x

Idén negyven éves leszek. 15 évet éltem az előző rendszerben, huszonötöt ebben. Általános iskolában bünti, szívatás járt, ha az ember elment templomba, netán hinni mert.
Most kötelező jelleggel hordom a gyereket templomba, mert muszáj neki hinni meg áldozni. Rám pedig nagyon csúnyán néznek, amikor jelzem, hogy én nem megyek, mert nem érdekel.
Mi lenne, ha most már hagynának engem a picsába, és nem akarnák megmondani, hogy mikor, mit higgyek.
Majd szóljanak, ha van megdönthetetlen bizonyíték, addig zárva vagyunk.

Jó, akkor minek adtam a gyereket egyházi iskolába? Hát, feleim, azért, hogy egész évben legyen kréta, télen meg fűtés. Mert az itt korántsem evidencia, a helyi gimnáziumban például megint nincs. Nem kréta: fűtés.

Szeretek sárkány lenni amúgy

Sárkánylovagosat játszunk a gyerekekkel, én vagyok a sárkány. Ez egy ún. nem játékos karakter, a feladatom annyi, hogy hason kell feküdnöm a szőnyegen. Ők meg a hátamon ülve szövik a sztorit, és időnként megpaskolják a hátamat, vagy megvakargatják az államat. Úgy látszik, jól repülök, vagy valami.

Elolvadás

Borcsi: - Én nem akarok szigorú anyuka lenni. Olyan anyuka szeretnék lenni, mint te vagy.
Hát létezik ennél cukibb dolog?
Na jó, egy: amikor még mindig rám gondol először barkochbában smile emoticon

Made in P.R.C.

Rendeltünk farsangi jelmezt a gyerekeknek az e-bay-ről, Ákos tűzninjának, Borcsi meg gésának szeretne öltözni. Kérdezték, hogy mikor érkeznek már meg a ruhák, mondtam, nagyjából egy hónap múlva.
- Miért, olyan sokáig tart megvarrni?
- Neeeem, hanem olyan sokáig tart, míg ideér Kínából.

- Húúúúúúú, tényleg, Kínábóóóóóól? Eredeti kínai ruhánk lesz? - estek hanyatt az ámulattól.

Az nem annyira zavarta őket, hogy a ninja meg a gésa az japán :D. 

Úgy ment, hogy közbe maradt

Na szóval addig oké, hogy felmondtam a szerződésemet a körmöspálcási tévével,de volt ennek a munkának egy másik része is, ami már korábban megszűnt*, de azért egy kicsit mégis megmaradt**, legalább is elméletben. Ma pedig ezt is felmondtam a "mindig lesz hely számodra a szívemben, de helló" szöveggel. Vagyis ez volt az értelme.
Mert ez a megbízó tényleg rendes ember volt, meg jó volt vele dolgozni, meg minden. De egy cseppet sem sajnálom, hogy vége, sőt, ha még a fészbúkomat is felszabadítanák végre, és törölnék az oldalaik fölötti adminjogomat, az lenne csak a szeiszakhteia.

* vége lett a választásoknak
** utólagos imidzsgondozás

Az ártatlanság kora

Ákos: - Á, tudom, hogy hogy kell múmiát készíteni!

Borcsi: (lekicsinylőn) - Azt én is tudom. Fel kell nyúlni az orrán egy kampóval, és ki kell húzni az agyát.

Ákos: - Nem. Hanem venni kell egy virslit, be kell bugyolálni fehér szalagba, szemet, orrot, szájat festeni neki, és kész!

Mit is mondhatnék? (pl. köszönetet)

Az a helyzet, hogy tulajdonképpen mégis megkeresett a Dívány rovatszerkesztője, hogy nem lennék-e a szerzőjük.
Hát, de.
Lepacsiztunk.

Ünnepeljük (minimum) háromszoros hurrával Isoldét!

Bizonyos ülésekkel kapcsolatban

Adott tegnap a Pé a takarítónéninknek egy új bicikli nyerget, mert a régi kihasadt. Onnantól kezdve Consuela egész nap fülig érő szájjal járt-kelt és örvendezett.

Elkészült ma az új huzat Ákos autósülésére, nagyon menő, és főleg tartós, farmer. Azóta a fejemen üdvözült vigyorral járok-kelek.

Úgy látszik, tényleg nem mindegy, hogy az ember hova teszi a seggét. 

A Bakony az én Párizsom

Téli szünetbeli kalandjaink a Bakonyban folytatódtak Etáéknál. Az úgy volt, hogy karácsony előtt a Pé jelezte telefonon Attesznak, hogy Sopronba menet vagy jövet, szokás szerint beugranánk hozzájuk meleg kézfogásra, forró ölelésre, mire benyögték, hogy akkor már szilveszterezzünk is ott. Nem kellett kétszer mondani. Elmondom, mit csináltunk náluk 3 napig.
Lazultunk.
Kemény éven vagyunk túl, nekem volt ez a három választás, amit a végére már nagyon utáltam, meg úgy az egészet, en bloc, teli is lett a hócsukám, nyilván ezért (is) mondtam fel végül. Eta szintén nem lazsált tavaly, csak ő egy kicsit jobbat csinált: például ezt. Meg a férjek is keményen dolgoztak, na.
Én így négy nap Sopron, és jégvermes kajaadagok után kicsit aggódtam, hogy a mindig csinos és nett Eta majd full sminkben nyomja otthon, és kénytelen leszek én is összekapni magam, legalább farmert húzni, vagy valami, de szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó, teljes összhangban fetrengtünk 3 napon keresztül cicanadrágban, pólóban. Meg voltunk egyszer szánkózni is a kertben, mert a Bakony, bárhogy is nézzük, egy hegység, bár ez lehet, hogy csak innen, az Alföldről nézve furcsa. És ott az udvarok lejtenek, vö. szánkó pálya. Mármint megfelelő mennyiségű hó esetén, és az pont adott volt. Úgyhogy a fenti szilvafától, a sóskaföldön keresztül a telek alján lévő kerítésig vidáman siklott alattunk a szánkó, ami máris legalább hatszor olyan hosszú pálya, mint a körmöspálcási patakpart, ami errefelé nekünk megadatott a földrajzi viszonyok okán.
A fiacskáink, akik egyébként ikrek (ugyanazon a napon fogantak, khm), szerencsére már jó hosszú ideje alapértelmezett barátok, a kezdeti tartózkodást úgy általában át is ugorják, eltűnnek, és válogatott disznóságokat hajtanak végre tökéletes egyetértésben, cukik.
Naszóval odaértünk, és géppuskasebességgel elkezdtük megbeszélni az aktuális megbeszélnivalókat és a világ folyását, meg röhögni, amibe a Borcsi is beszállt, mert a fiúkhoz képest ő mégis csak felnőttnek számít, még olvasni is tud (szerencsére, amivel aztán fél napokra le is kötöttük).
Meg finomakat ettünk, ráadásul. Nagyon.
És akkor eljött a szilveszter éjjel, amit a szokásos rendben folytattunk, cicanadrágban fetrengve, a világ folyásáról beszélgetve és röhögve, illetve időnként a monitort bámulva, és akkor az Index fogadalomgenerátorát idézgettük, hogy "A pasim... a monitort bámulja, és nem nevet a vicceimen". Aztán az est fénypontjaként kimentünk az udvarra, Attesz felküldött az égbe pár rakétát, a kis pörgöncöket meg a gyerekek dobálták, én meg sikoltoztam és jajveszékeltem pánik fejjel, mert én az ilyenektől fosok, csak a többiek meg nem. És akkor még mindezek tetejébe, a megviselt idegeimnek kegyelemdöfésként a gyerekek elkezdték maguknak gyújtogatni a pörgöncöket, én ezt le se merem írni, mert mindgyá' rájuk szabadítom a Gyivit, de a kisAtkónak a fő karácsonyi ajándéka egy ilyen gázégő volt forrasztó ónnal és egy marék szöggel, mert ő az ilyesmit imádja, és kezelni is tudja, én meg ötvenszer visszaszaladgálok indulás előtt a házba, hogy biztos kikapcsoltam-e a kávéfőzőt, nehogy felgyújtsam a házat. Na ezzel a karamellizáló pisztolyhoz hasonló lángszóróval gyújtogatták a robbanótölteteket a pisisek, azóta is borogatom magam, ha rágondolok. Meg a kabátjukat is féltettem, ki ne égessék.
Az éjfél már főleg pizsamában ért minket, vidáman koccintottunk némi szénsavas üdítővel, kivéve én, mert itt rajtam kívül mindenki absztinens. Áder Jánost nem hallgattunk, mert úgyis csak bullshittel, és ezeket én írni szoktam, nem hallgatni, és amúgy sincs Etáéknak tévéjük. Aztán békésen álomra hajtottuk a fejünket.
Másnap pedig vidáman hazaautóztunk, és anyósom, aki addig itthon vigyázott a macskára, lelkesen újságolta, hogy kitakarította a házat, még a sütő ajtajáról is lerobbantotta a dzsuvát belülről. Sőt, az íróasztalomon is rendet rakott. A hálószobában pedig megtalálta a... na jó, csak viccelek, oda nem ment be.
Harmadnap pedig lelécelt a macska. És azóta se jött haza.
fotók is lesznek majd

Boldogok a soproniak, avagy téli szünet, első rész

Hát szóval ez nem egy napló, be kell látni, (pont ideje így 9 év blogírás után), de most mit csináljak, ha utálom ismételni magam. Azt meg minek leírni, ami már megvolt. De Sopron, az más. Sopronról bármikor szívesen írok, utólag is. Főleg, hogy így ráérek. Mivel hogy állásom, az még most sincs, na nem mintha keresnék. Mondjuk jókat szoktam vihogni, amikor megkérdezik, hogy na, van-e már valami. Hát persze! December elején felmondtam a tévében, és az Index* főszerkesztője, közvetlenül a karácsonyi hercehurca előtt, ám a felmondás után pontosan egy nappal személyesen rám telefonált, hogy lenne náluk egy státusz a számomra, pontosabban a Díványnál, be se kell járni.** Akarom? Vagy mégis, mit gondolnak ilyenkor, de tényleg? Á, inkább tudni sem akarom.
Szóval Sopron. Az előző években a téli szünet nem sikerült valami jól. Ez van. Kint hideg van és sötét, bent meg unatkoznak a gyerekek, vergődnek csak. Megy a tévé, amitől falra mászom, főleg, mert általában ötvenedszer hallgatom a háttérben az aktuális kedvenc mesefilmet. Utáljuk az egészet, alig várjuk a végét. Kinek kell ez, ha nem muszáj? Úgyhogy idén kitaláltam, hogy mi lenne, ha két ünnep közt elutaznánk. Hova is, hova is, pörgessük meg a földgömböt és bökjünk rá a desztinációra, reméljük, hogy nem a Csendes-óceán közepére sikerül. Hát nem Sopron lett? Na jó, nem is így volt, hanem Sopron az alapértelmezett királyság, amúgy is mindig odahúz a szívünk, ennyi.

Nem igazán szoktam a szállásról írni, de most muszáj lesz, mert én ezt most ajánlani fogom. A Jégverem fogadóban laktunk, ami tényleg egy jégverem volt amúgy régen. A pincéjét kibélelték náddal, hogy hőszigeteljék, és odahordták a Fertő jegét, majd amikor szükség volt rá, kimérték jó pénzért. A jégverembe egyébként az egyik asztal tetején át (képünkön, a Luca búza alatt) be is lehet látni, ott van még. Mivel az épület természetesen az eredeti sok száz éves, fa gerendás, és a berendezés hangulatát is nagyon eltalálták, végig olyan érzésünk volt, hogy ez az! A fogadó, ahogy a gyerekkoromban elképzeltem. Fa berendezés, kockás abrosz, meleg, némi ételszag, a polcokon üvegben lekvár, zsíros bödön és hagymafüzér - szóval olyan igazi fogadó. Mint a mesében, ahol a vándor ételt rendel, hozzá jóféle bort, és vacsora után megszáll. Még az időjárás is olyan volt, hogy sírni volt kedvem az örömtől. Végig gyönyörűen esett a hó, és belepte a régi házaival leginkább mesekönyv illusztrációra hasonlító várost.

Mi pedig mindig átfagyva érkeztünk a fogadóba, ami így igazi menedék volt. Jó, tudom, kezdek sok lenni, de nincs mit tenni, Sopron, és benne a Jégverem tényleg ennyire fantasztikus. A szoba is jó volt, meg az étel és a kiszolgálás is, és van gyereksarok, szóval akkor is oké lenne, ha nem járna hozzá a csoda, de jár.
Érkezés után már csak a Fő térre mentünk ki, a gyerekek hógolyóztak, mi forralt bort ittunk. Másnap elugrottunk Bécsbe, ahol a Spanyol Lovasiskola reggeli gyakorlatozását akartuk megnézni a Burgban (Borcsi ugye lómániás), de valami miatt délben, mire odaértünk, ez a program már nem volt megtekinthető. Úgyhogy elmentünk ebédelni a Pálmaházba, aztán régi villamosokat nézegettünk a Remizben. Ezt is élveztük nagyon.

Mondanom sem kell, közben végig hullott a hó. Aznapra már szerencsésen összefagytunk, úgyhogy este már csak a fogadóban múlattuk az időt, másnap délelőtt viszont kimentünk a soproni erdőbe, szűzhóban hemperegni, délután meg kaptak a gyerekek új hótaposót, mert a városi csizmájukat nem pont erre az éghajlatra találták ki.

Indulás előtt pedig elmentünk még a Központi Bányászati Múzeumba, mert a gyerekek ezt a programot találták ki maguknak, és ki volt az idegenvezetőnk? Na ki? Hát Isolde. Mondjuk én pont semennyire se lepődtem meg, hogy ott van, mondhatni számítottam rá. Menjetek ti is Isolde önkénteskedésének a napjain a bányamúzeumba, mert az jó. Megkérdezi, hogy miről szeretnénk hallani, és arról mesél összeszedetten. Borcsi leginkább a bányaszerencsétlenségekről érdeklődött szinte valamennyi teremben. Múzeumlátogatásunk során egyetlen bányász sem halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést, hanem mindenki szerencsésen túlélte a bányaomlást, a sújtólég robbanást és a mérges gázok betörését is Isolde előadásában. Aki egyébként tényleg nádszál karcsú.
Aztán, mivel kissé szűkre szabott volt az időnk, mert még ebédelni akartunk a kedvenc helyünkön, a Fórumban, és még sötétedés előtt meg akartunk érkezni a Bakonyba Etáékhoz, el kellett búcsúznunk hamar.
Szokták még emlegetni a Jégveremben a remek konyhát és a hatalmas adagokat, ne menjetek oda, ha féltitek az alakotokat. Én féltem, de valahogy ezzel senkit se tudtam meghatni.

Úti beszámolónk a Bakonyban folytatódik hamarosan.

* esetleg 444.hu
** ami remek lenne, de sajnos a valóságban semmi ilyesmi nem történt, természetesen

Képes beszámolónk következik

Ez pedig már a Burg

Selfie

Ebéd, kávésüti a Pálmaházban

Remíz. Csodás elektromos dolgok

És a villamos hangosbemondója. Borcsi kedvenc hobbiját műveli: beszél

Néhány régi villamos

A soproni erdő szarvasa

A soproni erdő hóangyalkái

Ezeket a hóangyalkákat pedig már a bástyánál dobják

Maszk bányamentéshez. Stampunk. Menő

Hah, gőzgép. Mondtam már, hogy mennyire bírom mostanában a steampunkot?

A törpe és a bányász lányka

A Bakonyban folytatjuk.

Kíváncsian figyeljük a fejleményeket

Még csak két napja vagyok háztartásbeli anyuka, de máris palacsintát tettem eléjük reggelire frissen facsart narancslével.


Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a palacsintát még tegnap este sütöttem (ez nincs összefüggésben a htb-séggel, arra bármikor hajlandó vagyok amúgy is), a narancslevet meg egyszerűbb előállítani, mint vizet forralni teához. De most akkor is, ez milyen amerikai anyukásan hangzik már, narancslé palacsintával reggelire. Nutellással.

A macska paradoxona

A macska, kiváló ritmusérzékét bizonyítva tegnap délután eltűnt. Ugyanis pont most akartam elvinni állatorvoshoz, hogy az sok ezer forintért megsimogassa és közölje, hogy stramm kis macska ez, esetleg adjon neki bolhanyakörvet. Második lépésben pedig tizenezrekért kasztráltassam.
Tök rendes tőle, hogy nem utána tűnt el. Okos ez a macska, egyre jobban bírom. Kár, hogy eltűnt. Bár ha nem tűnt volna el, akkor nem igazán lenne miért bírnom.

Egyébként nem (csak) a sváb vérem beszél belőlem, hanem a tapasztalat, ui. nálunk azért elég nagy a fluktuáció macska fronton. Ez már a harmadik állat, és mind csak pár hónapot töltött nálunk, pedig esküszöm, hogy etetem őket, meg simogatást is kapnak eleget. Szóval ezért a pár hónapért nem szeretnék rájuk sok pénzt költeni. Én tényleg nem értem, a szomszéd macskája már évek óta megvan, meg olyat is ismerek, amelyik 11 év után múlt ki végelgyengülésben, élményekben gazdag életét ugyanannál a gazdánál töltötte végig, és esze ágában nem volt közben megpattanni vagy rájuk dögleni, érthetetlen.
Pedig én tényleg képes vagyok életben tartani rám bízott élőlényeket, van itt több szobanövény is, nem is beszélve a szépen fejlődő gyerekeimről.

Úgyhogy most az van, hogy naponta háromszor hülyét csinálok magamból, kiállok a kapuba, és hangos cic, cic, meg Dorombi (ez is milyen hülye név már!) kiáltásokkal próbálom hazahívni a macskát, ami persze szarik a fejemre. A szomszédok meg rajtam röhögnek, mivel itt vidéken azért nem egészen divat a macskát a kapun beengedni, majd megoldja magától, átmászik, vagy mifene. A Petrovicsék macskájának az élettere például kifejezetten a háztetőre korlátozódik a vele egy udvarban élő kutyák okán, és nem építettek neki liftet, vagy ilyesmi. Mondjuk a Dorombi Simon is képes átmászni már a kerítésen, egyszer bent találtuk, miután véletlen kizártuk szegényt.

Szegény Ákos meg időnként csak néz a levegőbe, és szomorkodik a macskája után. Meg kell a szívnek szakadni.

Játsszunk!

Az egyik karácsonyi ajándékba kapott társassal játszunk hármasban. Ők ímmel-ámmal követik a szabályokat, húznak, dobnak, válaszolgatnak, de valahogy hiányzik a lelkesedés.
Egyszer csak Ákos felkiált: tudom már Borcsi, játsszunk! - majd hatalmas hurrával elvonulnak free-style szerepjátékot játszani, aminek egyetlen kelléke egy kiszuperált ugrálókötél.
A nappaliban pedig ott szomorkodik a sok szép, új és puccos játék.
Mindig mondtam, hogy a legjobb játék a tesó.

Már megint tök viccesek :D

Szóval észrevette Borcsi, hogy az ablakba kiállított Mikulást valaki megdézsmálta. Ákos rögtön rákontrázott: ő tudja, ki volt, alighanem egy egér. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem, hogy nem ő volt-e véletlen, de természetesen nem. Ebben a hitben egyáltalán nem zavarta őket az sem, hogy a csokimajszolás után "az egér" akkurátusan visszacsomagolta a maradékot és lezárta a celofánt. Majd Ákosnak eszébe jutott a megoldás, hozta a konyhai eszközeimet, hogy csapdát állítson az egérnek. És akkor elkapjuk, és lesz egy házi egerünk. Egy házi macskánk és egy házi egerünk, így együtt, ofkorsz.
Aztán Borcsinak is jött az isteni szikra: a csokimiki egyszerűen megolvadt, behorpadt a feje és belecsorgott a testébe. Elő is kapták gyorsan a maradékot, hogy akkor ők most olvasztott csokit esznek szívószállal.
A megoldást hatalmas ováció övezte részükről, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy nem volt meg a mikulás olvadt feje. Mert a teste meg igen, és azt így be lehetett tömni :D

Képtelen balesetek minálunk 574638. rész

Szóval a múlt héten készítettem ugye kókuszlikőrt, és gondoltam, most már pont itt az ideje megkóstolni. Csak az van, hogy a kókuszzsír beleállt az üveg nyakába, mintegy természetes dugót képezve, és pillanatnyilag nem is tudom, hogy mivel törhetném át.


Lehet, hogy beteszem a mikróba, vagy nem tudom.

Az előző poszt folyományaként

pedig állok a drogteszt elé, aminek az újságírókat vetik alá, bár konkrétan érdekelne az újságíró definíciója, például én is annak számítok-e holott köztudottan bértollnok vagyok.
Voltam. A múlt héten felmondtam a picsába. Jelenleg állástalan bértollnok vagyok, jelentős potenciállal.

Egyébként amikor ideköltöztünk Körmöspálcásra, és éppen a gyesről való visszatérést fontolgattam, az volt a tervem, hogy mekkora poén lesz már, ha bértollnokként hirdetem a szolgálataimat. Vagyis bárkinek, bármit megírok magas minőségben. Politika, reklám, bulvár, akármi. Az idő bosszúja, hogy ehhez az ötlethez ma már nem lehet visszatérni, mert ez a dolgok jelenlegi állása szerint egyáltalán nem poénos, sőt kimondottan sírni támad miatta kedve mindenkinek. Tekintve, hogy a 15 indexes, cinkes és 444-es újságírón kívül gyakorlatilag mindenki bértollnok már. Vidéken meg pláne.

Na ezt csináljátok utánam!

Az én kisfiam, Ákos (5) az olyan, hogy tegnap, amikor hazaértünk, és éppen csak sikeresen letettük a csizmát meg a kabátot, már jött is, és a kezembe nyomott egy pohár bort :D :D :D.

Egy pillanatra eltöprengtem, hogy basszus, ekkora alkesz lennék, hogy a gyerekem pavlovilag adja a kezembe a talpas poharat? De aztán rájöttem*, hogy csak arról van szó, hogy ilyen dobozos bort** vettem, amilyenben a natúr gyümölcsleveket is árulják, és azon ilyen helyre kis csap van, és Ákos imád csapolni.

* vagyis egészen pontosan remélem. Nagyon remélem.
** forralt bornak vettem

Szerintem nem

Nos, miután összekészítettem a mikuláscsomagot 54 kisgyereknek, leszállítottam az óvodába-iskolába (+pedagógusok, ofkorsz); megcsináltam és rendeltetési helyre csempésztem az én és a tesóm gyerekeinek a mikuláscsomagját, méltó módon megünnepeltük szűk-, majd bő családi, emellett iskolai körben is Borcsi névnapját, és az óvodai Mikulás buliba is vittem süteményt - nos mindezek után szilárd meggyőződésemmé vált, hogy egyáltalán nem jobb adni, mint kapni.

Az SzMK anyukák sorsával kapcsolatban

A mai napon teljes mélységében átérzem a Mikulás felelősségét, stresszes meló az övé. Most képzeljétek el, hogy véletlen kimarad egy gyerek, nem kap csomagot, úristen, úristen. A mai napon 56 kisgyereknek én vagyok a Mikulás, csak nehogy valami gikszer csússzon be.

Sopron nem egy város. Sopron egy életérzés

Hát tulajdonképpen én tudom, hogy Magyarországon sok szép hely van, és egy csomót még nem is láttunk ezek közül, de most mit tegyünk, ha nekünk akkor is Sopronba KELL mennünk? Mert annál szebb és jobb és izgalmasabb úgy sincs.
Időnként, amikor soproni képeket nézegetek, rám tör az érzés, hogy meghalok, ha nem lakhatok Sopronban, csak mivel ilyen letapadt izé vagyok, rögtön eszembe jut az is, hogy hohó, valójában abba pusztultam majdnem bele, hogy ott laktunk. De hát az más volt. Akkor még két pelenkás gyerekünk volt. Most meg már nagyok. Hm.