Vasárnap

Kalib: - Hm, akartam az előbb valami értelmes dolgot csinálni... Tudom már! Ki akartam lakkozni a körmöm.

Vannak még kisebb bicsaklások a rendszerben

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az én életemben a Mikulás környéke a legintenzívebb időszak mindig. SzMK anyuka vagyok az iskolában és az óvodában is, jelenleg 60 darab mikicsomag összeállításán és leszállításán vagyok túl. (Érted, fejenként ötszáz forintos keretből, minőségi édességből, de legyen benne valami kis maradandó ajándék is, aminek örülnek a gyerekek. Hát innen szép nyerni.)

Részben ennek következtében ma elfelejtettem Ákost elvinni lovagolni. Vagyis nem felejtettem el teljesen, csak négykor kaptam észbe az óvoda kapujában, hogy nézd már, nekünk meg a lovardában kéne lenni most, Mikulásváró ünneplő helyett szaros csizmában, a város másik végében. Hát nem voltunk.

Lovas nemzet a miénk

Szóval ha azt gondoltátok volna, hogy a lovon csak ülni kell, az állat meg megy magától, hát az kurvanagy tévedés. Én például fél óra lovaglás után mindig úgy érzem magam, mint fél óra futás után: ha most azonnal nem fekhetek le aludni, itt fogok összeesni.

Viszont most már röhögve fel tudok szállni a nyeregbe (az a titka, hogy lovaglónadrág kell, és nem fari, mert az visszafog), és már kapaszkodás nélkül tudok könnyűügetni.

Ezzel kapcsolatban még annyit, hogy anyám már évek óta azzal hülyíti a lányunokáit, hogy vesz nekik egy lovat. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy elkezdjem én is ütni ezt a vasat. Meglehetős megtakarítást érnénk el ahhoz képest, hogy most hárman lovagolunk a családban, félóránként ezerötszázért. Mondhatni, hamarosan ellovagoljuk egy ló árát.
Széna, szalma nem gond, van (és a lovardában, ahová járunk, van bértartás).

Végül is ha a páncélos lovagokat elbírták, nyilván az én seggemet is el fogják.

Voltam ma lovagolni, életemben először. Kedvet kaptam a gyerekektől, konkrétan attól, hogy Borcsi tegnap megjegyezte: "érdekes, semmit sem kell csinálni, mégis mindig izomlázam van utána". Na, hát ez az én sportom, nem kell csinálni semmit, mégis jól megdolgoztatja  a belső combot, szép dereka és feneke lesz tőle az embernek, ezen kívül kint van a friss levegőn, télen is és sötétben is van ok kimenni, emberek közt vagyok, meg van ott egy másik élőlény is, a ló ami ugyan kicsit büdös, és nagyokat fingik meg szarik ami szép és cuki. Meg közel is van a lovarda, kocsival öt perc, nyáron meg kényelmes bringatávolság.

Rögtön az első alkalommal sikerült majdnem önállóan felülnöm (iszonyú magasan van ám a ló háta, nem tudom, próbáltátok-e már olyan magasra felemelni a seggeteket, nehéz), és nem mondom, amikor elindult, eszembe jutott, hogy miért nem lovagoltam én eddig: mert fosok a lovaktól. Aztán, mivel nagyon-nagyon jó a lovasoktató, gyorsan ráéreztem a helyes ritmusra és mozdulatokra, és most három dolgot érzek: eufóriát (még, még), lábszársajgást (ezért kell a csizma vagy a csepsz), illetve kurvanagy fáradtságot, ugyanazt, mint futás után (aludni, aludni). 

Szóval jó ez a lovaglás, tetszik, pénteken délelőtt együtt megyünk Ákossal, úgysem lesz óvoda. Közös hobbink van a gyerekekkel, juhhéj! 

Óbasszus, ez a szemforgatás!

A Pray for Paris kapcsán eszembe jutott, hogy azért ez most egy olyan országban terjed, ahol az emberek 90 százaléka vasárnaponként is leginkább vásárolni szeretne, de semmiképpen sem imádkozni, vagy Isten parancsa szerint legalább nyugton maradni egy napig. Mondjuk tőlem imádkozzon nyugodtan, aki akar, de akkor aztán tényleg, hajrá!

De az abszolút kedvencem a "nyomj egy lájkot, ha te is együtt érzel az áldozatok családjával". Ezt egyébként egy köztudottan gyakorló katolikus ember fb-ján láttam, habár az illető politikus, ami sok mindent megmagyaráz. Lájkokat gyűjteni magunknak mások tragédiája árán, hát. 

Na jó, ha már itt vagyunk, elmesélem az afféromat Istennel.

Hát az úgy volt, hogy Borcsi ugye egyházi suliba jár, ahol kötelező évente négy alkalommal templomlátogatást igazolni. El is vittem a gyereket párszor a templomba, hát, izzadtam, mint kurva a templomban nem éreztem túl jól magam. Mi ugyebár katolikusok vagyunk, és egy katolikus misét úgy kell elképzelni, hogy a jó nagy templomba már eleve térden meg keresztet hányva kell belépni, meg leülés előtt is térdel-keresztet vet, és még mise közben is jó párszor térdel-keresztet vet, meg van az önostorozás rész, amikor a mellünket kell csapkodni, hogy én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Hát ez nekem nagyon nem jött be, azért annyira sosem voltam geci, nem éreztem arányosnak.

Vallásomat tekintve egyébként agnosztikus vagyok. Azt nem merném konkrétan kijelenteni, hogy nincs isten, mert félek, hogy még a végén nyakon vág egy péklapáttal, az meg kinek kell? De attól még eléggé gyenge lábakon állónak tartom ezt az egészet, meg most milyen alapon higgyek én pont a názáretiben, és nem valamelyik bantu törzs istenében? Mert errefelé ez a szolgáltató szolgáltat? Szóval nekem komoly problémáim vannak ezzel a sztorival, de attól még senkit se fogok szemen köpni, se kiröhögni a vallása, hite, akármije miatt, sőt, örüljön neki, hogy ő tud hinni, azt mondom.

A katolikus liturgiát azt meg pláne sosem éreztem magaménak, szerintem marhára túl van ez spilázva, én meg nem vagyok az a teátrális fajta. Pedig valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon igényem, az lett volna a vallásra, olyan romantikus dolog ez nekem, mint a virágos rét mellett biciklizés vagy, mondjuk, a karunkban tartani a kisbabánkat. Kéne.

Szóval ott van Borcsinak ez az iskolai templomba járási kötelezettség, ezt valahogy meg kell oldani még további 9 éven át (Ákost is ide értve), hát innen szép nyerni. Tavaly átpasszoltam anyámnak a feladatot, ő vitte is Borcsit egy ideig lelkesen, csak aztán beíratta katekézisre is, és akkor megszólaltak bennem a vészcsengők. Hát az én angyalarcú kislányom ne legyen katolikus papbácsikkal egy helyiségben, független felnőtt felügyelete nélkül. Én ismerem a statisztikát, tudom, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy papbácsi semmi rosszat ne tegyen vele, mint annak, hogy de. Csakhogy a kis esély is akkora, hogy egyáltalán nem elhanyagolható. Szerintem a szex nélküli élet az egyszerűen természetellenes (és éppen ezért hülyeség, de ez mindegy, hogy én mit gondolok, a lényeg, hogy nem természetes, olyan, mintha holnaptól nem enne, mert megfogadta). Márpedig a természet mindig utat tör magának, ugye. És nálam már itt elrontották a katolikusok, hogy lehet valaki hiteles, aki természetellenes életet él? Ha pedig mégis szexel, akkor meg esküt szeg, hazudik, akkor pláne ne tanítsa a gyerekemet erkölcsre, köszönöm. Amúgy meg az az egyház hülye és szintén hazudik, amelyik ilyet vár a papjaitól, holott tudják, hogy senki se tartja be. Intézményes hazugság, fúúúúj.

Egyébként gyakorlatilag semmiféle kapcsolatot nem sikerült kialakítani a katolikus pappal, mondjuk nem is nagyon igyekeztem, nekem eleve mindenki gyanús, aki a fenti szituációban él, nehéz hozzá közelednem, ezért nem is teszem. Lényeg, hogy zéró kötődésünk volt az egyházhoz érzelmileg.

Viszont a Borcsi osztályfőnöke első-második osztályban pont a körmöspálcási evangélikus lelkész felesége volt, végtelen mázlinkra. Két év alatt volt időnk megismerni őt is, és a férjét, a lelkészt is (egy halk szavú, nyugalmat árasztó, végtelenül tiszta tekintetű, jóképű, fiatal emberről van szó) és arra jutottam, hogy ők viszont hiteles emberek. Jót akarnak és jók akarnak lenni, az emberekhez is így viszonyulnak, mindenkiről a legjobbat feltételezik, és csak adnak, adnak, és adnak. És van négy gyermekük, hasonló korúak, mint a mieink, szintén végtelenül jószívűek és nagyon aranyosak, szóval barátság lett a dologból.

Úgyhogy átjelentkeztünk a gyülekezetükbe, amivel szemben az iskolának sem volt kifogása, ugyanis az a terv, hogy mindenki megtalálja végül a helyét, ahol jól érzi magát, és nem undorodva csinálja végig a templomosdit, mert kötelező. Jó terv, nem? Ha nekem egyházi iskolám lenne, és istent szeretném népszerűsíteni, ugyanezt csinálnám. Bár lehet, hogy annak már nem örült volna a református iskola, ha a református gyülekezetet hagytuk volna ott az evangélikusért. 

Az evangélikus gyülekezetben vasárnaponként van még gyermek istentisztelet is, és a gyerekeket Zoli (a lelkész) tíz perc után elbocsátja, és egy tanítónéni foglalkozik velük, játszanak, beszélgetnek, ilyenek, nem pedig unatkoznak egy órán át, szóval szuper kis csapat alakult ki ott is, Borcsi remekül érzi magát.

A kötelező négy alkalom után egy pillanatra megrökönyödtem, hogy most akkor mi van? Megvan, amiért jöttünk, hogyan tovább? Végül is én még mindig nem hiszek istenben, viszont tök jól érzem magam az istentiszteleteken, énekelünk, Zoli néha gitározik, jó sztorikat mesél, a kedvencem meg amikor a végén megáld, hát én azt nagyon szeretem.

Kiderült, nem is kérdés, hogy mi legyen tovább, mert Borcsinak magától értetődik, hogy most akkor mi vasárnaponként templomba járunk, ez a program. Hát jó, akkor legyen az. Egyébként vannak mindenféle események is, például volt a gyülekezetnek egy ilyen közös ebédelés a szüreti hálaadó istentisztelet után, és kiderült, hogy milyen jó fej emberek járnak oda, meg voltunk párszor koncerten is a templomban, bár az már régebben is a hobbink volt Borcsival, meg találtam a templomnak egy pályázati lehetőséget, amit végül be is adott a presbitérium, szóval mondhatni, oszlopos tagjai lettünk a gyülekezetnek, az adventi kézműves foglalkozás scrapbook szekcióját például én fogom tartani.

Ezen kívül még az ökumenikus énekkarba is elkezdtünk járni, aminek szintén a mi gyülekezeti házunkban vannak a próbái. Én egyébként mindig is szívesen énekeltem kórusban, csak az utóbbi 20 évben nem nagyon volt alkalmam, és most gyülekezeti tagként eléggé magától értetődött, hogy akkor énekkarra is fogok járni, hurrá. Borcsi meg jön velem mindig, mert amikor megunják a próbát, akkor a lelkész gyerekeivel játszanak a parókián. Mikulás napján fel is fogunk lépni a főtéren az adventi gyertyagyújtás után, tök jó lesz. Mondjuk addig még meg kellene tanulnunk a repertoárt, de jól haladok, végül is a saját szólamomat már tudom, és holnap Borcsinak is megtanítom a szopránt, csak előbb én is megtanulom. Egyébként modern istendicséreteket énekelünk, sprituálékat, ilyesmi, elég könnyűek szerintem (a négyszólamosak is), de nagyon jól hangzanak, és van zongora, gitár meg fuvola (van egy fuvolaművészünk és egy zeneszerzőnk is, cool), és sokat röhögünk, meg van nagy összetartás és egymás segítése. 

Istenben továbbra sem hiszek, amit nem verek nagy dobra, de nem is titkolom (az is hobbim, hogy nem hazudok, ha valakinek van bátorsága feltenni egy kérdést, legyen bátorsága meghallgatni a választ is, ennyi), bár senki se kérdezi. Feltételezik, hogy hiszek, nyilván, különben nem lennék ott. Cserében próbálom hasznossá tenni magam, szóval jó ez így, én szeretem. 

Megint egy kis scrapbook-féle

Egy kis cuki apróság, mert idén is lesz karácsony, jó, tudom, még nehéz elképzelni, de értsétek meg, már mindenhol kijött a karácsonyi kollekció, muszáj használni őket :D.

Mutatja Ákos a rajzát

Ákos: - Anya, ezt neked rajzoltam.
Kalib: - Jaj, de szép, köszönöm... mi ez? Egy békakirály?
Ákos: - Nem.
Kalib: - ...bálna?
Ákos: - Nem. Látod!
Kalib: ???
Ákos: Hát egy sárkánykardhalhorgászhal!
Kalib: - Ja, tényleg!

Nézegessetek scrapbook oldalakat a nyarunkról

Itt

Rrrrr

Történelmi időket élünk, Ákos megtanulta kimondani az r hangot. Kicsit még koncentrálnia kell rá, de már bármelyik szóban, minden hang után/előtt berreg. Cuki. És rögtön elkezdett felnőtté válni, kihullott az első tejfoga is.

Egy évvel ezelőtt már nagyon el voltam keseredve, amiért nem megy az r, mondjuk vicces volt nagyon a beszéde, de hát ugye viccesnek lenni... annak legalább két olvasata van, na.

Egyszer aztán elkezdte nekem kerek szemekkel bizonygatni, hogy ő MaxSteel kajdot kéj. Először is megnéztem a katalógusban az obzsét (egy villogó, műanyag szarról van szó), és rögtön kimondtam az ítéletet: csak a tesemen keresztül ha ki tudod mondani, hogy MaxSteel kardot kérek, akkor megkapod. Hátha ez majd motiválja, de haha, a fiam egy jellem, Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik, ha ára van, nem kell.

Ez egy évvel ezelőtt volt, addig jegeltük a témát, aztán az óvodában odakerült a sor, hogy most már aztán mehet Ákos a logopédushoz. A harmadik órán megvolt az r hang (a logopédia igen hatékony módszer) a negyedik óra után pedig hopp, csodásan pergő r-ekkel közölte Ákos, hogy MaxSteel karrrrrdot kérrrrrr.

Pfff.

Na most ha nekem még egyszer úgy akar valaki eladni bármit, hogy limitált széria, azt pofán fogom vágni. A jelenlegi kereskedelmi gyakorlatban ugyanis MINDEN limitált. A tavalyi Promod kollekciót idén hol tudod megvenni? Sehol. Nos, a MaxSteel kardot sem lehetett már beszerezni itthon, hiába próbálkoztam mindenhol.

Végül találtam az e-bay-en, és még örülhetek, hogy volt egyáltalán. 6700 a termék, 5700 a postaköltség.

Na mindegy, még mindig jobb így, mintha magánúton hordtam volna logopédushoz a gyereket, óránként 3500-ért. És nem szarrágásból, de hát láttam már gyereket, aki ingyen is kimondta az r hangot, na. Hülye-e vagyok?

(most esett le, hogy a motivációs ajándék idő közben átváltozott jutalommá, ezért berzenkedem a dolog ellen amúgy.)

Minden jó ha

Szerencsére még mindig működik a blogom, ha valamiért elkezdek itt sírni, végül mindig megkapom, így lett gyerekem, férjem*, meg álommelóm** is, most meg egy farmerom. Most mi van, én a kis dolgoknak is tudok örülni. Főleg, ha farmer, mert az nekem probléma.

Szóval lett fari, ami kényelmes, meg jól áll és szupercukin néz ki benne a seggem (igen, ez egy létező kategória seggre). 

Megmondom, hol vettem. A teszkóban. Nem röhög. Tulajdonképpen lábtörlőért mentem oda, de az nem volt, a farit meg viccből felpróbáltam és tádámm. És ezen kívül még az árán is jót röhögtem. 

*ebben a sorrendben
** bár ebben Isolde is vastagon benne volt, ugye

Végül is mindegy, csak harisnya legyen

Jelenleg az van, hogy a nadrágjaimat vagy kihíztam, vagy lyukas a seggük, vagy lecsúsznak, vagy kivan belőlük a derekam, és én azt utálom, vagy egy felvétel után összepiszkolódnak, vagy... azt hiszem, nincs több nadrágom. Ja, van még egy, ami csípőben szorít, de azt hiszem, ez végül is ugyanaz, mintha kihíztam volna.

Szóval ezek után két lehetőség van: vagy szoknyákat* fogok csak hordani, és akkor szoknyában és túrabakancsban fogom végigbarangolni az őszi szünetben a soproni erdőt és a bécsi Burgot, vagy kénytelen leszek elmenni nadrágot vásárolni. Bár a múltkor is elmentem, majd hazaértem egy szép, új szoknyával.
Meg ma is.

*valójában egyberuhákra kell gondolni
**itt is

Nagylány

Jajistenem, jajistenem, Borcsi életében először egyedül jön haza a zeneiskolából, még sosem jött egyedül haza sehonnan (csak anyámtól, de ő három percre lakik innen). Nyilván nem fog eltévedni, meg elrabolni sem fogják út közben, de hát a gyerekem, jajistenem, jajistenem. Úgy érzem magam, mint amikor először adtam be őt a bölcsibe, ez szörnyű.

Viszont milyen kurvajó lesz, amikor már mindenhová egyedül közlekedik.

Hát így adjon magának az ember lakáshitel-törlesztés cafetériát

Adtam magamnak cafetériát, mert a cégünk olyan tempóban fejlődik, hogy megengedheti magának mert ingyen van és pont jól jön.

Az úgy volt, hogy még februárban bementem az OTP fiókba jelezni, hogy mostantól a lakáshitelem törlesztését a cégem szeretné fizetni cafetériában. Az enyémnél egyszerűbb eset gyakorlatilag nem létezik: én vagyok a cégem, aminek én vagyok az alkalmazottja, a cég számlavezető bankja az OTP, a szóban forgó lakáshitel és a lakossági folyószámlám is az OTP-nél van. Gondolnánk, hogy ezek után kb. 3 papír aláírásával 2 nap alatt fog nyélbe ütődni.

Ez volt februárban, az első havi lakástörlesztést a múlt héten kellett a cégnek átutalnia (október), ennyi volt az átfutási idő. Mintegy fél év, mire az OTP-n belül összefutottak a szálak.

A rendszer a gyakorlatban következőképpen működik: A havi törlesztőrészletet az OTP a szokásos napon, hó elején levonja tőlem, Pé Kalib lakossági folyószámlájáról. A levont összegről tájékoztatom a könyvelőt. A könyvelő ezt az összeget lejelenti az OTP-nek. Most mi van, miért kellene tudnia az OTP-nek, hogy mennyit vont le két napja? Elfelejtette, na. És akkor az OTP erről az összegről küld egy számlát az én cégemnek. A cégem kiegyenlíti a számlát - vagyis másodszor is kifizeti a lakástörlesztést, majd ez után 5 nappal az OTP visszautalja a hó elején levont pénzt nekem, Pé Kalibnak.
Érthető voltam?

Hát igen, van még ott egy ilyen eljárási költség is, amit szintén kiszámláz az OTP a cégnek, nem nagy összeg, csak ezer forint, bár erről az elején nem volt szó, és 5 év alatt lesz az majd olyan 60 ezer is összesen. És hát igen, jól látod, minden hónapban kétszer kell befizetni a lakástörlesztést, hogy az egyiket, miután 16 napig dekkoltatta az OTP a számláján, visszautalja.

Ezeket a részleteket mintha elfelejtették volna közölni az elején. Bár ne csodálkozzunk, az ügyintéző gyakorlatilag semennyire nem volt képben, nem hogy az eljárás menetéről.
Na mindegy, szóval ezt csak azért írtam meg, hogy ha szeretnétek adni magatoknak lakáshitel törlesztés cafetériát, (OTP ADLAK a neve), akkor azért gondoljátok meg kétszer is. Hogy ez belefér-e, és tényleg megéri-e. Hát így már nem egészen biztos.

A telefonommal kapcsolatban

Na azzal meg az van, hogy nyolc darab személyes ügyintézéssel, melyből 3 a Telenor, 5 pedig a T-mobile ügyfélszolgálatán történt, sikerült elhordoznom* a számomat innen oda. Igen, a számhordozást elintézni egy program, nekem 3 délelőttöm ment rá, így nagyjából másfél hét alatt össze is jött. Nyugodtan mondhatom, hogy az ügyintézők balfaszsága miatt volt ilyen hosszadalmas, nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor rontották el az adataimat. És nem azok, akiket ott akartam hagyni, szándékos kitolásból, hanem azok, akik alig várták, hogy végre nekik fizessem a telefonszámlát.

Na mindegy, szóval vettem új telefont is, aminek van ilyen egyszerű módja, meg bonyolult módja is. Marhára örültem, hogy van rajta elemlámpa meg nagyító alkalmazás is, csak hát sajnos ezek egyszer csak eltűntek. Azt hittem, hogy addig selejteztem kifelé az alkalmazásokat, míg kitöröltem mind a kettőt (mert nekem ugye az az első, hogy legyalulom a fociarénát meg mifrancokat, amik iránt semmiképpen sem érdeklődöm, vagy azt sem tudom, mi az. Bámulatosan sok helyet tudok így megtakarítani, úgy értem, négyzetcentiben, mert így két oldalra is ráférnek az alkalmazásaim mondjuk 5 helyett.) De aztán kiderült, hogy nem is én töröltem le az elemlámpát meg a nagyítót, hanem azok csak az egyszerű üzemmódban léteznek. Amit ezen túl nevezhetünk nyugodtan dédike üzemmódnak, mert az oké, hogy dédikéknek nincs szüksége a "Futótárs" nevű alkalmazásra, se a youtube-ra, úgyse látják akkorában, a fiataloknak viszont elemlámpára és nagyítóra nincs szükségük nyilván, mert ők meg mindent látnak, sötétben is.

*hát igen, én ilyen tudatos fogyasztó vagyok, hogy ha megsértődök egy szolgáltatóra, akkor lelépek tőle. Mert az úgy volt, hogy nyáron kaptam egy sms-t a Telenortól, hogy mostantól 500 Ft-tal drágább lesz a szolgáltatás mert az összes pénzüket kinyomták osztalékba, és valahonnan pótolni kell mert túl nagy teher nekik a telekomadó. De mivel egyoldalúan nem emelhetnek díjat, ők úgy veszik, hogy hallgatás=beleegyezés, és akkor rögtön megvan a kétoldalúság. De szólhatok is amúgy, ha nem akarom, csak nem fogják felvenni a telefont, a sort az ügyfélszolgálaton meg úgyse lesz türelmed kiállni havi 500 forintért, hehehe, nyertünk. És én ezen berágtam, mert én akkor mindig ideges leszek, ha valamit le akarnak nyomni a torkomon és úgy intézik, hogy ne legyen választásom. Megjegyzem, ezért utálom a jelenlegi iskolarendszert meg még egy csomó mindent, mert kötelező, bazmeg, nem örömből vagy belátásból kell csinálni, hanem mert különben lecsuknak.

A mediterrán diétával kapcsolatban

Eltartott egy ideig, amíg rájöttem*, hogy mediterrán diéta alatt nem kifejezetten a prosciutto crudo-s olasz, sem pedig a chorizo kolbászos spanyol ételekre kell gondolni, helyette sokkal inkább a halas-csirkés-bárányos arab-zsidó konyhára.

Mondjuk fogyókúrásnak nem mondanám a diéta keretében, éjjel tízkor elfogyasztott két marék mogyorót.

*magamtól

Árpi bácsi

Árpi bácsival találkoztam ám személyesen is egyszer. Orbán Viktoréknál.
Az a nap is jól kezdődött. 2000-ben járunk, hasvillantós topban zötykölődtem a 17-es villamoson munkahelyem, a (még liberális) Magyar Hírlap felé úgy fél tíz tájban, amikor felhívott a szerkesztőm, hogy jó lenne, ha útba ejteném a zsidó gimnáziumot, mert van ott valami konferencia. Atyaég, az én hasam meg kivan. Nem baj, volt nálam kis dzseki, a gimnáziumban meg volt klíma. Meg fémdetektoros beengedőkapu is, egy gimnáziumban, ez az emlék egy életre belém égett.

Késésben voltam, még haza akartam menni átöltözni, mielőtt odamegyek az Orbán Viktorék partijára. Öt percem volt elkészülni, mielőtt megérkezett a taxi, ami odaszállított a Béla király útjára, majd kitett a kapuban. Na most a Béla király útján a Viktor rezidencia az nem egy utcafrontos, két ablakos kockaház, hanem ilyen udvarház, vagy hogy hívják az ilyet, valami park közepén állt az épület, én meg nem ismertem a járást, a kapuban palotaőrök, vagy mik azok az egyenruhások. Na, szóval álltam ott hülyén, mint a kisvakond, amikor először lát csőszegecset, de azért azt sejtettem, hogy abból semmi jó nem sülne ki, ha magassarkúban nekivágnék, még a végén eltévedek és éjszakázhatok a százholdas pagonyban, vagy mi. Be voltam szarva, nekem mindenképpen oda kell érnem, tudósítanom kell.

És akkor kifundáltam, hogy mivel parti van, úgyis jönnek majd emberek autóval, amit beengednek, mert le van adva a rendszám, nem úgy, mint az én taximé, én meg majd az egyikbe bekéredzkedek, bevitetem magam mintegy. A palotaőrök is bólogattak, hogy jó ötlet. Be is kopogtam az egyik autónak a lesötétített ablakán, ami lehúzódott, és egy kedves arcú ember nézett ki rajta, megkérdeztem, beülhetek-e. Az ember hátra nézett, majd jóindulatóan beinvitált. Akkor azért már sejtettem, hogy ez a kedves ember a sofőr lesz, na nem fokozom a feszültséget, a Friderikusz kocsijába ültem be, a Sándor meg mögöttem, kezében akkora virágcsokorral, hogy alig látszott ki mögüle a feje. Hozta az Anikó asszonynak.

Megérkeztünk, én kedvesen megköszöntem a fuvart, ő lepattintott, én úgy tettem, mintha nézelődnék, de különben nem igazán értettem, hogy mit keresek itt, és könyörgöm, mit keres a teraszon az Aranycsapat összes, még életben lévő tagja? Ez amúgy a Lévai Anikónak, meg a Gyermekmentő Szolgálatnak volt valami eseménye, a Viktor csak a férj volt ott. Az első miniszterelnökségét töltő Viktor meg a terasz sarkában elhelyezett asztalnál nevetgélt a kövér exfocista barátaival. Bocsánat, én leszarom a focit, jó, biztos, hogy vannak, akik ügyesen csinálják, de azért kezeljük már a helyén, labdát pöckölni pénzért, hát, nem egy rákkutatás, na. A Viktor meg fel nem állt volna, de még csak rá se nézett a vendégekre.

Szóval én akkor már nagyon feszült voltam, nem sikerült olyan jól a napom, ugye. Rágyújtottam. Akkor még szabad volt dohányozni a kocsmákban, a buszmegállókban, az Orbán Viktor teraszán meg a Mári néni kredencében is. Aztán hoztak a fehér kesztyűs pincérek vörösbort (előtte volt szörbet, ami nem ízlett), a bor viszont nagyon jól esett az ijedségre. Ott álltam, kissé szerencsétlenül, egyik kezemben a cigivel, másikban a borospohárral, és akkor egyszer csak előttem állt Árpi bácsi. Göncz Árpád, a körtársasági elnök. Mert ő olyan ember volt, hogy mindig mindenkit üdvözölt, mindenkinek bemutatkozott. Ránézett a foglalt kezeimre, elvigyorodott, és azt mondta: "igaza van, maga még fiatal, igyon, dohányozzon".
Ha ez egy film lett volna, alighanem a hátam mögé dobom a borospoharamat, úgy adom a kezemet Árpi bácsinak, így viszont csak átcsúsztattam a cigit a jobb kezemből a pohár mellé, a balba.
Hát így fogtam én kezet 2000-ben Göncz Árpáddal. Nem egy hőstörténet, de legalább van sajátom.
Nyugodjék békében.

















(Mellékszál az ügyben: az akkori szerkesztőm ma a főszerkesztőm. Akkor annyit tett hozzá az ügyhöz, amikor elmeséltem neki, milyen kis ügyes voltam aznap: protokollból ötös.)

Még jó, hogy csak én olvasom az övét, és nem kölcsönös

Olvasom ennek a nőnek a blogját, érdekes nagyon és jó ritmusa van, vicces.
Mindazonáltal vagy kurvára elrontott valamit, hogy ilyenek a gyerekei, vagy, és amibe bele se merek gondolni, a kamasz gyerekek mind ilyenek, és akkor egyrészt bocs. Másrészt viszont, ha odaérünk, itt vér fog folyni, az tuti.
Habár, ha jobban belegondolok, senki sem tökéletes, lehet, hogy Ákos például nem tudná megmondani a nevemet, de szerintem ő a sajátját se jegyezte meg, a nevekkel pont hadilábon áll, na.

Összeállt az éves program, szerintem még javítunk rajta

Amikor próbáltam időpontot szerezni a lovagláshoz a gyerekeknek, olyat, 1.) ami állandó, vagyis nem kell minden alkalommal újra egyeztetni, 2.) ahová mind a ketten beférnek, és 3.) amit be tudunk illeszteni a táncrendünkbe, hát akkor ott volt a tesóm is, és mindig bólogatott helyettem a kettő-három óra körüli időpontokra, mert szerinte azok tök tutik. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy neszóljonmárbele én olyankor vagyok a legtermékenyebb, akkor tudok a legjobban dolgozni, én akkor nem fogom elhozni a gyerekeket, mert nem érek rá egész nap gyereket nevelni Borcsinak meg különben is egész napos iskola van négyig.

Ehhez képest a táncrendünk a következőképpen állt össze:

Hétfőn 3-kor Ákosnak logopédus majd 5-kor mindkettejüknek lovaglás
Kedden Borcsinak 5-kor zeneiskola, ugyanebben az időpontban Ákosnak valószínűleg iskola előkészítő foglalkozások, majd megoldom valahogy, hogy mindketten odaérjenek, osztódok, vagy mi.
Szerdán 3-kor Ákosnak logopédia, 4-kor Borcsinak lovaglás, 5-kor Ákosnak zeneovi
Csütörtökön nincs semmi
Pénteken viszont 2-re megyek Borcsiért a suliba, és fél háromra viszem hegedűórára.
Fél hétre meg én megyek énekkarra, de szerencsére az már nem iskola- és munkaidőben van.

Szerintem jól sikerült, egy logisztikai zseni vagyok.

Jóléti baszkolódás, nem érdekes

Végezhetnének már a nádarató munkások a  nádaratással a patak parton, ahová futni járok, mert marhára kínos. Nem az, hogy vörös fejjel, a seggemre tapadó cicanadrágban vonszolom el magam előttük, fújtatva, mint egy gőzgép. Hanem hogy nekem jódolgomban futni kell mennem, hogy ne növesszek akkora valagat, mint egy parabolaantenna, miközben ők nap mint nap kaszálni kénytelenek, hogy egyáltalán legyen mit enniük. 

És nekem ne mondja senki, hogy ők tehetnek róla, miért nem tanultak. Mert ebben az országban az határozza meg, hogy futsz-e, vagy kaszálsz, hogy hova volt szíves lerakni az a nyomorult gólya.

Valószínűleg mégis a természet gyermeke vagyok, vagy valami

A mai napban két szuper dolog volt, az egyik, hogy voltam futni, és már nem volt olyan szánalmas az egész, mint legutóbb. De nem ez a lényeg, hanem, hogy baszki, gondolnátok-e, a futáshoz egyáltalán nem kell telefon. Zenét hallgatni úgysem szoktam közben, mert akkor nem hallom a madarakat a patak parton, a távolságot tudom, mert mindig ugyanazon az útvonalon megyek, az meg kurvamindegy, hogy mennyi idő alatt futom le, egyszer úgyis hazaérek, ha jó irányba megyek. Ez milyen szabad érzés már!

A másik meg az, hogy magot hozott a vinca, úgyhogy jövőre elvetem és lesz nekem saját vinca ültetvényem.
A vinca az egy virág.
Amúgy meg már egészen király génbankom van itthon, egy pöttyös papírzacskóban.