A farsangi készülődéssel kapcsolatban

A magam részéről a farsangot a legviccesebb és legkreatívabb ünnepnek tartom, méghozzá azért, mert soha nem voltam hajlandó készen vásárolt jelmezt húzni a gyerekeimre, viszont remekül szórakoztam a viselet kitalálása és elkészítése közben. Szegény gyerekeim kénytelenek voltak elszenvedni az anyjuk agymenéseit, emlékezetes például az az eset, amikor a nem egészen kétéves Borcsi még azt sem nagyon tudta, hogy miről van szó egyáltalán, de Harisnyás Pippi lett a bölcsődében, mert pont volt itthon egy öt számmal nagyobb harisnyája, szeplőket rajzolni meg még én is tudok. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy a gondozónő se tudta, hogy miről van szó, mert ő meg visszakérdezett, hogy mi? Harisnyás csirke?
Aztán volt még a Borcsi Eperke, mert azt is meg tudtam oldani a ruhásszekrényből, kalapot meg csináltam hozzá epres-szalagosat, cuki volt, és idén pedig tűzoltó lesz a Poji, ami szintén kijön a ruhásszekrényből, plusz a kiegészítő szett ezerháromszázér', amit a gyerek azóta nem ad ki a kezéből.
Borcsi viszont feladta a leckét, közölte, hogy ő sellő lesz. Egészen pontosan diszkósellő, mert a sellő jelmezre még egy diszkó övet is fel akart tenni, na ennél a variációnál tiltottam le az önálló brainstormingot, sellő oké, diszkósellő nem oké. De azt meg hogy? Hát kölcsön kérjük a Kíráét! - vágta rá határozottan Borcsi. Mondanom sem kell, Kíra nem adta a sellőjelmezét, mondjuk erre számítottam is, de hiába vakartam a fejem, semmi sellős nem jutott eszembe. Felmerült, hogy egy halpikkely színekben tündöklő kötött pulóvert (ez állt a sellő külsőhöz a legközelebb a szekrényben)  lényegítek át sellőfarokká, de nem egészen bíztam a sikerben, úgyhogy megalkudtam, és elsunnyogtam jelmezt vadászni az angol second hand boltokba. Mert azért szabtam egy lélektani határt, és természetesen arról szó sem lehet, hogy hétezer forintot kiadjak egy interneten rendelt, egyszer használatos jelmezért, még magamnak se veszek annyiért ruhát, na jó, igen, de az más.
Mondanom sem kell, így február közepére minden turkáló kiürült jelmezileg, nagyjából egy bohócsipkát, meg egy mikulás rugdalózót találtam mindössze. A százforintos boltban viszont volt egy pompás rózsaszín hercegnőruha, megvettem, ki tudja, mire lesz az még jó. Mire hazaértem, kész volt a terv, alighanem épp annyival nagyobb a ruha, hogy ha az alsó negyven centi fölött összefogom gumival, kicsit megszabom, éppen kiad egy sellőfarkat, elöl fölszabom, hogy ki tudja dugni Borcsi a lábát, mert medencét azért mégse viszünk hozzá, annyira azért nem nyomjuk autentikusban, farsang lesz, nem Balaton Sound, és rajzolok a szoknyára alkoholos filccel pikkelyeket. Azért elkészítettem a B tervet is, ami úgy nézett ki, hogy nem szabok semmit, és nem rajzolok pikkelyeket, hanem legyen a gyerek tündérhercegnő, ahhoz ugyanis mindig van itthon mindenféle kiegészítő, mondhatni tündérségben folyamatosan up to date-ek vagyunk, kap egy rózsaszín koronát, kezébe jogart, hátára tündérszárnyat, meg valami virágos parfümöt, hogy illatozzék, kész.
Amint beléptünk a házba, Borcsi lefülelte a ruhát, és csillogó szemmel kijelentette, hogy megvan, Aranyhaj lesz farsangkor. Közölte, hogy majd magával viszi a játék serpenyőt, amivel leüti a Flynn-t, a haja is éppen alkalmas a feladatra (legalább is nem tudunk vele mit csinálni, a színe jó, a mérete nem annyira, de ez van, belátta). Már majdnem elömlött a képemen a diadalittas vigyor, így kell ezt csinálni, amikor is önkéntelenül lefutott az agyamban az Aranyhaj-féle megjelenés kiegészítőszükséglete.
Jelen pillanatban vállra ültethető méretű és súlyú kaméleont keresünk.