Én egyébként, amióta gyerekeim vannak, igyekszem időről időre egy kicsit eltávolodni magamtól, és kívülről figyelni a saját viselkedésemet, mert annál szánalmasabb mentális állapotot sajnos csak nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki már csak a családi gyerekszókincset tudja alkalmazni, és nyuszifülek meg hamik esnek ki a száján. Becsavarodott, na.
Ez az állapot egyébként roppant ragályos, a pelenkák terjesztik, leginkább a viszonylag fiatal nőket érinti, és tényleg csak némi önreflexióval lehet ellene védekezni. Van még ezen kívül az a lehetőség, amikor a régi és őszinte jó barátok szólnak, hogy te figyeljél már, neked agyadra ment a gyes, mikor olvastál utoljára felnőtt irodalmat, nem a Porontyra gondoltam, hanem könyvet, Pamukot vagy Márquezt, illetve mikor voltál két összefüggő órán át kizárólag felnőttek társaságában, de ezt a szintet szerintem már elég gáz elérni.
Mindazonáltal odaadó anya vagyok. Ma is éppen mentem a Pojiért a bölcsibe, és megláttam, hogy az utcánkban egy hatalmas gép ontja a büdöset, de főleg az aszfaltot. Hú, fúriaként odapenderültem a kubikos polgártárshoz, és megkérdeztem, mutató ujjammal a böhöm gép fel bökve, hogy meddig fog ez tartani? A pasi szelíden és biztatóan mondta, hogy ó, asszonyom, nem lesz több öt percnél.
A hírre összeroskadtam és megsemmisültem, de mivel a bitumenigazgató kolléga teste egy élő kérdőjellé alakult át, elmondtam neki, hogy az a baj, hogy éppen a fiamért megyek a bölcsibe, de öt perc múlva még nem fogunk visszaérni, pedig ezért a látványért képes lenne feláldozni a kakaós csigáját is. Alku? Nem alku. Úgyhogy visszamentem az útszéli bokorhoz, és a ráapplikált ugrálókötelélnél fogva előrángattam a pedálos traktort, ülésén a kutyás bukósisakkal, és lemondóan integetve folytattam az utamat a bölcsőde felé. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy alighanem valahol mégis csak eltévedtem a kisgyerekgondozás agyzabáló bogarának sötét és bűzös barlangjában.
(Akik már lerágták a körmüket, hogy mi lett a történet vége, azoknak elárulom, hogy a bitumenezést már tényleg nem értük el, de szemtanúi lehettünk Ákos komával, ahogy a teherautó a bitumengyártó utánfutóval együtt kitolat az utcából, hát az se volt semmi élmény ám!)
Ja, és elérkezett a várva várt pillanat, a fiam ma közölte, hogy én vagyok a barátja.
2011. október 25., kedd
2011. október 21., péntek
Tisztára belejöttem
Habár eleinte tartottam tőle, hogy nem sikerül majd helytállnom fiús anyukaként, mert egyrészt nálunk nemigen születtek a családban fiúk, másrészt meg azt sem tudtam, hogy mivel játszanak a kishapsik, és különben is, hogy fogok én átszokni a rózsaszín tündérvilágról a nem tudom mire (mivel nem tudom, mivel játszanak a fiúk), jelen pillanatban az, van, hogy az ablakunk alatt elhaladó homlokrakodókat és traktorokat és kukásautókat akkor is végig követem a pillantásommal, ha éppen nincs velem egy gyerek sem, valamint sokkal jobban szeretek markolóval brümmögni, és lánctalpas matchbox-ot vásárolni, mint Barbie-t. Ez van. Focizni nem fogok.
Ha csak beszélnének!
Röpke egy hónap alatt Ákos megtanult beszélni. A jelek szerint már korábban is tudott, csak még titokban tartotta, ma ugyanis már olyan szavakat is használ, amit hónapokkal ezelőtti események kapcsán hallhatott csak.
A reggeli első kérdése általában ez szokott lenni: - Hol apam? Természetesen a Pét apam-nak, engem pedig anyam-nak szólít, amin szétröhögjük magunkat minden egyes alkalommal.
Tegnap este pedig fektetéskor végigkérdezte a Pétől, hogy ki hogy szereti őt.
Ákos: - Apam? Hogy?
Pé: - Így szeret apa (szorítás, ringatás)
Ákos: - Anyam?
Pé: - Így szeret anya (szorítás, ringatás)
Aztán Borcsi, Kíra, Buni, Ildi, Hanna, Atti, válaszként mindig szorítás, ringatás, végül
Ákos: - Kati?
Pé: - Ki az a Kati?
Ákos: - Hát, nagyanyó!
Egyébként roppant praktikusan gondolkozik:
Kalib: - Ákoska, van kaki a pelenkában?
Ákos: - Nem. Popsi!
Végül pedig egy Borcsi aranyköpés:
Este a gyerekek tartottak nekünk cirkuszi előadást. Borcsi felkonferálja a következő számot:
Borcsi: - És most következik a következő tartistánk, a kígyó!

2011. október 18., kedd
Bejött a terv
Kalib: - Ákoska, ki a barátod a bölcsődében?
Ákos: - Jujííííí!
(Jujíííí egyébként - bár először azt hittem - nem egy Juli nevű kislány, hanem Zsuzsi, a gondozónője.)
Zsuzsi: - Ákos, mondd, hogy hívnak engem?
Ákos: Juji anya!
Szóval Ákos második anyukájává fogadta a gondozónőjét, amin persze úgy meghatódtam, hogy könnyek gyűltek a szememben, és legszívesebben megöleltem volna, és mondtam volna neki szívből, hogy anyatárs, vagy valami.

2011. október 17., hétfő
Poji is aranyat köp
Ákos: - Szagolom!
Kalib: - Hm, ez tényleg illatos. Rozmaring.
Ákos: - Nem rossz! Jómaring!
Valamint ma kijavított:
Kalib: - Tudod, Pojikám, muszáj fölvenni a sapkát, mert már tél van.
Ákos: - Nem tél! Ősz!
Ahhoz képest, hogy egy hónapja még az anya-apa volt a szókincse...! Úgy látszik, fejben gyúrt.

Vezetéstechnika újragondolva
Na, most meg itt blogolok, ahelyett, hogy vasalnék, de bár ez lenne a legnagyobb bajom!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk atúlélési vezetési technikák közül, mert anyám Pajerojának akkora a holttere, mint a Jupiter, és ahol egy méter körüli kölkek rohangálnak (ovi, bölcsi előtt, ahová konkrétan én járok), ilyesmit nem kockáztatunk. Meg amúgy se tudok tolatni, itthon is mindig nekimegyek a bokornak. Igaz, az ovinál eddig is a kapuban beszélgető anyukák arcát használtam tükörnek, ha ijedt fejet vágtak, akkor a fékbe tapostam, mert biztos ott volt egy kölyök, akit nem láttam, ha meg flegmán beszélgettek, akkor nem volt mögöttem senki, lehetett nyomni.
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk a
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.
2011. október 16., vasárnap
Wiki loves monuments
Most, hogy még az utolsó pillanatban hason bevetődtem a célba, és kitöltöttem neten a népszámlálási kérdőívet (ti. ez után már csak személyesen lehet), lélekben időmilliomos lettem, felszabadultam. Úgyhogy blogolok.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.
Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapunvagy átmászik.
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.
A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit.
További fotók itt.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.
Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapun
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.
A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit.
További fotók itt.
2011. október 15., szombat
Sztoa
Azon gondolkozom, hogy Ákossal kapcsolatban létre kéne hozni a survivor címkét. Ma például játék közben leesett az ágyunkról. Fejre. De nem lett semmi baja.
2011. október 14., péntek
Előre dörzsölöm a tenyeremet
A minap a Poji észre vett egy lyukat a zoknimon. Rámutatott, és közölte: eltört.
És akkor nagyon röhögni kezdtem, mert eszembe jutott Borcsi, aki ennyi idős korában egyszer meglátta, hogy rászállt egy légy a kenyérre, és visítani kezdett: rálépeeeeeett!
Szóval ha így folytatja a Poji, alighanem az ő verbális humorán is jókat fogunk vihorászni. (Előre bocs, ha akkor is vihognánk, amikor szándéka szerint nem tréfál.)

2011. október 8., szombat
Európa Cirkusz Borcsidumával
Cirkuszban voltunk, tényleg iszonyú jó volt, a gyerekek szájtátva bámultak, én meg sikongattam, hogy jajistenem, mindjárt lezuhan, de kár lesz az ifjú életéért, meg hogy húúúúú, milyen fiatalok és milyen ügyesek. És tényleg baromi jók és lelkesek voltak az artisták, egyáltalán nem volt az előadásnak olyan na, még öt előadást lenyomunk, aztán végre itt a tél, nem kell itt baszkolódni a porban, aztán még két év a nyugdíjig hangulata, hanem inkább az látszott, hogy még az artisták is élvezik, amit csinálnak. Pedig kemény élet lehet az övék, városról városra járni, naponta kétszer emberfeletti mutatványokat előadni, közben a létbizonytalanság határán ballanszírozni, és hát az elemek, én nagyjából a biztonsági övet se tudtam bekapcsolni, úgy elfagytak az előadás végére az ujjaim, ők meg száguldó ló hátán, meg öt méter magasban ugrabugráltak, zsonglőrködtek, és végig tökéletes volt az illúzió. Ó, jut eszembe, nem volt bűvész, halleluja, senkit se vágtak félbe, hanem öt nagyon fiatal és nagyon jó artista volt, a legidősebb szerintem olyan 25 éves lehetett. Bohóc sajnos volt, hát... az én humorom nem éppen erre a vonalra van bedrótozva, de Borcsié sem, hanem (újabb aranyköpés tőle).
Hosszú, szőke hajú, karcsú, gyönyörű, sellőféle dresszes lány vagy tíz méter magasban tornázik két szalagon. Olyan veszélyesnek látszik, amit csinál, hogy odanézni is alig merek, és nagyon remélem, hogy a kisujjában van a műsora. Pörög, zuhan, hajlong mint a nádszál, és közben erős; csodálatos és egyben félelmetes, amit csinál.
Borcsi: - És miért nem énekel???
Szóval ha a városotokba érkezik az Európa Cirkusz, akkor feltétlenül menjetek el!

2011. október 7., péntek
Van érzéke az abszurdhoz
Miután megvettük a színházbérletét, ecsetelem Borcsinak, hogy az előadások napján nem megy oviba, hanem kényelmesen megreggelizünk együtt, hosszasan készülődünk, cicomázkodunk, és kézen fogva elsétálunk a színházba.
Kalib: - Sőt! Még választhatsz is, hogy velem, vagy a nagyanyóval szeretnél-e menni.
Borcsi: - Apával?
Kalib: - Jaj, drágám, apa szerda délelőttönként dolgozik. Sőt, lehet, hogy főnök lesz, és akkor még többet fog dolgozni.
Borcsi: - Hülye vagy? A főnök te vagy!
(És akiknek nincs érzékük az abszurdhoz: tényleg mekkora főnök lehetek már, hogy egy incifinci négy és fél éves gyerek lehülyéz?)
Egyébként ezzel remek alkalom kínálkozott elmagyarázni neki, hogy ilyet nem mondunk a szüleinknek, meg egyáltalán egy felnőttnek sem, sőt, ha elkerülhető, akkor egyáltalán senkit nem hülyézünk le, mert még a végén rossz néven veszi, és akkor lőttek a gyümölcsöző jó kapcsolatnak.

2011. október 6., csütörtök
A borhőfokmérő nem rendeltetésszerű használatával kapcsolatban
A mai nap reggelén Ákos azzal indított, hogy lesettenkedett a pincébe, és megpróbálta elvágni a kazán flexibilis gázcsövét a sövényvágó ollóval. Miután megakadályoztam, egészen délutánig szinte eseménytelenül telt a nap (leszámítva Borcsi lázas betegségét), mígnem egy óvatlan pillanatban Poji koma beleharapott anyám üveg borhőfokmérőjébe.
Az eseményről egyébként Borcsi tájékoztatott, kirobogott a konyhába, és szólt, hogy Ákos fennmaradt. Megkérdeztem, hogy ezt hogy érti? Erre készségesen megmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy a Poji bajban van. Eh, gondoltam, miféle bajban, mármint mit tud kitalálni, amit eddig nem adott még elő?
Nem mondom, van fantáziája a gyereknek, tud újítani. Kihúzta ugyanis az almárium fiókját, amiben mindenféle kincsek vannak, és éppen ezért tiltott terület (muhaha!), megtalálta a borhőfokmérőt, kibontotta a csomagolásából, és beleharapott, vagy valami ilyesmi történhetett, én már csak azt láttam, hogy ül a gyerek egy halom hajszálvékony üvegcserép közepén, és közben üveget ropogtat, de már érzi, hogy hiba történt, és köpködi ki az apró darabokat. Mellette pedig ott pihen a széttört borhőfokmérő, az alján apró higanygolyócskák tömörülnek. Na erre azért kivert a víz, mert sem a nehézfém mérgezés, sem pedig a széthasított belek nem szép halál, de főleg korai lenne így kétévesen. Úgyhogy kimostam a gyerek száját, aztán megvizsgáltam a szájüreget, hogy mi maradt benne, hahaha, apró, szétrágott, láthatatlan üvegdarabokat keresünk, muhaha. Szóval volt némi pánikhangulat, meg önmarcangolás, hogy jajmilesz, jajagyerekem, meg hogy nem tudok vigyázni a saját gyerekemre, milyen anya vagyok én?
Mert mit keres egy kétéves gyerek a szobában, amikor az anyja a konyhában van?
Hát az úgy volt, hogy Borcsinak hirtelen vágni támadt kedve, úgyhogy kiültettem őt a konyhába, a Pojit meg beparancsoltam a szobába, nehogy nekem a szobában interferáljanak a pijosz ojjó felett, és felhasítsák anyám madeira csipkés függönyeit, vagy mit tudom én már, mire képesek még ezek. Az a jó, ha az olló mindig szem előtt van, az viszont a konyhában van, mert húst sütöttem, egy kiló félig fagyott marhát. Mindezt öt perccel azután, hogy feldaraboltam és mélyhűtőkészre vágtam 13 kiló friss sertéshúst.
És hogy miért kellett nekem ezen a verőfényes csütörtök délutánon kisütnöm egy kiló félig fagyott marhahúst, miután másik 13 kiló friss sertéshúst kiszállítottam a mélyhűtőbe? Hát az úgy volt, hogy Ákos koma ebéd előtt kiosont a mélyhűtőhöz, kinyitotta az ajtaját, és kivett belőle egy doboz pácolt marhát. A nyitott ajtót észre vettem, és orvosoltam, a hús viszont egészen késő délutánig kuksolt az asztal alatt, egészen addig, amíg meg nem érkeztem a 13 kiló frissen vásárolt sertéshússal, de addigra már menthetetlen (visszafagyaszthatatlan) volt. Úgyhogy akkor elkészítettem.
Szóval akkor most mi legyen? Üvegsöprés közben lefuttattam magamban a lehetséges forgatókönyveket. Anyám ugye Szlovéniában, a férjem Pesten, jobb esetben a vonaton. Van még egy lázas Borcsim, meg egy higanyos üvegszerkezetet rágcsáló fiam, hm, akkor most ez az a szituáció, amikor az ember segítséget kér. Felhívtam a sógoromat, a dokit, aki felhívta a Heim Pál kórház toxikológusát, aki azt mondta, hogy a higany nem baj, üveget meg csak nem nyelt a gyerek. Hát végül is ez tök jó hír, bár kicsit nehéz volt elhinni. Azért tisztára meghatott a sógorom lelkiismeretessége, amivel utána járt a dolognak, és egy kicsit már bánom is, hogy amikor visszahívott a hírrel, úgy vettem fel a telefont, hogy na, kiadott valami találatot a google arra, hogy mit tegyünk, ha a gyerek szétrágja a borhőfokmérőt?
Természetesen egész este megfigyelés alatt tartottam a Pojit, hogy normálisan viselkedik-e. Végül is igen, magához képest teljesen, ugyanis ordítva követelte, hogy adjam oda neki a szétrágott borhőfokmérőt, majd miután az esetleg fel nem takarított üvegcserepekre való tekintettel kértem, hogy csak papucsban közlekedjenek, rögtön cica lett, és a továbbiakban csak négykézláb volt hajlandó helyet változtatni. Aztán még úgy kétszer-háromszor lefejelt és belém harapott, úgyhogy szerintem egyelőre minden oké vele.

2011. október 4., kedd
Borcsi Annapetit olvas
Menjünk Szentendrére! - kiáltott egyszerre Anna, Peti és Gergő. Először nézzük meg Szent Endre hercegnőt - tette hozzá Anna.
A család lement a Duna-partra és köveket dobáltak a vízbe. Az győz, aki a legtöbb követ dobja el - mondta anya. De vigyázzatok, nehogy eltaláljátok a kacsákat! - aggodalmaskodott.
A család késő estig dobálta a kacsákat.
Aztán felmentek a várhoz, leültek egy padra, és vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak,
de nem történt semmi.
Szerintem itt nincsenek is szentendrék! - kiáltott fel Peti. És hazamentek. A család nagyon jól érezte magát, fénykép is készült, ami kikerült a kék falra.

2011. október 3., hétfő
Nem pont úgy lett
Aztán végül a Poji enyhe orrfolyása kruppos köhögésbe fordult, nem is mert nélkülem aludni az éjjel, úgyhogy az éjszaka hátralévő részében ott szuszogott hörgött mellettem nyugodtan, édesen, nyitott szemmel, és én mégis boldog voltam, hogy végre együtt alszom a pihepuha kisfiammal, ilyen se volt még, és közben reméltem, hogy nem éppen akkor fog elnyomni az álom, amikor nem hörög már végre, de azért, mert egyáltalán nem vesz levegőt. Úgyhogy ránk nyitottam az ablakot, biztos, ami biztos, reggel meg elvittem őt az orvoshoz, hogy legyen itthon Rectodelt. Ennél többet nem nagyon lehet tenni, vagyis dehogy nem, most is ott gőzölög kis fazékban az ágya fejénél a telített sóoldat, ami segít.
Hát ennyit a kísérletemről, hogy majd orvosi igazolás nélkül visszaviszem a gyereket a bölcsibe, meg hogy elintézem végre a négy és fél éve tologatott dolgaimat.

2011. október 2., vasárnap
Amelyben Kalib a bölcsődei járványmegelőzés reformjára készít javaslatot
Érdekes, egy újabb megreformálásra váró intézkedést találtam a honi bölcsődei rendszer kebelén, konkrétan a betegségek terén.
Jelenleg az a helyzet, hogy sokszor teljesen fölöslegesen terhelik az amúgy is túlfeszített gyermekorvosi rendszert, egyúttal a szülő gyereke fölötti felelősségét és döntési kompetenciáját tökéletesen kiiktatják, ami elég rossz kombináció szerintem.
Konkrétan szülőként nem tehetem mg, hogy a kezdődő beteg gyerekemet otthon tartsam egy-két napig, amolyan megfigyelés-félére, hogy kiderüljön, hogy a babafej most tényleg beteg lesz-e, vagy csak egy kicsit nedvedzik az orra, mert vékony volt a zokni, de majd elmúlik. És ha az utóbbi, akkor holnapután visszamegy a bölcsibe kipihenten, egészségesen, mert látszik rajta, hogy jól van. Pedig milyen praktikus lenne már a házi megfigyelés, könnyed, olcsó és kellemes, csak sajnos nem lehet megtenni. Az van ugyanis, hogy ha a kis mamlasznak elkezd folyni az orra, anyuka pedig egy felelősen gondolkodó lény, és nem várja meg, amíg úgy kitör a gyerekén a baj, hogy a térdét veri a taknya, szóval az enyhén náthás gyerekét nem tarthatja otthon csak úgy egy-két napig, hanem el kell vinnie orvoshoz, akitől igazolást kell kérnie a semmiről. Mert ha a gyerek nem megy bölcsibe egy napig, akkor a következő nap már igazolni kell, hogy nem halálos beteg, és mehet közösségbe.
Na most én egy olyan anyuka vagyok, aki ugyan már jórészt leküzdötte az egészségügytől való iszonyatát, mégis csak nyomós indokkal szereti orvoshoz vinni a gyerekét. Mert a francnak van arra két órája, különben is általában olyan büdös van a váróban, hogy én már attól megbetegszem, unalmas a várakozás, a gyerek nyíg, és közben nyilván felnyal még két-három olyan vírust meg baktériumot is, ami eddig nem volt benne, hát ez aztán tényleg úgy hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Részemről az a taktika, hogy majd én megvizsgálom a gyereket és kezelem. A megfázásra az orvos is csak C vitamint ír, a hársfa teát meg magamtól is kitalálom, és orrot is csöpögtettem már, ha meg komolyabb baj van, arra ott a jó öreg láz, hogy jelezze. Na, akkor tényleg sipirc az orvoshoz (bár itt inkább kihívom, drága jó dokibácsi ki is jön), de szerintem elég hülyének kell ahhoz lenni, hogy az ember ne vegye észre, ha a gyereke tényleg beteg.
Egyébként én készséggel belátom, hogy az ilyen házi mérlegelés nem mindig sül el jól a közösség szempontjából, és nem feltétlenül hat az igazság irányába, mert vannak egyéb szempontok is, például anyunak másnap már nappalra kell bemenni dolgozni a falu egyetlen munkáltatójához, a trikotázsba, úgyhogy kis bajt hazudik inkább a vörhenyre, de erre meg szerintem be lehet iktatni a gondozónők személyes mérlegelési jogát. Egészségügyi dolgozók ők ugyanis, ha a laikus anyuka nem is, ők már csak el tudják dönteni, hogy beveszik-e a gyereket a bölcsibe, vagy a többi gyerek védelmében inkább nem. Nem túl népszerű feladat ez, én belátom, de gyakorlatilag most is mérlegelnek, és a tökbeteg gyereknek jelenleg is betelefonálják az anyját.
Egyébként nem tudom, hogy ezt az orvosi igazolás szabályt itt mennyire veszik komolyan a mi bölcsinkben, de egy életem, egy halálom, én ezt most kipróbálom. Úgyis kicsit kehes a Poji.
Még azt szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a rugalmasság és a megértés hiánya törvényszerűen tolja az érintetteket a hazugság irányába, amit én amúgy rühellek.

2011. szeptember 29., csütörtök
További próbálkozások ovi ügyben
Úgy tűnik, Borcsi egy jól irányzott, négyéves kori felejtéssel kitörölte a fejéből az egyezségünket, és újra bőgve megy óvodába reggelente. Pedig hogy reménykedtem! Bár ez nálam igazán nem hír, mármint hogy reménykedem, mert én aztán mindig; volt már szó a már-már bárgyúságba hajló hurráoptimizmusomról?
Általában már az autóba szíjazáskor rákezdni a "de ugye értem jössz?" mantrát, amit általában felfüggeszt arra a szuper izgalmas öt percre, amíg a Pojit beadjuk a bölcsibe, ahol magáról megfeledkezve, némileg konfúz módon mindig azt mondja az érdeklődőknek, hogy persze, szereti az ovit. Csak aztán, ahogy a Poji peckesen riszáló kis segge eltűnik a kanyarban, újra rákezdi a Borcsi, hogy "de anya! mondtam, hogy gyere értem!". Úton az oviig általában tizennyolc-huszonöt alkalommal biztosítom őt, hogy mindenképpen érte megyek uzsonna után. Színes képekkel, változatos szókinccsel tarkítva előadom, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni (uzsonna után elmegyek a Pojiért, aki motorral hazahajt. Majd átülünk az autóba, és azonnal indulunk Borcsiért. A Poji motorozását sajnos nem lehet kihagyni, mert az neki a nap fénypontja, a kalandozás).
Na szóval valahogy beakadt nálam az a gondolat, hogy a gyerek azért bőg reggelente, mert nem örülnek neki látványosan az óvónénik meg a gyerekek. Mivel úgy érzem, hogy huszonnégy óvodással sikeres tárgyalásokat folytatni a témában az én helyzetemben elég reménytelen vállalkozás, elhatároztam, hogy a gyökerénél ragadom meg a problémát, és beszélek az óvónőkkel. Végül is profi vagyok, ha valaki, én aztán meg tudom velük beszélni, hogy mit szeretnék, és jó eséllyel el is tudom érni. Úgyhogy az lett, hogy odamentem az óvónőkhöz, logikailag szakértőn felépítve az érveket agyba-főbe dicsértem az óvodát és személyesen őket meg a nevelő tevékenységüket, kifejeztem afeletti örömömet, hogy éppen ők gondoskodnak a gyerekemről, majd kerek perec megkértem őket, hogy legyenek szívesek reggelente látványosan örülni neki. Ők pedig megígérték, és úgy is lett. Azt nem tudom, hogy utána egy további ártalmatlan építő javaslatot tettek a reggeli gyerekbőgés ellen, vagy az árat közölték-e, de megegyeztünk abban is, hogy péntekenként ebéd után hazaviszem a gyereket, az lesz a jutalomnapja.
Mondjuk beletelt egy napba, amíg leesett a Borcsinak, hogy neki itt most örülnek reggelente, de ma már megint nem sírt, holnap meg úgyis péntek lesz, úgyhogy most pár nap nyugi jön, leszámítva a ma délutáni balettet, amin gondolom, elölről kezdődik az anyaanyaanya, mintha árkot ásni vinném szegényt esőbe, mínusz húsz fokba, pedig nem, hanem a mellékelt tök homály képen (bocs, ezt sikerült) kivehető, hogy profi couture is van neki hozzá, kislányálmok netovábbja, sőt még a Poji is beállt a lányok közé táncolni, na, majd meglátjuk, fotó.

2011. szeptember 27., kedd
A pilatesről röviden
Színtiszta emberbaráti gesztusként* szeretném megosztani mindenkivel, hogy amióta pilatesre járok, nem fáj a derekam. Időnként próbálkozik, de nem sikerül neki.
A pilates többi jótéteményéről nem nagyon tudok hitelt érdemlően beszámolni, mármint hogy Pippa Middletonnak is a pilatestől lett ilyen jó a segge, meg erősíti az izmokat, meg fogyaszt, meg mit tudom én, mit szoktak még felhozni a módszer mellett, mert egyrészt időnként más órákra is eljutok, úgyhogy lehet, hogy attól van, másrészt meg annyira azért nem jó (még) a seggem, mint Pippa Middletonnak, és az is lehet, hogy a narancsbőröm is a szűztea krémre reagál ilyen jól. Mármint nekem jól, neki rosszul, mivel az utóbbi időben menekülőre fogta. Lényeg, hogy akinek szokott fájni a dereka, és azt hiszi, hogy ez mondjuk hosszas ácsorgásnál normális, az menjen el pilatesre, és meg fogja tudni, hogy nem volt normális. Meg én amúgy is bírom az ilyen lustatornákat, mert ahelyett, hogy elfáradnék, inkább jól feltölt energiával a végére. De leginkább azt szeretem látni, hogy van remény, mert ott aztán hatvan felett is olyan mozdulatsorokat tudnak kivitelezni a sporttársak pár hónap gyakorlás után, amilyeneket egy éveJean-Claude Van Damme-tól magamtól is csak nehezen tudtam volna elképzelni. Kontroll csoportnak ott vannak a frissen érkezett huszonéves csajok, akik nem csak technikailag bénázták végig az órát, mert az oké lenne egy kezdőtől, de sima izomerővel se bírták. A nyugdíjas tanárnő ezzel szemben erőlködés nélkül kivitelezte a gyakorlatokat. Jó dolog a pilates, menjen mindenki gyakorolni!
* úgy értem, nem kapok érte pénzt sajnos, se mást.
A pilates többi jótéteményéről nem nagyon tudok hitelt érdemlően beszámolni, mármint hogy Pippa Middletonnak is a pilatestől lett ilyen jó a segge, meg erősíti az izmokat, meg fogyaszt, meg mit tudom én, mit szoktak még felhozni a módszer mellett, mert egyrészt időnként más órákra is eljutok, úgyhogy lehet, hogy attól van, másrészt meg annyira azért nem jó (még) a seggem, mint Pippa Middletonnak, és az is lehet, hogy a narancsbőröm is a szűztea krémre reagál ilyen jól. Mármint nekem jól, neki rosszul, mivel az utóbbi időben menekülőre fogta. Lényeg, hogy akinek szokott fájni a dereka, és azt hiszi, hogy ez mondjuk hosszas ácsorgásnál normális, az menjen el pilatesre, és meg fogja tudni, hogy nem volt normális. Meg én amúgy is bírom az ilyen lustatornákat, mert ahelyett, hogy elfáradnék, inkább jól feltölt energiával a végére. De leginkább azt szeretem látni, hogy van remény, mert ott aztán hatvan felett is olyan mozdulatsorokat tudnak kivitelezni a sporttársak pár hónap gyakorlás után, amilyeneket egy éve
* úgy értem, nem kapok érte pénzt sajnos, se mást.
2011. szeptember 26., hétfő
Mai axiómatermés
Vasalva ismerszik meg az ing.
A reggeli búcsúcsók és az előző esti film minősége határozott korrelációt mutat.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)