Az új szokásokkal kapcsolatban

Nos, lassan a napi rutin része lesz az Edgármentés. Tudod, mosakodás, öltözés, kifliért menés, Edgár leszedése a fáról, reggeli, satöbbi. 
A dögi persze ma is kiszökött a kapun, ma is felmászott a szilvafára, és szokás szerint ott vernyogott a fa tetején, amíg érte nem mentünk. Már tornacipő sem kellett, csak Ákos kezébe nyomtam a kiflit, belepöktem a markomba, felugrottam a legalsó ágra, és felhúztam magam a fára. Majd kiakasztottam az Edgár karmait a fa kérgéből, mert annyira fosik, hogy nem merte elengedni.
Csakhogy a Borcsi ma a jó sósapukánál élvezi a családi örömöket, ezért nem tudtam odainteni, hogy elvegye tőlem az állatot. Szóltam Ákosnak, hogy helyettesítés van, de kénytelen voltam szembesülni vele, hogy a hároméves vasgyúró kisfiam nem pont olyan magas, mint az ötéves ropi kislányom, és nem érte el a feléje nyújtott jószágot.
Ekkor szerencsére arra lépdelt a szomszéd, Sándor bácsi, aki hetven körül van, számos csodálatos rózsa nyílik a kertjükben, a ház előtti füvük mindig zöld, és torzsára nyírt, életük meg mint Wilson bácsié, csak Dennisük nincs, akire vigyázzanak. Mondjuk most ördögi ötlet fogant meg az agyamban.
Úgyhogy szóltam Sándor bácsinak, hogy mentsen már meg, legyen szíves. Egy kicsit nézelődött, hogy ugyan honnan jöhet a hang, mire mondtam neki, hogy itt vagyok a szilvafán. A szeme se rebbent, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, hogy az a mosolygós fiatalasszony a szomszédban a szilvafa tetején ácsorog egy macskával a kezében. Mondta, jól van, csak akkor amarról megy, és megkerülte az árkot a kocsibejáró felől. Elvette a macskát, odaadta Ákosnak, szépen elköszönt, és folytatta az útját.
Aztán én is leugrottam a fáról, leporoltam a nadrágomat, majd mintha mi sem történt volna, bementünk a házba, kezet mostunk, és megreggeliztünk. Folytatódott a napi rutin.