Bizonyos sorozathősökkel kapcsolatban, akik én vagyok

Ha bárki megkérdezi, én természetesen Lynette vagyok a Született feleségekből. Aztán mostanában mégis mindig Gaby Solis-os dolgokat művelek, de ez nem olyan furcsa, mert annak idején meg szerintem Rachel voltam a Jóbarátokból, csak felvilágosítottak, hogy jó lesz az Phoebe-nek is, büdös macska, bűűűdös macska, ha értitek, mire gondolok.
Úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy nem olyan gáz, ha az ember mestere Gaby Solis. Az például egészen kiváló ötlet volt tőle szerdán, hogy a fagyira Amarettót kell önteni, így történt, hogy Ákos előtt gyakorlatilag letagadtuk, hogy van még a madártejes Carte d'Or-ból, mert nem akartunk adni. Joey doesn't share his food. Tudom, szemétség, de értsétek meg, nagyon, de nagyon finom, Amaretto nélkül meg úgyse értékelte volna kellően a gyerek. Na jó, második adagot nem kapott.

De nem is ezt akartam elmesélni, hanem a ma reggelt, amikor is felöltöttem magamra a legcsinibb nyári ruhámat, amiben hát... tényleg igen nőiesen nézek ki, plusz kiegészítők, mínusz tűsarok. Majd megérkeztünk a szintén cuki, szőke, tüllszoknyás kislányommal az ovi elé a reggeli csúcsban. Autók jönnek-mennek mindenfelé, én rutinosan beparkoltam a kapuba, minthogy az ovinak úgysincs autója, amivel ki-be lehetne ott állni, mindegy. A helyzethez képest viszonylag zárt térdekkel sikerült kiszállnom a kocsiból, büszke is voltam magamra nagyon, leeresztett váll, felszegett áll, és már pont ki akartam szabadítani a Borcsit is, amikor észre vettem, hogy gurul a kocsi. Éppen bele a csúcs miatt tyúklépésben parkolóhelyet kereső másik autó oldalába, a távolságuk akkor olyan húsz centi lehetett. És akkor én desperate housewife módjára teljes erőmből belekapaszkodtam a lehúzott ablakba, az addig viszonylag zárva tartott térdeimet szétvetettem, kitámasztottam, és úgy próbáltam visszatartani az autót. Ha szépen akarom mondani, a felvett testhelyzet a balett második pozíciójában végrehajtott plié mozdulat volt, valójában egyméteres terpeszben, büdösbogár módjára roggyantott térdekkel, vörösödő fejjel az ablakba csimpaszkodva próbáltam stoppolni az autót, mielőtt belegurul az anyatárs kasztnijába.
Van egy olyan érzésem egyébként, hogy ezen a világon senki sem figyel a másikra, a veszélyben lévő anyatárs oda se nézett, hanem a megürülő parkolóhelyeket pásztázta, anyám meg, aki a tesóm fiát hozta az oviba, vidáman integetett, majd elsuhant. Csak a Borcsi kérdezte meg, hogy mikor szállhat már ki végre.