Kiegészítés az előző bejegyzéshez

Ami meg azt illeti, hogy Ákos rendes baba volt, és nem harapta ki a mellemet, az még most is jól jövedelmez neki, mert reggelente, amikor öltözöm, rend szerint addig kunyerál, amíg, na jó, egy kicsit ma is rácsatlakozhatsz. És akkor kiváló technikával bepróbálkozik, és úgy is marad, amíg új, izgalmas kihívások nem érik. Szerencsére elég kíváncsi gyerek, és ez hamar eljön. Mindazonáltal nem tudom, hogy honnan veszik az okosok azt a parát, hogy a babák valaha is elfelejtik a szopótechnikát, jelenleg nem úgy áll a helyzet.
Nem, nem szoptatok, amennyiben nem jön a mellemből semmi (bár Ákos rend szerint azt kamuzza, hogy igen), és a gyerek táplálását nem erre alapozom, jó eséllyel nem lesz belőle Robin Arryn, ha értitek, mire gondolok, de hát mondtam én, hogy
1. elég bújós gyerek,
2. meg rosszcsont is.
Tényleg, anyukák, ti szoktatok pl. vécére menni a gyereketek szeme láttára? Hát öltözködni? Zuhanyozni? És hány éves koráig? Én simán, mondjuk ott a határ, hogy tampont már nem cserélek, azt nehéz lenne elmagyarázni.

Ákos kétéves

A legnagyobb hír most az, hogy Ákos kétéves lett. A szülinapi ajándékán nem kellett sokat tanakodni, biztosra mentünk, ugyanis bevetettük a Pakpakpak* kategória több indulóját, úgy is, mint Duplo traktor, betonkeverő, valamint egy gyereknagyságú pedálos traktor, ami szomorúan előrevetíti, hogy életem hátralévő részében kétrét görnyedve, egy piros gyerekméretű traktor kormányát fogva fogom vezérelni a szerkezetet körbe-körbe az udvarban, szép kilátások, mindegy. Szóval a gyerek nem tud még pedálozni, na. Viszont minden mást tud, amit egy kétéves, kivéve a beszéd, nem tudom, ez mennyire elvárás, remélem, nem, feltéve, hogy van alternatív módszere a kommunikációra, és neki van, erősen barkochba jellegű, némi hupikék törpikék kifejezésmóddal megspékelve (-Ákos, mit szeretnél? -Pakpakpak! -Traktort? -Nem! -Betonkeverőt? -Nem! -Markolót? -Nem! -Homlokrakodót? -Aha!), viszont cukin csinálja, és értjük egymást.

A gyermek örvendezett az ajándékoknak, mi nem kevésbé a születésének meg a Mojitonak és a Sangriának, a többiek a három évnyi házasságunk alatt tökélyre fejlesztett pizzának (aminek újabb fontos evolúciós állomása volt a rétesliszt használata, öcsém, tutiság!). Én időnként a múltba révedtem, hogy milyen rendes baba is volt már Ákos, két és fél óra alatt megszületett, nem ordított sokat és nem harapta ki a mellemet, bár lehet, hogy ezt az emléket csak az idő szépíti így meg, lényeg, hogy az abszolút kiszámíthatatlan korának vége, ez már szinte kezelhető lesz innentől kezdve. Amúgy ellazázok itten, hogy milyen rendes kisgyerek az Ákos, de egyébként azon kívül, hogy egy istencsapása rossz kutya, aki állandóan valami gazfickóságon töri a fejét, tényleg iszonyú helyes gyerek, és übercuki, meg okos is, meglepően az, csak úgy mondjuk nehéz rájönni, hogy mindig benne marad az infó, ugyanis nem beszél.

Ja, és bújik, na, végre, van egy bújós gyerekem, Borcsi, ha nem éhezne meg időnként, felém se jönne hetekig, őrület, neki aztán a lelki igényei leginkább egy rinocéroszéhoz konvergálnak, és most nem tudom, hogy ez ilyen magzat/babakori sérülés-e, mert az anyja annyira rettegett, vagy amúgy is ilyen lenne, lényeg, hogy a Poji viszont igen kis bújós lett, úgyhogy végül is az én lelki igényeim is ki vannak elégítve szerencsére. És akkor ez a post most átbillen csúnya mentegetőzésbe, amiért nem tudok kellően örömködni, és megfelelően vattacukros hangulatban méltatni egyszülött kisfiam erényeit, de a helyzet az, hogy gyakorlatilag kicsapódott az agyamban a fehérje, olyan forróság van, este tízkor ültő helyemben szakad rólam a víz, és gyakorlatilag a nevemet sem tudnám most folyékonyan elmondani, olyan szinten lefáraszt a Közép-magyarországi hőségrekord, amit egyébként a kölkek iszonyúan élveznek, tekintve, hogy szinte az egész napot a kertben töltik, hol egy gótikus beütésű sárkányos-vízköpős, ugyanakkor felfújható gumimedencében (vízicsúszdával, ofkorsz), hol meg a különböző hintákon és járműveken ülve, nem olyan szar ez nekik, csak én ne izzadnék mint a ló.
Na, bónusz fotó, ott a fejem rajta.

* hát ez úgy nagyjából minden munkagépet jelent

Mert én ilyen kíváncsi nő vagyok

Azt szeretném megkérdezni, hogy ha nyilvánossá kell tenni minden Google-profilt, illetve kötelező lesz megadni a vezeték- ill. keresztnevet és a nemet (törlés ódiuma mellett), akkor elég lesz-e bekamuzni valamit, hogy továbbra is ingyenmunkával gyárthassa nekik a klikkeket tovább blogolhasson itt az ember, (így lettem én Pé Kalib, ez hihetően hangzik?), vagy a frankót kell mondani.
És még az is érdekel, hogy ezen túl ki lesz az, aki névvel-címmel-személyi igazolvány számmal kiteregeti ide az életét vadidegen embereknek, hány bloggere marad ugyan a Blogspotnak, eh, szarni bele, én magam már vagy 16-szor; családostól háromszor költöztem, a blogom meg 2005 óta négyszer, mert ha nem tetszik a rezsim, akkor tőlem bekaphatják tipli, a Google meg dörzsölje csak a markát a sok begyűjtött (kamu) névre, nagyot nyertek, ügyes.
Emellett még az is érdekel, mert ma különösen kíváncsi hangulatban vagyok, hogy honnan a jóistenből gondolják, hogy valaha is túl lehet rajta lépni, hogy egyedül voltam terhes, egyedül szültem meg, és egyedül gondoztam egy éven át az elsőszülött gyerekemet. Nem, nem lehet rajta túllépni, ebbe én még száz év múlva is bele fogok halni ha rágondolok, és érdemei tiszteletteljes elismerése mellett elmegy a picsába, aki a jótanácsait osztogatja, hogyaszongya: elmúlt. Nem múlt el, sosem fog elmúlni, és leginkább azért tudnám fejbe kúrni a kétszázötven Celsius fokos, kongó palacsintasütővel a jó Sósapukát, mert azt az időszakot változtatta rettegéssel teli rémálommá, aminek életem legboldogabb részének kellett volna lennie.

OTP-től a cigánypecsenyéig

Én egyébként egészen a mai nap reggeléig azt hittem, hogy az ilyen pénzügyekkel foglalkozó magán- és jogi személyeknél, mint például könyvelő, vagy bank (OTP) előnyös tulajdonság a pontosság, még szabatosabban fogalmazva elengedhetetlen. Erre a hitemre alapozva megrendeltem azt a szolgáltatást a pénzügyekkel foglalkozó OTP-től, hogy reggelente sms-ben közlik velem a számlaegyenlegemet. Pisi, kávé, számlaegyenleg, valahogy így. Gondoltam, menni fog nekik, ha már felajánlották, bár kicsit gyanús volt, hogy a szolgáltatás mellett nem volt ott az ára. Végül is bank-ügyfél relációban pénzről beszélni tényleg snassz.
Nem baj, megkockáztattam.

Aztán az egyik reggel fals számot küldtek, gondoltam sebaj, nyilván a napi nyitóegyenleget közölték, és csak a nyitás után vonták le a lakás törlesztőrészletét, érthető. Mindazonáltal azért örültem, hogy aznap véletlenül éppen tisztában voltam vele, hogy negyedike van, az esedékesség napja, mert az ciki lett volna, telitankolni az autót, aztán ott állni hülye fejjel és üres kártyával a pénztárnál. Tényleg, ilyenkor mi van? A benzin nem lehet visszatenni a polcra.
Ma viszont küldött az OTP egy hat számjegyű számlaegyenleget, ami racionálisan szemlélve cseppet sem volt valószínű, tekintve, hogy erre a számlára kb. a gyed érkezik, és a családi pótlék, és az sajnos nem hat számjegyű, még együtt véve sem. Aztán lemerült az elem a billentyűzetben, és nem tudtam megnézni a számlatörténetet, viszont elemtöltés közben, tekintettel az anyagi helyzetemben beállt szerencsés, bár váratlan fordulatra, lélekben vásároltam magamnak egy Kindle-t meg egy biciklit (Körmöspálcás biciklis város), és számos csini ruhát, és úgy döntöttem, hogy biztos a költözés idejére a pénztárcámba helyezett kínai szerencseérme füzér tette meg a hatását. Mondanom sem kell, hogy a beígért pénz nem volt a számlámon,  a számlatörténetben a nyomát se leltem, és a számlámon valójában nulla forint van, úgyhogy végül Kindle, bicikli és csini ruhák helyett fájdalomdíjként egy parfümöt és egy menő napszemüveget kaptam a férjemtől, bizony, Gant. Na jó, nem azért kaptam.
Egyébként a költözés óta azon szoktunk röhigcsélni, hogy mélyen egymás szemébe nézünk, és váratlanul megkérdezzük, hogy "ugye neked is ez életed legboldogabb napja?" Amúgy tényleg szokatlan volt, hogy egész délután tudtunk kézenfogva lófrálni meg shopikázni a városban gyerek nélkül, csak úgy ráérősen, egymásra figyelve, és nem a kölkekre, és még az is kiderült, hogy a fő presszóban Illy kávét mérnek, tökjó.
Cserében anyukám gátlástalanul ekézte a cigánypecsenyémet, de a Pé megvédett, hogy neki ízlik. Nekem is ízlett, biztos egy másik bolygóról jöttünk, vagy valami.

Kisszobába toppanék

Tudjátok miért jó a paleolit (zsír alapú) táplálkozás? Mert az embernek nincs többé szüksége szájfényre. Ma például a konyhapult mellett állva befalatoztam egy fél főtt sonkát; hús, zsír, bőr.
Otthon, édes otthon.

Félre a költözős gondolatokkal, most nyaralunk!

Ma még nyaralunk egyet a Nagyanyónál, holnaptól viszont itt fogunk lakni.
Az úgy lehet, hogy a Pé ma elhozott minket Körmöspálcásra a szokásos hétvégi látogatós cuccal (nagy fekete táskában a ruháink, kis rózsaszín hátizsákban a játékok). Aztán visszafordult, Pesten felvette a teherautót, visszarongyolt Sopronba, ahol holnap reggel, miután elviszi a régihozzánk az unokahúgomékat a VOLT-ról zuhanyozni, reggelizni és aludni, berakja a teherautóba a már összepakolt holminkat (azért megvárja, míg a lányok felébrednek, nem fogja kihúzni alóluk a matracot, vagy ilyesmi), és elhoz mindent Körmöspálcásra (kivéve lányok). Na, akkor kezdődik az ügy érdekes része (a dobozolás az uncsi, már-már rutin, bedob az ember egy(-két) Bacardi-kólát, és egy lendülettel kartonba zárja a konyhát, plusz szekrény- és hűtőmosás). Mert most itt az van, hogy egy komplett és működő háztartásra fogunk rátelepíteni egy másik komplett háztartást. Végül is nem izgulok, hely van, raktár van, tervek, B tervek, és egyéb szuper ötletek vannak, egyedül a könyvespolcokkal állunk csehül, de abból hol van elég? Mondjuk nagy előrelépés volt a helyfelszabadítás rögös útján, amikor Ákos születése előtt két nappal elázott a pincénk, és benne a Pé mindegy hatszáz kötet könyve vált így nagyjából homogén cellulóz masszává, de az már nem számít, mert Ákos már idestova kétéves, és ennyi idő alatt anyukám a FAO összes gabonaraktárát kétszer megtöltené az újonnan beszerzett irodalommal. Ami mondjuk nem lenne olyan nagy baj, ha tényleg a FAO gabonaraktárait töltené, de sajnos a mi szobáinkat is, a Pé meg többé nem hajlandó raktárban tartani a könyveit a két évvel ezelőtt elszenvedett veszteség miatt, holott a szaporodásuk tempója indokolná, hiába állítom neki, hogy itt Körmöspálcáson a legnagyobb felhőszakadáskor se kúszik magasabbra a víz a ház lábazatánál, de az ajtón vagy az ablakon egészen tutira nem fog bejönni, ez nem a FAO gabonaraktára egy új építésű társasház, hanem egy régi építésű családi. Ő már biztosra akar menni, a legszívesebben a könyveivel a feje alatt aludna. Ami szerintem hülyeség, nem a könyvvel a fej alatt alvásra gondolok, mert az persze, hogy az, hanem egyáltalán a könyvvásárlásra, egyszer elolvasod, aztán áll a polcon további ötven évig, fogja a port, áll benne egy vagon pénz, amikor pl. el lehet olvasni monitoron is, és rögtön nem fog sérvet kapni a feleség, amikor az ötven év alatt összeharácsolt könyvmennyiségnek egy gyenge kis töredékét próbálja leszállítani papíron, kötve a raktárba, na részemről ez tette be végleg a kaput a Guttenberg-galaxisnak. A már említett fekete táska ugyanis, ami ruhával megtöltve még egészen kezelhető súly, könyvvel megrakodva gyakorlatilag mozdíthatatlanná vált, még szerencse, hogy vannak kerekei, ami mindazonáltal nem jelent túl nagy segítséget, ha a szoba és a raktár között mintegy 28 lépcsőfok szintkülönbség van, szevasz. De én elszánt voltam, mégsem eszetlen, mert az utolsó pillanatban a mudrás, meg a körmöspálcási sztorikat tartalmazó könyvet a hirtelen támadt érdeklődésemre tekintettel visszafordítottam. Veszek is inkább egy e-book olvasót, vagy mi a neve annak, valami úgyis kell a bekrepált gépem helyett monitorbámulás céljára.
Szóval itt tartunk most, és úgy teszek, mintha a mi szobánk lenne a legnagyobb probléma, közben meg csak azért írok arról, mert annak tudtam a legkönnyebben a végére járni. A nappali teljes berendezésének a cseréje, na, az már izgalmas lesz, ami azért fog megtörténni, mert anyukám végignézett a vidáman hancúrozó unokaseregen, ezt felszorozta két évvel, és úgy döntött, hogy ha már 250 évet és számtalan generációt kibírt a nappali bútorzata, mégiscsak botorság lenne most a biztos halálba küldeni. A miénknek meg úgyis mindegy, azt már úgyis használjuk egy éve, úgy is néz ki. Amúgy szerintem igaza van anyukámnak, majd cserébe leharcolom a számítógépét.
Egyébként a legcukibb dolog ever az volt, amikor Sopronból elindulva Borcsi szabaddalban búcsúzott a várostól és benne mindentől és mindenkitől, akit szeretett, gyönyörű hajlításokkal és bámulatos szöveggel, én a táskám fülét rágtam a röhögéstől, és a Pé válla is gyanúsan rázkódott. Nem aprózta el, Nagycenkig kitartott a históriás ének, ami majdnem negyed órát jelent, szerintem ez szép teljesítmény egy négyévestől. A telefonommal készítettem róla felvételt, remélem, sikerül leimádkoznom róla valahogy. Ja, kedden érkezik az új telóm, királyság!

Össszeomlásközeli helyzet

Egyébként nem azért nem válaszolok a kommentekre, mert bunkó vagyok, hanem azért, mert a Pé gépe, most figyeljetek, csak blogolni enged be a saját Google-fiókomba, kommentelni nem. Néha megteszi azt a szívességet, hogy Névtelenként megjeleníti a saját hozzászólásomat, de a legtöbbször még azt sem. Az én gépem meg bekrepált, alaplapos, hogy a Srí Csaitanja Maháprabhu rogyassza rá az eget.

És az utolsó héten

Megkezdtük az utolsó hetünket itt Sopronban, hát nem mondom, hogy fájdalommentes. Hogy legalább ennyire gyomorlövésként ható párhuzamot hozzak elő, olyan ez, mint a Pretty Woman végén, amikor elmegy a csaj, a pasi meg visszaadja a berillköves diadémot, a szállodaigazgató megjegyzi, hogy nehéz lehet megválni ennyi szépségtől. Hát ja. Maradjunk abban, hogy gyakran szorul össze a szívem mostanában, és leginkább azzal vigasztalom magam, hogy a többször átépített gótikus homlokzat mögött igaz, hogy 14. századi ülőfülkék és reneszánsz loggiák vannak, de irtózatos szlöm is, hurrá, legalább ez.
De azért azt hiszem, túl hosszasan nem marad időm búcsúzkodni a környéktől, és negatívumokat keresni, hogy ne fájjon annyira - vált meggyőződésemmé, ahogy mind a két gyerekem az előszobában ülve a maga módján közölte, hogy a cipőhúzás a saját feladatuk. Ez Borcsinál úgy néz ki, hogy határozottan kijelenti: "egyegyül", Ákos meg ordítva elhúzza a lábát, erre a helyzetre ugyanis nem alkalmas se az anya, se az apa, se a baba, sem pedig a nem szó, más meg nincs a... hm... tarsolyában. Aztán Borcsi felveszi a szandálját kacsalábra, Ákos meg még sehogy, de küzd, én szólok Borcsinak, hogy cserélje meg a szandálokat, (én a megfelelő sorrendben helyeztem a lába elé, csak valahogy összekeverednek mindig), Ákos még mindig küzd, aztán olyan fél óra alatt felveszi az egyiket, akkurátusan összeilleszti a tépőzárat, csak előtte gondosan kihúzza a gyűrűből, amitől ugye az egész feleslegessé válik, úgyse szorul rá a lábára, majd megismétli ugyanezt a másik szandáljával is, végül is ráér, mert Borcsival még el fog tartani egy ideig a meccs, hogy márpedig őt egy cseppet se zavarja a kacsaláb, de engem meg igen, csere. Á, dehogy! De, most. Hát így vagyunk mi, aztán végül persze valahogy mégis elindulunk, és ez még a nyári verzió, mi lesz itt a sál-sapka-anorák-hótaposó-kesztyű-pulóver-vastag zokni időszakban!
Ja, amúgy voltunk a hétvégén a Tündérfesztiválon is, aminek meg az volt a különös bukéja, hogy egy egész héten át varrtam rá a gyerekek ruháját, Ákos manóingét például az utolsó öltésig kézzel, mert különben le kellett volna menni a garázsba a varrógépért, az meg macerás. Erre a Tündérfesztivál reggelén, amikor éppen adtam volna rá a manózöld hacukát, manóvári másodszülöttem megvetően közölte, hogy nem, és már ott sem volt, hanem a lakás túlsó végéről ordított, (ő így kommunikál, na) de engem se olyan fából faragtak, hogy fölöslegesen önmegvalósítsak varrjak jelmezt, úgyhogy rátuszkoltam a gyerekre, tanulj meg boldog lenni benne. Megtanult. Íme:

Borcsinak ment magától is:

Ez már a kép már az esemény vége felé készült, a tündérszárny, meg az egyéb kiegészítők akkor már az én outfitem részét képezték, mert hát mégiscsak kényelmesebb egy tündérszárnyat a hátamon hodani, mint a kezemben, és lennének még további érveim, hogy miért (voltam alapból manóruhában, és a Pé miért volt Pukk).
Na, a mai napnak a fénypontja a Pándi torta volt a Dömötöriben Illy kávéval az volt, amikor a gyerekeink a Fő téren szárnyas hangyákat üldöztek elmélyülten, fittyet hányva a város összes szépségére, igazuk van, mit sikongassanak, nekik ez a háttér a természetes, mindig látják. Amúgy rájöttem, hogy Sopron valójában egy mesekönyv illusztráció, menjetek csak végig egyszer az Új utcán (ami a nevével ellentétben iszonyú régi). Ja, és úgy látszik, hogy valóban megijedt az A terv a B tervtől, Sat Tv itt marad, internet velünk jön, de így is megspóroltunk húszezret. És ma amúgy is jó napunk van, mert a Pé múlt havi fizetésének a második harmadát is ideadta a munkáltatója a mai napon (27-én). Köszönjük szépen. Holnap pedig elvileg már nekem is lesz számítógépem, mert megjavították. Állítólag.

És tényleg

Valóban az HBO lemondása fáj a legkevésbé, számszerűen 2450 egységnyit.
Abban az esetben, ha hűséges maradok a T-Home-hoz, ahogy azt aláírtam, és tovább visszem a kábeltévét az új címünkre, a fájdalom foka forintosítva 30 ezer. Ezzel szemben ha esküt szerződést szegek, és beintek nekik, az csak 20 ezerbe kerül. Na most ez az a helyzet, amikor csúnyán ellenérdekeltté tettek abban, hogy tartsam az ígéretemet, ugyanakkor mivel a szolgáltatóval kötött megegyezésünk tisztán a kölcsönös előnyökön és a profiton alapul (mármint az ő profitjukon), szerintem nem gond ha bontok, és nem fognak megsértődni, vagy gaz hitszegőnek tartani. Legalább is az ügyfélszolgálatos hölgy nem célzott semmi ilyesmire, nem próbált a lelkemre beszélni, nem volt síri csönd a vonal végén, mint amikor a vezető szerkesztői állást mondtam vissza, hanem rögtön mondta az összeget, amiből arra következtetek, hogy fel vannak készülve a helyzetre.
Az internettel sokkal jobb fejek, ott a szerződésbontás húszezer, tovább vinni viszont csak ötezer valamennyibe kerül, szóval az jön velünk, úgyis úgy a szívemhez nőtt (utálom, lassú fos, és állandóan ledob a wifi, ha ketten netezünk). Legfeljebb anyukámnál kettő lesz.
A fentiekben a B tervet ismertettem, az eredeti terv az, hogy aki utánunk költözik ebbe a lakásba, átveszi az egészet, az háromezer lesz. B terv pedig azért van, mert attól általában annyira megijed az A terv, hogy beválik. Forrás: Mérő.

További problémák a költözés kapcsán

Most, hogy véget ért a Trónok harca első évada, felmerül a kérdés, hogy mit csináljak a feleslegessé vált HBO előfizetéssel. Egyébként ez az a sorozat, amiért sikerült teljesen elveszítenem a józan ítélőképességemet: habár a háttérben éppen valamelyik rész ismétlése ment, én képes voltam azt állítani, hogy ez valójában nem is kosztümös film, mivel Ildi éppen közölte, hogy nem szereti a kosztümös filmeket. Hát ha nem szereted, akkor nem kosztümös. Ezt szeretni fogod. Érted.
Attól tartok, hogy a HBO előfizetés lesz a legkisebb gondom egyébként, amikor a T-Home benyögi azt az összeget, amiért felbonthatom az egy évre aláírt hűségszerződést a telefon-internet-tévé-HBO kombóra. Költözünk, mondtam már?

Szünet

Röviden az van, hogy bekrepált a laptopom, vagyis a laptopom valószínűleg kifogástalanul működik, csak nem lehetek benne egészen biztos, mert a kijelzője viszont tönkrement. Nem akarok itten gonosz tréfákat sütögetni, de az jutott eszembe a helyzetről, hogy volt régen egy pasim, aki polgári szolgálatosként egy vak programozónak segített, és munka közben egyszercsak előállt ugyanez a probléma. Az expasim meg volt lőve, hogy most akkor hogyan tovább, a programozó meg csak röhögött, hogy kit érdekel a kijelző, meg hogy nem látni semmit, az tök normális ugyanis. Na most én ennyire még nem vagyok fejlett, hogy visszacsatolás nélkül kommenteljek például a Munkahelyi terror blogon (a kedvencem, csak ott fordulhat elő, hogy azon a véres igazságtalanságon siránkozik a hapsi, hogy kirúgták a benzinkutas állásából, mert baszki most figyelj, munka közben dohányzott.) Na szóval ilyenkor azért érintőlegesen már-már trollkodni szoktam, de csak azért, mert nickkel lehet kommentelni, ám valszeg névvel-címmel, ajánlott küldeményként is ugyanazt mondanám a csávónak: megérdemelted szépöcsém. Hát ilyenekről maradok én le mostanság, meg a kedvenc blogjaimról, mert hát a Pé gépét se stoppolhatom egész este, a nappalokról nem is beszélve, meg különben is mennem kell manóruhát varrni Ákosnak a tündérfesztiválra, Borcsi tündér outfitjét már megcsináltam délután, cukik lesznek. Majd jövök, ha kipucolták a gépemet, remélem, nem túl soká, és fotó is lesz.

Az ötödik, elveszett rubintréka húszperces

És van még az alvós rubintréka, ami hasra gyúr, és a következőképpen néz ki:
1. lefekszem aludni hanyatt
2. bedugul az orrom
3. felülök hasizomból
4. orrot fújok hasizomból
5. tengervizet spriccelek az orromba karizomból (belefér)
6. visszafekszem hasizomból
7. 27-30 másodperccel később goto 2. pont.

Azért húsz perc múlva már érezni a hatását.

Megkezdtük az átszivárgást

Igazából mi most tényleg költözünk, testben és lélekben egyaránt. Az úgy van, mint a vizsgára való tanulás (ha jól emlékszem még), hogy az ember mindenfélét csinál, kitakarítja a hűtőt, amit egyébként már öt éve nem*, hát ezért is annyira fontos éppen most megcsinálni,  mert már tényleg nem várhat tovább, blablabla. Nekem például tegnap pakolás helyett egész nap a Deák téri játszótéren kellett gyerekeket játszótereztetnem, mert annál fontosabb dolog nincs, mint hogy elegendő D vitaminnal és friss oxigéndús levegővel teljen meg a kis szervezetük ezeken a szép, fátyolfelhős, viharra készülődő napokon, de most nekem tényleg nagyon ütős érvem volt a játszótereztetésre, legalább is délelőtt, mert muszáj volt találkoznom isoldéval, még mielőtt elköltöznénk innen. Nyilván Pesten is tudtunk volna majd találkozni, csak az nem lenne ugyanaz, Sopronimádók Sopronban találkozzanak, és Pesten például nem tudta volna végignézni, ahogy Kalib küzd a két kis rohamosan fejlődő szervezettel, mert ha Pesten találkoznánk majd, akkor nyilván lepasszolnám a gyerekeket, mert le tudnám, bizony, ízlelgessük csak a kifejezést, rábízni a gyerekeket a nagymamára, ah, ismeretlen, de kellemes.
Aztán miután délután fél hatkor a játszótéren  a Pével kitaláltuk, hogy akkor mi most tettleg is költözésbe kezdünk, szerveztünk legott egy teherautót, hazamentünk, lefektettük a gyerekeket, és összecsomagoltuk a lakást. A gyerekszobához rutinosan nem nyúltunk, azt majd az utolsó pillanatban, a konyhából viszont úgy sikerült kihányni több tonna bizbaszt, hogy meg se látszik (mire jó ugye a konyhaszekrény), és nem is igen hiányzik. Na jó, most majd három hétig, a Végső Áttelepülésig nem sütünk teve alakú puszedlit (a macit meg a szívecskét még kint hagytam, sose tudni), sem pedig panna cottát, vagy creme brulée-t, mert mindegyikhez külön aszeszoár kell természetesen, de szerintem ez vállalható áldozat.
Fejben meg már egészen Körmöspálcáson vagyok, elméletben mindent elrendeztem ott az utolsó szögig, kivéve az ovi ügyet, az még kicsit billeg. Ami azt illeti, Borcsinak is könnyebb megmagyarázni a hazatelepülésünket, mint tavaly az ideköltözést, azt szerintem ő még máig sem érti, ejh, hogy is tudnánk megértetni egy négyévessel, hogy azért jöttünk, mert szeretjük a szépet.
Ákos egyébként mostanában nagyon kis kesergős lett, gyakran sír, és csak hosszas dajkálás után hajlandó elaludni, amihez nyilván köze van annak is, hogy épp egyszerre bújik ki két hátsó foga, viszont ma verbálisan is megosztotta velem a szorongásait a maga négyszavas szókincsének a keretei között. Meséltem neki a költözésről, hogy milyen jó lesz, hogy mindennap találkozunk majd a nagyanyóval, mire kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy "anya?". Erre nekem kerekedett ki a szemem, és elmagyaráztam neki, hogy igen, anya is, meg apa, és Borcsi is lesz természetesen, nem csak nagyanyó. Basszus, lehet, hogy ez a szerencsétlen attól félt, hogy csak ő megy, mi meg suttyomban itt maradunk?  Remélem, sikerült megnyugtatnom szegénykémet. Hát nem úgy gondoltam én azt a gyerek lepasszolást, hanem csak egy kicsit, néha, ha nagyon muszáj. Egem már tényleg a lehetőség is boldoggá és felszabadulttá tesz, dehogy akarom én valóban gyakorolni**!

*ez természetesen nem ránk vonatkozik, a gyanútól is védve vagyunk, mi olyan gyakran költözünk, hogy mindenképpen kénytelenek vagyunk évente hűtőt pucolni.

**dehogynem.

Végülis akár nevezhetjük félnomád életmódnak a miénket

Mivel a Sopronba költözésünkkor előrelátóan megtartottuk az összes dobozt, most nagyon könnyű dolgunk van, kivéve azt, hogy természetesen valamennyi doboz el lett látva már egyszer felirattal, konyha, gyerekruha, dekor, stb.
Na most a kavarodás elkerülése végett, mármint hogy egyértelmű legyen, hogy melyik dobozfelirat értendő az aktuális költözésre, azt találtam ki, hogy megalkotom a dothraki szótárt. Ez úgy fog kinézni, hogy ezúttal (frissen kitalált) dothraki (vagy más) nyelven fogom feliratozni a dobozokat, és hogy el ne felejtsük a szavakat, egyben mégiscsak visszafejthető legyen, hogy melyik dobozban mi van, rögtön szótárba is kerülnek a használt szavak, a kiejtésükkel és a magyar megfelelőjükkel együtt.
Alighanem egy kiötlés, egy szótárba rögzítés és egy visszafejtés, vagyis három használat alatt be is vésődnek a szavak, a végén perfekt dokthraki leszek.
Sajnos az elvolt dolgok szavasítására ezúttal nem fog sor kerülni, mert a költözés merőben praktikus ügy, de ez nem baj, mert szerintem a dothraki szintén elég gyakorlatias nép, keveset foglalkoznak például lélekkel vagy filozófiával.
Az a helyzet, hogy szerintem ez vicces, a Pé szerint viszont nem, ójaj.

Speciális tennivalók költözés előtt

1. Megkeresni a gyerekszoba ablakának a kilincsét, amit azért szereltünk le, és tettünk el azóta is ismeretlen helyre, hogy a Poji nehogy kiessen (sanszos volt).
2. Elmenteni a benti gépről a fogászati panoráma röntgenemet.
3. Elvinni a Borcsi biciklijét 3 hónapos, garanciális átvizsgálásra.
4. Kidolgozni az Y alakú koktélos poharak, és a dizájn vécékefe biztonságos elcsomagolásának mikéntjét.
5. Lefesteni a különböző falakon a különböző kávéfoltokat.
6. Elhozni a tai-chi teremből a tai-chi cipőmet. 

A lista alighanem bővülni fog még.

Hazatérés, avagy a Nagy Hátraarc

Hazamegyünk. Körmöspálcásra, végleg. Asszem.
Jelen pillanatban azon fáradozunk, hogy az elmúlt egy évet fel tudjuk fogni egy csodálatos, hosszú, kalandos, megismételhetetlenül szépséges, ám picsa szörnyen drága nyaralásnak. A helyzet az, hogy Sopront továbbra is imádjuk, a legszebb és legizgalmasabb város, álmaink netovábbja, csak hát az élet nem álom, hanem valóság, meg realitások, és a reneszánsz meg barokk belvárosból, és a sokszor átépített gótikus alapokból nem lehet megélni. Ami azt illeti, a Péter jelenlegi állásából sem, vagyis megélni még csak-csak, de hát jó lenne gyarapodni is, meg tovább lépni, házat venni, ilyenek.
A nagy felismerés egyébként az óvodában csapott homloklebenyen, amikor is Tarsolylemezke óvónéni levezette, hogy az óvodai ünnepségeknek a szülők, nagyszülők jelenlétével az a célja, hogy demonstrálja a gyermeknek, hogy az egész család mögötte áll. Kivéve a mi családunk a mi gyerekünk mögött, vagyis elvileg de, mert mindenki nagyon szeret mindenkit, csak nincsenek itt. Bár inkább mi nem vagyunk ott, mert mégiscsak mi jöttünk el onnan. És akkor még volt az unokahúgom óvodai ballagása, amikor is egy egész napot vidáman együtt töltött-iszogatott-eszegetett a család, és a tesóm olyan meggyőzően ütötte a vasat, hogy takarodjunk már haza, mit bohóckodunk itt a világ végén, mennyivel jobb lenne már mindenkinek, ha együtt lennénk, hogy tisztára meghatódtam rajta, még akkor is, ha ebből főleg ő fog profitálni, mert már előre látom, hogy életem további részében az ő gyerekeit fogom bébiszittelni. De még így is legalább száz százalékkal megnövekszik annak az esélye, hogy időnként mi is leléphetünk a férjemmel kettesben, gyerek nélkül, mert a jó Nagyanyó, és az imádott unokatesók legalább olyan szuper és megbízható társaság nekik, mint a saját szüleik. Na most ilyen nekünk itt nem volt, vagyis de, ritkán, maximum két órára, bébiszitterrel és gyomorgörccsel, hogy jaj, minden rendben van-e, jajistenem, ugye nem sírnak. De Nagyanyó minden gyereket megvigasztal, tutira.
Szóval mindent összevetve úgy döntöttünk, hogy idén még nem leszek felelős szerkesztő, bár ki tudja, lehet hogy mégis, csak nem Sopronban, hanem Körmöspálcáson. Mert odaköltözünk, rendesen, a családhoz, nem Pestre, hanem a Pé majd bejár dolgozni, teljesen kulturált vonattal kb. 50 perc az út, belefér. Nekem meg lesz végre családom, és végre nem egyedül kell küszködnöm, meg logisztikázni állandóan, hogy mindent meg tudjak oldani segítség nélkül, ami azért marha nagy áldozatokat követelt, de persze megérte, csak elég volt.
Az egyébként egészen meglepő volt, hogy mennyi embertől kellett itt elbúcsúznunk, és milyen mélységes döbbenettel, hosszú csönddel fogadták a bejelentést. Igen, mi is sokat rágtuk, hogy mi legyen, mert a maradás mellett is lenne érv elég, például hogy összefacsarodik a kis szívem, ha rágondolok, hogy elhagyjuk Sopront.
És persze azzal is tisztában vagyunk, hogy ezzel vége a vándoréveknek, több város nem lesz, új életet nem kezdünk már. Mert Pestről még ki tudtuk mozdítani a gyerekeket, Sopronból  még ki tudjuk tépni magunkat, de ha egyszer belejövünk abba, hogy nem nekünk kell mindig, minden fronton helyt állni, és résen lenni, hanem van segítség, a gyerekek meg rájönnek, hogy némá, nekik is van családjuk, és ez mekkora királyság már, na, annak nem lehet csak úgy véget vetni.
Vagy mittudomén, nincsen nekem kristálygömböm, sose tudni, mit hoz a jövő. Most ezt hozta, és jó lesz, alig várom. Kivéve a dobozolást, szólítsatok nyugodtan Tótnénak.

A romlás virágai 2.

Igaz, hogy az 1. rész még Fleurs du Mal címen futott, de hagyjuk az okoskodást, mert nem fog illeni stílusában a mostani posthoz. Anyázunk ugyanis.
A mi társasházunk nagy barátságban volt a három szomszéd házzal. A gyerekek a közös kerítések lyukain mászkáltak át bandázni, néha vagy 20-an voltak, használták az egymás udvarain lévő játékokat, bujkáltak a bokrokban, űrhajót építettek, ilyen az igazi buli gyerekkor szerintem. Minden volt, homokozók, ugrálóvár, kis ház, hinták, mászókák, és a többi, itt senki se járt a prolik közé a nyilvános, ám kutyaszaros játszótérre, ami egyébként Sopronban mind egy szálig Soproni Polgárok Parkja néven fut, vihihi. Erre jött itt a szomszédba egy nagyhangú idióta, aki addig vinnyogott, míg a társasházuk minden irányba megjavíttatta a kerítést, és megszűntek az udvarok közt az átjárók a lyukak. Most a gyerekek, akik eddig minden délután együtt játszottak, úgy néznek a túlpartra a drótháló lyukaiba kapaszkodva, mint a koncentrációs táborokban, bandázásról szó sincs, mindenki csak vágyakozik a régi barátokhoz, de hát ugye az utcára nem szabad kimenni, a szülők meg vagy ott vannak körbe kísérgetni őket, vagy nincsenek, és hát az már más is, más szabadságfok, amin szerintem egyébként nagyban múlik a vakáció minősége. Mert ha a gyerek szabadon van, és mehet, amerre lát, mert biztonságban van, az egészen más, mint ha az anyja állandóan fogja a kezét, és az orrfújással vegzálja*.
Egyébként ezek a kerítések nem is ahhoz a házhoz tartoznak, amelyik megcsináltatta őket, hanem minden oldalról a szomszédhoz, mondtam is nekik, hogy pereljék be őket, mert elrontották az ő jó kerítésüket, hát micsoda felháborító dolog már, hogy tönkre teszik az ő jó lyukaikat, megszüntetik mintegy, vérlázító!
Na, nekünk már úgyis mindegy, mert elköltözünk.
Folyt. a köv. postban.

Egyébként nyilván Lustanyu megfelelő postjáról jutott eszembe ez az egész, kikívánkozott, na. Nem a költözés, hanem a szomszéd köcsögsége.

* nyilván a nagyobbakra gondolok, nem a mi 2 és 4 éveseinkre. Mi mindig lent vagyunk velük, természetesen.

Post, amely legfeljebb egy másik Trónok harca rajongónak érdekes

Gondoltátok volna-e, hogy Robb Stark ilyen cseles csávó? És elfogta Jaime-t, a Királyölőt, húöcsém! Na, így már nem is aggódom annyira, amiért a köcsög kis Joffrey lefejeztette Ser Eddardot - bár a zsíros haja ellenére azért elnézegettem volna őt még egy pár évadon át - mert mégiscsak jó kezekben hagyja Derest.
No de mit szóltok ahhoz, hogy Drogo haldoklik? Kemény kis csaj lett ez a Daeneris, én tizennégy évesen még a rúzst is a fülemre kentem, nem valószínű, hogy szembe mertem volna szállni egy horda ágaskodó (...) dothraki csődörrel az uram életéért, de hát mindenkinek más a sorsa, meg a képességei. A nagybácsi meg a Falon, eh.
Aryáról meg valahogy elhiszem, hogy majdcsak kitalál valamit.
És most megyek, és elolvasom a Hogyvoltot, ha kész van már.
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem sok az a részenkénti ötszáz forint fajlagos költség ezért a sorozatért, ennyi jut ugyanis egy-egy epizódra a havi HBO előfizetésből, más filmet ugyanis azóta sem sikerült megnéznem. Valahogy nem vagyok az a tévézős típus.

Ákos énekel

Muhaha, videó

Sajnos technikai okokból kattintani kell, nevetgéljetek ti is.

Ákos kezében az ott egy Barbie-szabású Belle baba, ami énekeli a Szépség és a Szörnyeteg betétdalát. Ákos vele énekel, vihihi.

Fleurs du Mal

A csapból valami barnás izé folyik, a WC lehúzás után olyan, mintha... izé, elmaradt volna. Hamarosan tehát meg fogjuk tudni, hogy milyen a brokkolikrémleves enyhén szénsavas Theodora vízből főzve.