Régimódi csokoládétorta brutál

Ezt a tortát már egyszer leblogoltam, ez meg a tökéletesített változat. Bocs, Nigella, ez van. Egyébként az alapötlet szuper: csupa minőségi anyag van benne, gondolom, attól ilyen finom. Aki már fejből tudja az eredeti receptet, annak most előrevetítem a változást: a krémbe tejföl helyett habtejszínt kell önteni, és még kicsit langyosan kell a tortalapra csorgatni. Ettől lesz olyan szép fényes és egyenletes, mint a képen. Mármint a csokidara alatt:

Ez itt amúgy az uram szülinapjára készült, amióta először megcsináltam, mindig ilyet kér, csak a díszítés változik évről évre.

Úgyhogy most mindenki okulására idevésem a tökéletes régimódi csokoládétorta receptjét, brutál, és isteni finom.

20 dkg lisztet
20 dkg porcukrot
bő fél csomag sütőport
4 dkg keserű kakaóport (jóféle)
összekevertem, majd összemorzsoltam
17,5 dkg vajjal (szobahőmérsékletű) és belekevertem fakanállal
1 rúd vanília belét
2 tojást
1,5 dl tejfölt.
Amikor szép, homogén lett a massza, akkor kivajazott-lisztezett tortaformában kisütöttem előbb az egyik, majd a másik felét, vagyis két fordulóban, 180 fokos sütőben. Légkeveréssel jó gyorsan megsültek, nyitva kellett tartani az orromat, nehogy odakapjanak. Csokis sütinél ugyanis a szemre, barnulásra nem nagyon lehet hagyatkozni.

Aztán összeállítjuk a krémet.

7,5 deka vajat
18 deka 68-75 százalékos kakaótartalmú étcsokival összeolvasztottam gőz fölött. Aztán ebbe is beledolgoztam
1 rúd vanília belét,
1 evőkanál barackbefőtt levet (eredetileg goldenszirupot kellene, de én azt nem tudom, hogy az micsoda, a barackbefőttlé meg szirup is, aranyszínű is, finom is, jó lesz az, ki érzi ennyi csoki mellett?) és
1,3 dl tejfölt helyett habtejszínt. Közben habverővel egyengettem, biztos, ami biztos.
Aztán beleszitáltam
30 dkg porcukrot, amit érdemes még a meleg masszába tenni, hogy jól feloldódjon.

A kihűlt tortalapok egyikének négy oldalról négy sütőpapír csíkkal ágyaztam meg, hogy össze ne kenjem a tálalásra szolgáló a tányért. A krém harmadával megkentem, aztán rátettem a másik tortalapot, és a többi krémet rácsorgattam, elhelyezkedett magától szép egyenletes-fényesre. Aztán Borcsi megszórta csokidarával, meg is kérdezte később, hogy ez minek kell, mire elgondolkoztam, és elárultam, hogy csak a lendület miatt, mert eddig mindig csúnya lett a krém, rücskös meg egyenetlen, és azt hittem, hogy most is az lesz, és azokat akartam vele eltakarni, de most nem kellett, és ez csak a tejszín miatt lehet, mert más nem változott. 

Egyébként nagyon húzós ízű torta, brutál csokis, de nekünk a kedvencünk.

Ákos, amint öntudatára ébred

Eddig mindnyájan azt hittük, hogy az Ákos az apjára ütött, de ahogy öregszik, egyre inkább kibukik az anyja genetikája, például rendkívül fontosnak tartja a níp tájékoztatását.
A múltkor anyám házi ezermesterével közölte, hogy a fiúknak kukijuk van, lányoknak meg puncijuk, és roppant elégedett volt, amikor a hapsi hitetlenkedve visszakérdezett, hogy tényleg? Bizony! Tegnap meg az óvoda kertészét tájékoztatta, hogy a halottak nem kakilnak.
Az anyák viszont röhögnek.

Meg azon is vinnyogva röhögtünk, amikor kidüllesztett pocakkal, peckesen megállt az úszómester előtt, aki éppen az imént fütyült rá, és közölte vele, hogy itt ő a főnök. Mondjuk a lába még nem ér le a medencében.

Rajtam kívül biztos mindenki azt gondolja, hogy ez így oké

Én egyébként marhára sajnálom azokat a nemzeti közszolgálati egyetemistákat, akiknek a tűző napon kellett végighallgatniuk Orbán évnyitó beszédét, közben egy csomóan el is ájultak.
Arra meg már gondolni se merek, hogy mi van, ha jön az ellen* elfoglalni a hazát és igába dönteni a népet, és mondjuk pont nyáron támadnak rájuk, árnyék meg sehol.

*mert hát itt mégiscsak katonákat és rendőröket képeznek

A külföldi munkavállalással kapcsolatban

Most, hogy a barátaim, a házinénink, és a fodrászom után a házi ezermesterünk is külföldre távozott dolgozni, egy kicsit meglőve érzem magam. Úgy fogunk járni, mint Douglas Adams-nél, hogy kihalunk valami orbitális járványban, mert nem marad ember, aki lemossa a telefonkagylót a nyilvános fülkékben. Jah, hogy itt meg már orvos se lesz, aki kezeljen a halálom előtt, hát, legalább nem lesz kétséges a végkifejlet.

A kávézással kapcsolatban

Már magam sem tudom, mit gondoljak, de mivel nekem előnyös, úgy döntöttem, inkább elhiszem, hogy a mértéktelen kávézás jót tesz a szervezetnek, mert a kávé a mindenféle ráktól az Alzheimer-kórig minden betegséget megelőz nagyjából.
Azt mondja a cikk, hogy áh, csak azért gondolták régen, hogy a kávé agyvérzést, meg minden ilyen szív- és érrendszeri izéket okoz, mert a dohányosok általában nagy kávésok is, és ők torzították az eredményt. Cigizni továbbra sem egészséges.
A kávé védő hatása egyébként napi hat csészénél kezdődik, ennyi a minimálisan elfogyasztandó mennyiség, és bár eddig sem volt okom panaszra, azért ez most nyugodtan nevezhető a Hét Jó Hírének. Milyen kis puritán és értelmetlen önmérséklő voltam, amikor megálltam napi négy kávénál, és csak nagy ritkán engedélyeztem magamnak ötöt! Mondtam én mindig, hogy az a fenenagy önfegyelmem visz majd a sírba.

(Egyébként azért írok ilyeneket, mert mást kellene, de nagyon nincs hozzá kedvem, fecsegek mintegy, de attól még a hír igaz)

Első nap az óvodában, mármint Ákosnak, Borcsi már jár egy ideje

Bejönni látszik a terv, hogy a két gyerek egy csoportba járjon oviba. Borcsi lelazult az Ákos közelségétől, Ákos meg egyáltalán nem bőgött, kicsit sem, hanem röhögött. Viszont mindkettő aludt délután.

Ákos az óvó néniknek sem fogad szót, hát ez van. Délután pedig bemutattuk, hogy milyen az, amikor a szép, szelíd, szőke kislány édibédinek és mosolygósnak ismert anyukája visító fúria módjára próbálja letiltani a frissen becsatlakozott ördögfióka kisfiát arról, hogy méteres lapáttal szórja a homokot minden és mindenki fejére az oviban. És most megyek, kiszórom a homokot a melltartómból, és lezuhanyozom.

Debrecenbe kéne menni

Csak előbb még Poroszlóra.
Szóval teliettük magunkat a Hortobágyi Nagycsárdában, és roppant elégedetten távoztunk. Egészen a Kilenclyukú hídig mentünk, ami olyan öt lépés, és fotózkodtunk egyet, ami alant látható. Mi így szoktuk.

Aztán elhúztunk Poroszlóra, ahol Ökocentrum néven adtak át egy mintegy kétmilliárdos EU pénzből épült állatkertfélét, "a nonprofit Kft. mögött az önkormányzat áll". A nő a pénztárban elsorolta, hogy miféle állatokat lehet ott látni, mire én alighanem felkerültem a Hónap Látogatója falra azzal a kérdésemmel, hogy és tessék mondani, élnek? Ami mondjuk egy csöppet sem tűnt magától értetődőnek Hortobágy után, ahol viszont egyetlen állat sem élt, kivéve az éttermi légy, oszt jónapot. A többi ki volt tömve, nyomorultak. Na, és ott csináltak ilyen Tisza-tavi akváriumot, ahol a fejünk fölött úszkáltak a vizák meg a többi halak, az elég jópofa volt, meg láttunk vidrát, meg aranysakált, ami a toportyánféreg, de szerintem kamu volt, mert leginkább egy cuki kiskutyára hajazott, én nem tudom mit volt oda tőle annyira a Toldi Miklós. Aztán rövidesen agylágyulást kaptam a hőségtől, és visszamentünk a szállodába, de akkor már úgyis este volt.

Másnap reggel meg elrángattam szegény ateista Pét a görög katolikus templomba, misére. Először is hülyének nézett, mert ahhoz azért tényleg perverznek kell lenni, hogy egy három éve épült templomot akarjon az ember megnézni, de hát mit tudhatom én látatlanba, hogy honnan hozták az képeket az ikonosztázra, meg kell azt nézni. Másrészt meg amikor volt itt a Bartolomeiosz, a konstantinápolyi pátriárka, mármint nem Hajdúszoboszlón, hanem Beloianniszban, akkor marhára tetszett a mise, mert ugyebár ezek a görög katolikusok végigéneklik, és az akkor olyan volt, hogy legszívesebben odaálltam volna egy közvetítőkocsival, hogy a világon mindenki hallja, csodálatos volt. De sajnos akkoriban még a telefonomon sem volt hangfelvétel, meg semmi, a szalagos diktafon meg azért nem az igazi így hangminőségileg. Mondjuk azt azért sejtettem, hogy a pátriárka látogatása, meg egy sima mise között hanganyagban azért lesz némi különbség, de nem baj, úgyis azért mentünk nyaralni, hogy mást csináljunk, mint amit szoktunk. Hát görög katolikus misére például tényleg egyáltalán nem szoktunk járni, mondjuk másmilyenre se. A Pé nem igazán érezte magát otthon, de én nagyon élveztem. A dominus vobiscumnál elhúztunk.

Egészen a kálvinista Rómáig, ahol először azért nem tudtunk bemenni a Nagytemplomba, mert mise volt (némá, hát Szoboszlón már végeztek), aztán meg amikor jöttek kifelé, akkor ilyen veszélyesnek látszó fekete palástosok sora állt az ajtókban. Aztán meg azért, mert hazament az összes fekete palástos, majd pedig azért, mert évnyitó volt. Úgyhogy elmentünk inkább sütizni, meg a Déri múzeumba, ahol megnéztük a Krisztus trilógia két darabját, tetszett nagyon, a harmadik Szegeden van éppen. A teremőr gyanúsan hasonlított a Kósa Lajosra, kiskutya legyek, ha nem lesz belőle múzeumigazgató tíz éven belül. Aztán megnéztük az éppen aktuális kiállítást is, majd átmentünk a Modembe, és ott is megnéztünk egy szürrealista kiállítást, szerencsére volt klíma. Majd pedig ettünk pizzát a Vespa nevű pizzázóban. Debrecen egyébként nagyon szép, nagyvilági és jó hangulatú hely, látszik, hogy az embereknek van pénze, meg hogy tudnak élni, és van is hol. Nem is bánnám, ha a gyerekek oda járnának egyetemre mondjuk.

Aztán hazajöttünk, és most megint rajtunk van a post vacation blues, pedig anyám szilvás gombóccal várt minket, a gyerekek meg tök jól elvoltak nélkülünk. Legközelebb Pannonhalmára megyünk, mert tart még a SZÉP kártya.

Most pedig láthattok egy csomó képet rólunk, nagyjából a Facebook-ra önarcképet készítő emo-s tinik stílusában, soha vissza nem térő alkalom. A képeken látható nő írja a blogot:

A Hortobágy fotószobájában található kellékkel, vihihi

Hajunkban fütyül a szél

Másnap Debrecen, amott a főnixmadár

 Pé és a viza Poroszlón

 Vízibolha b@szki, bemutatták. Amúgy láttam papucsállatkát is a mikroszkóp alatt. Poroszló

 Háttérben a Tisza-tó élővilága

Hej, mostan puszta

Szóval így három és fél év után elmentünk a Pével kettesben, gyerek nélkül hosszúhétvégézni. Házassági évfordulónk is volt, meg minden, de az igazság az, hogy most kaptam meg az egyik munkám ellenértékeként a vauchert most akadt rá alkalmunk. Úgyhogy csupa olyan dolgot akartunk csinálni, amit gyerekkel nem.
Először is nem vágtuk ketté a napot délutáni alvással, ami szörnyen megviselt, délután ötkor már fogpiszkálóval támasztottam ki a szemhéjamat, hogy nyitva tudjam tartani. Meg volt spontán szex is, amiről ugye nem illik írni, de hát nekünk ez egészen új és csodálatos élmény, nekünk ilyen sose jutott még, minthogy amikor megismerkedtünk, Borcsi már egyéves volt.

Naszóval Hajdúszoboszló. A Karádi Hotelben laktunk, ami aranyos volt, családias, ragyogóan tiszta és új, és egyedül voltunk a wellnessben. A strandra nem jutottunk el, a városon hümmögtünk egy sort, panel, panel, panel. Amikor a Pé az ötödik kerületi berögződéseivel ekézte a helyi vendéglátást, mindig elmondtam neki szépen tagoltan, majd szótagolva, hogy Ke-let-Ma-gyar-or-szág. Amit Körmöspálcáson csak azért nem lát, és szokott meg, mert ha itthon van, akkor is a kétméteres betonkerítés mögött, és sose megy ki az utcára. Az emberek kínai ruhában járnak, a cukrászdák színvonala elképesztő. A Nelsonból, ami a hajdúszoboszlói puccos hely, seggel jöttünk ki, bár azt hiszem, félhangosan be is szóltam, hogy na húzzunk innen a f*ba, mert az öt perces toporgásunk alatt odáig se jutott el a három pincér, hogy köszönjön. Ahova meg beültünk, a hideg tejet dobozból öntötték a kávémba az asztalnál. Most nem azért, mintha itthon kézzel formázott Herendiből innám a kávét (bár igen, de ez nem miattam van, hanem csak Eta tehet róla, imádom), ilyet én vendéglátóhelyen doboz tejet még nem láttam soha. Étteremben meg nyilván akkor a nagyfazékban hozzák ki a levest, vagy mi?

Programnak azt találtuk ki, hogy első nap strand, második nap Hortobágy, harmadik nap Debrecen. Na most ebből ki is alakult a szignálunk: "Lenn a délibábos Hortobágyon", ami a legváratlanabb pillanatokban hagyta el a torkomat (jó hangosan, öblös hangon énekelve kell elképzelni), amire a Pé egy idő után már csípőből válaszolt, hogy "kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak". De ez a szignál még mindig jobb volt, mint a soproni nyaraláskor, amikor is a gyerekek cápás dalt kértek, és nekem csak a Neoton Família dala jutott eszembe, hogy: "de ha lesben áll egy cápa (áh, áh), áldozatra várva...", amiben az áh, áh-ot a Pé nyögte be mindig fejhangon, szóval ezt énekeltük napi nyolcvanszor, na ehhez képest a "Lenn a délibábos Hortobágyon" még istenes volt. Strand nem volt, de asszem, ezt már írtam.

A Hortobágy viszont szörnyű. Nekem amúgy semmi bajom az ilyen turisztlátványosságokkal, én készségesen nézelődök, forgatom a fejem jobbra meg balra (hello tourist, on the left side, hello tourist, on the right side), és én simán befizetek sivatagi beduin estre, ahol a beduin a helyi idegenforgalmi hivatal alkalmazottja, a vacsorát meg a Sharm-el-Seikh-i étteremből hozatják, mert most nekem nincs beduin barátom, sose látnék autentikust, ne fanyalogjunk, örüljünk, hogy itt vagyunk, de hát a Hortobágy az tényleg egy akkora kamu, hogy az elképesztő. Nemzeti park, a Világörökség része, ahol az ember gulyákat vár, meg ösztövér kútágast hórihorgas gémmel, ugyanakkor valójában csak egy múzeum az egész. Bemutatják, hogy mi az, ami nincs. Mindezt egy olyan falu közepén, aminek a neve Hortobágy, és az egészet reprezentálni lenne hivatott, ugyanakkor 1966-ban alapították mesterségesen. Szevasz ősi életmód, meg hagyományok. A lakosság nemád pásztorkodásból kínai kalapok és kancsukák árusításából él, 1700 főről beszélünk. A táj az nekem nem olyan érdekes, én az Alföldön nőttem föl, nekem a kiégett fű az nem látnivaló, hanem evidencia.

A múzeumok kicsit izék, törött ujjú bábuk és kitömött állatok vannak mindenhol, aminél már csak a beteg állatok rosszabbak, tömegével láthatók a madárkórházban. Onnan gyorsan el is menekültem, nem vagyok ilyen mimóza lélek, de a szag, az borzasztó volt. Megnéztünk minden kiállítást. A hagyományos mesterségek bemutatóján jót röhögtünk a fitos orrú mézeskalácsos menyecskén (képünkön), aki elektromos Wertheim keverővel készítette a tésztát, amit mondjuk nem nagyon értettünk itt a pusztában. Szerencsére a Pé megtalálta hozzá a konnektort is a falban, Prodax volt.
A Nagycsárda viszont kifogástalan, komolyan. Az étel remek, fantáziadús és autentikus (nem keltették azt a benyomást, hogy a pusztai népek száz éve húst ettek hússal, a "Hagyományos ételek" cím alatt legfeljebb pörcös tészták voltak, nem krumpli-husi, vagy ilyesmi. A kiszolgálás megfelelően figyelmes és udvarias, a pincérek ismerték az étlapot, tudtak ajánlani. Az adagok persze akkorák, hogy az elfelezett adag tárkonyos szürkemarha levestől mindketten jól laktunk, a káposztás cvekedlivel tálalt kacsasültnek is csak a felét tudtam megenni, a desszert ugrott. A cigányok hibátlanul zenéltek, és nem tolakodtak. Azért kaptam egy dalcsokrot én is, ami mondjuk nem tetszett, de minden más szám igen. Így jár, aki nem mondja, hogy mit akar, de most Balázs Elemér Groupot csak nem kérhetek hegedűre meg cimbalomra alkalmazva. 
Aztán megnéztük a Kilenclyukú hidat, nem lehet rajta gyalog átmenni, csak kocsival.
Hangulatilag úgy az egész nekem némileg Tadzsikisztán volt, töredezett beton járdák, lepattant, törött ujjú, harminc éves bábuk, kiszáradt növényzet, hát nem élnék a Hortobágyon. Az ivóvíz meg rettenetes, először azt hittem, hogy elromlott a vezeték, azért sárga, de mindenhol az volt, és bűzlött. Mondta is az egyik helyi lakos, hogy ők ezt nem isszák meg, nem bírják. Amúgy be van vizsgálva, nem veszélyes az egészségre, csak ihatatlan, na. És ami az extrahorror, az az oktatás.Van egy iskola és óvoda kollégiummal. Tavaly 17 bentlakásos óvodásuk volt, a szülők a tanyavilágban élnek. Most egyébként az van, hogy ma van az Ákos első napja az óvodában, és röhögve, Borcsival kézen fogva mentek be a csoportba, de nekem így is mintha kitépték volna a szívemet. Milyen lehet akkor egész hétre beadni a hároméves gyereket az oviba úgy, hogy eztán már mindig így lesz? Borzalom. És mindenki azt mondta, hogy lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek jobb is így. Ezt én nem nagyon értem, ha tanya van, akkor ennivaló van, répa, krumpli, gyümölcs, csirke biztos van otthon, meg ott van anya is, mi kell még egy háromévesnek? Na mindegy, ezen inkább nem is gondolkozom.

Aztán továbbmentünk Poroszlóra, ahol a fejünk fölött úsztak el a méteres vizák, de ez már egy másik poszt lesz fotóval, mert most sok az elmaradásom, hiába, kiestem három napra, be kell hozni.

Munkahelyi klíma

Kalib: - Nézd már, olvastátok, hogy találtak egy bolygót a "lakhatósági zónában"? Kár, hogy akkor is csak négyezer-kilencszáz év múlva érnénk oda, ha fénysebességgel közelítenénk felé.
Vágó fiú: - Én biztos odaérnék!
Szerkesztő lány: - Hogy? Tudsz egy rövidebb utat légvonalban?

A kézenfekvő megoldások mindig lenyűgöznek

Kéményseprő: - Hát igen, idén sem lesz könnyebb a tél.
Kalib: - És a gázár, az hagyján, kit érdekel, amikor itt a fa. A hús viszont úgy megdrágul, hogy csak pislogunk majd.
Kéményseprő: - Ja, hát az nekünk nem gond.
Kalib: - Miért? Vegetáriánusok?
Kéményseprő: - Nem, most vettünk hetven csirkét, ott kavarnak az udvaron.
Kalib: - Jaaaaaaa!

A kisvárosi alternatív energia-hordozókkal kapcsolatban

Azt mondja a szomszéd csávó, hogy van neki egy házi energiamezeje.
A kertje végében, a susnyásban van valami faféle, ami évente négy métert tud nőni. Ezt minden évben levágja, meg szerzett hozzá egy aprítékoló gépet, azon áttolja az ágakat, meg szerzett valahonnan egy spéci kazánt is, amit ezzel az aprítékkal etet. A fűtési költsége így a mínusz 25 fokos teleken is a nullához konvergál, a fosszilis energiahordozók meg bekaphatják.
Mondjuk az ilyeneken azért szoktam dobni egy hátast. És mi a francért nincs minden kertes ház végében egy ilyen mini energiamező, a helyi kisgép kölcsönzőnek meg öt ilyen aprítékolója? Csak a klíma a francba, az van, meg a hatvanezres fűtésköltség havonta, az.

Bemelegítés*

Van a Pének egy kollégája, a neve Körte Tibor. A múltkor meglátogattak minket, és végtelen jófejségük bizonyítékaként körtés Tibi csokit hoztak a gyerekeknek, szétröhögtük magunkat (nekünk meg Mavrodaphnét, hát ez se rombolta a népszerűségüket).
Van nekik egy elég friss gyerekük is, Körte Szonya, aki most már nyilván nagydarab, van vagy három hónapos is, de akkor még csak egy pár hetes kismacska volt, a gyerekek imádták. A kisbaba születésére való tekintettel a látogatásuk alkalmával átpasszoltuk nekik a nemrég visszakapott babaruhákat azzal a feltétellel, hogy nem adják vissza soha**.

A minap Ákosra fel akartam adni az egyik kisgatyáját, ami egy rendkívül sikeres darab, nagyjából egy éves korában nőtt bele, és azóta jó rá. Gondolom, megunhatta, vagy valami, mert ezúttal hangosan tiltakozott ellene. Én meg biztattam, hogy nézze csak, milyen szép ez a gatya, jó kis halacskák vannak rajta, vegye már föl, nem járhat egész nap lógó pöccsel. Láttam, hogy töri a fejét a kibúvón, gondolom, felderengett neki, hogy mi lesz a kinőtt ruhákkal, majd kibökte:
- Ez már kicsi rám! Odaadjuk a Körtefejű Kisbabának!


* mert ma alighanem sokat kell írnom, ez egy ujjgyakorlat volt most
** mert ugyebár részünkről a családalapítást befejezettnek tekintjük

A szoknyák és telefonok közötti összefüggéssel kapcsolatban

Jelenleg mindent egybevetve 23 szoknya van a szekrényemben, ebből háromnak van zsebe. És még csodálkoznak a férfiak, hogy a nők sosem veszik fel a mobiljukat!

Fiúgyerek

Ákos: - Anyaaaa!
Kalib: - Reggelizem!
Á: - De találtam valamit!
K: - Tessék, kisfiam.
Á: - Találtam egy dobodácsot (sic!)... de már agyonnyomtam.

Paradicsompálinka az van-e már?

Termőre fordult a paradicsom, ami azzal jár, hogy napok óta agyhalott üzemmódban paradicsomlevet főzök be. Nem fogy, úgy látszik napról napra több van, érik, terem, anyámnál is, azt is én csinálom.
Most értettem meg, hogy miért fontos az adómentes pálinkafőzés a magyarnak. Merthogy mijafaszt csináljon most az, akinek a húsz tő paradicsoma mellett ráadásul van még egy szilva-, vagy barackfája is?

Politikus lesz

- Bunika, miért locsoltad le az Ákost slaggal, hogy nyakig vizes lett?
- Mert nem futott el elég gyorsan... És különben is, ő akarta!

Mostan színes tortákról álmodom, ugyanis fogyókúrázok megint

Egyébként elég gáz az, hogy Updatenorbi éppen a cukormentes ország tortáját találta megfelelően érdekes és penetráns témának ahhoz, hogy szőnyeg alatt legyakja Paleoszendi Gábort. Háború van, kérem, levezetem.

Mert ugye a cukormentes torta édesítői a paleókonyha jól ismert kellékei, xilit, eritritol, ilyenek, ami Norbi szerint marhára nem cukormentes, át vannak verve a cukorbetegek. Nehogymá' a paleót népszerűsítsék országosan, miénem a norbiupdatet - gondolja egyébként valójában szerintem. Az egészben persze az a vicces, hogy Norbi, bár leszólja ezeket az édesítőket, Update1 megjelöléssel, saját márkás termékként árusítja. A xilitet Nyírédes néven, az eritritolt pedig Cukor Zéróként - utóbbi név ugye elég beszédes, jelzi, hogy szénhidrát és kalória tartalma a nullához konvergál.Hazudik ő.

De hát azért Szendi Gábort sem kell félteni, ő is beszólogat a saját honlapján, csak hát ő annyira unortodox (eretnek), hogy vele senki se foglalkozik, vagy legalábbis kevés orvost kent meg eddig ahhoz, hogy mögé álljanak tudományosan. Mondjuk nem csoda, aki naponta háromszor kirohan a jelenleg folyó orvoslás ellen, az tényleg nem számíthat az orvostársadalom támogatására. Nem úgy Norbi, akinek a termékeit egyenesen Pados Gyula, főfogyidoki ajánlja nagy hangon.

Azzal Szendi Gábor is tisztában van, hogy a paleó konyha alapanyagai kb. megfizethetetlenek. Mert azt senki se tudja hosszú távon tartani, hogy nem eszik kenyeret meg tésztát kilónként kétszázért, és nem ehetsz tűzoltásként egy zsömlét húszért, helyette lacikonyhára kell menni húst tolni ezerötszázért. A cukor ugye tilos (kilónként háromszázért), a mesterséges édesítők nemkülönben, de itt van a jó xilit, vedd meg háromezerhatszázért, a hülyének is megéri. És akkor jön Norbi, aki a xilitet felüti egy százalék szukralózzal, amitől rögtön negyedannyi kell belőle - fele áron. Nagy bizniszmen a Norbi. A vevőnek is megéri, meg neki is. Látja ám ezt Szendi Gábor, le is stoppolja a hithű paleósoknál a nagy bizniszt, itt a cikk, ami arról szól, hogy a mozgástól még soha senki nem fogyott le, a meghackelt nyugati étrend viszont rendkívül káros az egészségre. Lásd fehérjéből készült lisztek - amik a norbisütik fő alapanyaga. Úgyhogy oda-vissza megy most a pofozkodás, rendkívül izgatottan várom a következő Szendi Gábor hírlevelet. Az egrestortát megkóstolom, de megcsinálni nem fogom, mert  ilyenkor már nincs egres, bocs.

A cukros ország tortája marha finom, muszáj volt megenni sajnos. 

Bár lehet, hogy ezek ketten nem is egymás ellen küzdenek, csak nekem van összeesküvés-elméletem máma.

Ország tortája 2012 - feladvány

És az megvan már, hogy az idei Ország tortája, a Szabolcsi almás máktorta receptje úgy kezdődik, hogy 1,6 kilogramm tojásfehérje?
Jó-jó, a recept három tortára van megadva, de akkor most hány tojást is kell vennem, ha egy tortát akarok megsütni?

Már meg sem lepődünk

Vajon mit gondolhatott rólam a fogorvos, amikor mondtam, hogy a lyuk, ami miatt bejelentkeztem hozzá, hát az tulajdonképpen eltűnt, de ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg, mi újság, hátha találunk valamit?

(Nem talált semmit, azt mondta, hogy "szép kis fogaid vannak".)

A nyaralásunkkal kapcsolatban

Pedig az van, hogy keresgélem a szavakat napok óta, de egyre távolabb kerülök egy normális poszttól, mivel szerintem úgysem tudnám rendesen visszaadni, hogy mi volt. Elképesztően jó volt, na.
Voltunk a Bakonyban Etáéknál, akik a mi szerelmetes barátaink, és békés művészemberek, és akiknél éppen kulminált a kecsketej projekt.
Az úgy volt, hogy Eta nem hisz a tehéntejben (ahogy mondjuk a húsban, meg a cukorban sem), ezért tavaly vásároltak egy kecskét. Építettek is neki karámot, meg minden, aztán egyszer csak a kecske tüzelni kezdett.
Ekkor Attesz a nyakára kötött egy pányvát, mármint a kecskéére, nyilván, és elvezette a bakkecskéhez. Hamar  beteljesült a szerelem, tíz perc múlva már otthon voltak, és akkor izgatottan várták, hogy lesz-e kiskecske.
Lett kettő is, Picimici, és Norman Price, ahogy azt KisAtom, a Pojival egyívású kisfiuk (hivatalosan ugyanarra a napra datálódik a terhességünk kezdete) elnevezte őket.
Aztán szegény Picimicit elvitte egy torokra mért darázscsípés. A porhüvely felét elboltolták a szomszéddal tojásért, a másik fele a mélyhűtőben pihen, mert Attesz viszont hisz a húsban. Norman Price viszont továbbra is szívta az anyja csecsit, úgyhogy a háziaknak nem maradt kecsketej.
Pucolták volna el a háztól nagyon a gödölyét, de senkinek sem kellett, kivéve Bürger(meister) Józsinak, a polgármesternek, de ő is csak ígérgette, hogy jön érte, de nem jött.
Attesznál végül az egyik nap betelt a pohár, és elment a kocsmába, hogy felajánlja a kecskét. Jelentkezett is érte az egyik közmunkás asszony, jött is a kolléganőjével felmérni a terepet. Kicsit bizonytalanul nézegették az állatot, parázs vita alakult ki, hogy tejes gidaként jobb-e a húsa, vagy táplálják-e még tovább, de abban egyetértettek, hogy jó vásárt csináltak, ingyen kapták. Akkor elmentek, hogy hozzanak egy autót, mert mivel is vigyék el amúgy.
Pár perc múlva megjelent a polgárőrség egyik gépjárműve, amibe betuszkolták Norman Price-t. Mici, az anyaállat úgy fél percig még mekegett utána, de aztán elfelejtette, mi történt, Borcsit meg azzal vigasztaltuk, hogy előkelő állást kapott a Norman, megy a Sobri Jóska kalandparkba a kecskesimogatóba, aranyvilág jön rá.
Azóta valóban van kecsketej, napi három liter. A fejés nagy vonalakban a következőképpen zajlott: A Pé fogta a kecske hátsó lábait, Eta a fejénél énekelt Borcsi kifejezett kérésére, Attesz pedig fejt lelkesen. A gyerekek és én a karám deszkái mögül figyeltük érdeklődve a fejleményeket.
Ezen kívül voltak még egyéb izgalmak is, borjúpörkölt, meg kalandpark, ahol Borcsi már a nagygyerekes pályákon csatolta magát önállóan, a fejem fölött két méterrel, én meg csak totyogtam alatta, mint a tojógalamb, a kezemet tördelve, jajistenem, az egyetlen szépséges kislányom, mi lesz, ha leesik. Persze nem esik le, azért van a beülő, és azért csatol. Nagyon büszkék voltunk rá, ő pedig nagyon lelkes. Meg volt strandolás, Etával visítva csúszdázás, röhigcsélés, bányamúezum tonnás vasakkal, ahol mindent meg lehet rángatni, és minden gombot meg lehet nyomkodni, és mindent ki lehet próbálni. A kapus hapsi (aki megkérdezte, hogy voltunk-e már itt, mire közöltem, hogy igen-igen, harminc éve) még biztatta is őket, hogy csak nyugodtan, nyugodtan, tőle akár haza is vihetjük a gépeket, de arra azért kevés az esély, mert az ember mégsem lop el műemléket, sem tonnás vasakat, csillére meg nincs már szükségünk, mert befejeztük a szaporodást, és nincs kit ringatni benne. Ez egyébként régi bányászvicc, mármint hogy a bányászok gyerekét bölcső helyett csillében ringatták. És megnéztük a kőzet- és őslénytárat, meg kirándultunk Csingervölgyben, és szedtünk Szent László pénzeket, aminek a legendáját nem mondom el, valójában pedig 40-50 millió éves óriás egysejtűek (eukarióták) megkövesedett maradványai. Jó sok van belőlük, pedig gondolom mindenki visz haza egy marékkal. Szóval marhajó volt. Ja, és ettünk házirétest is, tökös-mákost, és Eta nyújtotta a saját két aranyat érő kezével, és tudnék még mesélni, de most el kell vinnem a Masnit az állatorvoshoz generálszervizre.
Ja, még a Sopron. Ott meg a Muckon laktunk a Moha panzióban, amin eleinte teljesen ledöbbentünk, mert valami elképesztően lepattant volt. Aztán kiderült, hogy csak a mi szobánk ilyen, a többi gyönyörű, csak ez kicsi, zsúfolt, és hát nem nagyon találták el a fal színét, ezért volt nagyon béna az összkép. Vigasztaltuk magunkat, hogy mi most a hegy tetején vagyunk, gondoljunk arra, hogy valami síházban vagyunk, vagy Erdélyben, vagy ilyesmi. Aztán kiderült, hogy séfbácsi olyan ételeket tud készíteni (pl. vargányás szarvassült), amiért máris érdemes volt idejönni, és az egész valami elképesztően otthonos, és barátságos légkört árasztott, beleértve a két kutyát és a három macskát is, amik ott sütkéreztek naphosszat a vendégek közt a teraszon. Nem volt semmi karót nyelt, uncsi wellness-szálló hangulat, csak béke, meg fák és madarak, meg az olimpia, már amikor bejött a tévéadás, mert ott azért az sem egyértelmű. Egyébként a legjobbkor mentünk, itthon 39 fok volt, Sopronban meg 25, a Muckon meg 20. A programok úgy kezdődtek, hogy belaktunk az út szélén érő feketeszederből, aztán leereszkedtünk a hegyről. Találkoztunk barátokkal, strandoltunk, kirándultunk, szedtünk kellékeket az adventi koszorúhoz, voltunk Ruszton, Fertőrákoson, és a Károly-kilátónál, szóval nagyon jól éreztük magunkat.
Csak sajnos vége van, és most itt a nihil, ami a nagy örömök elmúltával tartja sakkban az ember lelkét. Mert még nincs kedvem rápörögni az ovikezdésre, meg semmire. De azért mégiscsak van hozadéka, olyan szépen kisimultunk, lenyugodtunk, hogy mostanában semmi sem tud kihozni a sodrunkból. Már-már olyanokat mondunk, hogy "milyen jók a mi gyerekeink", ami egyrészt ugyan hajaz a valóságra, mert tényleg komolyodtak valamennyit, ami a korral jár, de mégis inkább arról van szó, hogy sokkal békésebben viseljük és kezeljük a próbálkozásaikat. Amúgy meg éppen belehalni készülök, hogy már megint nincsenek velem, hanem bölcsi-oviban vannak (Poji reggel keservesen sírt, hogy nem akar menni), mert most már tényleg annyira jó fejek, hogy nem szívesen adom őket, de hát sajnos vannak bizonyos kényszerítő körülmények, úgy is, mint munka, miegymás.

Fotók

Gépesített hadosztály

 

Sobri Jóska, és a múzsa csókja

Előtérben a gyerekek kukoricát majszolnak, háttérben pedig a bizonyos csúszdák

 Bányatűzoltópumpa

 Muzeális bányagép

 Borcsi szédítő magasságokban mász

 Ákos közben nyulat vegzál

 Ruszt, főtér

 Micitúrókrémes kenyér

 Ez pedig a kilátás a soproni panzió erkélyéről

 Nyári bobozni mentünk ugyan

 Ruszt, Borcsi, meg a horgolt fazokni

 További Ruszt

 És még egy kis Ruszt

 Valamint Ruszt,

 Ruszt,

 és Ruszt

 És még egy kis Ruszt

 Ruszt volt már?

 Aham.Ez pedig már Fertőrákos, háttérben a mangalicák