2011. június 18., szombat

Megkezdtük az átszivárgást

Igazából mi most tényleg költözünk, testben és lélekben egyaránt. Az úgy van, mint a vizsgára való tanulás (ha jól emlékszem még), hogy az ember mindenfélét csinál, kitakarítja a hűtőt, amit egyébként már öt éve nem*, hát ezért is annyira fontos éppen most megcsinálni,  mert már tényleg nem várhat tovább, blablabla. Nekem például tegnap pakolás helyett egész nap a Deák téri játszótéren kellett gyerekeket játszótereztetnem, mert annál fontosabb dolog nincs, mint hogy elegendő D vitaminnal és friss oxigéndús levegővel teljen meg a kis szervezetük ezeken a szép, fátyolfelhős, viharra készülődő napokon, de most nekem tényleg nagyon ütős érvem volt a játszótereztetésre, legalább is délelőtt, mert muszáj volt találkoznom isoldéval, még mielőtt elköltöznénk innen. Nyilván Pesten is tudtunk volna majd találkozni, csak az nem lenne ugyanaz, Sopronimádók Sopronban találkozzanak, és Pesten például nem tudta volna végignézni, ahogy Kalib küzd a két kis rohamosan fejlődő szervezettel, mert ha Pesten találkoznánk majd, akkor nyilván lepasszolnám a gyerekeket, mert le tudnám, bizony, ízlelgessük csak a kifejezést, rábízni a gyerekeket a nagymamára, ah, ismeretlen, de kellemes.
Aztán miután délután fél hatkor a játszótéren  a Pével kitaláltuk, hogy akkor mi most tettleg is költözésbe kezdünk, szerveztünk legott egy teherautót, hazamentünk, lefektettük a gyerekeket, és összecsomagoltuk a lakást. A gyerekszobához rutinosan nem nyúltunk, azt majd az utolsó pillanatban, a konyhából viszont úgy sikerült kihányni több tonna bizbaszt, hogy meg se látszik (mire jó ugye a konyhaszekrény), és nem is igen hiányzik. Na jó, most majd három hétig, a Végső Áttelepülésig nem sütünk teve alakú puszedlit (a macit meg a szívecskét még kint hagytam, sose tudni), sem pedig panna cottát, vagy creme brulée-t, mert mindegyikhez külön aszeszoár kell természetesen, de szerintem ez vállalható áldozat.
Fejben meg már egészen Körmöspálcáson vagyok, elméletben mindent elrendeztem ott az utolsó szögig, kivéve az ovi ügyet, az még kicsit billeg. Ami azt illeti, Borcsinak is könnyebb megmagyarázni a hazatelepülésünket, mint tavaly az ideköltözést, azt szerintem ő még máig sem érti, ejh, hogy is tudnánk megértetni egy négyévessel, hogy azért jöttünk, mert szeretjük a szépet.
Ákos egyébként mostanában nagyon kis kesergős lett, gyakran sír, és csak hosszas dajkálás után hajlandó elaludni, amihez nyilván köze van annak is, hogy épp egyszerre bújik ki két hátsó foga, viszont ma verbálisan is megosztotta velem a szorongásait a maga négyszavas szókincsének a keretei között. Meséltem neki a költözésről, hogy milyen jó lesz, hogy mindennap találkozunk majd a nagyanyóval, mire kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy "anya?". Erre nekem kerekedett ki a szemem, és elmagyaráztam neki, hogy igen, anya is, meg apa, és Borcsi is lesz természetesen, nem csak nagyanyó. Basszus, lehet, hogy ez a szerencsétlen attól félt, hogy csak ő megy, mi meg suttyomban itt maradunk?  Remélem, sikerült megnyugtatnom szegénykémet. Hát nem úgy gondoltam én azt a gyerek lepasszolást, hanem csak egy kicsit, néha, ha nagyon muszáj. Egem már tényleg a lehetőség is boldoggá és felszabadulttá tesz, dehogy akarom én valóban gyakorolni**!

*ez természetesen nem ránk vonatkozik, a gyanútól is védve vagyunk, mi olyan gyakran költözünk, hogy mindenképpen kénytelenek vagyunk évente hűtőt pucolni.

**dehogynem.

1 megjegyzés:

  1. Olyan jól írsz, olyan humorral a témáról, hogy már 100%-ig elhiszem, hogy magát a műveletet is élvezni fogod!
    Persze a célért mindent. :-)

    VálaszTörlés