A kemény fizikai munkával kapcsolatban

Döbrögivé válásom első lépéseként tegnap kimentem anyámmal a tanyára, hogy kitakarítsuk az istállót. Tök komolyan.
Na most, trágyalapátolás az nem volt, mivel az istállóban még soha nem volt állat (és ha rajtam múlik, nem is lesz), leszámítva azt az ipari mennyiségű pókot, ami beköltözött, és beszőtte az egészet, de ilyen függönyszerűen.

Mostanában több helyen is láttam, szabadulószobákban, itt-ott ilyen műpókhálót műpókokkal, hát nem is tudom, kár az erőlködésért, tőlünk kölcsönözhettek volna igazit, akár a Gyűrűk ura & a Banyapók témához is simán tudtunk volna adni eleget.
Szóval amikor beléptünk, először machetével utat vágtunk a pókhálóban, aztán szisztematikusan haladva megtisztítottuk a terepet.
Persze, Kalibka úgy képzelte, hogy feláll egy csini tollseprűvel, amit  cukin végighúz a sarkokon, majd tipli haza. Na most, ehhez képest három és fél órán keresztül kőkeményen söpörtük le a falakról, az oszlopokról meg a plafonról a pókhálót, miközben a pókok ott malmoztak, és alig várták, hogy lelépjünk végre, és kezdhessék elölről a hálórakást, vagy miszarnak hívják ezt.
Közben anyámmal azon röhögtünk, hogy a fancy kis házát nyilván takarítónővel tartatja rendben havi negyvenezerért, mert esze ágában sincs saját kezűleg porszívózni vagy port törölni. A gigantikus dzsuvának persze nekiugrunk, mint az állatok.
Na, de amit ki akartam hozni belőle, hogy az, amit én kőkemény (magas intenzitású intervallum tréningnek) edzésnek hívok, az kb. lepkefing az istálló pókhálózásához képest. Úgy elfáradtam, hogy este már egyáltalán nem voltam képes edzésre menni, habár a szükségét sem éreztem. Ráadásul mára olyan ordas izomláz van a vállamban, hogy majdnem munkaképtelen állapotba kerültem, alig tudok írni.
Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha tényleg trágyázni kell, vagy ilyesmi. Mondjuk ez nem fordulhat elő, soha.
Ja, és marhára büszke vagyok magamra, mert végre olyat csináltam, ami látszik. Habár a maradandóságával kapcsolatban komoly kétségeim vannak. Ráadásul még boldog is voltam, mert kint voltam a természetben, sütött a nap, és végre megint úgy éreztem magam, mint aki él.