2017. március 29., szerda

Ami meg a karrieremet illeti

Most a saját karrieremről fogok írni, vagy nem is tudom, hogy hívjam ezt a dolgot.

Tíz évvel ezelőtt juppy lányként, juppy fizetéssel mentem szülni. Mármint a fizetést nem kell szó szerint venni, mivel az újságírók ugye majdnem mindig számlára dolgoznak, kényszervállalkozók. Akkor is, ha csak egy helyen dolgoznak teljes munkaidőben. Így volt ez velem is, egy jó vastagon kitömött "cég" sajtófőnöke voltam, ami így visszagondolva tök vicces, mivel egyáltalán nem így képzelném el egy vastagon kitömött cég sajtófőnökségét, mint amilyen az enyém volt, mindegy, csak fizessék ki. És kifizették.

Aztán öt éven keresztül otthon voltam a kicsi gyerekeimmel, amikor is a munkából származó jövedelmem  nagyjából a nullával volt egyenlő, de én ezt egyáltalán nem bántam, többek közt azért, mert már marhára utáltam dolgozni, máshonnan viszont mégiscsak jött a pénz. Mondjuk írni, azt mindig is szerettem, hanem mások hisztérikus, hatalomért rettegő parancsaira ugrálni, na, azt gyűlöltem már akkoriban.

Majd egyszer csak befejeztük a családalapítást, és visszatértem a munka világába. Akkor már nem a vastagon kitömött céghez, hanem itt, helyben, Körmöspálcáson. Az egy elég izgi dolog volt, mármint ami megelőzte: ugyan, mi a jó francot fogok én egy szarszagú, alföldi kisvárosban csinálni újságíróként? Nem igazán láttam, hogy mi lesz ebből, de hát én egyrészt a jég hátán is megélek, másrészt azért elég szilárd háttér van mögöttem, már ami a megélhetést illeti, szóval nem kellett sírnom.

És akkor mi más adta volna meg a választ a foglalkozással kapcsolatos kérdésemre, mint a mindent beborító Fidesz? Mi más lett volna a fizetőképes kereslet a szöveggyártó munkára egy kisvárosban, mint a kormánypropaganda helyi ágazata? Mondjuk az első munkamegbeszélésünkön csuklott egy nagyot az akkori megbízó aspiráns, amikor közöltem, hogy mi szerepelt a havi számlán, amikor öt éve elmentem szülni, és mondta kissé megszeppenve, hogy ő ezt nem tudja kigazdálkodni. Mondjuk ez nem is volt akkor követelmény, két dolgot akartam: felnőtt emberek közt lenni végre, és négykor letenni a tollat, hogy összeszedhessem a cuki-pici gyerekeimet a bölcsi-oviból, valamint dolgozni, és pénzt keresni. Mondjuk ez négy. Végül is mind meg is kaptam.

Teltek-múltak az évek, a Fidesznek felmondtam a picsába, átnyergeltem az öröm-újságírásba. Közeledett Borcsi tizedik szülinapja, úgy is, mint a karrierem derékba törésének tizedik évfordulója (mondjuk ezt nem így érzem, de a tények, a tények...!) és úgy éreztem, hogy eljött a számvetés ideje. Először sírva fakadtam, amikor rágondoltam, hogy most mennyi szerepel azon a számlán havonta, aztán egy kicsit jobban utánaszámoltam, és rájöttem, hogy hülye vagyok. Mivel az történt, hogy még én sem vettem észre, olyan titokban, de idő közben felépítettem egy saját, igazi vállalkozást.

A helyzet az, hogy jelenleg semmiféle munkahelyre nem kell bejárnom (meg a Pének sem, itthon vagyunk boldogan a szuper házunkban egész nap), a munkában, hát, nem kell megszakadni, azt csinálom, amit szeretek, senki sem basztat naphosszat, ellenben jóval többet keresek, mint tíz évvel ezelőtt.

Na nem azért, mert annyira jól fizet a fő megbízóm, marhára nem. Viszont az évek során sikerült alaposan diverzifikálnom a bevételeimet, ami azt jelenti, hogy egy hónapban akkor egy helyről jött pénz, jelenleg meg hét-nyolc-tíz helyről. Ezek egy része munkajövedelem, más része pedig nem, de a helyzet az, hogy valójában sosem hittem a munka jövedelmében, mert az bármikor megszűnhet. Ellentétben a tőke jövedelmével. És mégis, annak örülök jobban, amit a munkámmal szerzek, mert az azt jelenti, hogy én egy menő szakember vagyok.Tök büszke vagyok, amikor szájról szájra száll a hírem, és azért ad valaki újabb megbízást, mert figyeli, és tetszik neki, amit csinálok, és neki is kell, mert az jól néz ki, hogy neki a Kalib írja a szövegeit.

Valamennyire ez tudatos építkezés volt, tudtam, hogy mit akarok (senki  szolgája lenni), és azt is jól kifundáltam, hogy ezt hogy érjem el. Mindazonáltal egy rakat szerencse is kellett hozzá, belátom. És persze az utóbbi időben alaposan át kellett gondolni, hogy mire fordítok időt és energiát, és mire nem. Pár korábbi dolog sajni, áldozatul esett a racionalizálásnak, csak hát az van, hogy ha választanom kell, márpedig választanom kell, hogy más szekerét tolom-e szerelemből, vagy a sajátomat, akkor, láss csodát, a sajátomat választom.

Azt gondolom, hogy van még hová fejlődni, és tudom is, hogy hova. De ha azt nézem, hogy honnan hová jutottam el az elmúlt tíz évben, amióta gyerekeim vannak, és ezt hogyan értem el, hát, szerintem jó úton járok.
A minap egy barátnőm azt írta, hogy ha nagy lesz, én akar lenni. Mondjuk ezt megértem, én is én akartam lenni, és én is lettem :D.

Tulajdonképpen elégedett vagyok az életemmel. Főleg akkor, amikor valami tényleg izgi dologról írok itt a nappaliban, közben pedig a teraszon át besüt a délutáni nap, és behallatszik a rigók fütyülése a nagy fenyőről. Persze tudom, hogy a szerencse fia vagyok amúgy, de azért tényleg lassan 18 év kőkemény, kitartó és megbízható munkája van ebben, nem csak szerencse.

Pedig én végeredményben tényleg csak annyit kérek az élettől, hogy sikerüljön felnevelnem a gyerekeimet úgy, hogy ne érje őket nagyobb baj és trauma. Mondjuk ne haljak meg menet közben, amíg kicsik, és ne érjen minket semmi szörnyűség, vagy ilyesmi.






2 megjegyzés:

  1. na jó, akkor most megpróbálok a nyomdokaidba lépni - a két gyerek megvan hozzá, meg az is, hogy megszűnt a munkajövedelem...

    VálaszTörlés
  2. Remek, remek, úgyis utáltad. Ez valami új, szuper dolog kezdete lesz. Fogd fel tőlük szívességnek, önszántadból úgysem adtad volna meg magadnak ezt az esélyt.

    VálaszTörlés