A B jelű izgalom (hátrébb csúszott eggyel) pedig az volt, hogy én az anyák napjákat rend szerint végig bőgöm, de nem úgy kell elképzelni, hogy moderáltan könnyezek, hanem viszont zokogok. Végig. A cipőm körül pedig könnytócsák gyűlnek, de persze nem csak az anyák napjákon, hanem a barátnők esküvőjén, a keresztelőkön, sőt legutóbb a Tánc világnapja című rendezvényen is, ahol vadidegen gyerekek táncoltak, agyrém.
Aztán, mivel tényleg minden kötél szakadt, úgy döntöttem, hogy nem leszek jófej anyukája az egyik gyerekemnek a másik rovására, és nem bízom rá a Pojit a takarító nénire, úgyhogy a hónom alá csaptam a gyereket, és magammal vittem az oviba. És most nem az jön, hogy bár ne tettem volna. Ugyanis Pojika bemászott a homokozóba, én meg megkértem a másik csoport óvónénijét, akivel együtt járunk pilatesre amúgy, hogy figyeljen rá, én meg vidáman bementem a műsorra. Ahol körülbelül tizenöt kistesó csápolt nagy lelkesen, Ákoshoz hasonló
Hát természetesen bőgtem, mint a záporeső, de senkit sem érdekelt, és természetesen Borcsi volt a legszebb és legügyesebb kisgyerek, minden verset és dalt tudott, és a szemembe is mondta, nem csak úgy a falnak ám. Van érzéke a drámához, bár ezt eddig is tudtuk. Félidőben megérkezett Ákos is, de az sem zavart senkit, mert a hangulat egyébként is olyan volt, mint egy egyiptomi mecset női szakaszában, csak a szendvics hiányzott, meg a szoptatás. Nem kamuzok, ott tényleg a földön ülve szoptatnak amúgy a nők, közben csevegnek, eszegetnek, láttam. Aztán a fiam ledobta a gumicsizmáját, és elvegyült.
Nem azért, mert ilyen anyagias lennék, de azért az ajándékkal kapcsolatban meg kell, hogy jegyezzem, hogy Borcsi egy képregényt rajzolt a szívecskés papírra, méghozzá az Aranyhajat, születéstől a szabadulásig. Még serpenyő is volt a rajzon, ügyel a részletekre. Én egyébként tényleg bírom a rajzait, nagyon viccesek, egyszer például megkérdeztem, hogy görkorcsolyázik-e a karakter, mire közölte, hogy nem, azok a lábujjai.
Este pedig a Poji énekelte el nekem puszta kedvtelésből végig az "Ablakomba, ablakomba besütött a holdsugár" c. népdalt, amit ugyan a hétvégén sokat énekeltettek velem Kecskemét felé az autóban, de hát Kecskemét innen csak harminc kilométer. Gyorsan tanulnak.
És egyébként igen, az a helyzet, hogy én tényleg érzem, hogy amióta dolgozom, a velük töltött idő sokkal minőségibb, de ehhez nyilván az is nagyban hozzájárul, hogy csak napi két órára kell betolnom a képemet, de az se nagy baj, ha nem jön össze, végül is a mobil kommunikáció korát éljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése