Borcsi jàtszik

Kismalac: - azt mondom neked, hogy szalonna!
Anyakoca: - Kicsim, ez nagyon csùnya! Most kitagadlak téged szépen, és menyecske korodban sem jöhetsz vissza!

A macskagyerekkel kapcsolatban

Érdekes, a macska tudja, hogy én vagyok az anyuka, csak azt nem tudja, hogy nem vagyok macska. Ugyanis csak akkor boldog, ha az ölemben lehet, és olyankor elkezdi masszírozni a karomat és mellbimbót keres. Tisztára mint a Borcsi 6 évvel ezelőtt.
A gyerekek karjából nem akar szopni.

A várakozással kapcsolatban

Megjött az új telefonom, de ójaj, nem vethetem rá magam, mert előbb tölteni kell (vö. már áll a karácsonyfa, alatta ott van a sok új játék, de előtte meg kell enni a rántott halat). Ettől annyira frusztrált lettem, hogy gondoltam, most megcsinálom a régóta halogatott dolgokat. Aztán rájöttem, hogy én a telefonhívásokat szoktam halogatni, mert utálok telefonálni. Úgyhogy most meg vagyok lőve.

Egyébként meg azért utálok telefonálni, mert nem látom, hogy az ellenfél mikor csukja be a száját, és vár tőlem reakciót, a hirtelen beállt csöndtől pedig rettegek, úgyhogy folyamatosan kényszert érzek a pofázásra, ami nekem fárasztó és unalmas, szóval beszélgetés helyett beszélek, beszélek, de ahhoz meg minek a telefon?
Úgyhogy most elmegyek esküvői ruhát venni (nyilván nem az én esküvőmre, hanem ilyen esküvőn megjelenős csinos ruhát), meg távirányítós autót az Ákosnak.

Varrhatnék mondjuk fejet is a Fej Nélküli Babának, de ilyesmivel pepecselni most végképp nincs türelmem.
Fotó:

Elölről

 Hátulról

Nem röhög! Én ilyen babát tudok, na. 

Holnap fejet varrok

Amikor apró-pici, de rendkívül ronda öltésekkel az ügyesnek egyáltalán nem mondható ujjaimmal babát varrok Borcsinak, mert a Pé meg az Ákossal készített a műhelyben egy robotot fából, ezért kötelességemnek éreztem, hogy akkor mi is fakítsunk valami lányosat, akkor azért időnként felnyihogok, hogy mi lett belőlem, egy Burda-asszony, ahová* csak megyek, viszem magammal a kézimunkámat. De azért marhára örülök, hogy van kinek babát varrnom**.
A baba egyébként már majdnem készen van, csak nincs még feje, ami elég jól jött ki, mert nem tudom, hogy húztam volna keresztül a golyón a csipketrikót.


* tegnap például biciklizni. Mármint Borcsi biciklizett, én meg a nyakát fogva szaladtam mellette, hogy el ne dőljön, mert még nem tud biciklizni. Nem túl bátor gyerek, na. Én nagyon remélem, hogy a biciklizés olyan, mint ööö... a biciklizés, nem lehet elfelejteni, és holnap nem a nulláról kell elölről kezdeni mindent, mert nem olyan vicces dolog egy félig összevarrt rongybaba testtel az egyik, Borcsi nyakával meg a kezemben, tangapapucsban, 35 fokban fel-alá rohangálni a Kiskacsa utcában. Az utca lakói már hozzánk szoktak.
* *Borcsi egyébként ragaszkodik hozzá, hogy ő varrta a babát, és végül is igen, kitartóan öltögette a testét.

Szegény macska beteg lett

Lehet, hogy a macska azért sípol, mert fáj a hasa. Három napja hasmenése van, olyan vékonyra fogyott szegény, mint egy giliszta. Diétára fogtam, nem kap tejet, konzervet is csak ellenőrzött körülmények között: egy kanállal; amit meghagy, megy a kukába. Száraz kaját majszolhat, ha akar.
Meg adtam neki egy negyed Bolus Adstringenst, fél óra meló volt megetetni vele, de sikerült. Beletettem a gyógyszert a szájába, befogtam a pofáját. Békésen tűrte, majd amikor pár perc múlva elengedtem, kiköpte. Aztán beletekertem sonkába, kedvesen a szájába vette a falatot, lenyelte, majd egy elegáns mozdulattal a padlóra ejtette a tablettát. Aztán belefúrtam egy konzerv falatba, amit készségesen bekapott, és evett rá még három falatot, csak aztán köpte ki a bélfertőtlenítőt. Aztán végül, gondolom a sok nyáltól már nem maradt íze, így véletlenül lenyelte.
Természetesen továbbra is fosik, elkezdtem félni, hogy három hét után szerencsétlen ránkdöglik, mit mondok a gyerekeknek, hogy számolok el a lelkiismeretemmel, hogy egy macskát sem tudok életben tartani?  Jaj, jaj.

A dohányzásról való leszokásom története

Jelenleg a csapból is a Nemzeti Dohányboltok nyitása körüli hiszti zajlik, ezért jött csak fel bennem ez a téma, mert egyébként gyakorlatilag ez az egész kívül esik az érdeklődési körömön. Nem árulom, nem szívom, nem foglalkozom vele.
Na de nem volt ez mindig így.

A rászokás

Tizenkilenc és fél évesen szerelmes lettem. Addig én voltam a totális absztinens, nem ittam, nem dohányoztam, nem kávéztam, mindezeknek még a szaga is undorított, és fennhangon állítottam, hogy hú, de jól tudok én bulizni ivás nélkül is. Na nem mintha buliztam volna, olyan ez, mint amikor az ember a környéken kirándulgat, jó az nagyon! felkiáltással, friss levegő, madárfütty, virágok meg csigák, és akkor egyszer csak véletlenül ott találja magát a Grand Kanyonban, és akkor egy kicsit elszégyelli magát, mert az arcába kapja, hogy van tovább is a virágos rétnél, de ez végül is mellékszál, csak az alkohollal vs. anélkül bulizásról jutott eszembe. Szóval szerelmes lettem, és ez a fiú teljesen más volt, izgalmas, és világlátott, és okos, és tájékozott, és dohányzott, kávézott, meg ivott is, a többit most nem mondom. És ez nekem nagyon imponált, úgyhogy én is rágyújtottam, nagyon nehéz volt, de sikeresen leküzdöttem az undort. Akkoriban még nem volt saját cigim, csak a másét szívtam, ami köcsögség, főleg, hogy simán lejmoltam bárkitől bármennyit.

A függővé válás

Aztán egyszer csak elköltöztem otthonról, jöttek a diákévek más városokban, ahol az albérlőtársaimmal megegyeztünk abban, hogy dohányzunk. Ez olyan 18 évvel ezelőtt volt, de még ma is emlékszem rá, amikor az odaköltözés napján megérkezett a lakásba az egyik lány a szüleivel, akik megkérdeztek engem, hogy dohányzom-e, mondtam, hát igen. A leendő albérlőtársam nagyon csúnya pillantást vetett rám, majd amikor a szülei behúzták maguk mögött az ajtót, közölte, hogy tulajdonképpen ő is dohányzik, csak ezt otthon nem tudják. Aztán megérkezett a másik albérlőtársunk is, a szülei szintén megkérdezték, hogy dohányzom-e, mondtam, hogy igen, erre kerek perec kijelentették, hogy ne dohányozzak, mert Erna nem dohányzik. Hümmögtem. Közötök? És amint kihúzták a lábukat a küszöbön, Erna közölte, hogy ő is dohányzik, csak ezt a szülei nem tudják. Hát így történt, hogy vígan és szabadon pöfékeltünk hármasban az albérleti lakásban. Erna képes volt dohányzás közben almát enni, gondolom, ez a kezdők balesete lehet, bár ő akkor, ott, abban az albérletben sütötte meg 19 évesen élete első tükörtojását is, szóval épp hogy élni kezdett akkortájt.
De akkor még mindig nem voltam függő szerintem, hanem csak akkor váltam azzá, amikor már Székesfehérváron jártam főiskolára, és Beával laktunk közös koleszszobában. Bea akkor a felfüggesztett börtönbüntetését töltötte, asszem heroinfogyasztás, vagy valami hasonló miatt, lényeg, hogy hozzám képest egy Dr. House volt. Észben is egyébként, elképesztően művelt lány volt, meg szép is, száznyolcvan centi, 55 kiló, modell alkat, gyönyörű arc, okos szemek, hozzá valami elképesztően kiforrott, jó stílus, szóval szerelmes voltam. Beával a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük, egy csoportba jártunk, az óráink ugyanazok voltak, a koleszban egy szobába kértük magunkat, és a sulin kívüli elfoglaltságainkra is együtt mentünk mindig. Bea sötét dobozos Davidoffot szívott, és sosem fogyott el a cigije. Akkortól persze már az enyém sem, mert mindig gondoskodtunk utánpótlásról. Napi egy-két doboz Marlborot szívtam akkoriban, vagy lehet, hogy akkor még a sötétkék Pall-Mall volt, már nem is tudom, igen, a Marlborora csak az első munkahelyemen álltam át. Sokat dohányoztam, keveset ettem, a konfekcióméretem meg 36-os volt, gyönyörű voltam és fiatal, csak egy kicsit büdös, dohányfüst szagú.

Teltek az évek

Méghozzá elég sok év eltelt így, napi egy-két doboz cigivel, ha buli volt, hárommal is akár. És hát elég sokat buliztunk, akkoriban már Budapesten laktam, egy országos politikai napilapnál lettem gyakornok, aztán berendezkedtem a fővárosban. Ott voltak a barátaim, a munkám, meg az éltem, minden, haza sem nagyon jártam. Az utolsó években már hetente hétszer mentem a Szimpla kertbe, akkor félig átálltam a Lucky Strike-ra, mert ott azt lehetett kapni. Akkoriban egyébként tettem két kísérletet is, hogy ilyen elektromágneses hókuszpókusszal jól megkezeltetem magam, és akkor leszokom, először pár hónapig sikerült is nem rágyújtanom, csak aztán meg jött az a fránya stressz, meg nem is voltam olyan jó passzban akkortájt. Másodszor kb. két napig sikerült nem rágyújtanom, de akkor eleve stresszes időszakban próbálkoztam, semmi értelme sem volt.

Hogy lett vége

Aztán egyszer csak terhes lettem. Valójában a második ilyen leszokási kísérletem éppen ezért volt, mert gyereket terveztünk. Ez is egy elég stresszes időszak volt, tekintve, hogy kiderült, az apuka közreműködésére a továbbiakban nem igazán számíthatok. Nem is ment olyan hirtelen a leszokás, még talán a második hónap közepén is bele-beleszívtam egy-egy cigibe. Sajátra már nem gyújtottam rá. Aztán jöttek a rosszullétek, amik eleve kizárták a dohányzást, anélkül is a kifordulás szélén állt a gyomrom a nap 24 órájában, a szagokat meg különösen nem bírtam, az enyhéket sem, nemhogy az ilyen penetráns büdöseket. Aztán már nem volt fontos a dohányzás, mert csak a baba volt a fontos, meg az, hogy nagyjából normális mederbe tereljem az életünket.
Aztán amikor Borcsi már vagy másfél éves volt, újra rágyújtottam. Tudtam, hogy ez nem jó, meg semmi értelme, meg azt is tudtam, hogy ott dől el a dolog, hogy vásárolok-e saját cigarettát, vagy sem. Nem vásároltam. Aztán jött a Pé, aki nem dohányzik, és újra terhes lettem, úgyhogy ez megint eldőlt. Később volt még egy időszak, amikor Ildi barátnőmmel dohányozgattunk (az övét szívtam, nekem nem volt), de egyszer csak eldöntöttem, hogy akkor most már ennek itt a vége, nem gyújtok rá többet. Nyilván azért is, mert a baba szagú életünkbe nem fért bele egy dohánybüdös anya, és az időmbe sem, hogy rendszeresen kimenjek dohányozni, mert addig ki figyel a gyerekekre? Meg persze az is benne volt, hogy az én felelősségem, hogy a gyerekeknek boldog életük legyen, sokáig éljek és gondoskodhassak róluk, ne kelljen egy beteg, vagy haldokló anyát nézniük, aki apró, véres cafatokban köhögi ki a tüdejét, és anya nélkül felnőni a legszomorúbb dolog, amit el tudok képzelni.  De a legfontosabb az volt, hogy én már a szép szőke gyárkémény koromban is tudtam, hogy akkor fogok leszokni a dohányzásról, amikor gyerekeim születnek, mert terhesen úgysem lehet dohányozni, utána meg nem fogok visszaszokni. B tervem nem volt, vagyis ez volt az egyetlen esélyem. Ha akkor nem szokom le, akkor örök életemben dohányozni fogok, az meg kinek kell? Hülyeség lenne, és nem jó az senkinek (akinek meg jó lenne, na azokkal én nem akarok jót tenni).
Most, hét évvel azután, hogy abbahagytam a dohányzást, tartok ott, hogy egyáltalán nem kívánok rágyújtani. Na jó, időnként igen, ha látom, hogy a kollégák mennek ki, ugyanakkor a szag zavar. Érdekes. Nem csak a füst direktben, hanem a dohányos emberekből áradó szag is. Büdös, na. Nálam ugye ez egy tudatos döntés, hogy nem dohányzom, úgyhogy nem gyújtok rá "mi bajunk lehet egytől" felkiáltással sem. Mert én nem dohányzom. De nem szólogatok be a dohányosoknak, hogy káros, meg egészségtelen, meg drága, meg lassú öngyilkosság, meg fúúúúj, és nem csak azért, mert még emlékszem rá, hogy milyen nehéz, már-már reménytelen dolog puszta elhatározásból abbahagyni a dohányzást, nekem ugye nem is sikerült. Hanem mert tudom, hogy a kiugrott dohányosok szoktak a leghangosabban fröcsögni a még mindig dohányzókra az erkölcsi magaslatukról, ami pont akkor szűnik meg erkölcsi magaslatnak lenni, amikor ordibálva taposnak el másokat.

Szóval próbáljatok meg nem dohányozni, hátha sikerül.

Megint a macska!

A macska elviselhetetlen, olyan, mintha lenyelt volna egy ilyen sípoló gumijátékot, és állandóan nyomkodná valaki a hasát.

A pofozkodós sztorival kapcsolatban

Én persze megértem, hogy van az úgy, hogy az ember agya eldurran, és lekever egy pofont. De miért nem durran ez az ember agya akkor, amikor egy százhúsz kilós, dupla tarkós kopasszal áll szemben?

Sült batáta, guacamole, elégedettség, sőt boldogság

Hát az úgy volt, hogy így vasárnap délután elmentem bevásárolni az Aldiba, mert már semmi nem volt itthon, gondoltam, veszek paradicsomot meg paprikát, és főzök egy jó lecsót, ahogy kell, szalonnazsíron, kolbásszal, sok tojással. Ez sajnos nem jött össze, mert a paradicsomot meg a paprikát itt Magyarország földrajzi, és az év naptári közepén aranyárban mérték, nem úgy az avokádót és a batátát. Így lett a vacsora sült édesburgonya avokádókrémmel, magyarul batáta guacamoléval. Én most ezt azért mondom el nektek, kedves olvasó gyerekek, mert elképesztően kegyes vagyok, és nagyon, de nagyon elégedettek voltunk evés közben, a kulináris gyönyör volt ez maga. Pedig milyen egyszerű!
Meghámoztam a batátát, mint a krumplit, felvágtam hasábokra, mint a krumplit, beletettem egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, mint a krumplit, megsóztam, meglocsoltam étolajjal, és betoltam a sütőbe, majd megsütöttem, mint a krumplit. Édes lett, majdnem mint a sütőtök, nem pedig mint a krumpli.
Közben megcsináltam a guacamolét, amihez meghámoztam két avokádót, majd apró darabokra vágtam. Meg hozzávágtam szintén apró darabokra egy paradicsomot. Belenyomtam egy lime levét, ami a bukéja miatt kell, nagyon jót tesz neki, és egy fél citromét is, ami meg a savanyúsága miatt. Majd kimentem a kertbe, és kihúztam egy fokhagymát a földből, abból egy gerezdet beleaprítottam a guacamoléba. És kell még bele só is. Összekever, és kész. És akkor ezt a kettőt, a sült batátát, meg a guacamolét együtt kell enni, meg ettünk hozzá szintén aldis pfefferoni paprikát, mert azt hittük, hogy ha már tex-mex, akkor majd ez lesz nekünk a jalapeno, de nem volt az kicsit sem, viszont finom volt hozzá. Mellé csengődi kékfrankost kortyoltam, mert anyukám odavalósi, a bor meg finom, szintén az Aldiból.
Hát így történt, hogy ugyan már egy éve kacsintgatok a mexikói konyhára, amióta Frida füveskönyvét olvastam, csak mindig elvesztettem a fonalat, amikor egy receptben már az ötödik féle csilit igényelte a kulináriája, ott egye meg a fene, gondoltam, majd eszek mexikói kaját ööö, Mexikóban. Egyszer. De most meg szerencsére volt megfelelő állagú és érettségű avokádó és batáta az Aldiban, mert jelzem, nem mindenki lakik ám a belső VII. kerületben, a Culinaris közelében, én pl. laktam évekig, de akkor pont nem érdekelt a guacamole, na.

A gazdaságom továbbfejlesztésével kapcsolatban

Voltunk ma vásárban, de tényleg, országos állat- és kirakodóvásárban. Hát az kérem vidéken olyan, mint a plaza, hova lehet menni vasárnap délelőtt? Vásárolniba. Nagyon sokan voltak.
Mi persze csak azért mentünk, mert Petőfi szomszéd mondta, hogy megy, mi meg kedvet kaptunk, jól van, akkor mi is megyünk, miért ne, sose láttunk még vásárt. Bár én állítólag gyerekkoromban már igen, kaptam kakasos nyalókát is. És akkor ott kiderült, hogy én tulajdonképpen azért mentem, hogy a kis gazdaságomba nézzek jószágokat, miután kikristályosodott, hogy a kecske az azért nem jó, mert azt meg kell fejni reggelente. Jelenleg azonban fél kilenc előtt sosem érünk be az óvodába, ehhez képest szeptembertől fél nyolckor kell a tiszteletünket tenni az iskolában reggelente, és még fejni is kéne előtte, na ez a mission impossible, kecske kilőve. Majd akkor lesz kecske, ha a Pé is itthon lesz, és egyiket vagy másikat bevállalja. Stipistopi, én fejek.
Aztán elvetettem a tyúktartást is, mert bár roppantmód érdekel az ellenőrzött állományból származó, antibiotikummentes tojás és csirkehús, az sem annyira valószínű, hogy valaha az életben hajlandó leszek csirkét pucolni (tudjátok, forró vízbe mártani, a szaru elbüdösödik, én meg kitépem a csecsebecse kezeimmel, majd felvágom a fenekét, felnyúlok rajta a torkáig, és kitépem a belét. Na mennyire vonzó?) Szóval ezt azért már mégsem. Úgyhogy abban maradtunk, hogy lesznek tojótyúkok, aminek megesszük a tojását, húsnak meg lesz nyúl, mert azt a Pé elveszejti gátlástalanul, pucolni nem kell, hanem nyúzni. A belezésben még nem egyeztünk meg, de nem én fogom csinálni. A nyúlhús állítólag levesnek, meg sütve, szalonnával meg fokhagymával megtűzdelve igen finom, vannak még emlékeim, bár az vadnyúlt volt. Nem baj, ezek is sokat fognak futni, és friss konyhai hulladékon élnek, úgy mint krumplihéj, répazöld, stb.
Következő lépésként a karámot kell megcsinálni az állatoknak. Elméletben már megvan a hely, már csak el kell dróthálózni, mert bár az uborka nyilván jobban bírja a bezártságot, mint az állatok, de mind közül én bírom a legnehezebben a nyúl- és tyúkszar takarítást, úgyhogy mégiscsak a jószágok lesznek elkerítve, nem a kert. Így is marad jó sok helyük, boldog tyúk tojik majd boldog tojást, és még a nyúlcomb is vigyorogni fog a tányérunkon. És főleg mi, amikor megesszük.
Egyébként én tényleg nem vagyok rest az ilyesmihez, ma reggel pl. még a vásár előtt dunsztba raktam hat üveg mentaszörpöt, mert tegnap rájöttem, hogy nézd már, elfogyott mind. Szóval jó gazdasszony vagyok én, node vagyok én, hej.
A többit meg majd meglátjuk.

A kertem és egyéb élőlények

Csak szólni akartam, hogy itt van már a Kánaán, terem a kert, abból főzünk. Tegnap cukkinis tojásrántottát (a tojást ugye Sopronból kaptuk Timi baromfiudvarából), ma meg finom ragulevest. Bár az igazi az lenne, ha a kolbász, a szalonna, meg a hús is valami házi gazdaságból származna, de félek, ha nekünk tyúkunk lenne, itt halna meg végelgyengülésben nekem, és a változó kor után, amikor már nem tojik még nyugdíjat is adnék neki bőségesen, csak nehogy elégedetlen legyen a sorsával. Hamarabb, minthogy kitekerném a nyakát.

Mellékszál, de a macska nyávog. Ez most nem ilyen banális kijelentés, meg evidencia puffogtatás, hanem ez a falatnyi kis dög naphosszat áll a lábam mellett, néz fölfelé, és nyávog. Pedig van kajája meg teje is, sőt, még a sertéscombból is kapott egy koncot, csak fogja már be a száját. Már komolyan ott tartok, hogy jobb lenne, ha csecsemő* lenne inkább, mert azt legalább fölköthetném hordozókendőben a hátamra, és előbb-utóbb elaludna, közben meg tudnám szeletelni a répát, de ezt most hogy kössem magamra?

*pedig én rettegek a csecsemőktől, mert sírnak, és nem lehet őket megnyugtatni, és az szörnyű. Ehhez képest kettőt is túléltem, hát nem ez az élvezet része a dolognak, az tuti, és még mindig feláll a szőr a hátamon, ha babásat játszanak, és valamelyik babasírást ad elő.

Még egy kis Sopron

Voltunk Sopronban nyaralni, ami igazából csak egy hosszú hétvége volt, de nekünk már ez is nyaralásnak számít, péntektől keddig. Eléggé élveztük már megint. A szokásos tündérfesztiválra mentünk, idén már negyedszer, ki nem hagynánk, mi nagyjából ehhez igazítjuk az éves programunkat, csak most gondoltuk, ez lesz az idei sopronozás is, mert már úgy is voltunk a tavasszal egyszer, és ahogy ismerem magunkat, egy-két hónap múlva újra felhorgad bennünk a Nagy Soproni, és menni akarunk megint, és akkor fogunk is, de ezt még persze titkoljuk magunk előtt is.
A Muckon laktunk megint, a jó Moha panzióban, ami az erdő közepén és a hegy tetején van, de annyira, hogy oda még a helyi villamos művek is csak másnap ér ki, úgyhogy ma reggel nem zuhanyoztunk. Még tavaly térképeztük fel a helyet, isolde elmeséléséből kaptunk hozzá kedvet, aztán beleszerettünk, így megy ez nálunk. Ez egy nagyon barátságos erdei panzió olyan konyhával, hogy minden falatnál csodát látunk.  Hétfőn ugyan zárva vannak, ezért akkor enni sem kapunk, meg semmit, de nem baj, mert a kulcsot úgyis magunknál kell tartani végig, az egész helyet négy ember viszi, ki tudja, hogy találunk-e ott éppen valakit, amikor felmennénk a szobánkba. Ja, hát a szoba, az inkább egy apartman volt, igaz, hogy a gyerekek szobáját és a miénket csak egy függöny választja el, viszont a fürdőszobában van egy rendes szauna is. A hétfő meg úgy szünnap, hogy nem volt ott senki a személyzetből. Gyöngyi, a pincérlány mondta, hogy ja, hát ha szükségünk van a wifire, akkor odaadja az étterem kulcsát, menjünk csak be nyugodtan, aztán akasszuk a kulcsot a szögre, úgyse jön be ide senki. Nem idegesek, mit vinnének el innen, az étlapot talán? A kutya meg úgyse enged be senkit, csak minket, mert minket már ismer. A kutya egyébként egy borjú méretű, végtelenül békés jószág, valami bullmasztiff, vagy mi, ami rend szerint úgy heveredik le, hogy csak egy apró rést hagy maga mellett az ajtóban, mondjuk rossz szándékkal nem biztos, hogy el mernék menni mellette. Amúgy nyilván hatékony egy jószág, legalább is a gazdája megbízik benne, mert a vihar egy párszor kivágta a konyhaajtót, minden tárva-nyitva volt, ember persze sehol, de betörő sem, hát igazuk van, hogy nem idegeskednek. Végül Szofi, a borjú méretű bullmasztiff megunhatta az egyedüllétet, és békésen leheveredett az apartmanunk ajtaja elé, ránk fog vigyázni akkor, gondolhatta. Aztán megjött Tamás, a tulaj, aki egyben a séfbácsi is, én pont az étteremben ültem és dolgoztam, és megkérdezte, hogy reggel mikor szeretnénk reggelizni. Megegyeztünk, hogy semmiképpen sem túl korán, de nem nagyon látszott izgulni a vihar meg a tárva-nyitva álló ház miatt.
A gyerekek persze szabadon csatangoltak az épületben meg a kertben, a húszméteres fenyők alatt, ha részükről vége volt a kajálásnak, mentek a dolgukra, az pedig az erdőben elég sok van az ilyen kisgyerekeknek. A kutyákat ugyan a saját nevükön szólították, a macskák viszont megkapták a megtisztelő Fogkefe, illetve Tűzoltókészülék nevet. Fogkefére sajnos én allergiás lettem, durván bedurrant tőle a bal szemem, elég izgalmas volt úgy kalandparkozni, hogy a fél szememmel nagyjából semmit se láttam, de mire összeszedtem a bátorságomat, hogy hagyjam Borcsit egyedül mászni felmásszak egy felnőtt pályára, már eléggé kitisztult. Azóta viszont mindenemben izomlázam van, a karom meg csupa kék-zöld folt, voltak ugyanis olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, az életemért küzdök, a biztosítás csak azért van, hogy ne pánikoljak be közben ott öt méter magasan, a fák koronái közt. A pánikról persze mindig lebeszéltem magam, mert az csak nehezítené a dolgomat, hülyeség lett volna, na. A végén már élveztem is, megyek jövőre is, vagyis kipróbálom inkább a körmöspálcási kalandparkot, mert van, világvárosiasodunk, ugye.
Aztán elmentünk Schattendorfba a strandra, gondoltuk, a gyerekek majd békésen ellubickolnak a kismedencében, de nem, mert inkább a vízicsúszda volt az érdekes, bár Ákos lába sajnos még nem ér le az alján, de ez őt nem zavarta. Úgyhogy csúsztam vele én is sokat, és élveztem.
Meg voltunk a tündérfesztiválon is persze, ahol Borcsi megint együtt lehetett Kamillával, a kis barátnőjével. Ez egy olyan program, ahol minden kislány tündérnek, a kisfiúk pedig manónak öltöznek, ld. eggyel lejjebb, és a programok, játékok, de még a büfé is a tündérség jegyében van kitalálva. Kamilla délelőtt a nagypapával érkezett, akinek remek humora van, amíg a lányok arcot festettek meg zoknikígyót csináltak, mi a nagypapával nevetgéltünk és szórakoztattuk egymást.
Párhuzamosan zajlott még egy fesztivál a városban, azt hiszem, azt a kékfrankosról nevezték el, de ezt nem tudom pontosan, mert hosszú út állt mögöttünk, és ittam inkább a jó kékfrankost. Érdekes volt, hogy Kamilla apukájának, aki tős-gyökeres soproni, egészen természetes, hogy náluk egy egész estét, sőt több napos fesztivált is meg tudnak tölteni a helyi hagyományőrző és néptánc együttesek, méghozzá durván színvonalas műsorral (a lányok rázták ám a kis feneküket a csárdás ütemére a színpad előtt), felénk meg ez sosem látott kultúrkincsnek számítana, hát van különbség a középső és a nyugati országrész között, ezt be kell ismerni. Szóval elfesztiválozgattunk vígan.
És akkor jött a lehűlés meg a viharos szél, amire annyira nem számítottam ruhailag, így egy kicsit meg is voltunk lőve, de kitaláltunk, hogy akkor itt az idő felmenni a Tűztoronyba. Egészen jópofa kiállítóegységet hoztak létre, lefelé a római kori kövek és kiállítás volt, fölfelé meg ugye a torony, érdekes. Ákosnak egészen meglendült a fantáziája, szerinte a nagypapája egy hős lovag volt, aki úgy halt meg, hogy levágták a fejét, de előtte ő legyőzte a T-Rexet meg a triceratopsot is. Érdemes egyébként felmászni a Tűztoronyba, vannak két méter vastag falak lőrésszerű ablakokkal, a mélyedésekbe be lehet mászni, és lehet kukucskálni hogy mi látszik az üveg mögött. Meg van befalazott árnyékszék, ami nagyon érdekes, meg időkapszula a régi csúcsdíszen, lehet találgatni, hogy mit tehettek bele a 17. század végén, amikor épült  a Tűztorony, meg a 20. században, amikor felújították, meg most, amikor megint. Mert nem írták oda sajnos. És ki lehet menni körbejárni a tornyot, sajnos nem a csúcsba, csak lejjebb, de már ott is pont eléggé fostam, meg majdnem lefújt a viharos szél, és amúgy is 10 fok volt és esett az eső. Aztán kitaláltunk, hogy az jó progi lesz, ha megnézzük Fertőrákoson ahogy fújja a szél a nádast,  hát igen. Aztán megebédeltünk a Fórumban, délután meg elmentünk a csokigyárba, aminek a szomszédságában laktunk annak idején, és egy kicsit visszakívánkoztunk megint, szokás szerint.
Ma meg meglátogattuk Lagleréket, akiknek nagyon megnőttek a gyerekeik két év alatt, és lett baromfiudvaruk, amilyet én is szeretnék, és Timi nekem adta a babára hajazó zsebkendőtartójukat, mert megdicsértem, hogy milyen aranyos, és ilyet keresek, amióta megláttam az övéket évekkel ezelőtt. És a kezembe nyomta, meg tíz tojást is a tyúkjaitól.
Aztán hazajöttük, a kertemet nem verte el a jég, pedig a fél várost szétverte, itt meg burjánzik minden. Holnap meg güzüszerű hétköznap vár rám, úgyhogy megyek aludni.

Tündérek és manók

Borcsi, a szalvétamérnök legújabb munkája

Gondolatmintás szalvéta.

Na még

Na jó, kész

Van még pár amúgy.

Cserélik a fürdőkádat

De én optimista vagyok. Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, hogy jön a vízvezeték szerelő, kirakja a régit, be az újat, majd jön a csempéző és felcsempézi oldalt, két négyzetméter, húsz perc, estére meg koccintunk rá a Pével kettesben.

Na most ehhez képest jött a vízvezeték szerelő, kipakolta az új kádat meg a hozzávalókat. Már ez kicsit gyanús volt, dobozos autó mögött teli pakolt utánfutó, mi lesz ebből. Aztán elment, elvitte az autót a szerelőhöz. Aztán visszajött, behordta a cuccokat a fürdőszobába, majd elment ebédelni. Aztán visszajött, én otthagytam, mert néha azért csak be kell mennem dolgozni, délután, amikor hazajöttünk, már éppen elkészült. Ma jött a csempéző ember kilencre, délig felrakta az Ytong falat a kád köré. Jelezte, hogy oké, holnap visszajön, mert most még nem lehet csempézni. Úgyhogy holnap megint jön, délelőtt csempéz, majd hazamegy, és délután fugáz. Mikor máskor, mint 35 fokban, amikor az ember naponta ötször szeretne zuhanyozni, ha lehet. De ha nem, nem.

Mondtam

hogy jók lettek.

Asszem ma pavlova lesz vacsorára (mert mindig utólag adok címet)

Ubazmeg tévedésből* felolvasztottam az egy éve gyűlő tojásfehérjéimet, mit lehet csinálni olyan 15-20 tojásfehérjével?

*azt hittem, töltött káposzta. Kellett a hely a jégkrémnek.

További szép kilátások a határtalan optimizmusom jegyében

Úgy azért egészen más strandolni, hogy legalább Borcsi lába leér már az élménymedencében, Ákos meg sose félt semmitől, ha ott az úszógumi. És már egyik sem indul el világgá, hogy majd levadássza a rézfaszú bagoly, vagy mit tudom én, éjszakára hazavergődik, vagy bemondják a hangosbemondóba az elveszett kisgyereket, hanem képesek egy húsz méter sugarú körön belül maradni, valamint egyik sem indul el saját szakállra fagyit szerezni magának, hogy majd jön a szülő a Nagy Pénztárcával, és kiváltja, ilyenek. Vagy lehet, hogy csak azért volt most más az élmény, mert apa is ott volt, hát komoly terveim vannak nekem ezzel az életmóddal. Mármint hogy apa itthon van velünk.