Alighanem az utolsó Edgár sztori

Mit szépítsük, egerünk van. Na most ezzel, úgy gondolom, vidéken, kertes házban ha megbékélni nem is, de kalkulálni kell, minden más a realitások figyelmen kívül hagyása, struccpolitika lenne.

A dolog úgy derült ki, hogy fut a Pé kifelé a konyhából lélekszakadva, hogyaszongya egerünk van... vagy patkányunk..., mondja halálra vált fejjel. Ja, mondom, vérpatkánynál alább ne is adjuk, na mutasd. Elhúzta a hűtőt, hát tényleg ott szalad a kis cincogi. Cuki szürke kis szőrmók, olyan három centis.
Odaálltam felfegyverezve, gondoltam, rásuhintok egyet a partvissal, de hát ugye az élet tisztelete az olyan mélyen gyökerezik az anyákban, hogy azért már mégis egy meleg vérű emlős állatot, hát azt nem lehet csak úgy megölni, hogy ettől rögtön nyerésre fordult neki a dolog pszichológiailag. Nyilván nem tudtam szétlapítani, így utólag már nem is értem, hogy mit bohóckodtam ott, mit akartam ott kezemben a partvissal. Még jó, hogy nem a sodrófával jöttem rögtön, bekötött fejjel, otthonkában.
Na, beláttam, hogy ez így nem fog menni, ezért B tervként azt találtam ki, hogy némá, van nekünk macskánk. Mondjuk akkor tényleg mi a retkes brét keres a konyhánkban egy egér, nem szégyelli-e magát az Edgár, ha már szanaszét karmolta az ülőgarnitúrát. Legalább legyen valami haszna, Edgár, bevetés! felkiáltással odahelyeztem a házimacskát a konyha közepére, hogy eszébe jut-e valami. Hát nem jutott, odaszagolt kettőt a konyhaszekrény mögé, aztán csóvált egyet a seggén, és befeküdt a kanapéra, a helyemre héderelni. Azanyádúristenit, mondtam, és ki is hajítottam rögtön, mint a macskát... szokták. Hát mit képzel ez a pór, minek hiszi ez magát, valami pedigrés perzsamacskának, akit a dorombolásáért tartanak? Mondtam én az anyósomnak, hogy nem kedvtelésből tartjuk az állatot, de addig lamentált nekem, meg lelketlenezett engem, (még azt is mondta, hogy meg fog dögleni az Edgár, mert halálra kínzom), én meg hiába hajtogattam a szót, hogy haszonállat, végül csak kimuzsikálta a húsz dekás macskának a napi negyven dekás macskakonzervet. . Ahelyett, hogy hagytam volna lótücsköt fogni, mármint a macskát, nem az anyósomat, meg kifejlődni a vadászösztönét, hát itt az eredmény, már az egér se érdekli, úgy el van kényeztetve a dög. Szégyen. Gyalázat. Úgyhogy büntiből jött a fejadag felezés noszogatási célzattal.
Ennek persze egyetlen eredménye lett, hogy a macska átszokott a szomszédba, mert ott bezzeg szerették, és ott voltak a barátai is, egy fehér, meg egy vörös macska, igazán jól mutattak együtt, a szép kis feketével. Mint minden rendes, jól nevelt lény, a vendégségben persze szó nélkül benyalta az Edgár zöldbabfőzeléket is, itthon persze sült csirkét kapott, na arra hazajött, meg a konzervre, és tejet inni. Egyébként a szomszéd néni ölében dorombolt naphosszat, aludni pedig a kerti bútoruk párnái közé járt. Hálátlan.
Na és akkor egyszer mit hallok a délutáni ébredezés csöndjében? Ott motoszkál az egér a Borcsi ruhásszekrénye mögött. Elhúztam a bútort, ki is ugrott az egér a fali kábeldobozból, én meg halált megvető bátorsággal sikítottam egyet, és felugrottam a Borcsi ágyára. De hát mivel menni kellett az oviba, gyorsan betettem a macskát, hogy én nem érek rá, intézze el ő a dolgot.
Amikor hazajöttünk, hát mit látunk? Hát nyilván ott héderel az Edgár a kanapén, a helyemen. A részleteket nem tudjuk, de azóta nem hallunk egérmotoszkálást. Azért szóltam a gyerekeknek, hogy ha véletlenül véres egérhullát találnának, akkor ne ijedjenek meg, hanem szóljanak, döglötten már elintézem én is, de hát azóta sem került elő ilyesmi.

Epilógus
Valójában Edgár sem került elő azóta. Na jó, nem azóta, de nagyjából egy hete nem jött haza, nem is láttuk. Azt hittem, a szomszéd néni ölében múlatja a napjait, de kiderült, hogy ott sincs. Sándor bácsi már múlt időben beszél róla, azt mondja, olyan aranyos kis macska volt, biztos megfogta valaki. Én meg nem tudom, mit gondoljak. Egyelőre kiteszem neki a kaját, amit meg is esznek a környékbeli macskák becsülettel, de Edgár nem jelentkezik.
Én egy kicsit szomorú vagyok, mert tényleg milyen aranyos kis macska volt, bírtam a fejét nagyon, de azért meg is nyugodtam, mert legalább nem az én gondom, hogy mi legyen vele télen, mert hát mégsem kéne bent laknia, de kint megfagyni sem volna jó. És hát tapintatosan még azelőtt dobbantott, hogy ráköltöttem volna 15 ezret az ivartalanítására. Igazán rendes macska volt, kár érte.



Feltétlenül szólok, ha változás áll be, megkerül, vagy valami.

A tuti túrógombóc receptje

Főztem túrógombócot, és akkora szupervumennek érzem magam azóta, hogy ihaj. Nyilván azért, mert mindenki ette, na ilyen se volt még, amióta család a család.

Tuti recept a következő:

Kell:
fél kiló tehéntúró
12 deka gríz
3 tojás sárgája
kicsi só
Összekever, pihentet 1-2 órát.

Aztán hozzá kell adni a három tojás fehérjét is habbá verve, vizes kézzel gombócokat kell formázni, és forró, enyhén sós vízben ki kell főzni. Amikor felugrik a víz tetejére, egy kicsit lehet még hagyni. Finom, könnyed, de konzisztens gombóc.

És most jön a csavar, hát mi a prézliben nem hiszünk. Úgyhogy durvára őrölt, pirított törökmogyoróban forgattam meg a kifőtt gombócokat. A mártás tejfölbe pedig porcukor helyett mézet kevert a Borcsi, úgy alkalmaztuk. Ez sem volt rossz ötlet, pedig csak azért csináltuk így, mert egyszerűbb volt mézet kanalazni, mint porcukrot darálni. Lusta vagyok, de szeretek jól élni.

Nem volt elég sajnos.

Főzzetek ti is túrógombócot így.

A munkaválsággal kapcsolatban

Amikor az egyik gyerekem hány, a másik meg f*sik, én meg folyamatosan ilyen izéket törölgetek, miközben leginkább dolgoznom kéne, na akkor teljes szívemből megértem, hogy miért nem alkalmaznak szívesen kisgyerekes anyukákat a cégek.
Pillanatnyilag az sem segít, hogy én többnyire itthon dolgozom, ugyanis egy-egy "anya, megint bef*stam"** között nem telik el több öt percnél, ami éppen arra elég, hogy eltakarítsam az előző romjait.

Amúgy jól vannak, játszanak, szemtelenkednek, túlélik. 

** de nem gond, mert pelenkát csatoltam rá, még jó, hogy maradt egy fél zacskóval, mielőtt stabilan szobatisztává vált.

A halállal kapcsolatban

Én már rég megfigyeltem, ha egy családban egy évben történik egy haláleset, majdnem teljesen biztos, hogy követi egy másik. Ez mondjuk elég félelmetes, mert így azért az első után, nem elég a gyász, elkezd izgulni az ember, hogy vajon ki lesz a következő, úristen, de ez most, ha szabad ilyet mondanom, nem volt olyan borzasztó. Az első az igen, egy húszéves halála az rettenetes, de most egy gazdag, leélt élet ért véget.

Persze ettől még ugyanúgy képes vagyok sírdogálni a temetésen, elég csak ránéznem az özvegy bánatos arcára. Minthogy engem végtelen empátiával vert meg a sors, nagyon hamar odaképzeltem magam a helyébe, és nem volt jó egyáltalán. Rá is jöttem, hogy kiváló siratóasszony válna belőlem. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy az unokák nem sírtak, én meg igen, pedig hát nem volt olyan közeli a kapcsolatunk egyáltalán. Meg arra is rájöttem, hogy végül is mi is erre gyúrunk a Pével, hogy együtt éljünk szeretetben, míg a halál el nem választ. Na jó, lehetnek hullámvölgyek, mert 62 évbe sok minden belefér, lényeg, hogy a mérleg pozitív legyen. Csak mi lesz azzal, aki itt marad egyedül, mondjuk 82 évesen?

Mindazonáltal egyébként tök jó temetés volt. Együtt volt a család,  láttam, ki hogy van, mi van vele. Egyébként pár évvel ezelőtt, szintén egy temetésen az egyik unokatestvérem megjegyezte, hogy abban a korban vagyunk, hogy már többször találkozunk temetésen, mint keresztelőn. Hö, gondoltam, te igen, de én nem. Aztán eltelt az a köztünk lévő kilenc év, és tessék.

Mondanom sem kell, reggel, amikor Borcsi látta, hogy temetésre öltözöm, elkezdte érdekelni a dolog. Megkérdezte, hogy fogok-e találkozni azzal, aki meghalt. Mondtam, hogy az valószínűtlen, vagy mit gondol, a kedves leendő halott ott áll a koporsója mellett, majd a szertartás végén ünnepélyesen meghal, vagy mi? Mondta, hogy igen, valahogy így képzeli el, ott áll görbe botra támaszkodva, végül bemászik a dobozába. Először is koporsó, mondtam, másodszor pedig, hát, már meghalt, úgyhogy nem áll egyáltalán. Ami azt illeti, nem csinál egyáltalán semmit, csak mi búcsúzunk el tőle, és tudomásul vesszük szomorúan, hogy végleg elment. Ebben aztán megnyugodott Borcsi, és már csak az outfitemmel volt elfoglalva.
Ami azt illeti, gyerekkoromban én is akkor láttam anyámat a legcsinosabbnak, amikor mélyfekete gyászban volt, érdekes.

Százmilliárd légy nem tévedhet

Én készséggel elismerem, hogy velem van  baj, lásd a címet. Ugyanakkor a véleményem az, hogy A szürke ötven árnyalata az szar. Nem csak hogy ponyva, hanem egy bosszantóan idióta, gyenge könyv. Mondjuk sajnos az ötvenedik oldalnál nem jutottam tovább, én tényleg igyekeztem, tisztelt bíróság, próbálkoztam, többször elővettem, és megpróbáltam tovább olvasni, de az ötödik mondat táján mindig kifordult a kezemből a Kindle. Ennyi gyengeelméjűséget egy helyen legfeljebb egy kisegítő iskolában tudnék elviselni, sajnálkozva, de ott is csak ideig-óráig. Hát mi a franc az, hogy ez a szerencsétlen picsa nem veszi észre az egyértelmű dolgokat? Hogy mindig kitalál valami alternatív magyarázatot a faszi közeledésére, amire normálisan egyféleképpen lehet reagálni: hö? Ez most hogy jön ide? Hogy van az, hogy mindenki számára egyértelműen arra megy ki a dolog, hogy ezek majd kúrni fognak, mert egymásra vannak izgulva (mondjuk nem igazán tudni, hogy miért, szerintem ez egy pornófilm lesz, ahol sose tudni, hogy a pizzásfiúnak miért vetkőzik le a háziasszony, de ha már így van, elfogadjuk, mert hát ez a csaj se nem okos, se nem különleges, de még különösebben szép se, állítólag.), kivéve hősnőnket, akinek a világon semmi sem tűnik fel.

Egyébként megmondom én, hogy mi ez a könyv, egy füzetes szerelmes regény. Ilyen romana meg júlia kategória. De hogy futott be ilyen karriert? Higgyétek el, én értek hozzá, 19 évesen több tucatot elolvastam, hat éve jártam ugyanazzal a fiúval, valami szenvedélyre, izgalomra nekem is szükségem volt. Ez a könyv semmivel sem jobb azoknál. A nyelvezetét, az alkalmazott fordulatokat, a történetszövést, a Szeszélyes évszakokba illő és minőségű félreértéseket tekintve nagyjából ezt a szintet hozzák. Engem komolyan érdekel, hogy mitől lett ez bestseller, mert engem annyira fölidegesített ez a bénaság, ami árad belőle, hogy sajnos nem is tudom folytatni a könyvet, úgyhogy kizárt, hogy önállóan megtudom a választ, de akit nem b*szott fel, és be tudta fejezni, az kommentelje már ide, hogy hogy jutott túl a kritikus első ötven oldalon, hogy elérje a jó részeket, ha vannak, illetve hogy a továbbiakban is ilyen elképesztően suta-e a könyv, vagy mi van már? Köszönöm szépen.

További tartósítások - mentaszörp

A tavasszal elültettem a kertbe egy pusztulóban lévő teszkós mentatövet, erre nyár végére egy mentaligetben találtuk magunkat. Nehogy már kárba vesszen, elenyésző részéből ugyan, de csináltam mentaszörpöt. A többiből a jövő héten fogok.

Szedni kell egy csomó mentalevelet (metszőollóval le kell vágni az ágat, majd egy mozdulattal lehúzni róla a leveleket. Úgyis jön a tél*, nem finomkodunk. Átmossuk, majd betesszük x liter vízbe. Literenként egy-két marék mentalevélre, és egy citromra van szükségünk. A citromot bele kell facsarni a lébe, majd utána kell hajítani a héját is, mert az finom. Aztán lefekszünk aludni. Másnap a fazékba bele kell önteni x kilogramm cukrot, annyit, ahány liter vizet használtunk. Jól fel kell forralni, be kell lőni az ízét citromsavval vagy borskősavval, milliomosok echte citrom levével, de mi nem vagyunk azok, és az tudtommal nem is tartósít, az előzőekkel ellentétben. Az egészet fel kell forralni, majd át kell szűrni levesszűrőn. A fennmaradt mentalevelet jól bele kell nyomkodni a szűrőn át, lehet az egészet turmixolni is, de az az én ízlésemnek túl nagy trutyi, főleg a pelenkán átszűrés. Nekem két kis gyerekem van, alig nőttek ki a pelenkás korból, én soha többé nem szeretnék látni zöld trutyit egy pelenkában sem. És akkor a forró lét tölcsérbe állított teaszűrőn át bele kell szűrni a forró vízben álló üvegekbe, dugaszolni, újságpapírba csomagolni, dunsztolni.

Én most két liter vízből, két kiló cukorral csináltam, de mivel ma elfogyott a fele, alighanem lesz igény további literekre is.

*winter is coming, ha értitek, mire gondolok

Emlékeztetőül

A mélyhűtőben azok a zöld trutyit tartalmazó nejlonzacskók, amelyeknek a zárjegye egy csíkokra vágott, telepes agámát ábrázoló matricából* lett kialakítva, na azok a rukkolák.

* csak ezt az egy tapadó cuccot találtam az egész házban, gondoltam, jó lesz.

A betakarítás szezonjával kapcsolatban

Na szóval itt van a termés betakarításának az ideje. Bárcsak lennének nagy úritökjeim, hogy azoknak a sarokba való feltornyozása lenne a problémám, ó be szép is volna, de nincsenek, hanem más van.

A répát felszedtem, mert egyrészt kezdett felmagzani, másrészt meg kellett a hely az eperpalántáknak. El is tettük homokba, csak sajnos kint hagytuk, és este megázott. Most bevonszolom a tető alá, azért nem olyan könnyű egy láda homok répával spékelve, de majd szólok a macskának, vagy valami, hogy segítsen.

A paradicsom már alighanem nem fog beérni, de legalább lesz sok zöldparadicsom csalamádénak. Na, azt nem én fogom eltenni, hanem anyám. A petrezselymet már betakarítottam, fél uzsonnás zacskónyi került, már bent van a mélyhűtőben, viszont egész nyáron abból főztem, megérte. Jövőre kell zeller is, azt idén elfelejtettem. A kelbimbó majd valamikor novemberben terem, már (kel)bimbózik.

A petrezselyem sziget az főnyeremény volt. Ez ugye metélőpetrezselyem, úgyhogy egész nyáron volt friss petrezselyemzöldem, és olyan illatos, olyan friss, hogy az ember szerelmes lett tőle rögtön. Idén mindenbe került, túrókrémbe, főzelékbe, levesbe, salátába, mindenbe. Ja, és pesztó is lett belőle, illatos. Természetesen adtam belőle boldog-boldogtalannak, de olyan ez, mint a szeretet, minél többet adtam, annál több lett belőle, mert két nap alatt újranőtt mindig a levágott rész. Most is van egy csomó, csak le kéne kaszálni és szétosztani a jelentkezők közt, de csak akkor, amikor jelzik, hogy most van sok idejük petrezselymet vágni apróra, mert tényleg marha sok van. Mélyhűtőben eláll.

Az igazi probléma a rukkola volt, levelet ugyanis nem igazán lehet tartósítani. Van ugye a pesztó gondolat, de az csak pár hétig bírja akkor is, ha fertőtlenített üvegbe teszem, és csak csíramentes kanállal engedek belenyúlni. Úgyhogy kitaláltam, hogy úgy járok el vele, mintha spenót lenne, leforrázom a leveleket, és apróra vágom, úgy teszem a mélyhűtőbe, és akkor időnként húzós ízű mártást csinálok belőle húsokra. Fokhagymázni nemigen kell már, csak legfeljebb felönteni egy kis tejszínnel, összeforralni.
Úgyhogy megyek is, úgyis lemerült a telep a laptopban. Leszedem a rukkolát, csak a felmagzottakat hagyom, hogy legyen jövőre is vetőanyag.

Iskolaérett a gyerek, együtt röhögünk

Voltunk tegnap sulivárón a református iskolában, azt mondja a Borcsi, tetszett, úgy kell köszönni, hogy áldás, édesség.



Amúgy meg muszáj lesz neki iskolába menni jövőre, az oviban már nem tud aludni, mert lelóg a lába az ágyról.

A futás meditatív voltával kapcsolatban

Etának igaza volt, olyan békésen elmeditálgattam, hogy véletlenül túlfutottam az utcánkon, így már megint egy kicsit nagyobb lett a kör, de még mindig élek. Tetszik nekem ez a sport.
És most lefekszem kicsit pihenni.

A Douglas Adams-i igeidőkkel kapcsolatban

Ákos: - Én nem zuhanyozni fogtam!

Minden helyett

Mára az uram pihenést rendelt, mármint nem sportolhatok, úgyhogy kitakarítottam a lakást, és mingyá' megyek elültetni az eperpalántákat, de előbb felszedem a petrezselymet, mert annak a helyére megy, és előkészítem a talajt.
Na most én a kertásástól még soha nem éreztem magam szerencsétlennek, ha viszont takarítani kell, akkor ölni tudnék sajnos. Mert az égbe kiált, hogy én a drága életem értékes perceit azzal pergetem, hogy dzsuvát szedek föl, ahelyett, hogy alkotnék, vagy hasonlók, a Pé meg ugye rendmániás, ezért nálunk nem opció, hogy megesz a kosz, de nem baj, mert fő a szeretet.
Ezért most azt találtam ki, hogy veszek egy takarító robotot. Jó, kádat nem fog mosni helyettem, de a padlót azt szépen tisztán tartja, és megtanulom beprogramozni is, hogy akkor zizegjen itt nekem, amikor nem vagyunk itthon.
Reálpolitikusként elgondolkoztam a forráson és a társadalmi hatáson is. Utóbbival kicsit baj van, mert a robot árából vehetnék takarítónénit, ami ugye egy fő megélhetését segítené, de sajnos nem ismerek olyat, akire én rá merném bízni a családi higiéniát (mert akkor én nyilván a kisujjamat se mozdítanám, azért fizetem ugyanis). A forrással kapcsolatban meg azt hittem, hogy majd ezt kérek karácsonyra, szülinapra, névnapra, házassági évfordulóra és március 15-re az egész családtól, de aztán rájöttem, hogy halleluja van, nekem ugyanis év végéig el kell költenem bizonyos, természetben ugyan nem létező, csak a könyvelésben szereplő pénzösszeget tárgyi eszközre, máskülönben adózik. Mivel valójában mindenünk van, ami kell (cuki gyerekek, ház, kert, laptop), gondolkoztunk rajta, hogy veszünk egy fél falnyi plazmatévét, de azt hiszem, az egy robotgéphez képest összehasonlíthatatlanul csekély mértékben emelné az életminőségünket, mivel nem nézünk tévét. Na jó, a gyerekek igen, de ők képesek egy telefon kijelzőjén is végignézni a Tűzoltó Samet, csak mozogjon valami. Szerintem nagyon ügyes vagyok, hogy kitaláltam. Természetesen az is eszünkbe jutott, hogy a legjobban úgy tudnánk spórolni, ha nem vennénk semmit, hanem adót fizetnénk inkább, mert az mégiscsak egy jóval kisebb összeg, de valahogy az efféle hozzáállás nekem gyáva megfutamodásnak tűnik. Úgyhogy most mindjárt megyek, és meg is kérdezem a könyvelőt, hogy lehet-e.

Update: csak mégsem a linkelt robotot veszem meg, mert nem időzíthető, és kikerüli a szőnyeget. Azon meg fel tudom magam baszni bosszantani, ha egy 180 ezres masinát ajánlanak a padlósöprésre, mert ha nekem az kéne, akkor inkább elmegyek a százforintos boltba, és veszek söprűt. Ami nem takarítja a szőnyeget, csak a padlót, az nem takarítógép, hanem... zokni. 

Futás vagy rubintréka?

Most, hogy ismét van mire tornabornázni otthon kényelmesen, háziasszonyosan, azt kell, hogy mondjam, hogy aki végig tud nyomni egy rubintrékát, az simán le tud futni 3,5 kilométert.
Fordítva meg az van, hogy attól, hogy le tudok futni 3,5 kilométert, még kb. a közelébe se jutok annak, hogy végig tudjak nyomni egy rubintréka segget. Lehet, hogy lófeje* van, de tornázni azt tud.

*szerintem nincs is.

Amelyben kiderül, hogy mekkora sportember vagyok

Mutatom a Pének a mai futásomat a telefonomon (véletlenül már az elején megtalált a GPS), simogassa meg érte a buksi fejemet, milyen ügyes vagyok, 2,14 kilométer 25 perc alatt, kezdetnek nem rossz, ugye?
Mire a Pé érdeklődést színlelve, meg mert kedves, és különben is beszorítottam a konyhába, udvariasan meg is nézi, nézi, nézi, majd megérdeklődi, hogy vajon miért nem állítom át a mértékegységet mérföldről kilométerre?
Hö? Nézmá, tényleg!
És akkor átváltottam, és kiderült, hogy nem is 2,14, hanem 3,44 kilométert futottam 25 perc alatt. Hát ez elég nagy haladás volt öt másodperc alatt, mondhatni motiváló. Szerintem ez elég király eredmény így másodikra. Tényleg marha jó fejnek érzem magam hirtelen.
Pedig egész életemben utáltam futni, kivéve most. Tényleg jó ötlet volt ez a mértékegységátváltás.

Ovi-ügy

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy én lettem itt helyben Semmelweis Ignác,  az anyák megmentője, ugyanis lassú víz partot mos módszerekkel, egy év szívós munkájával rávezettem az óvodát, hogy márpedig az én gyerekeimnek egy csoportba kell járniuk, ha már egyszer vegyes korosztályú a csoport. Meg más tesóknak is mennyivel jobb lenne már együtt ovizni a nagy reggeli bőgés helyett, ami ugye szívfacsaró, megszokhatatlan és anyagyilkos dolog ám, tudja jól, akinek része volt benne. Egyébként azt nem tudják, hogy ezt én intéztem el, úgy értem, az óvónők sem, de én azért emlékszem a lépcsőfokokra. A következőképpen alakult a válaszuk evolúciója, amikor szóba hoztam a témát:
2011. szept: Nem szoktuk
2011. nov: Hátráltatni fogja Borcsit a fejlődésben, hogy a kicsit ajnározza egész nap
2012. január.: Hát nem is tudjuk...
2012. február: Megbeszélem a vezetővel
2012. március: Semmi akadálya
2012. április: Idén így csináljuk, hogy a tesók alapból egy csoportba kerülnek, legalább a szülőknek sem kell magyarázni, hogy miről van szó.
És így is lett.

Jelenleg az óvónők is örülnek, nyertek ugyanis mínusz öt síró gyereket - ennyinek van ott a csoportban a tesója. Ennyi kis hároméves ment úgy idén óvodába, hogy nem rettegve, ordítva, az anyja ruhájába görcsösen kapaszkodva lépett be az ajtón, hanem a csoportszobától kezdve az óvónőkön át a többi gyerekig jó ismerősökhöz ment, vidáman, aranyosan. Egyébként nem mondanám, hogy a spanyolviaszt találtam fel, Sopronban ez volt ugyanis a normális, most mit kínozzák a kölköket, miért ne lenhetnének együtt a tesók? Hát így hoztam én el a Nyugatot Körmöspálcásra.

Mondjuk őszintén szólva én az ovi, meg a többi anyuka szempontjait leszarom, engem valójában csak az érdekel, hogy az én gyerekeimre milyen hatással van a mesterkedésem. Most az van, hogy a reggeli szívfacsaró bőgés/szorongás/"de anya ugye értem jössz" helyett a gyerekeim kézen fogva, röhögve mennek be, úgy kell őket elkapnom, hogy adjanak már egy puszit legalább, mert nekem érzelmi igényeim vannak, értsék meg. Délután meg alig akarnak hazajönni. Hihetetlen biztonságot adnak egymásnak, Ákosnak teljesen simán ment a beilleszkedés, és azóta Borcsival is minden oké, lelazult, felbátorodott, nem szorong egy kicsit sem az ovitól. Délután mind a ketten alszanak, általában Ákos az alvásverseny győztese, ő alszik el először, és ő ébred fel a legkésőbb, holott a bölcsiben az utolsó héten már nem aludt egyáltalán, hanem a többieket vegzálta. Egyébként leginkább az unokatesójával, Bunival játszik az udvaron, és a nála két évvel idősebb kisfiú is simán, egyenrangúként nyomja a kis kerekfejű gyerekemmel. Borcsi nagyon büszke nagytesó, mindenben segít Ákosnak, még a száját is megtörölgeti, amin az óvónők szétröhögik magukat. Ákos persze továbbra sem fogad szót, füle mellett kétszer négy sávos autópálya, de számítok a szakemberek kitartására, az egyikük ugyanis igazi régi vonalas óvó néni: a szabály az szabály, majd belejön, megtanulja, elmondja ötvenszer is simán, nem gond, mindig türelmes, soha nem emeli fel a hangját, de behajtja, amit kért. A másikukat se hallottam még ordítozni a gyerekekkel, bár ő sajnos náci, de szerintem nem a meggyőződéses fajtából, hanem abból, akit a környezete tett azzá: eddig még nem találkozott másfajta gondolatokkal, körülötte meg sajnos mindenki utál valakit, többnyire a cigányokat, ofkorsz. Dehát az ideológiai elképzelésekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy amíg nekem nyíltan nem cigányozik a gyerekeim előtt, addig ő otthon annyi bakancsot suvickol ki, amennyit csak akar. Ezt a részét a dolgoknak feladtam, nem feladatom nekem egyenként szépre-jóra, emelkedett liberális eszmékre hangolni más embereket, nem vagyok én senkinek a nevelőanyja. Próbáltam, hát nem lett tőle sikerélményem. Árpádsávos zászló meg egy se lengedez március 15-én, amit mondjuk a soproni oviról nem mondhattuk el, míg az egyik apuka meg nem érdeklődte, hogy vajon melyik Árpád-házi királyunk szerzett múlhatatlan érdemeket 1848-ban. Na, akkor leszedték, de  mondom, ez Sopronban volt, nem Körmöspálcáson.

Na, de megint elkalandoztam. Szóval a bizonyíték, hogy mennyire jót tett a gyerekeknek a közös csoport: két héten keresztül Ákos röhögve ment oviba, alig várta, pénteken viszont a jó sósapuka elvitte Borcsit, így a kishapsi egyedül maradt. Hát volt ám sírás-rívás, meg anya szoknyájába való görcsös kapaszkodás, zokogó gyerek, könnyben úszó arcocska, tudjátok, a beszoktatós klasszik. Még a hétfőt így éljük túl Borcsi nélkül, aztán egy hónap nirvana jön megint, egy csoport, két gyerek, három nem tudom mi, ebből nem fogok kijönni. 

Később már tényleg késő

Kalib: - Ákos, mikor lettél ilyen nagy fiú?
Ákos: - Hát amikor még pici voltam.

A részletekben lakó ördöggel kapcsolatban

Én pedig azért szeretek itthon dolgozni, mert a laptop alátétem általában egy Bob mester vagy hercegnő tematikájú könyv, amitől még egy képviselő-testületi ülés előkészítés is súlytalan lesz.

Nem minden dicséretnek örül egyformán az ember

Reggel fél hétkor

Ákos: - Anyaaaaa! Kéjek kakajót!
Kalib: - Kérjél apától, kisfiam, ő már felkelt.
Ákos: - De te jobb kakajót tudsz csinálni.

Hát azt gondolom. Tényleg könnyű eltévedni a tej és a cukrozott kakaópor útvesztőjében.

A futással kapcsolatban

Na szóval ez a futás dolog úgy indult, hogy egész nyáron nem voltam képes megemelni a seggemet, mert hol ovi- és bölcsiszünet volt, amikor anyám vigyázott napi két órát az alvó gyerekeimre, amíg én dolgoztam, és ezzel le is merítettem nála a kreditemet, vagy nyaralni voltunk, vagy anyám nyaralt, szóval valahogy sosem akart összejönni a gyerekfelügyelet. Most meg, hogy itt a szeptember, anyám megint elment Lengyelországba, de hát ez így nem mehet tovább, mert mérlegileg kissé meghaladtam a versenysúlyomat, bár baj az nincs, mert úgyis szoknyákat hordok, amiben nyugodtan nőhet az ember segge vizuálisan eloszlik rajtam a plusz. És akkor arra gondoltam, hogy egy lószart fogok én várni a körülmények meg a csillagok szerencsés együttállására ahhoz, hogy mozogjak, itt van nekem a letöltött rubintréka, majd akkor én itthon, délelőttönként tornázok. Erre eszembe jutott, hogy vaze, nincs is, mert az a másik gépemen volt, ami bekrepált. Úgyhogy marad a délelőtt futás, amit én ugyan még sose csináltam, de mások azt mondják, hogy nem nagy cucc. Szerencsére puccos futócipőt már vettünk egy éve, egyszer ki is próbáltam pilates után. Az úgy volt, hogy éppen mentem a Péért az állomásra, de késett a vonata, rajtam meg - mivel tornából jöttem - pont megfelelő volt a couture, hogy addig is körbefussam a háztömböt. Hát nem volt jó érzés. Viszont most meg kiszámoltam, hogy már csak huszonnégyszer kell elmennem futni, hogy fitness bérlet költséggel számolva behozza az árát a futócipőm, ami nálam elég nagy motiváció, mármint a gazdaságossági tényező. Szóval így kezdődött. Meg hát meg is ígértem az uramnak.

Na most ehhez képest az üdvrivalgás elmaradt, de én tényleg azt hittem, hogy majd ha én elmegyek futni, akkor a triatlonos Pé repülőgépet bérel, és az égre írja felhőpamacsokkal, hogy HAJRÁ KALIB, SZERETLEK! meg ilyenek, na ehhez képest föl se fogta, hogy futni voltam, ötödször mondtam, mire egyáltalán eljutott az agyáig (fáradt, készen van szegény), hogy itt én hőssé nőttem váratlanul. Pedig még a Facebookra is kiposztoltam neki, csak nem látta.

Mert hát nyilván a technika még az, amivel engem motiválni lehet, le is töltöttem már vagy fél évvel ezelőtt egy jó kis futós alkalmazást, Runkeeper, ami méri a távolságot, meg az időt, meg a kalóriafelhasználást, sőt olyan app is van, ami a telefonomon lévő zenék sebességét szinkronizálja a futás sebességével, hát ez valóban hiánypótló szerintem. Szerencsére a Pének pont vettem karácsonyra ilyen karra szerelhető futós telefontartót, meg sport napszemüvege is volt, úgyhogy mi ketten fel vagyunk szerelve futócuccilag, csak ő jobban.

Na szóval induláskor rögtön el is indítottam a Runkeepert, mire kiírta, hogy errefelé sajnos ritkásan vannak a műholdak. WTF? Na most én azt elhiszem, hogy ritkásan vannak a közkutak, vagy a mobil internet, vagy a tököm tudja, de a sztratoszféra távolságából legyen már mindegy, hogy Körmöspálcás belvárosában lakom-e, vagy 500 méterrel arrébb! De hát én akkora rejtőzködő vagyok, hogy nem is talált az a nyomorult műhold, már a Gerje partján jártam (ki van száradva amúgy), amikor végül elkezdett követni. Úgyhogy a végén így is egy Google térképen kellett kiszámolni, hogy mennyit futottam, három kilométert. Kicsit rossz volt, de nem annyira, mint amire számítottam, viszont elvitte az egészet az önmagam hősiessége fölött érzett eufória. Séta háromszor volt, olyan 50-100 méterek, nem gyalogolni jöttem ugyanis. Na azért a Gerje partján csak pislogtam, hogy ez most oké, hogy én a természetben futok, némá milyen autentikus vagyok, de arra azért nem számítottam, hogy innen aztán nincs menekvés, mert balra a patak (híd valahol a távolban), jobbra meg a susnyás, mögötte az Ismeretlen, úgyhogy itt most futni kell egyenesen, nincs mese. Mondjuk ahhoz képest, hogy a háztömböt akartam körbefutni, szerintem szép. Ja, és 28 fok volt.

Aztán szerencsésen hazaértem, meghaltam, és szomorúan realizáltam, hogy nem is látott a Runkeeper csak félúttól, valamint a Facebookra se tudom felnyomni a hősiességemet egyenesbe', mert megint csak valami hibát kapott a Runkeeper. Úgyhogy sikerült letöltenem a legszarabb tréner appot ever, de a lényeg, hogy futottam. Most meg kissé izomlázam van, de az eufória még tart, úgyhogy megyek is takarítani meg dolgoznom is kell, holnap meg futok megint asszem.

Ja, a Runkeeper szerint 153 kalóriát égettem el, ez kb. fél zsömle, vagy hasonló mennyiség.

Kissé bizonytalan vagyok

És most állítólag elmegyek futni. Hát nem tudom, mi lesz belőle, még sose voltam.