2011. augusztus 10., szerda
Valami hiányzik
Tegnap meg kipróbáltam a zumbát, amivel kapcsolatban annyi megjegyezni valóm van, hogy egyébként jópofa meg vicces edzés, de én ilyesmit legalább öt tequila után szoktam csak csinálni, úgyhogy most nem tudom, hogyan tovább.
2011. augusztus 8., hétfő
A tócsák meg csak gyűlnek
Nagyon úgy látszik, hogy megint igazam volt, amikor azt írtam, hogy a gyerek szobatisztaságán fáradozni az önsorsrontás csimborasszója. Szívatott a fiam, na, pedig én aztán tényleg rábíztam a dolgot, nem sürgetem, nem vegzálom, mondjuk néha kedvesen megkérdezem, hogy van-e kedve bilire ülni, de ha azt mondja, hogy nem, akkor huhh, ezt megúsztuk.
Nos, Ákos ma reggel úgy ébredt, hogy bibííííí, bibííííí. Ami bilit jelent, ez határozottan egy hasznos és új szava, (meg ott van még az ÉN, mint új szó, ez az "egyedül" szinonimája, és annyit jelent, hogy kezed elveszed onnanköcsög, vagy visítok). Ráültettem a gyereket a bilire, betömködtem a pöcsöt, nehogy mellémenjen, persze hiába. Ákos készségesen belemellépisilt, feltöröltem, majd próbáltam rá pelenkát adni, mert ez a gyerek, én nem tudom hol tárolja, biztos dupla hólyagja van, vagy valami, de akárhányszor képes belepisilni a bilibe, majd öt percen belül végighugyozni a lakást szőnyegestől, kanapéstól.
Na de ma új rezsimet talált ki, sőt még manőverezett is egyet az érdekében. Először is közölte, hogy nem kell pelenka, majd még fél óra múlva se eresztett sehová egy fia tócsát sem. Halleluja, lelkesen felrobogtam egy thomasos alsógatyáért, és ünnepélyesen ráhúztam a kis fokhagymaseggére. Új időszámítás kezdődik, fiam, akkor gatyát hordasz mától. Mondanom sem kell, a következő percben Thomas már nedves volt elöl, de sebaj, mert gyorsan ráültettem a gyereket a bilire, amit telepisilt, majd felrobogtam egy micimackós alsógatyáért, hogy újabb két percen belül ronggyá pisálja azt is.
Nos, a napom további része úgy alakult, (miközben egyébként a nővérem két gyerekére is én felügyeltem, illetve ebédet főztem), hogy vagy a bilin ülő Ákost szórakoztattam, vagy pisit töröltem a lakás különböző pontjairól, illetve pisis alsógatyát mostam, (változatosságnak meg a kertben nagy számban tenyésző, amúgy mérgező leánderek megtépázásáról próbáltam lebeszélni őket).
Aztán egyszer csak megelégeltem, hát hülye vagyok én? Két vállra fektettem a delikvenst, felcsatoltam rá a jó Pamperts-t, és rohadtul elégedett voltam magammal, ezt a problémát mostmegoldottuk elnapoltuk, és már éppen levetettem volna magamat a kanapéra, amikor észre vettem egy gyanús foltot a nővérem négyéves fiának a gatyáján. Kedvet kapott, na.
Töröl, átöltöztet, gatyát mos, király.
Hát ilyen szép nap volt ez a mai. És még örüljek, hogy nem kakit kent szét az én kisfiam a lakás különböző pontjain, valamint ne nyekeregjek, mert mennyivel rosszabb lenne, ha valamiért sürgős/fontos lenne a szobatisztaság, na akkor biztos nem ilyen kacarászva mesélném a sztorit. Szóval végül is még mindig aranyjó dolgom van nekem, tudom, de nem kell irigykedni, mert híztam másfél kilót.
Nos, Ákos ma reggel úgy ébredt, hogy bibííííí, bibííííí. Ami bilit jelent, ez határozottan egy hasznos és új szava, (meg ott van még az ÉN, mint új szó, ez az "egyedül" szinonimája, és annyit jelent, hogy kezed elveszed onnan
Na de ma új rezsimet talált ki, sőt még manőverezett is egyet az érdekében. Először is közölte, hogy nem kell pelenka, majd még fél óra múlva se eresztett sehová egy fia tócsát sem. Halleluja, lelkesen felrobogtam egy thomasos alsógatyáért, és ünnepélyesen ráhúztam a kis fokhagymaseggére. Új időszámítás kezdődik, fiam, akkor gatyát hordasz mától. Mondanom sem kell, a következő percben Thomas már nedves volt elöl, de sebaj, mert gyorsan ráültettem a gyereket a bilire, amit telepisilt, majd felrobogtam egy micimackós alsógatyáért, hogy újabb két percen belül ronggyá pisálja azt is.
Nos, a napom további része úgy alakult, (miközben egyébként a nővérem két gyerekére is én felügyeltem, illetve ebédet főztem), hogy vagy a bilin ülő Ákost szórakoztattam, vagy pisit töröltem a lakás különböző pontjairól, illetve pisis alsógatyát mostam, (változatosságnak meg a kertben nagy számban tenyésző, amúgy mérgező leánderek megtépázásáról próbáltam lebeszélni őket).
Aztán egyszer csak megelégeltem, hát hülye vagyok én? Két vállra fektettem a delikvenst, felcsatoltam rá a jó Pamperts-t, és rohadtul elégedett voltam magammal, ezt a problémát most
Töröl, átöltöztet, gatyát mos, király.
Hát ilyen szép nap volt ez a mai. És még örüljek, hogy nem kakit kent szét az én kisfiam a lakás különböző pontjain, valamint ne nyekeregjek, mert mennyivel rosszabb lenne, ha valamiért sürgős/fontos lenne a szobatisztaság, na akkor biztos nem ilyen kacarászva mesélném a sztorit. Szóval végül is még mindig aranyjó dolgom van nekem, tudom, de nem kell irigykedni, mert híztam másfél kilót.
2011. augusztus 7., vasárnap
Amióta megvan, sokkal többet röhögünk
Borcsi a strandról hazafelé jövet az autóban:
- Akkor most csináljuk azt, hogy én eléneklem a Csingiling dalt, anya elénekli a strandolós éneket, a Poji azt, hogy Hatan vannak a mi ludaink, apa meg verseket mond, jó?
Esti mese alatt a kanapén közrefogjuk őt a Nagyanyóval. Magához húzza a fejünket.
- Nagyon szeretlek titeket, téged is anya, meg téged is Nagyanyó, és magamat is.
Elalvás előtti dajkálás következik, felugrik az ölembe, és teljes erőből tarja magát.
- Nagyon rendes vagyok, tartom magam, segítek neked dajkálni. Csak így sajnos eltörik a lábam.

2011. augusztus 6., szombat
Az idegen tollakkal ékeskedés, majd csúnya lebukás esete
A minap elmentem egy has-láb-popsi party-ba, ami a nevével ellentétben nem valami szexparty, hanem egyfajta edzés a fitnessben. A hasonlóság annyi, hogy itt is lihegnek és izzadnak a lányok, de asszem itt a vége. Nem mintha tudnám, hogy milyen egy szexparty, csak elképzelni tudom, na mindegy, ebből már nem jövök ki jól. Na, lényeg, hogy a fitnessben én általában a Pé valamelyik versenyen szerzett pólóját szoktam hordani, mert nekem nincs megfelelő hosszúságú sportos pólóm, és azt olvastam a Velveten, hogy a tevepata ciki, hát jól van, akkor eltakarom.
Szóval tegnap is bevillantam az izmos testemen feszülő cicanadrágban, és a felsőtestemen lötyögő Murutyka* Maraton 2009 feliratú pólóban, tisztára úgy néztem ki, mint egy sportoló. Vagy legalább is mint aki 2009-ben még maratonokat futott, én persze sosem, de azt itt nem tudják. Aztán hozzáláttunk a has-láb-popsi partyhoz, majd úgy a tizenkettedik perc magasságában úgy éreztem, hogy menten letörik a lábam, és mingyá' meghalok, úgyhogy a teremben elsőként, a maratonfutónő bokámról diszkrét sercegéssel letéptem a lábsúlyt. Kicsit feszengtem, hogy a többiek mikor fognak követni, remélem, mindjárt, de basszus, soha! Egyik se vette le, hanem abban nyomták még a hasat is, őrület. Kb. akkor nyugodtam meg, amikor az óra végén lazán megtörölköztek, ittak két korty vizet, majd teljesen természetes mozdulatokkal átsétáltak a spinning terembe, helló, most jöttünk csak bele igazán. Én persze már a hajhagymáim mellett is levegőt próbáltam venni, sikertelenül.
Na ezek után állt fel bennem az igény egy saját, rendes fitness felsőre, el is mentünk a Decathlonba beszerezni egyet, sikerült is találni, amiből sajnos a negyvenes lógott, a harmincnyolcas méret viszont kicsit szorít mellben. Mellben, engem! Hát ez fölöttébb izgalmas, minden esetre mivel kicsit hiú vagyok (tudom a férjem maratonos pólói nem ezt tükrözik, de azok legalább villogósak, az első lábsúly letépésig), természetesen a harmincnyolcast vásároltam meg. Ezek után kíváncsi vagyok, hogy mivel túl nagy levegőt nem tudok venni, oxigénhiányos állapotban hogyan fogom végigcsinálni az edzéseket. Mindazonáltal a próba során (mivel betétes fitness felsőt melltartó nélkül próbál az ember) felmerült bennem az igény, hogy megcsináltassam a melleimet.
Lássuk csak, elkezdtem tornázni, felmerült az igény, hogy vegyek egy fitness fölsőt, majd fitness fölső vásárlása közben igényem támadt a mellnagyobbításra, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a vége.
Csak úgy megjegyzem, hogy amikor a címkéket kezdtem el begépelni, "test" helyett véletlenül "rest"-et írtam. Az ujjam hazudik.
* természetesen nem Murutyka, hanem más, csak nem árulom el.

2011. augusztus 4., csütörtök
Kaktuszvirág
Az mekkora királyság már, hogy egy kattintással el tudom küldeni a blogomba a fotót, amit a tegnap estére kinyílt négy kaktuszvirágról készítettem (Hanna (4) szerint ez esemény meghatározása: kikelt a kaptusz)?! És az mekkora királyság lenne már, ha értékelhető fotót lehetne készíteni a telefonommal, nem ilyen pixeles szart?!

2011. augusztus 2., kedd
Nyafogni is szoktam néha
Azt leszámítva, hogy ebben a városban (Körmöspálcás) soha semmi nem történik, egész jól elvagyok. Alighanem azért, mert ismerlek jómadár, nem is várom, hogy bármi történjen, erről szomorú szívvel lemondtam, amikor ide költöztünk, amúgy meg amióta gyerekeim vannak, pont volt időm leszokni róla, hogy ott legyek, ha bármi is történne. Persze itt úgyse fog.
Sopronban az volt a jó, hogy ott akkor is izgalmas volt az élet, ha nem történt semmi. El lehetett menni Fertőrákosra, vagy Ausztriába, az erdőbe, vagy csak a belvárosba, és máris jó volt. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert a valóság az, hogy szörnyen.
De azért itt is vannak jó dolgok, ma például egészen elképesztően gyönyörű fények voltak naplementekor, mintha villanyt gyújtottak volna a teraszon, hú; és vettem őzlábgombát a piacon, meg házi parenyicát, amúgy termelői kecskesajt is volt, csak későn láttam meg, és nem tudok olyan gyorsan váltani agyban. Majd legközelebb, úgyis ismerem a gazdát, épp a minap adtam el neki pár hektár földemet birtokegyesítési céllal, nem kamuzok. Ja, és még az is vicces, hogy egy csomó helyen pont ugyanazokat az arcokat látom, mint 20 évvel ezelőtt, beszarás, hogy lehet egy munkahelyen 20 évet lehúzni? Nekem még egy városban se ment több tíznél, azt is megszakításokkal. Leszámítva a szülővárosomat, de arról nem én tehetek, gyerek voltam.
Egyébként az illatok a régiek, reggel nagyon friss és finom a levegő, de ahogy Sopronban a záptojás szag, úgy itt is van azért alkalmanként odőr, ami így orra minden bizonnyal valami disznóhizlaldából jön, blöá. Szerencsére nem túl gyakran fúj arról a szél, de ha igen, akkor az penetráns. Meg ezen kívül főleg árvíz van heti rendszerességgel, ma például már majdnem vettem egy gumicsizmát a kínaiban, de végül megálltam, és csak Ákos kapott cuki esőköpenyt. El tudtok képzelni egy manót? Na, pont úgy néz ki benne, földig érő köpeny, kapucni, muhaha. De legalább tutira nem lesz benne vizes a gyerek. Meg a hangulatok is ugyanolyanok lehetnének, mint régen, mert szerintem a hangulatokat a fények, a hangok és az illatok váltják ki, és azok semmit sem változtak nyilván, csak hát sajnos a kor mohája ráült a lelkemre, korántsem vagyok már olyan védtelen, érzékeny, és befogadó. Kár. Mostanában már inkább a hangulatok emléke jön elő, de azért az is valami. Hogy még megismerem. Meg emlékszem rá, hogy milyen volt ez akkor. És még az is jó, hogy a gyerekeim, az én kis lakmuszpapírjaim egyáltalán nem betegeskednek, nem vonulnak defenzívába, vagyis jól érzik magukat. Mondjuk ez nagy szerencse, mert különben mi értelme lenne az egésznek?
Meg arra is rájöttem, mert itt aztán van időm merengeni, (anyám is egy sztratoszférai lény, Föld hívja Anyát, Anya jelentkezz!, volt kitől örökölnöm, meg Borcsinak is), szóval rájöttem, hogy azt szerettem itt Körmöspálcásban, amikor a nyári reggeleken beszűrődött a nyitott ablakon a piacra menő-jövő nénik beszélgetése. Olyan szép hangjuk volt! A nénik még megvannak, egybeszabott, térdig érő egyenes ruhában bicikliznek, ami szerintem nem létezik, de ők megcsinálják, és az egész látványt egy ősz, dauerolt mikrofonfej koronázza meg, tök egyformán néznek ki mind a tízezren. Itt nem divat a kosztümös, fukszos, festett hajú, rúzsos szájú néni. Van még amúgy a háromnegyedes nadrágos néni-fajta, szintén manóféle, aki általában sokmilliós terepjárót vezet, ők a sikeres gazdák. És régen még voltak a fejkendős, sötétkék, barna, vagy fekete ruhás, nagyon öreg nénik, akik mínusz kettővel tekertek a biciklin, csomagtartóra erősített gyümölcsös rekesszel mennek a piacra, vagy hazafelé. Velük sajnos már nem nagyon lehet találkozni, kár, hiányoznak.
Egyre többen vannak viszont a retkes lábúak, vagy megszaporodtak az elmúlt tizenöt évben, amíg nem laktam itt, vagy elszoktam tőlük, azért tűnnek fel annyira. Őket nem annyira bírom.
Egyébként meg holnap megyünk Ildiékkel strandra, és már látom, hogy milyen rosszul fog esni a belépőért fizetendő sok ezer forint, amikor Schattendorfban ezt kb. a zsebünkben megbújó apróból kipengettük, 2 euró volt ugyanis a családnak.
Na, de ha ennyit nyafogok, miért nem takarodok vissza Sopronba?
És még a Bacardi-kólám is túl erősre sikerült, kénytelen vagyok felemelni a seggem, és lemenni a konyhába kóláért (light,bazmeg, light kóláért, hát élet ez?).
Sopronban az volt a jó, hogy ott akkor is izgalmas volt az élet, ha nem történt semmi. El lehetett menni Fertőrákosra, vagy Ausztriába, az erdőbe, vagy csak a belvárosba, és máris jó volt. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert a valóság az, hogy szörnyen.
De azért itt is vannak jó dolgok, ma például egészen elképesztően gyönyörű fények voltak naplementekor, mintha villanyt gyújtottak volna a teraszon, hú; és vettem őzlábgombát a piacon, meg házi parenyicát, amúgy termelői kecskesajt is volt, csak későn láttam meg, és nem tudok olyan gyorsan váltani agyban. Majd legközelebb, úgyis ismerem a gazdát, épp a minap adtam el neki pár hektár földemet birtokegyesítési céllal, nem kamuzok. Ja, és még az is vicces, hogy egy csomó helyen pont ugyanazokat az arcokat látom, mint 20 évvel ezelőtt,
Egyébként az illatok a régiek, reggel nagyon friss és finom a levegő, de ahogy Sopronban a záptojás szag, úgy itt is van azért alkalmanként odőr, ami így orra minden bizonnyal valami disznóhizlaldából jön, blöá. Szerencsére nem túl gyakran fúj arról a szél, de ha igen, akkor az penetráns. Meg ezen kívül főleg árvíz van heti rendszerességgel, ma például már majdnem vettem egy gumicsizmát a kínaiban, de végül megálltam, és csak Ákos kapott cuki esőköpenyt. El tudtok képzelni egy manót? Na, pont úgy néz ki benne, földig érő köpeny, kapucni, muhaha. De legalább tutira nem lesz benne vizes a gyerek. Meg a hangulatok is ugyanolyanok lehetnének, mint régen, mert szerintem a hangulatokat a fények, a hangok és az illatok váltják ki, és azok semmit sem változtak nyilván, csak hát sajnos a kor mohája ráült a lelkemre, korántsem vagyok már olyan védtelen, érzékeny, és befogadó. Kár. Mostanában már inkább a hangulatok emléke jön elő, de azért az is valami. Hogy még megismerem. Meg emlékszem rá, hogy milyen volt ez akkor. És még az is jó, hogy a gyerekeim, az én kis lakmuszpapírjaim egyáltalán nem betegeskednek, nem vonulnak defenzívába, vagyis jól érzik magukat. Mondjuk ez nagy szerencse, mert különben mi értelme lenne az egésznek?
Meg arra is rájöttem, mert itt aztán van időm merengeni, (anyám is egy sztratoszférai lény, Föld hívja Anyát, Anya jelentkezz!, volt kitől örökölnöm, meg Borcsinak is), szóval rájöttem, hogy azt szerettem itt Körmöspálcásban, amikor a nyári reggeleken beszűrődött a nyitott ablakon a piacra menő-jövő nénik beszélgetése. Olyan szép hangjuk volt! A nénik még megvannak, egybeszabott, térdig érő egyenes ruhában bicikliznek, ami szerintem nem létezik, de ők megcsinálják, és az egész látványt egy ősz, dauerolt mikrofonfej koronázza meg, tök egyformán néznek ki mind a tízezren. Itt nem divat a kosztümös, fukszos, festett hajú, rúzsos szájú néni. Van még amúgy a háromnegyedes nadrágos néni-fajta, szintén manóféle, aki általában sokmilliós terepjárót vezet, ők a sikeres gazdák. És régen még voltak a fejkendős, sötétkék, barna, vagy fekete ruhás, nagyon öreg nénik, akik mínusz kettővel tekertek a biciklin, csomagtartóra erősített gyümölcsös rekesszel mennek a piacra, vagy hazafelé. Velük sajnos már nem nagyon lehet találkozni, kár, hiányoznak.
Egyre többen vannak viszont a retkes lábúak, vagy megszaporodtak az elmúlt tizenöt évben, amíg nem laktam itt, vagy elszoktam tőlük, azért tűnnek fel annyira. Őket nem annyira bírom.
Egyébként meg holnap megyünk Ildiékkel strandra, és már látom, hogy milyen rosszul fog esni a belépőért fizetendő sok ezer forint, amikor Schattendorfban ezt kb. a zsebünkben megbújó apróból kipengettük, 2 euró volt ugyanis a családnak.
Na, de ha ennyit nyafogok, miért nem takarodok vissza Sopronba?
És még a Bacardi-kólám is túl erősre sikerült, kénytelen vagyok felemelni a seggem, és lemenni a konyhába kóláért (light,
2011. augusztus 1., hétfő
További hírek a fitness teremből
Fitness-fronton az a helyzet most, hogy kezd rentábilissá válni a korlátlan bérletem, már amennyiben legalább 12-szer el kell hozzá mennem sportolni augusztus végéig, hogy megérje, és már háromnál tartok.
Azért ezt a sportolást nem kell annyira véresen komolyan venni, jó, szoláriumra meg cuki nacikra nem érvényes ugyan a bérlet, de például rögtön szelektáltam az elérhető órákat, TRX, spinning, Hot Iron kizárva, csak semmi megerőltetés, mert továbbra is az a terv, hogy másnap lábra tudok állni, és el tudom látni a gyerekeimet, márpedig egy Hot Iron ezt nem garantálná szerintem. Viszont beillesztettem az imaginárius órarendembe nem kevéslustatornát pilatest, ez fogja most helyettesíteni a tai-chit. Persze valójában nem helyettesíti, például a pilatesben sokkal inkább a légzésre kell figyelni, mint a mozdulat helyességére, de legalább az alapállás ugyanaz, és szintén nem tanácsos felhúzni a vállakat a fülekhez, mert akkor az edző rám ripakodik. Na jó, nem, hanem kedvesen szól. Különben ma éppen megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, meg laza, meg erős, és szépen csinálom, biztos sportoltam már azelőtt is. Hát, végül is volt rá példa. Az óriáslabdán való leesésmentes ücsörgést meg a múltkor gyakoroltam be Fittball órán, vagy hogy írják, és itt az idő, hogy nagyon komolyan megdicsérjem Rubint Rékát, akinek a húszpercesei csont nélkül felkészítettek az itten igénybevételre, gyakorlatilag izomlázam is alig van most, pedig nyomtam neki rendesen, ha már úgyis ott voltam a fitnessben.
És emellett még azt szeretném megtudni, hogy ha például összebarátkoznék egy szélsőjobbos valakivel, akkor két éven belül én is kedvet kapnék-e a szélsőjobboldalisághoz? Csak azért kérdezem, mert mielőtt megismerkedtem volna a férjemmel (sportoló, ugyebár), gyakorlatilag alig volt dolog a földkerekén, ami távolabb állt volna tőlem, mint a sport, úgy elméleti, mint gyakorlati síkon, ehhez képest most a saját sportolásomról blogolok, pedig még csak most lesz a harmadik házassági évfordulónk, hej, mondtam én mindig, hogy sose tudni előre, mit hoz az élet.
Na persze azt is hozhatja, hogy lejárom ezt a hónapot, és soha többé arra se megyek, de ez nem valószínű.
Ja, és még azt szeretném tanácsolni a fitness-be járó lányok egy jelentős százalékának, hogy hiába járnak hetente háromszor sportolni, ha utána vajas kenyeret vacsoráznak nokedlivel, mert igazából az tenne jót az alakjuknak, ha nem ennének annyi szénhidrátot. Csak nem merem nekik szemtől szembe mondani, mert ezek a lányok spinningesek, TRX-esek, meg Hot Ironosok.
Azért ezt a sportolást nem kell annyira véresen komolyan venni, jó, szoláriumra meg cuki nacikra nem érvényes ugyan a bérlet, de például rögtön szelektáltam az elérhető órákat, TRX, spinning, Hot Iron kizárva, csak semmi megerőltetés, mert továbbra is az a terv, hogy másnap lábra tudok állni, és el tudom látni a gyerekeimet, márpedig egy Hot Iron ezt nem garantálná szerintem. Viszont beillesztettem az imaginárius órarendembe nem kevés
És emellett még azt szeretném megtudni, hogy ha például összebarátkoznék egy szélsőjobbos valakivel, akkor két éven belül én is kedvet kapnék-e a szélsőjobboldalisághoz? Csak azért kérdezem, mert mielőtt megismerkedtem volna a férjemmel (sportoló, ugyebár), gyakorlatilag alig volt dolog a földkerekén, ami távolabb állt volna tőlem, mint a sport, úgy elméleti, mint gyakorlati síkon, ehhez képest most a saját sportolásomról blogolok, pedig még csak most lesz a harmadik házassági évfordulónk, hej, mondtam én mindig, hogy sose tudni előre, mit hoz az élet.
Na persze azt is hozhatja, hogy lejárom ezt a hónapot, és soha többé arra se megyek, de ez nem valószínű.
Ja, és még azt szeretném tanácsolni a fitness-be járó lányok egy jelentős százalékának, hogy hiába járnak hetente háromszor sportolni, ha utána vajas kenyeret vacsoráznak nokedlivel, mert igazából az tenne jót az alakjuknak, ha nem ennének annyi szénhidrátot. Csak nem merem nekik szemtől szembe mondani, mert ezek a lányok spinningesek, TRX-esek, meg Hot Ironosok.
2011. július 28., csütörtök
Egy kicsi mozgás
A rubintrékához szokott kis testem a minap alaposan megkívánta a sportot. Nagyjából egy hónapja nem csinálok semmit, mert amióta bekrepált a laptopom, oda a letöltött rubintrékám. Úgyhogy az lett a terv, hogy eljárok.
A dolgok tegnap kulmináltak, úgy éreztem, végem, berozsdásodtam, ez így nem mehet tovább. A sport jó, a sport fontos, jót tesz a testnek és a léleknek, meg ilyenek, de főleg bírja az ember a saját testét, amiről szerintem lemondani fasság, főleg ha egyszer már megvolt. Valamint hatalmasakat lehet utána héderelni, mármint ha az ember jól időzít, és a délutáni szieszta elején tornázik, na most ez ugrott, de hát minden nekem se jár (vagyis járni jár, csak nem jut).
Szóval mára gyűlt össze az erőm, és éreztem úgy, hogy muszáj elkezdeni, különben örök-élet-odázgatásba fullad a szépen induló amatőrsportoló karrierem, oszt megvénülök, meglöttyedek mingyá'. Úgyhogy el is mentem az interneten kinézett fitness stúdióba, ahová amúgy én már jártam úgy húsz évvel ezelőtt lelkesen, hát miből lesz a cserebogár! Állatira fölfejlődött, van egy csomó edzésféle, ilyen bringázós, meg pilates, meg TRX, azt se tudom mi az, meg van kettlebel, amit nem akartam elhinni, ágyúgolyó fogantyúval, azzal erősítenek, meg sok minden más. Szóval tetszett, és egész nap vannak órák (bár lehet, hogy ez tök normális, és mindenhol így van, csak nekem csoda itt Körmöspálcáson), és a hab a tortán, már amennyiben test/egészség kontextusban szabad szénhidrátot emlegetni, hogy olyan öt perc sétára van a házunktól. Királyság!
Na most én azt hittem, hogy én olyan különlegesen haladó néni vagyok, aki két gyerekkel, harminc fölött is eljár a sok fiatal közé, ki is tépkedtem az ősz hajszálaimat indulás előtt, hogy be tudjak illeszkedni. Azt azért sejtettem, hogy a smink az nem kéne, leolvad úgyis, ez nem tai-chi (ami szintén iszonyatosan hiányzik, de arról majd később), és milyen igazam volt, ha lenne tököm, az óra közepétől arról is folyt volna a víz. Na most ehhez képest a fitnessbe járó csajoknak legalább a fele magamfajta anyuka volt, a többségüket természetesen ismertem még gyerekkorunkból, úgyhogy nem egészen egy órát töltöttem ott, hanem pofázással együtt inkább kettőt, viszont megállapítottam, hogy kurvajól nézek ki, abszolút értelemben és relatíve is. Mondjuk a smink dobott volna a megjelenésemen, ahogy az is, ha nem vöröslik a fejem, de most mit várunk egy kondi mix óra után!
Az óra főleg stepből, meg egy csomó erősítésből állt, na hát a stephez állati hülye voltam, egy öt lépéses koreográfiát se tudtam megcsinálni rendesen, jobb láb, bal láb, áh,szarni bele, de kit érdekel, mert a harmadik perctől fülig húzódott a szám, vihihi, mozgunk, király! Az erősítés részben pedig köszönöm szépen Rubint Rékának a felkészítést, csont nélkül lenyomtam így egy hónap szünet után, és meg se kottyant. Mondjuk az volt a terv, hogy holnap lábra tudok állni, ami nem biztos, hogy összejön az izomláz miatt, viszont már kinéztem a holnapi órát is, és hát gyakorlatilag a minden napra valót, mert hát biztatásképpen egy korlátlan havibérletet vettem, hajrá! Ja, és az edző lány is nagyon meggyőző volt, meg szimpatikus is, és a recepcióban is normálisak voltak, és úgy általában mindennel meg vagyok elégedve. Van L-karnitinjük is amúgy.
Ami meg a fogyókúrámat illeti, hát nem mondanám, hogy nem eszem szénhidrátot, hanem inkább az a valóság, hogy igen, viszont csodákat művel, ha egy napig mégsem, és csak gyümölcsöt vacsorázom. Tornázni viszont nem fogyási céllal járok, ööö voltam, mert egy óra spinninggel kb. egy fél zsömlényi kalóriát lehet lefaragni, és akkor már szerintem egyszerűbb nem megenni azt a fél zsömlét.
Tai-chi fronton meg az a helyzet, hogy Körmöspálcáson egyáltalán nincs. Nem csak taoista, de semmiféle tai-chi, hanem legközelebb Pesten. Úgyhogy néha hadonászgatok a templomkertben, amikor a gyerekek a hibiszkuszok tövében molyolnak, de azt hiszem, Körmöspálcás népe egyáltalán nincs felkészülve a gyerekei feje fölött tai-chizást imitáló anyuka látványára, én pedig az önálló tai-chi gyakorlásra nem vagyok felkészülve, viszont utazásonként 3000 forintért alighanem inkább nem tai-chizom most Pesten. Szomorú. Na nem baj, majd öregkoromban, amikor (idő)milliomos leszek, visszatérünk rá.
Egyébként a témában itt a legviccesebb post ever.
A dolgok tegnap kulmináltak, úgy éreztem, végem, berozsdásodtam, ez így nem mehet tovább. A sport jó, a sport fontos, jót tesz a testnek és a léleknek, meg ilyenek, de főleg bírja az ember a saját testét, amiről szerintem lemondani fasság, főleg ha egyszer már megvolt. Valamint hatalmasakat lehet utána héderelni, mármint ha az ember jól időzít, és a délutáni szieszta elején tornázik, na most ez ugrott, de hát minden nekem se jár (vagyis járni jár, csak nem jut).
Szóval mára gyűlt össze az erőm, és éreztem úgy, hogy muszáj elkezdeni, különben örök-élet-odázgatásba fullad a szépen induló amatőrsportoló karrierem, oszt megvénülök, meglöttyedek mingyá'. Úgyhogy el is mentem az interneten kinézett fitness stúdióba, ahová amúgy én már jártam úgy húsz évvel ezelőtt lelkesen, hát miből lesz a cserebogár! Állatira fölfejlődött, van egy csomó edzésféle, ilyen bringázós, meg pilates, meg TRX, azt se tudom mi az, meg van kettlebel, amit nem akartam elhinni, ágyúgolyó fogantyúval, azzal erősítenek, meg sok minden más. Szóval tetszett, és egész nap vannak órák (bár lehet, hogy ez tök normális, és mindenhol így van, csak nekem csoda itt Körmöspálcáson), és a hab a tortán, már amennyiben test/egészség kontextusban szabad szénhidrátot emlegetni, hogy olyan öt perc sétára van a házunktól. Királyság!
Na most én azt hittem, hogy én olyan különlegesen haladó néni vagyok, aki két gyerekkel, harminc fölött is eljár a sok fiatal közé, ki is tépkedtem az ősz hajszálaimat indulás előtt, hogy be tudjak illeszkedni. Azt azért sejtettem, hogy a smink az nem kéne, leolvad úgyis, ez nem tai-chi (ami szintén iszonyatosan hiányzik, de arról majd később), és milyen igazam volt, ha lenne tököm, az óra közepétől arról is folyt volna a víz. Na most ehhez képest a fitnessbe járó csajoknak legalább a fele magamfajta anyuka volt, a többségüket természetesen ismertem még gyerekkorunkból, úgyhogy nem egészen egy órát töltöttem ott, hanem pofázással együtt inkább kettőt, viszont megállapítottam, hogy kurvajól nézek ki, abszolút értelemben és relatíve is. Mondjuk a smink dobott volna a megjelenésemen, ahogy az is, ha nem vöröslik a fejem, de most mit várunk egy kondi mix óra után!
Az óra főleg stepből, meg egy csomó erősítésből állt, na hát a stephez állati hülye voltam, egy öt lépéses koreográfiát se tudtam megcsinálni rendesen, jobb láb, bal láb, áh,
Ami meg a fogyókúrámat illeti, hát nem mondanám, hogy nem eszem szénhidrátot, hanem inkább az a valóság, hogy igen, viszont csodákat művel, ha egy napig mégsem, és csak gyümölcsöt vacsorázom. Tornázni viszont nem fogyási céllal járok, ööö voltam, mert egy óra spinninggel kb. egy fél zsömlényi kalóriát lehet lefaragni, és akkor már szerintem egyszerűbb nem megenni azt a fél zsömlét.
Tai-chi fronton meg az a helyzet, hogy Körmöspálcáson egyáltalán nincs. Nem csak taoista, de semmiféle tai-chi, hanem legközelebb Pesten. Úgyhogy néha hadonászgatok a templomkertben, amikor a gyerekek a hibiszkuszok tövében molyolnak, de azt hiszem, Körmöspálcás népe egyáltalán nincs felkészülve a gyerekei feje fölött tai-chizást imitáló anyuka látványára, én pedig az önálló tai-chi gyakorlásra nem vagyok felkészülve, viszont utazásonként 3000 forintért alighanem inkább nem tai-chizom most Pesten. Szomorú. Na nem baj, majd öregkoromban, amikor (idő)milliomos leszek, visszatérünk rá.
Egyébként a témában itt a legviccesebb post ever.
Kis baleset
Poji: - Anya! Anya!
Kalib: - Tessék, kisfiam.
Ákos a lépcső tetején áll, és büszkén nyújtja felém a kis dagi kezét. Hirtelen elragadtatás okán hatalmas puszit nyomok a víztől csillogó kis hurkakézre. Szimat.
Kalib: -(Ábazmeg), Poji! Te a vécében mostál kezet! Na gyere fiam, megmossuk a kezedet szappannal. Meg az orromat, meg a számat.
Kalib: - Tessék, kisfiam.
Ákos a lépcső tetején áll, és büszkén nyújtja felém a kis dagi kezét. Hirtelen elragadtatás okán hatalmas puszit nyomok a víztől csillogó kis hurkakézre. Szimat.
Kalib: -
2011. július 26., kedd
Szeme se rebben
Borcsi: - Nagyiiiii! Keressük meg a tündéreket!
Nagyanyó: - Megyek-megyek. Először el kell készíteni az ennivalójukat, és majd az előcsalogatja őket.

2011. július 25., hétfő
Ízek, imák, szerelmek
Az a bajom ezzel a filmmel, hogy bár arról szól, hogy a nőszemély hogyan hozta egyenesbe a lelkivilágát, ezzel szemben valójában semmit se tudunk meg arról, hogy a nőszemély hogyan hozza egyenesbe a lelkivilágát. Mondjuk eleve azt se tudjuk meg, hogy mi volt a baja egyáltalán, csak tippelni tudok, mert akkor borult ki, amikor a férje bejelentette, hogy inkább tanulna, de most ezt azért nehezen tudom komolyan venni, mint problémát, hacsak nem a megélhetésüket és a hat gyerekük felnevelését akadályozza a férj elképzelése, de hát ilyenről szó sincs, minthogy gyerek nincs, megélhetés biztosítva, sőt olyan lazán mennek a dolgok, hogy simán odavágja váláskor a férjnek a közös ház ráeső részét, hadd vigye. Na most annak ellenére, hogy egy fillérje se marad, hősnőnk utazásra adja a fejét, ami egyébként amúgy sem áll távol tőle, tekintve, hogy foglalkozására nézve utazó-író, mellékesen megjegyzem, hogy ehhez képest egy kanyi sort se ír le az egész film alatt, nulla percet tölt laptop előtt, érdekes. Naszóval, válás után összebarizik egy lúzerrel, aki meditálgat, úgyhogy, mivel nincs jobb ötlete a csajnak, és leginkább ez az ötlettelenség jellemzi végig, szintén meditálni kezd, amibe úgy belejön, hogy gondolja, uccu neki, elmegy a "spiritualitás forrásához", Indiába, ahol majd jól megtalálja önmagát. Csak előbb végigkajálja Rómát, ahol szert tesz néhány testi-lelki jóbarátra, bár nem tudjuk meg, hogyan, és azt sem, hogy mitől is szeretik meg annyira ezt a sótlan rinyát. A svéd csaj például azért, mert elárulja neki a titkot, hogy akkor is szeretheti önmagát, ha toka nő a derekán, muffintop. Tolják csak be azt a pizzát nyugodtan, mert anélkül nem érdemes élni (na mondjuk ebben igaza van, próbáltam, tényleg), majd elmennek, és vesznek egy számmal nagyobb nadrágot. A próbafülkében ránézésre úgy 26-os méretű farikat próbálnak, méghozzá úgy, hogy csak fekve, behúzott hassal tudják felhúzni a cippzárt, de akkor mi a ráknak mentek el farit venni, szorítani a régi is tudja őket, na mindegy. Ja, és amúgy ebben a filmben Julia Roberts legalább 70 kilónak néz ki, kicsit kövér, na, hát nem sikerült még lefogyni az ikrek után, ami nem baj, csak akkor ne sokkoljanak már 26-os csípőfarikkal!
Na most ez a zseni, miután tök jól érezte magát Rómában, felszabadult volt, és élvezte az életet, de tényleg, elindult Indiába, hogy terv szerint megtalálja önmagát. Agyrém. Körülbelül nulla percet töltött ezután a meditációs központon kívül, ahol találkozott egy tenyérbemászó faszfejjel, aki ráadásul Zabagépnek nevezte, mondjuk joggal, de én akkor is úgy küldtem volna el a jó édesanyjába, hogy a fal adja a másikat, ez meg hagyta. Már kezdtem azt hinni, hogy kiderül a fasziról, hogy ő a szellemi vezér reinkarnációja, vagy valami, ezért engedhet meg magának bármit (bár ha valóban olyan nagy szellem lenne, akkor nem tenné), de kiderült, hogy ő is csak egy köcsög családelhagyó, amit egyébként teljesen ok nélkül elrinyál a csajnak, majd hazahúz Texasba, remélem, ő legalább rájött, hogy nem Indiában tud odaállni a gyereke elé, hogy bocsássál meg, köcsög voltam, hanem Texasban, a meditáció Indiában ezen nem fog segíteni.
Majd pedig a csajszi elutazik Balira (anélkül, hogy bármi jelét is látnánk a fejlődésnek, vagy legalább az utat, amit bejár, mert nem, arról szó sincs, csak a nyígás megy, meg a rinya, hát így nem fog menni, édes.) Ott azon kívül, hogy nem tudom, mit csinál a fogatlan jósnál állandóan, de állítólag ráfüggött, szerez egy csomó lóvét egy gyerekét egyedül nevelő elvált gyógyító csajnak, hogy tudjon házat építeni. Aztán összejárkálja a frissen lerakott padlólapot, kit érdekel. Majd találkozik a ki-tudja-hány-gyerekes Javier Bardemmel, akivel egymásba szeretnek, és nesze neked évekig tartó lelki és szellemi gyakorlat, meditáció, az önismeretnek és önbizalomnak még arra a szintjére se sikerül eljutnia, hogy belevágjon vele egy kapcsolatba, hanem mittudomén miket rinyál már megint. Ja, és Balin se csinál semmit, egyszer elmegy táncolni, mert egy vadidegen csaj elhívja, oszt annyi. Ezért kár volt, édes angyalom, ezt Miskolc alsón is meg tudtad volna csinálni, ezért kár volt még az emisszióért is, amit a téged szállító repülőgép ööö... bocsátott ki, vagy micsinál az emisszió.
Azt már nem is tudom, hogy mi lett a vége, de ez a film a klasszikus fostalicska kategória, vérlázítóan, dühítően szar. A jellemek semmit se fejlődnek, de nem is igen van hová, tekintve hogy alapból olyan összetettek és fajsúlyosak, mint egy kínai ping-pong labda. A vágások jók voltak az olasz résznél.
Ne nézzétek meg.
Ja, és a videotékás csaj szerint mindenki dicséri, hogy milyen jó film, megérett a világ a pusztulásra.
Viszont megvettem Varró Dániel: Akinek a lába hatos c. mondókás könyvét, ami leginkább kisbabás apukáknak szól, bár állítólag a babáknak, de én nekik nem mondókáznék belőle (ha lenne egy csöpp eszem, de nincs, sajnos egy poénért bármikor odadobom a jó nevelést) és azon kívül, hogy az ember szétröhögi magát rajta, az ismeretterjesztésnek azt a fokát nyújtja kapásból a kezdő kispapáknak, hogy nem csak a te gyereked nem alszik, bár hajnali három van, és nem csak te vagy emiatt ideges, hanem minden más apuka is a világon. Valamint hogy a kisfiúk időnként szembe pisálják a szüleiket, köszönjük, Varró Misi, hogy megihletted apát, én azóta ezen viháncolok, a teszkóban is árulják, hozzáférhető, vegyétek. Nos, mire ideértem, megvilágosodtam, ez valóban babáknak való könyv, akik még egyáltalán nem értik a szöveget, viszont apa jól szórakozik, a csecsemőt pedig megnyugtatja a ritmus. Az egyik versé pl. ugyanaz, mint a Weöres Sándor Száncsengőjének, ami ugye eredetileg ujjgyakorlat volt (mint az egész Rongyszőnyeg ciklus, na nem okoskodok tovább), szóval elég legyen annyi, hogy ez nem Bartos Erika, ez a szöveg nem bicsaklik, tökéletes. De mondjuk ezt Varrótól el is várjuk.

Időpont egyeztetés
Kalib: - Jó, akkor maradjunk a holnap reggel kilencben, aztán legfeljebb visszaszólok, ha mégsem jó, mert anyukám nem ér rá a gyerekekre vigyázni.
Fodrász: - Nem baj, akkor hozd el őket is!
Kalib: - Hát az nem úgy van, a fiam egy istencsapása, mindent szétszedne egy perc alatt.
Fodrász: - Miért, szerinted az enyém milyen? Hozzad őket nyugodtan, fel vagyunk készülve mindenféle csapásra.

2011. július 24., vasárnap
Bilipisik és -kakik csak úgy pikkpakk
Én nem akarom lopkodni a témákat a blogbarátnőimtől,* nem tehetek róla, biztos az Univerzum nem tud lepattanni a szobatisztaság track-ről, de a mai nap fő híre az, hogy Ákos több alkalommal is belepisilt a bilibe, sőt, egyszer bele is kakilt. Nem győztük dicsérni, meg örömködni fölötte, tekintve, hogy ilyesmire még soha nem volt példa azelőtt. Halvány próbálkozások ugyan voltak már szigorúan az én részemről, tök sikertelenül, de nem nagyon erőltettem, ráérünk. Különben is olyan macerás dolog ez a szobatisztítás, tényleg, pelenka le, pelenka fel, body patentolás, pisitakarítás a legkülönfélébb helyekről, napi száz nadrágcsere, miegymás, eh, gondoltam, majd ugyanaz lesz, mint Borcsinál, aki egyszer csak jelezte, hogy ő ezen túl a vécébe fog pisilni, és lőn, vagy mit tudom én, majd jönnek az ufók, és éjszaka Ákos lelkére beszélnek telepátiásan, vagy valami, de a kínlódás részét azt kihagynám, sose csináltam még, de nem is akarom. Erre ma reggel a fiam elkísért a vécére, és jelezte, hogy ő most rá fog ülni a bilire, hát egye fene, megtiltani azért nem fogom, ha lusta is vagyok, mint a dög. Úgyhogy ráült, majd három perc múlva büszke képpel mutatta, hogy ott a cucc. Fú, hát majdnem fölvertem az egész családot nagy lelkesedésemben, jöjjenek bilipisit nézni, de aztán rájöttem, hogy vasárnap reggel fél nyolckor nem biztos, hogy akkorát üt a hír, ami biztatóan hat Ákosra a jövőre nézve, szóval nem biztos, hogy anyám álomtól kótyagos arcára ugyanaz a lelkesedés ül majd ki, mint az enyémre, a Pét meg ilyenkor nem verem fel, majd megmondom, miért.
Aztán a nap további részében még került egy kaki is, és további három pisi a bilibe, ami nagyon szép eredmény így elsőre, viszont az eredmények láttán mégiscsak felmerül a kérdés, hogy akkor mit keresett anyuka vasárnap este hétkor a teszkóban, egy zacskó pelenkával a kezében. Nos, hát az úgy volt, hogy ha bárki is azt képzelné, hogy a szobatisztuló gyerek kevesebb pelenkát fogyaszt, mint egy masszívan pelenkás, az kezdő. A valóság ezzel szemben az, hogy legalább másfélszer annyit. Ugyanis anyukára időnként rátör a biliztetési inger, és akkor letépi a gyerekéről a kicsit pisis pelenkát, amit normál esetben még egyáltalán nem mozdítana, a franc akar megküzdeni egy tűzokádó sárkánnyal, majd cserélünk, ha feltétlen muszáj. Ha viszont biliztet az ember, akkor utána nyilván tiszta pelenkát kap a kis segg. Úgyhogy elkalkuláltam magam csúnyán.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a teszkóban a másik kezemben egy zacskó kakaó volt, mert Ákos bemeneti fronton is nagyfiúsodik, ami úgy néz ki, hogy már hajlandó reggel tejet inni, vagyis konkrétan kakaót a tea helyett. Na most ezt általában a mi ágyunkban teszik meg, cumisüvegből. Azóta a lepedőnk egyszerűen botrányosan néz ki, én esküszöm, hogy kakaófoltok azok, tisztelt bíróság, és nem a házaséletünkre vezethetők vissza.
Egyébként alighanem valóban az Univerzum rendezte így a dolgokat, az esti teszkózás alkalmával ugyanis összefutottam egy régi jóbarátommal, akivel vagy 15 éve nem láttuk egymást, viszont van egy pár gigányi közös élményünk. Őt a gyerekei bakugan mániája hajtotta vasárnap este a teszkóba, úgyhogy nem volt túl nehéz fölvenni a fonalat.
És most nekem sürgős filmnézésem van, majd egyszer írok egy filmes postot is (a beígéréssel természetesen az utolsó esély is elveszett, hogy valóra válik), amelyben a földbe döngölöm az Ízek, imák, szerelmek c. iszonyatot, viszont ódákat zengek majd az Isten hozott az isten háta mögött c. vihihiről.
*sajnos nem linkelhető, mert zárt blog, de ott is szobatisztulás esete forog fent.

2011. július 22., péntek
Vidékiség gyakorlat
Az alábbi képen Ákos a Döbrögivé válást gyakorolja. A póz már megy, és az outfit is alakulóban, tekintetek csizmára vet.
Valójában az úgy volt, hogy ez volt az az időszak, amikor az eső elmosta a várost, kint mindenhol víz (a kertben nem hömpölygött amúgy), bent a házban viszont 28 fok volt még. Ákos ezért egy szál body-ban kezdte a napot, majd hopp, beleugrott Borcsi gumicsizmájába, hogy ő most kimegy, csá. Én gyorsan lekaptam a fogasról a pulcsiját (Farm felirattal!), és ráadtam. A gatyát már nem várta meg mert sürgősen beszélgetnie kellett a csigákkal, és meg kellett őket kínálni levéllel, hogyaszongya: jájájá! ham! ham! (még mindig nem beszél, a jájájá az mindent jelent: -Ákos, mondd, hogy fagyi! -Jájájá!. -Ákos, mondd, hogy csúszda! -Jájájá! -Ákos, mondd, hogy arterioszklerózis! -Jájájá! -Ügyes vagy kisfiam). Aztán bóklászás közben talált magának egy cső kukoricát (bal kéz), amit a nap folyamán békésen elmajszolt, bár tegnap a felét még megtaláltam a nagy szekrényben. Úgyhogy mától a közlekedésben is idomulunk, nem szarozunk próbálkozunk tovább az urbánus hatású motorral, hanem traktorba ültetem, és úgy megyünk sétálni a videotékába.
2011. július 21., csütörtök
Kertben
Ha én lennék Amelie, a rólam szóló film úgy kezdődne, hogy szereti, amikor reggel, zuhanyzás közben az arcába süt a nap, és szereti a friss levegőn végzett könnyű fizikai munkát, ilyenek. Na most ez utóbbi megfogalmazás azért elég kétséges, hogy bekerülne egy rendes filmbe, biztos valami kertészkedésről hadoválnának, hallgatni a fű növését, pedig dehogy. Jelenleg ugyanolyan lelkesen söpröm a járdát árvíz után, mint ahogy a vincákat ültetem a szubalpin klímáról áttelepített, és legott belepusztult muskátlijaim helyére. Asszem, most egy kicsit gyors voltam, elmondom, mi van.
A múlt héten beütött a kánikula. A muskátlik, amik tövenként legalább 6-8 virágot hoztak Sopronban, hasonló gondozás mellett Közép-Magyarországon kihalásnak indultak, gyakorlatilag úgy össszecsoffadtak, hogy virágjuk már egyáltalán nincs, és nem is a helyükre, hanem melléjük is be lehet ültetni a ládákba 3 vincát, majd kitépem őket, ha végleg elpusztultak. Mármint a mustkátlik. Valami azt súgja, hogy nincs is ez már olyan távol. Na de viszont a kánikulát egy hét után kisöpörte a hidegfront, ami a muskátlik állapotán nem javított, de legalább akkora zivatarokkal jött, mármint a front, hogy kétszer egymás után öntötte el az árvíz a ház előtti utcákat (sarokház), éjszakai sötétség volt nappal, és a csukott ablakokon át dőlt befelé a víz. Örült az anyám tapétája, örömében több helyen felpöndörödött, több is veszett Mohácsnál. Pl. beázott a laptopom a beverődő víztől, bár annak már úgyis mindegy, csak még a képeket kéne lementeni róla, úgy három év termését, mert alighanem pótolhatatlanok, ti. egyik gyerekem se lesz már többet egyéves például.
Ákos is ügyesen belejött a kertes házi létbe, csak még azt nem tudja, hogy a lengő pöcs ugyan megfelelő viselet egy kétévesnek a kétméteres kőkerítéssel körülvett udvarban, ám a falon túl már nem annyira comme il faut. Nem is nagyon érti, hogy miért cipelem őt mindig vissza, amikor az árvíz hordalékát söpröm a járdáról, amikor neki is van eszköze, figyeld már, felmosómoppal támad, azt talált, ügyes. Meg ma is jött lelkesen segíteni, elültetni a vincákat. Természetesen az eső csöpögött, de minket, földműveseket ez a legkevésbé sem zavart, csak gumicsizma legyen, meg ültetőlapát. Azért a kert jelenlegi állapotát elnézve azt hiszem, Ákos még mindig nem ültetésérett, talán majd jövőre. Emellett mind a két gyerek nagyon ügyesen szét tudja locsolni a medence tartalmát a különböző növényekre, csak a Borcsi már megint nincs itthon, mert elvitte acica Sósapuka, kár. Pedig mekkorákat sikongatna holnap, amikor a trombitaafolyondár lehullajtott virágait söpörjük majd össze! Ja, és jelen pillanatban nincs is kifogásom az életmódunk ellen, mondjuk jó lenne egy kicsit többet látni a férjemet, de ez nem újdonság, ezzel szemben az, hogy megfizetik a munkáját, Sopronhoz képest mindenképpen az.
A múlt héten beütött a kánikula. A muskátlik, amik tövenként legalább 6-8 virágot hoztak Sopronban, hasonló gondozás mellett Közép-Magyarországon kihalásnak indultak, gyakorlatilag úgy össszecsoffadtak, hogy virágjuk már egyáltalán nincs, és nem is a helyükre, hanem melléjük is be lehet ültetni a ládákba 3 vincát, majd kitépem őket, ha végleg elpusztultak. Mármint a mustkátlik. Valami azt súgja, hogy nincs is ez már olyan távol. Na de viszont a kánikulát egy hét után kisöpörte a hidegfront, ami a muskátlik állapotán nem javított, de legalább akkora zivatarokkal jött, mármint a front, hogy kétszer egymás után öntötte el az árvíz a ház előtti utcákat (sarokház), éjszakai sötétség volt nappal, és a csukott ablakokon át dőlt befelé a víz. Örült az anyám tapétája, örömében több helyen felpöndörödött, több is veszett Mohácsnál. Pl. beázott a laptopom a beverődő víztől, bár annak már úgyis mindegy, csak még a képeket kéne lementeni róla, úgy három év termését, mert alighanem pótolhatatlanok, ti. egyik gyerekem se lesz már többet egyéves például.
Ákos is ügyesen belejött a kertes házi létbe, csak még azt nem tudja, hogy a lengő pöcs ugyan megfelelő viselet egy kétévesnek a kétméteres kőkerítéssel körülvett udvarban, ám a falon túl már nem annyira comme il faut. Nem is nagyon érti, hogy miért cipelem őt mindig vissza, amikor az árvíz hordalékát söpröm a járdáról, amikor neki is van eszköze, figyeld már, felmosómoppal támad, azt talált, ügyes. Meg ma is jött lelkesen segíteni, elültetni a vincákat. Természetesen az eső csöpögött, de minket, földműveseket ez a legkevésbé sem zavart, csak gumicsizma legyen, meg ültetőlapát. Azért a kert jelenlegi állapotát elnézve azt hiszem, Ákos még mindig nem ültetésérett, talán majd jövőre. Emellett mind a két gyerek nagyon ügyesen szét tudja locsolni a medence tartalmát a különböző növényekre, csak a Borcsi már megint nincs itthon, mert elvitte a
2011. július 19., kedd
Beszéljünk a divatról
Szóval, mivel ilyen szépen visszafogytam a 36-38-as méretre, elvitt a Pé berendezkedni rá ruhailag. Az elmúlt öt évben kb. fél évig voltam ilyen méretű, (ez volt a Péfogó súlyom a két gyerek közt), az első terhesség előtti ruháimra viszont, amik mind egy szálig ilyen méretűek, már ami még megmaradt belőlük, szerintem már nem kéne alapozni egy ruhatárat, múzeum. Na szóval mivel árleszállítás van, megvásároltam a fél Promodot a WestEndben, a másik felet meg az Arénában. Ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy nem vagyok márkahű, se ruhasznob, aki csak egy helyen hajlandó vásárolni, csak a végén mindig így jön ki. Én tényleg végigjártam mind a két plazát tisztességgel, végiglapoztam a ruhákat, és az jutott eszembe a kínálatról, hogy vaze, hol fognak találni annyi hibátlan combú lányt, aki ezt a giga mennyiségű miniszoknyát és sortot megvásárolja és elhordja? Aztán elkezdtem nézegetni a miniszoknyás és sortos lányokat, és arra következtetésre jutottam, hogy a tökéletes comb idén nem követelmény. Nem baj, azért én nem vettem egyiket sem. Emellett próbáltam ruhácskákat is venni, a legtöbbnél nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy ez itten most egy felső-e, vagy egy szoknya, esetleg ruha, gyakorlatilag bármelyik lehetett volna, attól függően, hogy hova húzza az ember, derékra-e, vagy mellre, a vállpánt, ha volt, segített kicsit. Na most aki ilyen ruhákat visel, attól meg szeretném kérdezni, hogy tudja-e, hogy legalább tíz kilóval többnek néz ki a valódi súlyánál, mert a gumis/rakott derék sajnos akkor is rengő csípőjű parasztasszonyt varázsol a viselőjéből, ha az egyébként egy nagyon finom, illatos pesti hölgy.
És akkor, miután mindent végigjártamés behánytam, bementem a Promodba, és vettem normális ruhákat, és most elégedett vagyok.
Ja, és még azt is szeretném mondani, hogy ha rondák lennének a ruhák, akkor is a Promodban vásárolnék, mert nem tesznek neont a próbafülkébe, amitől még az a narancsbőr is látszik, ami nincs is, és hoz az eladólány méretet, ha nem jó, amit az ember magával visz (mondjuk ez a Promodban nem szokott előfordulni, tekintve, hogy a 38-as mindig jó, kivéve, ha nincs 38-as, mert akkor a 36-osról derül ki mindig, hogy szintén jó), és ajánl további ruhadarabokat is, és általában megmondják, ha valami hülyén áll. Szóval eladóként viselkednek, nem odaállított pénzbeszedő automataként, ez jó.
Úgyhogy mostanában pompásan nézek ki, ha végigmegyek a városon, tegnap pl. bezsebeltem egy hú, hát te semmit se változtál-t, ami izgi, tekintve, hogy kb. 18 éve találkoztunk utoljára a hapsival. Most nem tudom, hogy ez jót jelent-e, vagy rosszat, de én optimista vagyok, tekintve, hogy a kedvenc új nadrágom volt rajtam.
És akkor, miután mindent végigjártam

2011. július 17., vasárnap
Veszteség
A négy négygyerekes nap veszteséglistája megdöbbentően rövid lett, jelen pillanatban egyetlen tárgy szerepel csak rajta: egy műanyag tányér. A körülmények különös együttállása következtében eltört. Minden más megúszta. Érdekes.
Azért fél nap még hátra van. Nem, nem számolom a perceket, csak úgy mondtam.

2011. július 15., péntek
Az élet mostanában
Na, hát engem meg tegnap leelvontoztak, most erre mit mondjak? Köszi :). (Ez itt az első smiley a blogomban, úgy értem, az összes blogomban öt* év alatt (5db)).
Amúgy most az van, hogy a nővéremék elmentek kenutúrára, minek okán a gyerekeik nálunk vannak. A napunk úgy néz ki, hogy fél hat körül kelünk a hőség miatt. Azt ugye már a Germanus Gyula felesége is megírta, hogy Indiában, a nagy melegben így élnek, hajnalban megcsinálnak mindent, aztán nap közben behúzódnak a házba, és este lehet újra kimenni, az életünk egy Goa party, hehe. Mondjuk ezt a fél hatos kelést úgy kell érteni, hogy valamelyik gyerekünk átcsoszog, betelepszik az ágyunkba, én félálomban, a megfelelő gombok megnyomásával beindítom az estei X-Men nézés után gondosan bekészített kis vakondot, aztán tátott szájjal horkolok egészen hétig, és ebben csak néha zavarnak meg a térdkalácsomba/szegycsontomba/hallójáratomba becsapódó gyerektestrészek. Aztán a Pé meghozza a kávét/tejet/teát, ki mit szokott,és valójában ekkor kezdődik a nap. Toalett (bugyi, kis szoknya, melltartó vagy trikó, ilyenkor nem öltözünk rétegesen, meleg van), majd megkezdődik a maratoni reggeliztetés, aminek egyetlen közös pontja, hogy minden gyerek iszik tejet csodaszívószállal. Más közös pont nincs, ideértve az időpontot is, ugyanis mind máskor találja ki, hogy lenyomja azt a másfél falat kalácsot, de legalább is hosszas könyörgésemre megpróbálja, majd öt perc után feladja a harcot, hátrahagyva ötmillió hangyabolynak tíz évre elegendő morzsát. Fejenként. Addigra már minden gyerek fel van öltözve, úgyhogy lehet is levetkőzni, és kezdődhet a medence party az udvaron. Ilyenkor oson el valamelyik felnőtt a családból beszerző körútra, gyümölcs, szívószál, szalvéta, kávé, ezek fogynak mostanában,meg a sör. Aztán 11 körül beterelem őket, délig szétkapják a lakást, én szétröhögöm magam a kiszűrődő párbeszédeken, totál szürreál, majd hosszas könyörgés után kézmosás, ebéd. Két percen keresztül mindenki lázas táplálkozást színlel, majd látványosan elkezdik dörzsölni a szemüket, hogy ők már nagyon álmosak, ah, áldott fél hatos kelés! Aki meg nem akar aludni, azt megfenyegetem, hogy akkor nem jöhet délután fagyizós-játszóterezős kiruccanásra. Ez hat, fél órán belül csönd van, addig megtömöm a mosogatógépet és összeszedem a játékokat, és amikor már azt hiszem, hogy mindennel végeztem, söprögetés közben még innen-onnan előkerül egy fóka vagy egy Barbie paróka, esetleg egy játék bevásárlókosárba gondosan lefektetett és betakargatott flamingó, miegymás. Ébredés után uzsonnáztatok, ld. mint a reggeli, úgy délután ötig. Aztán összeterelem a bandát, akik persze már csurom vizesek, illetve homokosak, mert aki befejezte az evést, vagy legalább is lenyelte az aktuális falatot (bár igazából ez sem követelmény), már rég kilógott pancsolni a kertbe, vagy hintázni, vagy homokozni, vagy virágot szedni, esetleg levelibékát/pókot/hangyát bámulni, természetesen pucéran. Ja, egyébként 2-7 éves gyerekekről beszélünk, négy darabról, két fiú, két lány. Természetesen egy pillanatra se tudják befogni a kicsi szájukat, és egy pillanatra se unatkoznak. Pillanatnyilag a gyerekkoruk legboldogabb nyara díj várományosa a helyzet. Aztán megoldom, hogy mindenkin legyen megfelelő számú ruhadarab, és kihirdetem az egész napi logisztika végeredményét, hogy ki mivel jön fagyizni-játszóterezni. A járműparkot a következő szerszámok képezik: 2 db motor, egy kisebb és egy nagyobb. 1 db segédkerekes, rózsaszín kerékpár. 1 db roller. 1 db traktor 1db utánfutóval. 1 db hátulról tolható és irányítható bababicikli, ún Maciduda. 1 db háromkerekű bicikli. Más nincs, tekintve, hogy a tesómék járműveket nem csomagoltak a gyerekeknek. Autósülést viszont igen, így szégyenszemre ma már kocsival mentünk, de csak mert a Pé a mai nappal munkába lépett az új munkahelyén, egyedül meg nem biztos, hogy le tudtam volna vezényelni a karaván sikeres útját a cukrászdáig. Pedig milyen kedvesen mosolyogtak ránk az emberek!
Basszus, mennem kell, mi az in medias res ellentéte, amikor a befejezés olyan, hogy belevág a közepébe?
*bár valójában már hat éve, csak elfelejtettem, hogy megint eltelt egy év.
Amúgy most az van, hogy a nővéremék elmentek kenutúrára, minek okán a gyerekeik nálunk vannak. A napunk úgy néz ki, hogy fél hat körül kelünk a hőség miatt. Azt ugye már a Germanus Gyula felesége is megírta, hogy Indiában, a nagy melegben így élnek, hajnalban megcsinálnak mindent, aztán nap közben behúzódnak a házba, és este lehet újra kimenni, az életünk egy Goa party, hehe. Mondjuk ezt a fél hatos kelést úgy kell érteni, hogy valamelyik gyerekünk átcsoszog, betelepszik az ágyunkba, én félálomban, a megfelelő gombok megnyomásával beindítom az estei X-Men nézés után gondosan bekészített kis vakondot, aztán tátott szájjal horkolok egészen hétig, és ebben csak néha zavarnak meg a térdkalácsomba/szegycsontomba/hallójáratomba becsapódó gyerektestrészek. Aztán a Pé meghozza a kávét/tejet/teát, ki mit szokott,és valójában ekkor kezdődik a nap. Toalett (bugyi, kis szoknya, melltartó vagy trikó, ilyenkor nem öltözünk rétegesen, meleg van), majd megkezdődik a maratoni reggeliztetés, aminek egyetlen közös pontja, hogy minden gyerek iszik tejet csodaszívószállal. Más közös pont nincs, ideértve az időpontot is, ugyanis mind máskor találja ki, hogy lenyomja azt a másfél falat kalácsot, de legalább is hosszas könyörgésemre megpróbálja, majd öt perc után feladja a harcot, hátrahagyva ötmillió hangyabolynak tíz évre elegendő morzsát. Fejenként. Addigra már minden gyerek fel van öltözve, úgyhogy lehet is levetkőzni, és kezdődhet a medence party az udvaron. Ilyenkor oson el valamelyik felnőtt a családból beszerző körútra, gyümölcs, szívószál, szalvéta, kávé, ezek fogynak mostanában,
Basszus, mennem kell, mi az in medias res ellentéte, amikor a befejezés olyan, hogy belevág a közepébe?
*bár valójában már hat éve, csak elfelejtettem, hogy megint eltelt egy év.
2011. július 12., kedd
Elválasztási műsor
Most el fogom magyarázni, hogy annak dacára, hogy imádom őket, miért ünnep minden perc, amit a gyerekeim nélkül töltök. Példamese.
Tegnap elmentünk a Pével moziba, és megnéztük az X-Men-t. A filmet nyilván nem mi választottuk, hanem az választott minket, kb. ez volt az egyetlen, ami jókor kezdődött: nem lógott bele a fürdetésbe, és még aludni is volt idő utána, valamint nem 3D-s. Mindegy, jó lesz. Mondjuk elég bátor bevállalás volt ahhoz képest, hogy nekem aztán halvány lila segéddunsztom se volt róla, hogy mi is ez az X-Men, biztos valami zimbes-zombis, olyan furcsa alakok vannak benne, le fogom fosni a rüsztömet félelmemben, feltéve, hogy bent merek maradni, plusz késtünk is vagy negyed órát, na ennek ellenére kb. a tizedik percben éreztem, hogy hajaj, erre rákattantam, mint... mint Kalib a Trónok harcára, ha értitek, mire gondolok. Úgyhogy ma számtalan sikertelen letöltési kísérlet után megpróbáltam a másik lehetetlent: eljutni a videotékába, vagy hogy hívják ezeket mostanában, ahol filmeket adnak kölcsön. Mondtam a Pének, hogy menjünk. Ő rövidgatyában, pólóban, én napok óta egy szál kisszoknyában, egy vállpántos trikóban és egy bugyiban nyomulok itthon (nyilván nem napok óta ugyanabban, de a stílus ugyanaz), hogy is mondjam, meglehetősen lenge kánikula viselet, szükségem van a Pére, hogy emelje a fényemet, ilyen viseletben egy kétgyerekes családanya nem mutatkozik nyilvánosan, hacsak nem férjjel együtt. Csakhogy a Pé beintett, nem jön, Nagyanyó baracklekvárt főz be, nem ér rá gyerekezni, majd ő vigyáz rájuk, menjek. Mutatok a kis vakondot meredten bámuló kölkeimre, ezek ugyan nem valószínű, hogy a fejüket is elfordítják, amíg mi távol vagyunk, momentán biztonságban van tőlük a dolgozószoba ugyanúgy, ahogy a vécécsésze, plusz teátrálisan ráfordítottam a kulcsot mind a kettőre, de a Pé kitartott, menjek egyedül. Na, Borcsi megneszelte, hogy készülök lelépni.
- Anya, hova mész?
- Videotékába, drágám, nem soká jövök.
- De hazajössz?
- (nem, ott alszom) Persze, hogy hazajövök, mire vége a mesének, már itthon is vagyok.
- (sírásra görbülő szájjal) Hát jó, anya, most elmehetsz, de ne felejts el írni!
- ö, ööö, hát, nem fogok. Na szia!
- Szia anya, de siess haza!
- Sietek, kicsikém!
- Jó, de majd én is megnézem azt a filmet, jó?
- Hát persze, ja, nem, dehogy! Szia!
- Szia anya, és itthon alszol?
- (vááááááá) Persze, hogy itthon alszom! (hol máshol? Életében kétszer nem aludtunk egy fedél alatt, de az is már vagy két éve volt utoljára).
Na, szóval nem mondhatnám, hogy tőlük lelépni annyi, hogy kulcs, telefon, kistáska, a dieu, és ez még csak a Borcsi volt, aki azért három évet lenyomott már különböző bölcsődékben és óvodákban. A Poji, mivel beszélni még nem tud/hajlandó, fizikai síkon akadályoz, amennyiben belecsimpaszkodik a lábamba, majd visít, amikor meg hazaérek, akkor olyan megkönnyebbülten sóhajtja, hogy anyaaaa!, mintha egész távollétem alatt visszafojtott lélegzettel lézengett volna. Szóval nem mondhatnám, hogy annyival beljebb vagyok attól, hogy van kéznél egy nagymama, aki vigyáz rájuk, mert hát az tökjó, csak legyek ott én is. És most elmegyek X-Men-t nézni.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)