A Nap gyermekei lettünk (meetsopron)

Idén alighanem minden együtt áll ahhoz, hogy már május közepén olyan barnák legyünk, mint más évben augusztus végére (mission completed): süt a nap, van szabadidőnk, na jó, hétvégénk, és tökjó helyen lakunk, úgyhogy van kedvünk és programunk is kimenni. Igaz, hogy ez csak olyan taxisbarnaság, ott ahol nem fed póló és szoknya/nadrág, mert a strandoláshoz azért még nem vagyunk elég bátrak, de van, aki igen, ma például hárman is fürödtek a Fertőben Rusztnál, saját szemünkkel láttuk, vac-vac. És most el fogom mesélni a hétvégénket, jó volt, meetsopron.

Leginkább party-ban voltunk, gyerekzsúrban, kettőben is, hát elég jó arcok a lányom tökmag ovistársainak a szülei.
Aztán voltunk bodzát szedni, eleinte én Brennbergbányát akartam célba venni, de végül inkább Fertőrákos felé indultunk, a Mithrasz-barlang felé vezető úton, ami az autóforgalom elől elvileg el van zárva, csak gyalog, de főleg bringával lehet rajta menni, meg azokon az elektromos kisautókon. Mi gyalog vágtunk neki, mert sejtettük, hogy legfeljebb a Nemzeti Parkhoz tartozó állatokig jutunk el, szürke marha, mangalica, miegymás, de a kosarunk már addig is meg fog telni csipkerózsával, bodzavirággal és pipaccsal. Utóbbi kötelező szedmény most nekünk, mert hagyományőrző Tarsolylemezke csoportban az a hír járja, hogy Szent László király itt jár köztünk, a lova táltos ló, és parazsat eszik, de hogy a gyerekek is meg tudják fogni a parazsat, pipaccsá változik, szóval ahol pipacs van, ott a Szent László járt, vili? Úgyhogy szedtünk egy csomó pipacsot is, meg boncoltattam Borcsival pipacsbimbót, mert azt én gyerekkoromban imádtam, kivasalni a gyűrött szirmokat. Aztán megérkeztünk az állatokhoz, döbbenetes, hogy tavaly óta mennyit fejlődött a tanya. Készítettek egy játszóteret a kerítésen belül, és bezártak pár kis kecskét is, hadd simogassák a kölkök (Ákos menekült), de szerencsére nem sikerült úgy teli zsúfolniuk, mint a pesti állatkert kecskesimogatóját, ahol állandóan azon paráztam, hogy jajistenem, ezeken a kiskecskéken még ott lóg a köldökzsinór, mikor pusztul bele a megpróbáltatásba szegény. Itt szerencsére nem volt ilyesmi, volt viszont lósimogató, már ha odajött a jószág a korláthoz, de nem volt neki kötelező, meg a szamárnak sem. A rackajuhok pl. az árnyékban heverésztek, de azért látótávolságon belül, ahogy a bivaly is, meg a szürke marhák borjastól. A mangalicákat mindig lehet látni. Borcsinak a színét se láttuk, úgy élvezte a dolgot, bóklászott kecskétől kecskéig, fűszáltól kecskeszarig virágig.
Nyitottak egy fogadófélét is, bár épület nem nagyon van, csak ilyen szalmabálákból rakott szín félék, amik alá be lehet ülni, meg asztalok, és lehet enni, inni, és főleg kezet mosni az állatok után, marha jó lett. Gondolom, gasztronómiailag nem egy csúcsélmény a hely, de az éhes kerékpárosnak mindegy az. Egyébként marhára bírom, hogy ezt az utat főleg középkorúnál idősebb, nagy fenekű osztrák asszonyságok használják férjestől, teljes kerékpáros felszerelésben tekernek vidáman. Hát mikor indul biciklitúrára egy ötvenes-hatvanas magyar nő? Sose, legfeljebb valami termálfürdőbe utaltatja be magát (kivéve anyám, aki minden évben végiggyalogol egy szabadon választott európai országot, ahová elkísér éppen valakit, mert szervezni lusta, bóklászni viszont szeret).

Ma pedig visszamentünk Rusztra, mert az nekünk a szívünk csücske lett, csak mivel Borcsi kijelentette, hogy a városnézés az felnőtteknek való, ő viszont a játszóteret szereti, hát elmentünk a ruszti játszótérre. Nagyon progresszív hely ám, az Ákos korú kis lütyőtől legalább 35 éves korig le tudja kötni az embert, megmutatjuk:
(klikkolásra nagyulnak)

Az ott mögötte (nádas) már a Fertő-tó

Kalib mászik. Szoknyában

Velocipédisták. A háttérben sramlizenekar

Zsákmányállat

A valósághoz hozzá tartozik még az is, hogy én ennyire szaros játszóteret még életemben nem láttam, tényleg minden talpalatnyi hely le volt szarva, viszont arra a következtetésre jutottunk, hogy ez alighanem a gólyák nehezéke lehetett valaha. Sajnáltam is, hogy nem hoztunk homokozólapátot, mert akkor szedhettem volna guanót az erkélyen virító muskátlijaimra, másrészt viszont mégsem volt akkora baj, hogy nem hoztunk homokozójátékot, mivel nyilván a gólyaszarral való túltelítettség miatt nem is volt homokozó a játszótéren. Kutyagumi felszedő szett viszont mindenfelé volt, és természetesen itt is volt gyönyörű tiszta, és jól felszerelt WC, és ezek az osztrákok alighanem nem értenek egyet Vespasianussal, mármint hogy pecunia non olet, mert már megint nem kértek a pisilésért egy büdös buznyákot sem (figyeled a stílust?!). Ellenben az ivókúttal megjártuk, mert láttam hogy van, és bíztam is benne, ahogy csak egy magyar bízhat a dolgokban a Lajtán túl, aztán mégis csak el volt törve, használhatatlan volt, én meg addigra kilöttyintettem a langymeleg ivóvizünket a gólyaszaros zöld fűre. Aztán még kóvályogtunk egy kicsit a városban, mint gólyafos a levegőben, majd hazahúztunk medvehagyma pestós húst enni, paleósok (én) jégsalátával, a többiek pestós tésztával, mert az finom ebéd, és tíz perc alatt el tudom készíteni a nulláról is.
A sztorihoz még hozzá tartozik, hogy délután a család háromnegyede tovább barnult az udvaron játszás közben, én meg addig belőttem a bodzaszörp ízesítését és üvegbe szűrtem. Kemény meló ez, ha az ember úgy áll neki hat liter bodzaszörpöt elkészíteni, hogy se cukor, se citrom, se semmi nincs hozzá otthon elég (paleósok ugye a cukor mennyiségének a változását egyáltalán nem kísérik figyelemmel otthon, bezzeg a xilitet dekára tudom, hogy mennyi van még), csak a víz, a bodza, meg a lelkesedés. De végül állítólag finom lett az is. Mi meg szép barnák.