyarapodni is, meg tovább lépni, házat venni, ilyenek.
A nagy felismerés egyébként az óvodában csapott homloklebenyen, amikor is Tarsolylemezke óvónéni levezette, hogy az óvodai ünnepségeknek a szülők, nagyszülők jelenlétével az a célja, hogy demonstrálja a gyermeknek, hogy az egész család mögötte áll. Kivéve a mi családunk a mi gyerekünk mögött, vagyis elvileg de, mert mindenki nagyon szeret mindenkit, csak nincsenek itt. Bár inkább mi nem vagyunk ott, mert mégiscsak mi jöttünk el onnan. És akkor még volt az unokahúgom óvodai ballagása, amikor is egy egész napot vidáman együtt töltött-iszogatott-eszegetett a család, és a tesóm olyan meggyőzően ütötte a vasat, hogy takarodjunk már haza, mit bohóckodunk itt a világ végén, mennyivel jobb lenne már mindenkinek, ha együtt lennénk, hogy tisztára meghatódtam rajta, még akkor is, ha ebből főleg ő fog profitálni, mert már előre látom, hogy életem további részében az ő gyerekeit fogom bébiszittelni. De még így is legalább száz százalékkal megnövekszik annak az esélye, hogy időnként mi is leléphetünk a férjemmel kettesben, gyerek nélkül, mert a jó Nagyanyó, és az imádott unokatesók legalább olyan szuper és megbízható társaság nekik, mint a saját szüleik. Na most ilyen nekünk itt nem volt, vagyis de, ritkán, maximum két órára, bébiszitterrel és gyomorgörccsel, hogy jaj, minden rendben van-e, jajistenem, ugye nem sírnak. De Nagyanyó minden gyereket megvigasztal, tutira.
Szóval mindent összevetve úgy döntöttünk, hogy idén még nem leszek felelős szerkesztő, bár ki tudja, lehet hogy mégis, csak nem Sopronban, hanem Körmöspálcáson. Mert odaköltözünk, rendesen, a családhoz, nem Pestre, hanem a Pé majd bejár dolgozni, teljesen kulturált vonattal kb. 50 perc az út, belefér. Nekem meg lesz végre családom, és végre nem egyedül kell küszködnöm, meg logisztikázni állandóan, hogy mindent meg tudjak oldani segítség nélkül, ami azért marha nagy áldozatokat követelt, de persze megérte, csak elég volt.
Az egyébként egészen meglepő volt, hogy mennyi embertől kellett itt elbúcsúznunk, és milyen mélységes döbbenettel, hosszú csönddel fogadták a bejelentést. Igen, mi is sokat rágtuk, hogy mi legyen, mert a maradás mellett is lenne érv elég, például hogy összefacsarodik a kis szívem, ha rágondolok, hogy elhagyjuk Sopront.
És persze azzal is tisztában vagyunk, hogy ezzel vége a vándoréveknek, több város nem lesz, új életet nem kezdünk már. Mert Pestről még ki tudtuk mozdítani a gyerekeket, Sopronból  még ki tudjuk tépni magunkat, de ha egyszer belejövünk abba, hogy nem nekünk kell mindig, minden fronton helyt állni, és résen lenni, hanem van segítség, a gyerekek meg rájönnek, hogy némá, nekik is van családjuk, és ez mekkora királyság már, na, annak nem lehet csak úgy véget vetni.
Vagy mittudomén, nincsen nekem kristálygömböm, sose tudni, mit hoz a jövő. Most ezt hozta, és jó lesz, alig várom. Kivéve a dobozolást, szólítsatok nyugodtan Tótnénak.