2012. május 8., kedd

A maguktól megoldódó problémákkal kapcsolatban

Nagyjából egy hete stresszelek rajta, hogy mit csináljak a Pojival, amíg az oviban zajlik az anyák napi ünnepség, anyám ugye nagymama státuszban ott lesz, tesómék Barcelonában vannak, mindenki más pedig mindenhol máshol. Volt egy olyan "ha minden kötél szakad" megoldás, hogy magammal viszem az önfejű kis fúriát, de már a gondolatra is kivert a víz, hogy milyen mélységesen és megbocsáthatatlanul fog engem gyűlölni élete hátra lévő részében az az anyuka, aki gyerekének a verse közben kezd el a Poji ordítani, hogy odamegyeeeeeek! És természetesen beáll az ovisok közé táncolni, mert ő olyan.
A B jelű izgalom (hátrébb csúszott eggyel) pedig az volt, hogy én az anyák napjákat rend szerint végig bőgöm, de nem úgy kell elképzelni, hogy moderáltan könnyezek, hanem viszont zokogok. Végig. A cipőm körül pedig könnytócsák gyűlnek, de persze nem csak az anyák napjákon, hanem a barátnők esküvőjén, a keresztelőkön, sőt legutóbb a Tánc világnapja című rendezvényen is, ahol vadidegen gyerekek táncoltak, agyrém.
Aztán, mivel tényleg minden kötél szakadt, úgy döntöttem, hogy nem leszek jófej anyukája az egyik gyerekemnek a másik rovására, és nem bízom rá a Pojit a takarító nénire, úgyhogy a hónom alá csaptam a gyereket, és magammal vittem az oviba. És most nem az jön, hogy bár ne tettem volna. Ugyanis Pojika bemászott a homokozóba, én meg megkértem a másik csoport óvónénijét, akivel együtt járunk pilatesre amúgy, hogy figyeljen rá, én meg vidáman bementem a műsorra. Ahol körülbelül tizenöt kistesó csápolt nagy lelkesen, Ákoshoz hasonló istencsapások  meglehetősen eleven kisgyerekek is, akik egyébként jövőre szintén csatlakoznak a csoportba, üzenem az óvónőknek, hogy innen szép nyerni.
Hát természetesen bőgtem, mint a záporeső, de senkit sem érdekelt, és természetesen Borcsi volt a legszebb és legügyesebb kisgyerek, minden verset és dalt tudott, és a szemembe is mondta, nem csak úgy a falnak ám. Van érzéke a drámához, bár ezt eddig is tudtuk. Félidőben megérkezett Ákos is, de az sem zavart senkit, mert a hangulat egyébként is olyan volt, mint egy egyiptomi mecset női szakaszában, csak a szendvics hiányzott, meg a szoptatás. Nem kamuzok, ott tényleg a földön ülve szoptatnak amúgy a nők, közben csevegnek, eszegetnek, láttam. Aztán a fiam ledobta a gumicsizmáját, és elvegyült.
Nem azért, mert ilyen anyagias lennék, de azért az ajándékkal kapcsolatban meg kell, hogy jegyezzem, hogy Borcsi egy képregényt rajzolt a szívecskés papírra, méghozzá az Aranyhajat, születéstől a szabadulásig. Még serpenyő is volt a rajzon, ügyel a részletekre. Én egyébként tényleg bírom a rajzait, nagyon viccesek, egyszer például megkérdeztem, hogy görkorcsolyázik-e a karakter, mire közölte, hogy nem, azok a lábujjai.
Este pedig a Poji énekelte el nekem puszta kedvtelésből végig az "Ablakomba, ablakomba besütött a holdsugár" c. népdalt, amit ugyan a hétvégén sokat énekeltettek velem Kecskemét felé az autóban, de hát Kecskemét innen csak harminc kilométer. Gyorsan tanulnak.
És egyébként igen, az a helyzet, hogy én tényleg érzem, hogy amióta dolgozom, a velük töltött idő sokkal minőségibb, de ehhez nyilván az is nagyban hozzájárul, hogy csak napi két órára kell betolnom a képemet, de az se nagy baj, ha nem jön össze, végül is a mobil kommunikáció korát éljük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése