Fiatal koromban mindig őzike* akartam lenni, mert az őzikéknek reggel nem kell mosakodni, meg öltözködni, meg fél órán át tollászkodni, sminkelni a tükör előtt, meg bepakolni a pénztárca-BKV bérlet-kulcstelefon háromszöget az aktuális táskába, meg lábat szőrteleníteni, ilyenek.
Néha most is őzike szeretnék lenni, hogy ne kelljen négyünk ruháit megvásárolni, mosni, teregetni, hajtogatni. Mennyivel békésebb lenne az utódgondozás, ha abból állna, hogy csendben legelésznek mellettem a kölykök! Azt hiszem, az embernek azért olyan nehéz anyának lenni, mert egy kisbaba olyan, mintha kettő testünk lenne, pedig egynek a gondozásával is el tud menni a fél nap**, hátha még szoptatni-pelenkázni is kell egy másikat, hát nem mondanám, hogy a szellemi produkció csimborasszója, ám fizikailag elég kimerítő. A test.
De nem panaszkodom, csak onnan jutott eszembe, hogy egyedül vagyok itthon, nem kell ebédet főznöm, gondoltam, befejezem a tegnapi scrapbook tanfolyamon elkezdett albumomat, de aztán eszembe jutott, hogy lejárt a mosógép, meg le kell szedni az előző ruhát, hogy ezt ki tudjam teregetni, meg be kell csomagolni a gyerekeknek a szünet után a tisztasági csomag-tornazsák-iskolatáska satöbbit, szóval a scrapbookozás az ugrott.
Mondjuk ha tovább fecsegek, a teregetés is.
*Aztán amikor felhagytam az őzikeséggel, akkor mindig nagyi akartam lenni, pirospozsgás, nagy mellű, fehér kontyos, vanília illatú. És sütit sütünk az unokákkal, akik már mind szobatiszták, tudnak járni és beszélni, valamint nem pofáznak állandóan vissza.
** Van persze a minimál program, de ez most a hajmosásos-szőrtelenítéses-manikűrös verzió, és ne felejtsük el azt az időt sem, amit a különböző drogériákban töltünk a testápoló szerek megvásárlásával, meg a fodrász-kozmetikus-sorolhatnám mi mindenre szánt időt, bah!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése