2015. február 15., vasárnap

Amint kezdem beleélni magam a dologba

A nap fénypontja kétségtelenül az a pillanat volt, amikor Ákossal összebújva feküdtünk a tévé előtt, az ő arca hörcsögre, az enyém meg (általa) tigrisre festve.
Bár mondjuk az a perc is eséllyel aspirált a díjra, amikor kiderült, hogy a tanyán, folyószabályozás közben Ákos csizmájába befolyt a víz és csurom víz lett a zoknija, amit úgy oldottam meg, hogy találtam egy kiszuperált paplanhuzatot, amit felhasogattunk. Méghozzá azzal a módszerrel, hogy az egyik végét beakasztottuk a karám kiálló deszkájába, majd az így nyert rongyot a gyerek lába köré tekertem, mint kapcát. Ám mivel ez Borcsi szerint is ugyanolyan vicces volt, mint szerintem, neki is kellett kapcát készíteni a csontszáraz zoknija helyett, a megmaradt rongyból pedig manósipkát és tehenészlány kendőt kaptak a fejükre, így:

Kapcabetyárok

Kezdem felvenni a tempót.

A folyószabályozásra pedig azért volt szükség, mert van a tanyán egy artézi kút, aminek van egy kifolyása, ami egy mini patakot képez; ez helyenként fél méterre is kiszélesedik, viszont a fölötte terebélyesedő 250 éves tölgy lehullott levelei gyakran elzárják a víz útját, így időnként kissé elposványosodik a terület. Na most ezen a 30 méter hosszú vízfolyáson tudtam bemutatni Ákosnak a hordalék lerakással keletkezett szigeteket, a jó esés, a gyors sodrás meg a kristálytiszta vízminőség összefüggését, valamint a deltatorkolat kialakulását, és a többi, és a többi. Viszont a folyószabályozásban ő is aktívan részt vett, amire nem készültem fel, ezért nem volt nálunk pótzokni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése