2012. szeptember 3., hétfő

Hej, mostan puszta

Szóval így három és fél év után elmentünk a Pével kettesben, gyerek nélkül hosszúhétvégézni. Házassági évfordulónk is volt, meg minden, de az igazság az, hogy most kaptam meg az egyik munkám ellenértékeként a vauchert most akadt rá alkalmunk. Úgyhogy csupa olyan dolgot akartunk csinálni, amit gyerekkel nem.
Először is nem vágtuk ketté a napot délutáni alvással, ami szörnyen megviselt, délután ötkor már fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat, hogy nyitva tudjam tartani. Meg volt spontán szex is, amiről ugye nem illik írni, de hát nekünk ez egészen új és csodálatos élmény, nekünk ilyen sose jutott még, minthogy amikor megismerkedtünk, Borcsi már egyéves volt.

Naszóval Hajdúszoboszló. A Karádi Hotelben laktunk, ami aranyos volt, családias, ragyogóan tiszta és új, és egyedül voltunk a wellnessben. A strandra nem jutottunk el, a városon hümmögtünk egy sort, panel, panel, panel. Amikor a Pé az ötödik kerületi berögződéseivel ekézte a helyi vendéglátást, mindig elmondtam neki szépen tagoltan, majd szótagolva, hogy Ke-let-Ma-gyar-or-szág. Amit Körmöspálcáson csak azért nem lát, és szokott meg, mert ha itthon van, akkor is a kétméteres betonkerítés mögött, és sose megy ki az utcára. Az emberek kínai ruhában járnak, a cukrászdák színvonala elképesztő. A Nelsonból, ami a hajdúszoboszlói puccos hely, seggel jöttünk ki, bár azt hiszem, félhangosan be is szóltam, hogy na húzzunk innen a f*ba, mert az öt perces toporgásunk alatt odáig se jutott el a három pincér, hogy köszönjön. Ahova meg beültünk, a hideg tejet dobozból öntötték a kávémba az asztalnál. Most nem azért, mintha itthon kézzel formázott Herendiből innám a kávét (bár igen, de ez nem miattam van, hanem csak Eta tehet róla, imádom), ilyet én vendéglátóhelyen doboz tejet még nem láttam soha. Étteremben meg nyilván akkor a nagyfazékban hozzák ki a levest, vagy mi?

Programnak azt találtuk ki, hogy első nap strand, második nap Hortobágy, harmadik nap Debrecen. Na most ebből ki is alakult a szignálunk: "Lenn a délibábos Hortobágyon", ami a legváratlanabb pillanatokban hagyta el a torkomat (jó hangosan, öblös hangon énekelve kell elképzelni), amire a Pé egy idő után már csípőből válaszolt, hogy "kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak". De ez a szignál még mindig jobb volt, mint a soproni nyaraláskor, amikor is a gyerekek cápás dalt kértek, és nekem csak a Neoton Família dala jutott eszembe, hogy: "de ha lesben áll egy cápa (áh, áh), áldozatra várva...", amiben az áh, áh-ot a Pé nyögte be mindig fejhangon, szóval ezt énekeltük napi nyolcvanszor, na ehhez képest a "Lenn a délibábos Hortobágyon" még istenes volt. Strand nem volt, de asszem, ezt már írtam.

A Hortobágy viszont szörnyű. Nekem amúgy semmi bajom az ilyen turisztlátványosságokkal, én készségesen nézelődök, forgatom a fejem jobbra meg balra (hello tourist, on the left side, hello tourist, on the right side), és én simán befizetek sivatagi beduin estre, ahol a beduin a helyi idegenforgalmi hivatal alkalmazottja, a vacsorát meg a Sharm-el-Seikh-i étteremből hozatják, mert most nekem nincs beduin barátom, sose látnék autentikust, ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy itt vagyunk, de hát a Hortobágy az tényleg egy akkora kamu, hogy az elképesztő. Nemzeti park, a Világörökség része, ahol az ember gulyákat vár, meg ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, ugyanakkor valójában csak egy múzeum az egész. Bemutatják, hogy mi az, ami nincs. Mindezt egy olyan falu közepén, aminek a neve Hortobágy, és az egészet reprezentálni lenne hivatott, ugyanakkor 1966-ban alapították mesterségesen. Szevasz ősi életmód, meg hagyományok. A lakosság nemád pásztorkodásból kínai kalapok és kancsukák árusításából él, 1700 főről beszélünk. A táj az nekem nem olyan érdekes, én az Alföldön nőttem föl, nekem a kiégett fű az nem látnivaló, hanem evidencia.
A múzeumok kicsit izék, törött ujjú bábuk és kitömött állatok vannak mindenhol, aminél már csak a beteg állatok rosszabbak, tömegével láthatók a madárkórházban. Onnan gyorsan el is menekültem, nem vagyok ilyen mimóza lélek, de a szag, az borzasztó volt. Megnéztünk minden kiállítást. A hagyományos mesterségek bemutatóján jót röhögtünk a fitos orrú mézeskalácsos menyecskén (képünkön), aki elektromos Wertheim keverővel készítette a tésztát, amit mondjuk nem nagyon értettünk itt a pusztában. Szerencsére a Pé megtalálta hozzá a konnektort is a falban, Prodax volt.
A Nagycsárda viszont kifogástalan, komolyan. Az étel remek, fantáziadús és autentikus (nem keltették azt a benyomást, hogy a pusztai népek száz éve húst ettek hússal, a "Hagyományos ételek" cím alatt legfeljebb pörcös tészták voltak, nem krumpli-husi, vagy ilyesmi. A kiszolgálás megfelelően figyelmes és udvarias, a pincérek ismerték az étlapot, tudtak ajánlani. Az adagok persze akkorák, hogy az elfelezett adag tárkonyos szürkemarha levestől mindketten jól laktunk, a káposztás cvekedlivel tálalt kacsasültnek is csak a felét tudtam megenni, a desszert ugrott. A cigányok hibátlanul zenéltek, és nem tolakodtak. Azért kaptam egy dalcsokrot én is, ami mondjuk nem tetszett, de minden más szám igen. Így jár, aki nem mondja, hogy mit akar, de most Balázs Elemér Groupot csak nem kérhetek hegedűre meg cimbalomra alkalmazva. 
Aztán megnéztük a Kilenclyukú hidat, nem lehet rajta gyalog átmenni, csak kocsival.
Hangulatilag úgy az egész nekem némileg Tadzsikisztán volt, töredezett beton járdák, lepattant, törött ujjú, harminc éves bábuk, kiszáradt növényzet, hát nem élnék a Hortobágyon. Az ivóvíz meg rettenetes, először azt hittem, hogy elromlott a vezeték, azért sárga, de mindenhol az volt, és bűzlött. Mondta is az egyik helyi lakos, hogy ők ezt nem isszák meg, nem bírják. Amúgy be van vizsgálva, nem veszélyes az egészségre, csak ihatatlan, na. És ami az extrahorror, az az oktatás.Van egy iskola és óvoda kollégiummal. Tavaly 17 bentlakásos óvodásuk volt, a szülők a tanyavilágban élnek. Most egyébként az van, hogy ma van az Ákos első napja az óvodában, és röhögve, Borcsival kézen fogva mentek be a csoportba, de nekem így is mintha kitépték volna a szívemet. Milyen lehet akkor egész hétre beadni a hároméves gyereket az oviba úgy, hogy eztán már mindig így lesz? Borzalom. És mindenki azt mondta, hogy lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek jobb is így. Ezt én nem nagyon értem, ha tanya van, akkor ennivaló van, répa, krumpli, gyümölcs, csirke biztos van otthon, meg ott van anya is, mi kell még egy háromévesnek? Na mindegy, ezen inkább nem is gondolkozom.

Aztán továbbmentünk Poroszlóra, ahol a fejünk fölött úsztak el a méteres vizák, de ez már egy másik poszt lesz fotóval, mert most sok az elmaradásom, hiába, kiestem három napra, be kell hozni.

5 megjegyzés:

  1. Ettől a posztodtól feléledt bennem az a gyerekkori érzés, amikor rohadtul nem értettem, hogy Petőfi mi az Isten szépet látott az Alföldben. Nekem a dimb-domd, erdő az igazi. Persze, ki mit szokott meg....

    VálaszTörlés
  2. Ez az érzés nekem is ismerős, mint alföldinek.
    Én is csak az erdőkben, dombokon, hegyekben látom meg a szépet. A kiégett pusztaság valahogy nem "bejövős".

    Bár erre mondják: a szomszéd kertje mindig zöldebb (pláne a Hortobágyhoz képest)
    :-)

    VálaszTörlés
  3. Én meg azt nem értem, hogy mit mutatnak meg az idejövő turisztoknak a puccos utazási irodák? Ezt???? Gondolom, pironkodva. És mit szólhatnak? Szerintem ezért jut minden külföldi eszébe Magyarországról elsőként a szegénység.

    VálaszTörlés
  4. Az egyik volt pasim szerint a Puszta az a legjobb marketinghúzás ever, mert az benne a pláne, a látnivaló, a vonzerő, hogy nincs ott semmi! És akkor az emberek elmennek és fizetnek érte, hogy megnézhessék, hogy így odamész a pusztára és tényleg nincs ott semmi!

    Én amúgy mindig kultúrsokkot kapok az Alföldön, meg szédülök is, de én nagyképű soproni vagyok, aki a budapesti ivóvizet is csak finnyogva issza meg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D szédülsz is :D
      Egyébként a pesti víz szerintem is elég büdös, bár a hortobágyinak a kistáskáját se vihetné, a soproni meg valóban extrafinom, egyetértünk.

      Törlés